Szolnok Megyei Néplap, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-01 / 231. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. OKTÓBER 1. IÁ tudomány világa I Karcagi kutató új találmánya Csővezeték szállítja a híg trágyát a barázdákba Gazdaságos öntözés hígtrágyával A mezőgazdasági üzemek működésének van egy kellemetlen velejárója, a hígtrágya. Azért keletkezik, mert az állattenyésztési telepek tisztántartásához sok vizet használnak fel. Ahelyett, hogy az istállókból istállótrágya kerülne ki, amelyet közvetenül fel lehet használni talajerő visszapótlásra, bűzös lé gyűlik fel, mellyel nemigen tudtak mit kezdeni az állattartó gazdaságok. Ráadásul, ez a hígtrágya szennyezi a környezetet, s ezért például a Balaton vízgyűjtő területén lévő állattenyésztési telepeket meg is kellett szüntetni, mert a belőlük 'kikerülő hígtrágya veszélyeztette a tó minőségét. Mindezt most alapjaiban változtatja meg egy találmány, amely a MTESZ anyagtakarékossági és -hasznosítási pályázatán díjat nyert. Dr. Kapocsi Istvánnak, a Debreceni Agrártudományi Egyetem Karcagi Mezőgazdasági Kutatóintézete tudományos osztályvezetőjének szemet szúrt, hogy a hígtrágyában veszendőbe megy egy csomó hasznos tápanyag, és maga a víz, miközben talajaink táperőben szegényednek, s nagy gondot okoz az aszály. Ezért kipróbálta elképzelését, amely mindkét bajra orvosság, s kikísérletezte, hogyan öntözhetők a hígtrágyával olyan mezőgazdasági kultúrák, amelyek közvetlenül nem kerülnek emberi fogyasztásra. Amikor találmányát az illetékes hivatalban elolvasták, nem is nagyon hittek benne, olyan egyszerűnek tűnt. A helyszínre, a karcagi kísérleti parcellákra kimenve, látták az eredményeket, s elfogadták az eljárást, amelyről alkotója azt mondja, lehet, hogy van nála jobb is, de olcsóbb és egyszerűbb nincs. Az eljárás abból áll, hogy a szakosított állattartó telepeken keletkező hígtrágyát, amely a növények számára felhasználható értékes tápanyagokat és vizet tartalmaz, a növények gyökérzó- nájához juttatják. így öntözik is, trágyázzák is a silókukoricát, cirokot vagy a legeltetésre szolgáló gyepet. A hígtrágyát a tárolóból az e cléra szolgáló szivaty- tyúkkal csövekbe nyomják, s így vezetik az öntözendő földre. Ezt a területet elő kell készíteni. Az úgynevezett vakonddrénezővel felszerelt altalaj-lazítóval meglazítják a talajt, 40—60 centi méter mélyen. így a talajban járatok képződnek. Ezekre merőlegesen egymástól 20—40 méter távolságban barázdákat húznak, s a barázdákba engedik a csövekben érkező hígtrágyát. A tároló és az öntözendő terület közötti távolság 3—3,5 kilométer lehet. A barázdába addig eresztik a hígtrágyát, amíg két barázda között nem jelenik meg a tápdús lé. Ezt próbafúrással lehet megállapítani. Ezek után betemetik a barázdákat. A felhasználandó berendezést össze lehet állítani a szokásos öntözőberendezések birtokában lévő összes gazdaságban. Az eredményes alkalmazáshoz a körülmények teljes ismerete szükséges. Tudni kell például a talajok tápanyag-felvevő képességét. Ismerni kell a talaj minőségét, és sok szervvel — közöttük a környezetvédelemmel és a vízügygyei — egyeztetni kell a módszer bevezetését. Milyen eredményeket ígér ez a módszer? Ha silócirok és -kukorica ilyen öntözést kap, hektáronként 35—40 tonna kiváló minőségű zöidtakarmányt lehet betakarítani. A szudáni fű is megközelítőleg ilyen hozamokat ad. A módszerrel kiváló lehetőség kínálkozik a kettős termesztésre. A borsó és az árpa betakarítása után elvetett, így trágyázott növények éppen akkor vághatok (többnyire szeptemberben), amikor a kukorica szemestermését takarítják be. Így ez a zöldtakarmány keverhető a kukorica betakarítása után maradó száraztakarmánnyal. A találmány iránt sok az érdeklődő, kül- és belföldről egyaránt. Érdekes, hogy nemcsak mezőgazdasági üzemek vannak az alkalmazók között, hanem kisebb-na- gyobb helységek is. Ugyanis erre az öntözésre nemcsak a szakosított állattenyésztési telep hígtrágyája alkalmas, hanem a községi, városi szennyvíz is. S annak elhelyezése is legalább olyan nagy problémát okoz, mint a hígtrágyáé. E módszerrel meg lehet tőle szabadulni, s milyen jó is lenne, ha község szennyvizétől dúsan növő fű hizlalná a községi gulyát... Akinek kényes a szaglása, esetleg fenntartásokkal fogadja ezt az eljárást. De az eljárás nem változtatja meg a mezők illatát, mert az altalajban bomlik le, és szívódik fel az emberek által közvetlenül nem fogyasztott növényekbe a tápanyag. G. J. A mezőgazdaságban Acél helyett üvegcső Az NDK mezőgazdaságában egyre több helyütt alkalmazzák az ilmenaui műszaki üveggyár üvegcsöveit. esőztető öntözés céljára. Például egy türingiai nagy zöldség és gyümölcstermelő szövetkezet több km hosszú üvegvezetékkel köti .össze egymással a szivattyúállomást és az esőztető berendezéseket. A mezsgyék mentén kis betontalapzatokra helyezett, a korróziónak ellenálló üvegcsöveket könnyű karbantartani, s élettartamuk a' földbe fektetett acélcsövekénél tíz-tizenöt évvel hosszabb. Az üvegcsövekben a változó nyomás iránti rugalmasságot egyebek között műanyag kötőelemekkel teremtik meg. Minthogy az üvegcsőben a belső súrlódás jóval kisebb, mint az acélcsövekben, a folyamatos esőztetéshez fele akkora víznyomás elegendő, ami számottevően csökkenti az öntözés költségét. Evolúciós vizsgálatokhoz Természeti népek gónbankja Egy Párizsban megtartott humángenetikai konferencián Luigi Cavalli-Sforza, a Stanford Egyetem kutatója azt javasolta, hogy a molekuláris biológiával foglalkozó kutatók a világ természeti népeinek tagjaiból vegyenek és tartósítsanak örökítő anyagot. G maga a Yale Egyetem egyik kutatójával a pigmeusoknak és az Üj- Hebridák egyik néptörzsének a körében már elvégezte ezt a gérjtartósítást. Ehhez mintegy száz anyától, apától és gyermektől vettek vért. E minták fehérvérsejtjeit azután Eppstein—Barr-virusokkal megfertőzték. A vérsejtek ezáltal állandó szaporodásnak indultak: úgyszólván halhatatlanokká váltak, s így bármikor genetikai anyagot kínálnak a kutatás számára. S most az Egyesült Államokban dolgozó olasz kutató szerint a természeti népek génjei nélkülözhetetlenek az ember evolúciójának vizsgálatához. A sebesség o6!szerű megválasztásával A takarékos autózás lehetőségei Minden benzin-áremelés után megfordul a gépjárművezetők fejében, hogy miként lehetne takarékoskodni az üzemanyaggal. Nem is hinnénk, mennyiféle lehetőség van erre. Arról azonban már eleve mondjunk le. hogy normál benzinnel járjunk szuper helyett, vagy extra helyett szuperrel. A hajtóanyag minősége A motorok konstruktőrei az autó erőforrását adott teljesítményűre tervezik, és ennek egyik tényezője a hajtóanyag minősége is. A gyárból kikerült motor tulajdonképpen bármilyen benzinnel üzemképes lesz — egyi deig —, csupán a tervezett teljesítmgpyt nem tudja leadni. Az autós tehát jobban nyomja a gázpedált. hiszen a teljesítményre szüksége van. A következmény: a literenkénti ár olcsóbb ugyan, de a száz kilométerre vetített fogyasztás aránytalanul megnő. Arról nem is szólva, hogy a kisebb kompressziótűrésű benzinnel autózva gyakran csörög, kopog a motor, ami előbb-utóbb biztosan károsítja. (Elvileg a hengerfejtömítés vastagságának változtatásával növelhető vagy csökkenthető a motorhengerekben a sűrítési arány, de így nyilván változik a motor teljesítménye is, s akkor mire jó az egész beavatkozás ?) Takarékoskodni lehet a benzinfogyasztással az utazási sebesség célszerű megválasztásával. Példaként vegyünk egy átlakos, Lada típusú gépkocsit. A repülő- startos kísérletek azt bizonyították, hogy a motor fogyasztása éppen 80 km/órá- nál éri el a 8 litert, 100 km/óra fölött pedig ugrásszerűen megnövekszik. (Ez a mérés a direkt fokozatra érvényes, de hasonlóan nagy a pluszfogyasztás a többi sebességfokozatban is.) A haladás során — energiatakarékossági szempontból — igen fontos a sebességfokozat helyes megválasztása. Ha állandó sebességgel haladunk, természetesen a legmagasabb sebes- ségfokozat a legkedvezőbb, akkor a legjobb a motor hatásfoka. Ha viszont például 60 km/óra sebességnél a direkt fokozat helyett a hármasban közlekedünk, akkor 25 százalékkal, ha kettesben közlekedünk, akkor 45—50 százalékkal több lesz a fogyasztásunk. Ügyelni kell arra is, hogy ha már egyszer valóban egyenletesen haladhatunk, akkor a gázpedált egyáltalán ne mozgassuk. Rossz szokás, hogy valaki „rúgdossa” a gázpedált, s ezzel teljesen fölöslegesen állandóan többletüzemanyagot ad a motornak. A gyorsítás A vezetéstechnikának egyik legkényesebb eleme a gyorsítás. A „kihúzatás” mértéke a döntő. Aki takarékoskodni akar a benzinnel, az időben kapcsol fel, amikor a mindenkori sebességfokozatot kétharmad részben kihúzatta. Kerüljük tehát a maximális gyorsításokat. A hirtelen gázpedál benyomással és a sebességfokozatok maximális kihú- zatásával időt nyerünk ugyan, de benzinnel drágán kell azt megfizetni. S ne gyorsítsunk fel jobban, mint szükséges, ha egyszer arréb úgyis le kell lassítanunk, esetleg meg kell állnunk. A szakemberek úgy vélik, hogy ugyanazzal a járművel, azonos utazási feltételek mellett egy jó és egy rossz vezető között akár 60 százalékos fogyasztási eltérés lehet! Ez azt jelenti, hogy százkilométerenként 2—3 liternyi megtakarított üzemanyag van mindenkinek a „lábában”. Az indítás Néhány deci üzemanyagot az is jelent, hogy miként indulunk el a kocsival. Alapszabály, hogy a motort nem álló helyzetben kell felmelegíteni. Az indítástól számított fél perc-egy percen belül el lehet indulni, a szívatót minél előbb visszaállítván az alaphelyzetébe. Ekkor következik egy bizonyos kímélő járatás, ami 3—5 kilométeres utat jelent. Ha álló helyzetben melegítünk. a fejlődő hőenergia teljesen elvész, és a motor felmelegedése is lassúbb, ráadásul a hideg motor 40 százalékkal többet fogyaszt az üzemmeleg motornál. A takarékos vezetésnek a jármű oldaláról olyan feltételei is vannak, amelyek adottak, s amelyeken senki sem változtathat. Így a gépkocsiknál adott a légellenállás, a gördülési ellenállás, a gépkocsi saját tömege. Ezen az autós nem sokat segíthet. Viszont ronthat rajta! Szükségtelenül rontjuk a kocsi légellenállását, ha például a tetőcsomagtartót akkor is fennhagyjuk, amikor nincs szükség rá, amikor a rosszul felpakolt csomagokkal még megnöveljük a légellenállási felületet. A gördülési ellenállás csökkenthető a radiálgumikkal, ezek a diagonálgumiknál mintegy 4—5 százalékkal jobb fogyasztást hozhatnak. B. I. Ásó halak Az ivarzófészek rejtelmei A törzsfejlődés során az egyes állatoknak érdekes, sokszor megmagyarázhatatlan szokásaik alakultak ki. amelyet viselkedésnek, magatartásnak nevezünk. Noha az állatok viselkedésének a megfigyelése már ősidők óta folyik, a viselkedés tudományos magyarázatára való törekvés az elmúlt néhány évtizedben fejlődött ki. Az ezzel foglalkozó tudományágat etológiának nevezzük. Ilyen magatartásbeli érdekesség például egyes halak furcsa ásása, ezek közül is külön figyelmet érdemel a tüskéspikó nevű halfaj esete. A tüskéspikó hímjének négyfokozatú ásása alakult ki. A legalacsonyabb intenzitású ásás esetén a hím mintegy 35 fokos szögben orrával a homokba, az aljzatba csapódik, azt csak turkálja, majd továbbúszik, s e műveletet másutt újrakezdi. A második fokozatban úszás közben megáll, majd kb. 60 fokos szögben orrát a homokba dugja, szájába homokot szív be, de azt ott helyben ki is fújja. A harmadik fokozatban szinte függőleges helyzetben lebeg a vízben, intenzíven szívja be szájába a homokot, s azt kissé odébb fújja ki. Ez a művelet lassú szabályos ásásba megy át (negyedik fokozat), ekkor el is szállítja az ásás helyéről a homokot, s azt 10—20 cm- re távolabb fújja ki a szájából. A folyamatos ásás csak az egymást követő fokozatok után alakul ki, s ha ebben a „menetrendben” valami megzavarja a hímet, minden esetben elölről kezdi a munkát. A tüskéspikó fé- szeképítését megelőző ásás komplex folyamat, amely az f állat párzás előtti harci kedvét vezeti le. A fészek helyének kiválasztásával az állat sokat elárul szándékáról. A közeli nőstény hatására a hím gondosabb a fészek helyének megválasztásában. i A tüskéspikó párzási magatartásának első fázisa a fészeképítés. Az állat szabályos homoktölcsért ás, amelynek anyagát távolabbra elhordja. Ezután különféle növényi anyagokból készíti el magát a fészket, cső alakúra formázza, és minden betolakodótól elszántan védelmezi. A fészek anyagának összehordását az állat rendkívül szaporán végzi, s munkájának ebben a szakaszában a hím nem lát, nem hall. A párzási aktus aktivizálódását az elkészült fészek képe indíthatja be, mert ezt követően az állat minden figyelmével a nőstény felé fordul. Tinbergen — az állatok viselkedésével foglalkozó Nobel-díjas tudós — a hím és a nőstény tüskéspikó szaporodási viselkedését mint sorrendileg kötött mozgássorozatokat írta le, melyeknél a társ adott viselkedése ingerként szerepel. A fészekbe becsalogatott nőstény petézés után eltávozik, a hím pedig megtermékenyíti a petéket, majd gondozza. Képünkön a tüskéspikó ásás előtt. (KS)
