Szolnok Megyei Néplap, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-07 / 236. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. OKTÓBER 7. Mindig csomagolni kellett., * ' Ifáz!at félő ódosanyákról Aí'"-' • < N Szeretetteljes, meleg szavakkal kellene írni róluk, de minden szó ridegen cseng önfeláldozó énjükhöz képest. Meg aztán nehéz a mondatszerkesztés akkor, amikor torokszorító érzéssel hallgatom életútjukat. Találomra választottam ki őket azok közül, akiknek több fia szolgált a seregben és azok példamutató neveléséért megkapták A Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatát. Megtört, mégis aranyos nénikék. A család ösz- szetartó derűje sugárzik róluk. Tanulj meg Zsuzsa, motorozni! Egy balosat hátteréről Kósa Sándorné Homokon lakik, öt fia van, és mind katona. Emberi próbatételnek ez is elég, hát még ami hozzá jött: — Akkor még nem volt sem gyes, sem családi pótlék. Az öt gyerek nevelése mellett harminckét évig gondoztam beteg anyósomat. A háború után egy ideig a sógorom is nálunk lakott. Tüdőlövéssel jött haza a frontról, két évig kínlódott. Egyszerre tíz emberre mostam, gép nélkül. Közben meg a földre is kijártam, mert ott is sok volt a munka. Az egyik fiú a másikat érte a katonaságnál. Mindig csomagolni kellett nekik. A két legfiatalabbat egyszerre hívták be. Mondtam is az egyik tisztnek, hogy ez nem igazság. Tőlem kettőt visznek mástól egyet sem. Azzal nyugtatott; legyek büszke, arra, hogy a sereg őket választotta. Gyerekeim közül az egyik meg a sereget választotta. Sándor fiam alezredes. Pesten van, a Zalka Máté katonai főiskolán teljesít szolgálatot. Ott, ahol növendék volt. Pityu az Egyesült Izzóban dolgozik, János a homoki pincegazdaságban, Ferenc boltvezető Tiszaföldváron, Károly meg villanyszereid Dunakeszin. Van már hat unokám is. Most már, amikor helyrerázódtunk, az egészségemmel vannak bajok. Meg aztán gyötör az aggodalom is, hogy ne legyen háború, mert akkor mindegyik fiam odalesz. .. A jászjákóhalmi özv. Balázs József né hét gyereke közül hat fiú. Mindegyik katonaviselt. — Kisiparos volt az apjuk. Hatvannyolcban halt meg. Három gyermekem nagyon kicsi volt még akkor. A többi közül is csak egy töltötte még akkor katonaidejét. Árvaságit, semmit sem kaptam. Azt hitték, a kisiparosnak mindene megvan. Ha most volna annyi kisgyermekem, menynyi pénzt kapnék! Most már mindegy. Az a fontos, hogy jóravaló emberek lettek a gyerekeim. Mindegyiknek van szakmája, — bár nem mindegyikük tanult mesterségét űzi — és mindegyiknek van lakása is. Van köztük asztalos, vadőr, burkoló, tanácsi dolgozó, BKV-nál dolgozó, és tsz-tag. Van kilenc unokám. Lakodalomnak tűnik, ha összejön a család. Sokat dolgoztam, de megvan a látszatja. Az a fő, hogy bírtam. Némelyik fiamnál kint van a katonai öltözet most is. Az egyik unokám azt kérdezte a múltkor a sisakot nézegetve, hogy mama, ugye ez egy bogrács? Azt feleltem: az, kisfiam! És azt szeretném, ha a világ összes sisakja bográccsá változna. „A 007 jelenti Fiatalok súlyos balesete Vezetői engedély nélkül ült péntek este segédmotorkerékpárra Üjszászon a fiatalkorú Sz. Zsuzsanna helybeli, Szamuely út 6. szám alatti lakos. A Dózsa György és Hunyadi út kereszteződésében a gyakorlatlan vezetés következtében — elvesztette uralmát a jármű fölött, és egy útmenti fának ütközött. A fiatal lány súlyos, életveszélyes sérülést szenvedett, utasa, a szintén fiatalkorú B. Ferenc is súlyosan megsérült." • • • A hír szikáran adja tud- tul a tényt. Fiatalok súlyos balesete. Igen, nagyon fiatalok. Zsuzsa tizennégy, Feri tizenöt éves. Az állomáson találkoztak. Zsuzsa a nővérét. Böbét, Feri a barátját várta. A fiú alatt ott zümmögött a kis Simson. Hogy melyikük hozta szóba; motorozni kellene — nem érdekes! Zsuzsa édesanyja: — Fél kilenc előtt indult itthonról Zsuzsa, hogy megy a vasútállomásra a nővére elé. Böbe nem szeret egyedül hazajönni sötétben. Zsuzsa szívesen kijárt elé. Igaz, hogy ő a kisebb, a fiatalabb, de ő a bátrabb. Feri: — Novemberben lesz egy éves a Simsonom. Nem, nem Enduró, a régebbi fajta. — Akkor durván egy éve motorozol. Van engedélyed? — Persze, hogy van. — Na és, hogy megy? Jól motorozol? — Mondjam, hogy jól? Elég jól. — Meséld el azt az estét! — Az állomáson találkoztunk, véletlenül. Előbb én vittem Zsuzsát, aztán helyet cseréltünk. — Tudott .motort vezetni, egyáltalán próbálta már életében? — Erről nem beszéltünk. Előre ült. én meg hátra. — El tudott indulni? Ismerte a sebességváltót? — Segítettem neki. Váltottam, meg kuplungoltam, ő meg a gázt húzta. Elindultunk. — Aztán következett az útkereszteződés. Erre is. arra is elég éles a kanyar. Merre tartottatok? — Nem tudom, nem beszéltük meg. — Aztán mi történt? — Nem emlékszem. Jó sok idő eltelt, mire magamhoz tértem. Ott volt a mentő és vittek bennünket a kórházba. Űjszász egyik körzeti megbízottja: — Nem voltam ott a balesetnél, szabadságon vagyok, építkezek. Nem értem. Ilyen súlyos balesetre nem emlékszem. Pedig nagyon „fogjuk a motorosokat, főleg a segédmotorosokat! Még ha félreeső mellékutcában 'veszem is észre, hogy ketten ülnek a motoron, már ugrott a vezetői engedély.. Legalább fél évre. Ez elég figyelmeztető. Zsuzsa édesanyja: — Hazaért Böbe. egyedül. Kérdezem, Zsuzsa? Anyukám, nem volt ott! Megyek, megnézem. Várj, én is megyek! Ennyit beszéltünk, amikor zörögtek az ablakon. Menjek a tanácsházához. talán még ott érem a mentőt. Viszik Szolnokra... • Rohantunk. Az állomáson éppen bent állt a vonat. Fölugrottunk. Szolnokon taxi. Irány a kórház. Intenzív osztály. Hallottuk, hogy benn van a kezelőben. Amikor kitolták, köhentett. Kiköpött egy öklömnyi vért. Az jó volt, jót tett neki. Jó. hogy kiköpte. Éjjel fél egyre értünk haza. Reggel nyolckor már megint be. Mondták, hogy válságos, életveszélyes... Minden nap megyek, látogatom. Azt mondták, érdeklődjek. Dehát hogy érdeklődjek? Fölülök a vonatra, megyek. Holnap megint megyek. Nappal nyugtatón élek. este altatót veszek be. Hétfőn halálhírét keltették Űjszá- szon. Jó, hogy megírja a cikket, legalább megnyugszanak a népek: él a lányom! — Szeret Zsuzsa motorozni? — Itthon sose mondta, egy szóval se. Nem. nem hiszem. Nagyon nyugodt, megfontolt gyerek. Kétszer is meggondolja mit tesz. — Akkor most ült először motoron? — Legalábbis most vezetett először. Miközben beszélgetünk, bejön Zsuzsa édesapja. Este van, már sötét. Az udvaron ég a villany. Ott tettvett a beesett arcú. svájcisapkás férfi. Kezet fogunk. Kávéval kínál. Hogy nem kérek, ő csak ú^v, hidegen, szótlanul dönti be a feketét. Nagyon hallgatag. Ma délután ő is benn járt a kórházban. Megnézte a lányát, a három közül a legkisebbet. Térül-fordul, megy vissza az udvarra. — És ma ki megy ki a nagyobb lány elé? — töröm meg a csöndet. — A hét elején kimentem én — így az édesanya —, de mondta Böbe, hogy nem kell, hazajön egyedül. Az intenzíven Zsuzsának külön szobája van. Karcsú, vékony gyereklány fekszik az üvegfal mögött. Sérülése koponyatörés, agyrázkódás, agyzúzódás. Az utóbbi jelentette az életveszélyt, amin szerencsére hamar túljutott a lány. Orvosa szerint határozottan jobban van, meggyógyul. Megint az édesanya: — A nővér említette, hogy péntek estétől hétfőn kérdezte meg először Zsuzsa; hol vagyok? Addig is eszméleténél volt, értelmesen válaszolgatott a doktor úr kérdéseire. Velem is akkor, hétfőn beszélgetett először. Ma is beszélgettünk. Elmondta mit evett, meg hogy fáj a feje. , Nemcsak ahol betört, hanem az egész. De azért jobban van. Nagyon hálás vagyok a főorvos úrnak, nagyon odavaló ember. Tényleg csodálatos a gyógyítás, ha nem is fizetik meg. Ferit csütörtökön hazaengedték. Két első foga csorbult ki, meg a homloka sérült. — Mi lett a motorral? — Az eleje totálkáros. Nagymamámnál van. oda tették be. — Közlekedési szabálysértést követtél el. Mire számítasz? — Elveszik a vezetői engedélyemet és büntetést kapok. — Milyen büntetésre gondolsz? —- Pénzbüntetésre. — Tudom, hogy mielőtt hazajöttél, megnézted Zsuzsát. Meglátogatod még? — Persze. Két gyerek motorozott. Engedtek a pillanatnyi ötlet — igaz vonzó csábításának. A fa. az a bizonyos fa, amelyiknek nekirohantak, ott áll a tanácsháza előtt, a sarkon. Elgondolni is szörnyű, mi lett volna, ha nem annak a fának, hanem az alacsony téglakerítésnek rohannak. Nem hiszem, hogy rosszat • mondok, ha azt kívánom Zsuzsának; tanuljon meg minél hamarabb motorozni! Mondjuk, mire a fa kérge begyógyul. Egri Sándor Simon Béla A SAS 1946. augusztus 1-én alakult meg Dánia, Norvégia és Svédország légitársaságainak egyesítésével. Jelenleg 40 országba kdzlekednek a SAS Járatai. Hazánkba 1957. október 9-én érkezett a SAS első repülőgépe. Jelenleg hetente háromszor landol a Ferihegy 1 légikikötőben a SAS Járata, évente több mint ISO ezer utast szállítva. (MTI-fotó: KS) Lángos, elvileg... Akkor történt a dolog, amikor a lángos, ez az olajiba sült ufó megjelent az utcai gasztronómia légterében. Meg akkor, amikor még a vidéki vendéglők konyháiban jóságos és vendégszerető háziasszonyok sürgölődtek a fazekak között és a tűzhelynél az egyetlen rendező elv a gazdasszonyi tisztesség volt. Amikor a húslevest tálban adták és nem felejtették ki belőle a velős csontot sem. A bolti tészta ismeretlen fogalom volt, viszont ismerték még a nagyüzemi gyúródeszkát — egyszóval van már jó tizenöt éve is annak, hogy beestünk az egyik étterembe farkas éhesen, vékony pénztárcával, de még csorbítatlan újságírói önérzettel. Jókor érkeztünk, levonult már a déli csúcs, a vendégjárás apályában válogathattunk az asztalok között Komótosan elhelyezkedtünk hát a faragott székeken és az éhes ember pótcselekvésével illesztgettük kezünk ügyébe az étkészletet a bor- vörös abroszon, állítottuk elérhető közelségbe a kenyeret, sót. Aztán vártuk a pincért. De az nem jött. Nem és nem: a pohárkocogta tások, a türelmetlen villacsör- dítések sem tudták előcsalogatni a felszolgálót. Az összehúzott függöny mögött viszont az élet neszeit hallottuk. Szolidan széthúzva a nehéz leplet a leválasztott szeparéban gyo- morsav-zubogtató látványban volt részünk. Az összetolt asztaloknál sötétruihás férfiak ültek egymással szemben. Egészen pontosan a tányérjuk fölé hajolva amolyan „kis- jánosi” elszántsággal birkóztak a tejföltől fénylő öklömnyi töltöttkáposztákkal. Volt az egymással szembe feszülő evők konokságában valami dühödt csakazért is virtus; mintha a párbaj pisztolyok bársony tokjában gyilok helyett étkészletet találtak volna, s most azzal kellene megvívni a becsületükért. A húsbavágó fehér ingnyakakon már észrevétlenül gombot pattintottak, az abrosz alatt a nadrágszíjon is engedtek néhány lyuknyit. Ettek olyan nekiveselkedve, hogy kövér izzadt- ságcseppek gurultak be az ing ha- sadékain. Ott állt az asztal végénél a pincér és vékony nyakán az evés ritmusára szánkózott föl-le kiugró ádámcsutkája. Annyira beleélte magát a rituáléba, mint az a krupié, aki nem tudja palástolni rulettszenvedélyét. Szinte együtt mozdult az étkezőkkel, sőt; még csak fogalmazódott a gondolat a nehezen forduló agyban, hogy talán egy pohár kéknyelűvel kellene egyengetni a falat útját, a pincér már felfogta a formálódó szándékot és ugrott, töltötte diszkréten kortyintásra a poharat. A függöny túlsó feléről megpróbáltunk életjelt adni magunkról, de a pincér figyelemre sem méltatott bennünket. Egyik tétova pisszenésnél azonban olyan mozdulatot tett, mintha legyet hessintett volna el az orra elől. Közben odabent megérkezett a rétes: túrós és mákos kellette magát a tányéron és a megolvadt porcukor jelezte, hogy benn a konyhában mindenre kiterjedő figyelem kíséri a kintiek áldásos tevékenységét. Megsemmisítő jelentéktelenségünk feloldására két lehetőség kínálkozott Egy hangoskodó botrány, ami azzal járt volna, hogy a végén emelt fővel és korgó gyomorral távozunk. A másik egy békésebb kompromisszum. A vezetőt keressük és némi felvilágosítást kérve tőle megpróbáljuk magunkra terelni a figyelmet. Ez történt. A pincért immár egy erőteljesebb mozdulattal odaintve arra kértük, kerítse elő az étterem hites irányítóját. A felszolgáló rosz- szallását nem rejtve véka alá, odament a vendégkoszorúboz és súgott valamit az asztal végén ülő idősebb férfinak, aki mentegetőzve tárta szét a karját: — Elnézést a sajtó... és asztalunkhoz vonult. — Már bocsánat a zavarásért — kezdtem a taktika diktálta önfegyelemmel —, de úgy látom itt valamiféle ünnepi rendezvényt tartanak. Megkérdezhetném milyen alkalomból? Talán megérne az újságban is egy hírt... — Hát nézzék elvtársak — vese- kedett neki a nyilatkozatnak a vezető, miközben szemét ábrándosán a mennyezetre szögezte és a fogai közül némi túrómaradványt próbált kibiccenteni — a szomszéd község áfész vezetői úgy döntöttek, hogy lángossütőt nyitnak, nálunk az asszonykák már jól csinálják ezt az egész izét, átjöttek hát tapasztalat- cserére. A belül ágaskodó kisördög kizökkentett a szerepemből. — Rendben van, de a lángost nem ezek a vendégek fogják sütni, miért nem azok az asszonyok jöttek át tapasztalatcserére, akik majd gyúrják, dögönyözik, nyújtják és sütik is majd a tésztát? A vezető pillanatok alatt elérhetetlen magasságokba emelkedett és onnan nyilatkozta le az érteden .halandónak: — Ez ugye még csak egy ilyen elvi hogyishívják ... egyeztetés. Lehet, hogy később a gyakorlati hogyishívják is sorrakerül. Óhajtanak még valamit? — Hogyne! Csontlevest túróstésztával. Megkaptuk. Egyéb iránt a szomszéd községben immár tizenöt éve árulnak lángost a buszmegálló mellett. Rágósat, nyeldeklőset, ízetlent. Gondolom, az illetékesek azóta sem jutottak tovább az elvi egyeztetésnél. Palágyi Bél» Környezetvédelmi szabadegyetem Környezetvédelmi szabad- egyetem újabb évfolyama kezdődött Budapesten, a Vajdahunyad-várban a Mezőgazdasági Múzeum, az Országos Környezet- és Tájvédelmi Hivatal, valamint az Országos Pedagógiai Intézet szervezésében. Az 1987—88- as tanévben 160 fővárosi és vidéki pedagógus ismerkedik meg a környezetvédelmi nevelés módszereivel. A múzeum 1980 óta ad helyet a természetvédelmi oktató tanárok, tanítók és óvónők továbbképzésének. Azóta csaknem ezren vettek részt a szabadegyetemi foglalkozásokon. A rendezvényre idén első alkalommal vidéki pedagógusok is jelentkeztek. A pedagógusoknak a szabadegyetemi foglalkozásokkal egyidőben lehetőségük van arra, hogy iskolás és óvodás csoportjaikkal egy- egy speciális témakör megismertetésére felkeressék a városligeti intézmény kiállításait. Ojabban a múzeum pedagógus szakembere vezeti az iskolás csoportokat.
