Szolnok Megyei Néplap, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-21 / 275. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. NOVEMBER 21. A Néplap vendége; Agropoliszról álmodik... Or. Petrasovits Imre, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem rektora Dr. Petrasovits Imre, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem új rektora törökszentmiklósi születésű. Szolnokon, a Ver- ■ seghy Gimnáziumban érettségizett — éppen a háború idején —, s miközben a kolozsvári jogi karra iratkozott be, Tiszasülyön vállalt állást. Ha csak e három Szolnok megyei településnévhez, a szőkébb szülőföldhöz fűződő élményeit, emlékeit mesélné el, az önmagában megtöltene három újságoldalt. Ezért arra kérem, beszéljen most csak az „indulásról”, az iskoláról. — 1925-ben születtem. Annyit föltétlenül tudni kell, hogy gyerekkoromban ott, Tórökszentmiklóson bizony nagyon távol éltünk a gazdag kultúrcentrumoktól. Hogy mást ne mondjak; a négy elemi elvégeztévei még nem tudtam teljesen helyesen írni. Jellemző az is, hogy édesanyám késve, két nappal a jelentkezési határidő után vitt be a Verseghy Gimnáziumba. Aztán persze sírva fakadt; most mi lesz? Az igazgató vigasztalta, engem meg behívott, és egy jó negyedórát faggatott. Nem sokat tudhattam — ismétlem, helyesen írni nem tudtam, — mégis észre vett bennem valamit, fölvett. No, ezzel csak azt akartam érzékeltetni; az a pedagógus az alatt a negyedóra alatt képes volt eldönteni, alkalmas leszek-e a gimnáziumi tanulmányokra, vagy sem! Mi pedig fölvételizte- tünk ugye... Hányán ülünk egy bizottságban? És mégis... — A gimnázium nyolc éve egybeesett a háborús készülődés éveivel. Beszivárgott-e ez az iskola falai közé? — Az biztos, hogy a gyerekeket nem különböztették meg származásuk, vallásuk miatt! Jártak oda katolikusok, reformátusok, zsidó gyerekek. Nem, nem tombolt az eszeveszett magyarkodás, a humanizmus számított alapvető értéknek. Hogy mit becsültek meg a tanáraink? Fölismerték az intellektust, s aztán a tételes tudás számított, meg a szorgalom. A tudományos pályámon is azoknak az alapoknak egy részéből merítettem, amit ott, a Verseghyben biológiából, fizikából, kémiából megtanítottak, úgy látszik jól megtanították! — Milyen gyakran látogat haza, Törökszentmiklósra? — Nemrég halottak napján jártam apám sírjánál. Egyébként elég laza a kapcsolat. Azok a bizonyos ötvenes évek eléggé elidegenítették azokat, akik ott nőttek föl. Persze megmaradtak a baráti szálak, a kellemes emlékek. Nem titkolom; készülök haza, megerősíteni azokat a szálakat! — Meglehetősen változatos pályafutás után — jogi és agrártudományi diplomát szerzett, dolgozott a Földművelésügyi Minisztériumban, volt intézeti igazgató, majd tudományos kutató, és miközben 1962-től Gödöllő a munkahelye, bejárta a félvagy talán az egész világot, s lett az. öntözés és a melioráció nemzetközi szaktekintélye — úgy tűnik, hazatért egy időre. Több országban dolgozott a FAO — az ENSZ mezőgazdasági szervezete — szakértőjeként. Az öntözésen és a melioráción, tehát a legszűkebb értelemben vett szakmán belül mi a legkedvesebb témája? — A víz. Miközben a növények vízigényével, vízfogyasztásával foglalkoztam szerte a világon, rájöttem: valójában mindenütt ez a legdöntőbb. Nem a műtrágya, talán még nem is a napfény, hanem a víz! Ahogy nincs élet levegő nélkül, víz nélkül sincs. S mennyi gond, baj okozója a víz: ha sok van belőle, az a baj, ha kevés, akkor meg az. Nos, a vízzel egyre nagyobb probléma lesz idehaza is! Gondoljuk csak meg: úgy tűnik, sokszor ez a legdöntőbben meghatározó természeti erő. Az Alföldön hat-hét aszályos év után jön egy-két elviselhető, s olyan időszak iá akad, amikor nem tudunk mit kezdeni az égi áldással. A csapadék eloszlása sem egyenletes: itt aszály öli ki a növényeket, harminc kilométerrel arrébb meg védekezünk az ár ellen. Nos. mivel a víz legdöntőbb meghatározója a növénytermesztésnek, ezért azt gondolom, hogy alaposan föl fog értékelődni. S nemcsak a víz, hanem a vele kapcsolatos tudás is. Ha korszerű növénytermesztést, korszerű mezőgazdaságot akarunk, azzal kell számolnunk hosszabb távon, hogy a hazai termőterület fele meliorációra szorul. Folyóvizeink ehhez keveset adnak, ráadásul csökkenni is fog a vízhozamuk. Ezért szoktam azt mondani; egyik legnagyobb nemzeti kincsünk az az ötven-nyolcvan köbméter csapadék, ami az égből hull. Azzal kell kezdenünk valamit! Álmom, ábrándom, hogy egyszer minden tsz, minden gazdaság rendelkezik majd saját kis víztározóval. A párolgás klimajavító, az öntözést megoldják helyileg, nem beszélve egy-egy ilyen kis víztározó többféle hasznosításáról, említsem kapásból csak a horgászatot. — Engedje meg, hogy tudományszervező munkásságáról is érdeklődjek! Másoknak elmondta, milyennek szeretné látni Gödöllőt. Ag- ropolisznak, konferenciavárosnak, sok-sok külföldi hallgatóval, speciális zenei, irodalmi kollégiumokkal is. Erinek egyébként máris látni jelét, hiszen ősztől társadalom tudományi kar is szerveződött Gödöllőn, az ugyancsak most létrehozott tanárképző főiskolai karon, amely azonban nem szervezeti része az egyetemnek. Milyen esélyt ad ugyanerre Mezőtúrnak? — Nem a kötelező udvariasság mondatja velem, amikor azzal kezdem a választ, hogy Gödöllő jól járt Mezőtúrral, egyetemünk egyél lelműen nyert a mezőtúri főiskolával. Ezt az eddigi egyetlen hivatalos mezőtúri látogatásomkor is elmondtam. Nagyon jó benyomást tett rám az az elevenség, az a készség, amelyet a gyakorlat fölvetette problémák megoldásakor tapasztalni. Ezért Mezőtúrt értékes bázisnak tartom. Nos, Gödöllőhöz tartozásuk akkor hoz eredményt, ha bekapcsolódnak az egyetem nyújtotta nemzetközi vérkeringésbe. Egyébként ajánlatunk és célunk, hogy eh hez minden segítséget megadjunk. Együttműködésünk akkor lesz valóban gyümölcsöző, ha ők maguk jól védekeznek a hasonló kis, vidéki intézeteket egyébként nemcsak itthon, a világ minden táján fenyegető provincializmus, önmaguk túlértékelésének veszélye ellen és megőrzik, továbbfejlesztik már említett együttműködési készségüket. — Professzor úr! Engedje meg, hogy befejezésül egy kéréssel éljek! Az ön rektori megbízatása károm évre szól. Arra kérem, hogy három év múlva ismét találkozhassunk, s szót válthassunk ugyanezekről a kérdésekről. — Örömmel válaszolok három év múlva is a kérdéseire, a Szolnok megyeiek kérdéseire. Ebben az is benne van, hogy bízom a jövőben, aktuális szóhasználattal élve, bízok a kibontakozásban, bár most bitangul nehéz időszak következik: nekünk is csökkentették a költségvetésünket, és ez bizony megnöveli az emberi konfliktusok esélyeit. Mégis hiszem; nemcsak átvészelnünk kell, ami jön. hanem eredményre kell törekednünk. Nos, így értettem, hogy három év múlva is szívesen válaszolok. Mert hiszem, hogy lesznek eredményeink ! Egri Sándor Egy helyzet sajátos fényképe Önmagunkért is felelősek vagyunk Az elesett ember legtöbbünket azonnal cselekvésre készteti. A Kereskedelmi és Vendéglátóipart Főiskola szolnoki tagozatán a másodéves tanulók az éttermekben. csárdákban is gyakorolhatták a tanultakat. A főiskolások egyik csoporti« a szállodai feladatokkal ismerkedik, a másik pedig a főiskolán létesített Vén Diák étteremben gyarapíthatja mesterségbeli tudását. A eyakorló étteremben gyakran rendeznek nemzeti vacsoraesteket. legutóbb a vendégeknek erdélyi viseletben erdélyi ételeket szolgáltak fel. (MTI fotó: Csikós Ferenc) Hetekkel ezelőtt — akkor még valamivel jobb volt az idő véletlenül vetődtünk Értével Tiszaigarra. Kell itt lennie egy kastélyfélének, kíváncsi vagyok, mi van vele — mondta Érté, és kikerült egy tepsinyi gödröt a bekötő úton. Azután föladta a reménytelen próbálkozást — tepsi tepsit követett. Már bent jártunk a Bánó tanyán, elkanyarodtunk a mázsaház előtt, á fák közé. Az egyébként sem valami szép formájú kastély még a szokottnál is csúfabb volt. Teteje itt-ott már beszakadt, az ajtókat, ablakokat elhordták az élelmesebb erre járók, mások már a cserepek után érdeklődtek. Látható jelei mindenütt a pusztításnak és a pusztulásnak. Pedig valamikor — Értétől tudom — ezt a kastélyt fölkínálta megvételre a Középtiszai Állami Gazdaság, csakhát vevő nem akadt. Meg tudom érteni. Ki költhet ezekben az időkben milliókat egy ilyen isten háta mögötti épületre? Hogy szállodát csináljon? Több, mint kacagtató. De Értével nem kacagtunk, hanem inkább keseregtünk azon, hogy megint egy masz- szív épület, ami a szemünk láttára rothadt el. Talán az állami gazdaság csinálhatott volna belőle munkás- szállót. Na, jó, nekik sem volt rá pénzük. Itt azután el is vágtuk gondolataink vékony fonalát. Más kötötte már -le figyelmünket. Egy keszeg ember, aki az imént ballagott be furcsa, oldalazó járással a hátunk mögötti fák közé. Egy budi meztelen téglái vöröslöttek elő a megsárgult levelek közül. Tulajdonképpen akkor néztem jobban körül. A bomló kastély mellett vedlett cselédlakás formájú épület, s a kastély meg a putri közötti keskeny résen odaláttam a kiáltó ellentétre, a tágas, szép ikerlakásokra. Látod? — bökött oldalba Érté. Látom — mondtam és már kavarogtak is bennem a gondolatok. A kiakasztott lepedők az elhanyagolt épület előtt, a megvakult ablakszem, a falnak támasztott bicikli, hát itt is élnek emberek? Nem csak amott? A gondosan munkált kertek, a katonás drótkerítés, a tiszta ablakok odébb — itt meg fal tövébe öntött szemét, övig érő sár. Vártam, hogy Érté majd fölháborodik, hiszen ugyanazt látja, amit én. Persze, sok mindent látott már életében, meg nyugodt ember hírében áll. Engem mégis bosszantott. Legalább egy halk szitkot szűrne ki a fogai között. De nem. Na, nem baj. Majd visszajövök én még ide, és beszélek azok- ,kal, akik így jracgkülönböz- tétik az embereket: egyiknek „putri”, másiknak „palota”. Előbb Holocsi Istvánt, a Középtiszai Állami Gazdaság személyzeti vezetőjét kértem meg néhány perces beszélgetésre. Eredeti szándékomat nem vallottam be neki. Mondom, csak a szolgálati lakások érdekelnének. Jó, bólint rá a keménykötésű, középkorú férfi, de azt tudja-e, hogy húszezer hektárunk van három város és tizenhárom község határában? Dolgozónk ezerhétszáz. Nem, nem tudom. — Szolgálati lakásuk? — Kétszázharmincöt. — Évente mennyit költenek rájuk? — Kevésnek tűnhet — vakarja meg a fejét, mint a rossz leckét kapottak. — Csak egymillió nyolcszázezer forintot, aminek fönntartásra és fölújításra is elégnek kell lennie. Korábban sok volt a komfort nélküli ebből a kétszázegynéhányból Évente három-négyet fölújítunk, korszerűsítünk, s most százhetvenöt már komfortos, a többi meg majd az lesz. Bánhalmán a gázt is bevezettük huszonkét lakásba. A költségek felét a gazdaság állta, a másik felét a lakók, de azt lelakják. Van egy munkásszállónk is, amit kivált szezonban laknak az idénymunkások, de segítettünk már OTP-lakáshoz dolgozónkat, s a magánépítéshez is hozzájárulunk. — Kik döntenek a szolgálati lakások sorsa felől? — A kerületigazgatók, övék a munkáltatói jog is, akkor döntsenek ebben is, nem igaz? De. Szóval a kerületigaz- tó az én emberem. Közel az igazság! És milyen hamar! Hogy be fogom én keríteni okos kérdéseimmel bizonyos Farkas Jánost! De még hogy! * * * Elébb azonban kopogtassunk be a putriba. A kastély nem sokat enyészett egy hónap alatt. A vedlett cselédlakás körül kopott kutyák acsarkod- nak a rövid láncon. A romló kastély tövében — néhány méternyire a cselédlakás-fé- le ajtajától — most is ott a szemét, legföljebb a legyek hiányoznak. Elvitte őket az idő. Hátul hevenyészett ólak, a fák alatt méteres a gaz, ösvény taposva bennük a budihoz. Gondozatlan itt minden, nemcsak az épület. A szélverdeste lepedők alatt átbújva kopogtatok. Pólyák Tibor, az alacsony, keszeg ember csöppet sem jön zavarba. Éppen öltözködik, de asszonya beenged. Sötét konyha gödrös betonján surran a cipőm. Egy villanás az egész, de itt valami kaotikus a rendetlenség. Minden egymás hegyén-há- tán, odavetve, koszlottan. Bent sem különb a helyzet. Míg Pólyák Tibor végez az öltözködéssel, lopva körbejár a szemem. Hideg van, ez az első, ami végigvág kabátba bújtatott hátamon. A sarokban szomorú kályha, előtte, a padlón a salak. Az asztalon rendetlenség. Az üveg savanyú uborka szomszédságában a csomag kockacukor, mellette az elemlámpa, összegyűrt papír, fazék, kenyér, kávé- kiöntő. Mindenütt szerteszét hagyott ruhák, pedig hátul szekrények támasztják a füstös falakat. A szőnyeg szürke a portól, a lepattog- zott zománcú vizeskannák elé odaöntve néhány kiló hagyma — talán válogatásra vár. Mikor festhettek itt vajon? Az ablakot barna csomagolópapír takarja, a párkányon elhullott, őszi legyek. Nem ülök le, pedig szívesen kínál hellyel a hideg kályha mellé húzódó fiatalasszony. — Látja, nekem ilyen lakást adtak — kezdi a férfi. — Miért? — Én azt nem tudom. Tehenésznek jöttem, amikor jöttem, most mégis éjszakai portás vagyok. — Miért? — szegezem megint a kérdést a bajszos, keszeg embernek. — Tudom én? — feleli halkan. A szeme szomorú. Valahogy az egész ember olyan levert, ahogy így álldogál a mezítlábra húzott papucsában, a rendetlenség kellős közepén. — Kért-e másik lakást? — Volt, itt a szomszédban. A másik ajtó. Az kisebb volt, de már életveszélyes. Ügy jöttünk ide. Szóltam én a telepvezetőnek, a tehenészetben, ahol dolgozom, de nem tud segíteni. A kerületigazgató sem tud jobb lakást adni, azt mondja. Hát festéket kértem tőlük, hogy legalább kifessek, de nem adtak. Háromezerkétszáz a nyugdíjam, ugye, hatvan százalékos rokkant vagyok, ugyanany- nyi körüli pénzt megkeresek a gazdaságban, de sokra nem futja belőle. — A lakbér? — Negyvenöt forint. Amíg a fiatalasszonyra nézek, kutatok az agyamban: vajon mennyibe kerülhet két kiló oltott mész, meg egy meszelő? — Tehenésznek vettek föl, mégis éjszakai munkám van, éjjeliőr vagyok a telepen — teszi hozzá, megintcsak csöndesen. — Maga hol dolgozik? — fordulok a fiatalasszonyhoz. — Én? Még sehol, most csinálok próbamunkát a karcagi háziiparnak. — Gyerek? — Nincs, még nincs — moso- lyodik el a keszeg férfi. Göblyösék a meleg konyhában mutatnak helyet. Patyolat tiszta minden, nem is nagyon értik, miért is jöttem. Itt élnek, ez az otthonuk. Na és? — látom a szemükben a kimondatlan kérdést. Amíg dolguk akad, Al- sódi Józsi bácsi, a koros fuvaros — most hozott tápot a házigazdáknak — odahajol hozzám a konyhaasztal fölött: — Hallja, jó helyre jött. Ez a Jóska annyit dolgozik, hogy az emberfölötti. Ellető tehenész, hajnalba’ kel, este végez. Malacok, tyúkok, osz- tán a kert is terem. Én még üldögélni se’ őt, se’ az asz- szonyt nem láttam. A tágas, szép lakásért hétszer annyit fizetnek, mint Polyákék. Csihadt már bennem a nagy igazság tévő. Mindegy. El kell menni a kerületigazgatóhoz is. Farkas János nem szabadkozik. — Pólyák Tibor tehenésznek jött ide, de két hét után kiderült, hogy ezt nem tudja ellátni. Nehéz munka. Mit volt mit tenni? Állapotának megfelelő munkakört ajánlottam. Elfogadta. — De amiben laknak, hogy is mondjam... — Nem mondta? Volt egy szoba-konyha komfortos lakásuk. Csak tavaly télen elfelejtették fűteni, szétfagyott mind a cső, szét kellett verni az egészet. Nézze, nekünk az állattenyésztésbe, ez nem csak a mi gondunk, ugyan ki jön el dolgozni, ha lakást nem adunk? Ugyan ki? Higgye meg, csak azt nem veszem föl, aki büntetve volt és tele a munkakönyvé. Nekem már nincs kérdésem. Hallgatom, hogy sok itt az „átmenő” ember. Télre bevackolják magukat, tavasszal odébb állnak. Ami utánuk marad... Nincsenek okos kérdéseim. Semmilyen kérdéseim nincsenek. Ha volnának is azokat Pólyák Tibornak kellene föltennem. De ez már másik történet... Igen, Érté már akkor tudott mindent. Hortobágyi Zoltán
