Szolnok Megyei Néplap, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-28 / 254. szám

1987. OKTÓBER 28. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A tévé képernyője előtt Taps a mUnohani főiskolásokmak Sikeres kooprodukció-zenében Vígopera széphangú müvószjo/öltok és a szolnoki szimfónikusok előadásában k Klasszikus az eset: mindenki mást szeret... A végképp összekuszáiódott szálakból szövő­dött csomót csak egy hirtelen fordulattal old hatják meg. Képünkön az előadás egy jelenete A Csinszka nyáron Veszp- ■émben két díjat is kapott; i találkozó fődíját ítélte oda teki a szakmai zsűri, vala- nint színészi különdíjjal iu- ;almazták a címszerepet ala­kító főiskolás Nagy-Kálózy Ssztert. Ennek ellenére már )tt. akkor is. az ősbemuta­tón megoszlottak róla a vé- emények. a közönség köré­ben sikere nem volt egyönte­tű. Főképp aszerint oszlot­tak meg a vélemények, hogy ti mennyire járatos abban a torban, amelyet a tévéfilm megidéz, mennyire ismeri Ady korának irodalmi és kulturális viszonyait, azokat az irodalmi alakokat, akik megjelennek a képernyőn. De ne vágjunk a dolgok eb­be. nézzük sorjában. Csinszka „Sem polgár nem volt. sem mesebeli hercegkisasz- szony. sem úriságával kér­kedő dzsentrilány: fittyet hányt az egész világnak” — írja Csinszkáról Bölöni Ady- ról szóló könyvében. A köl­tő benne, mármint Boncza Bertában a friss, csikós, ido- míthatatlan gyereklányt kí­vánta meg. Néhány évtized­del. sőt fél évszázaddal is később egy fiatal rendező. Deák Krisztina viszont an­nak a lehetőségét sejtette meg ebben a vágyakkal teli élni akaró nőalakban, az Ady feleségeként is ismerős, akaratos asszonyban, aki a költő halála után sem akart a legnagyobb magyar poéta bús özvegyeként díszelegni, hisz hajtja tehetsége és becsvágya, nos, ebben a nő­alakban felfedezi a női- sors ábrázolásának mai lehetősé­gét. mondhatni emancipációs gondolatokkal ruházva fela szeszélyes teremtés életútjá- ról készült tévéfilmet. Azt a nőt „találja meg” benne, aki érzi, hogy többre rendelte­tett. mint amit a sors nyújt neki, de próbálkozásait si­ker igazán sohasem koronáz­za. Az adott világban jogos helyét kereső nő feszültsé­geit, izgalmait és nyugtalan­ságait igyekszik megragad­ni Csinszka sorsában, látha­tóan nagy rokonszenvvel. a megértés művészi szándéká­val ábrázolva őt. Csinszká­ja a meg nem értett, az iga­zán be nem fogadott nő. akinek vágyaival szemben rendre értetlen marad a polgári világ, szűkebb és tágabb környezete kíván lenni. Deák Krisztina ezért vá­lasztja. emeli ki Boncza Berta életútjának azokat a mozzanatait, s rakja sorba őket. amelyek a fenti szán­dékot vannak hivatva kife­jezni. Ezért látjuk például a súlyos beteg Adyval küszkö­dő Csinszkát is bizony le­hangoló és kiábrándító ké­pekben, hogy ezzel is ki­emelje a hozzá feleségül szegődő fiatal nő áldozatvál­lalásának rendkívüliségét, a vállalkozás extravaganciá­ját. Nem riadván így vissza még az esetleges „Ady-gya- lázás” megbélyegzésétől sem. Mindez a szándék szintjén tiszteletreméltóan dicséretes, a téma alkotó módon való megközelítésére vall. A meg­valósítás azonban sok min­denben nem fedi a nemes szándékot. Mindenekelőtt azért nem. mert a forgató- könyvíró-rendező Deák Krisztina sokat markol Csinszka élettörténetéből, sok mindent felvillant vál­tozatos életéből, s aki (itt utalnék a bevezetőben tett megjegyzésre) nincsen ott­hon a megidézett világban, bizonyos részletekkel egysze­rűen nem tud mit kezdeni, de aki ismerősen mozog is századunk első felében, az is túlságosan vázlatosnak érzi a látottakat. És ez a vázlatosság megakadályozza abban, hogy el tudjon me­rülni. mélyedni Csinszka drámájában. Egy-egy jele­netnek egyáltalán nincs is drámai súlya. Csak illuszt­rációs szerepe. Általa ért­jük, hogy a rendező mit akar, talán néhány sikerül­tebb. erőteljesebb risztet át­menetileg megfoghat ben­nünket. de végül mégis csak az az érzésünk; egy érdekes képeskönyvbe lapoztunk be­le. benne régi. korabeli fo­tók is, fényképekről ismerős beállításokra ismertünk rá talán jólesően. csakhát az életrajz még korántsem drá­ma. „Bennem annyi minden volt. én olyan tehetséges voltam” — fakadt ki kese­rűen Csinszka életének egy elhagyatott pillanatában. Ezt láthatjuk is a filmben, sok és sokféle próbálkozását a versírástól a festésig, de nem tudjuk átélni az ezzel járó konfliktusait. így meg­hatni sem tud bennünket e különös, szeszélyes, érdekes nőteremtmény. Pedig igazán nagyszerű színésznőt sikerült találni a Csinszka-szerepre. A még ta­nulónak számító színinöven­dék, Nagy-Kálózy Eszter minden tekintetben teljes il­lúziót kelt Csinszkaként mind külső megjelenésével1, mind egyéniségének sajátos színeivel. Lámpással sem le­hetett volna ebben az or­szágban alkalmasabb szí­nészt találni az akaratos, vágyakkal teli. végtelen kí­váncsiságé nő megformálá­sára! Mintha egyenesen egy régi album lapjairól lépett volna elénk a képernyőre, annyira hasonlít az eredeti­hez. Sikeres bemutatkozás ez a képernyőn, valamiképp hasonló ahhoz, amilyen a Törőcsik Marié is volt a Körhintában, aki szintén fő­iskolásként aratta első nagy sikerét. Bár kétségtelen, a két film között nagyok a rangbéli és minőségbéli kü­lönbségek. Rövldan A Törőcsik Marié, aki szombat este mesterségéről beszélt a tévénézőknek, he­lyesen fő műsoridőben; azokról a küzdelmekről, amelyeket szerepeivel ví­vott. s azokról a pályatár­sakról, akik általában győ­zelemhez segítették őt. Je­lenleg — hallhattuk — Tö­rőcsik Mari egyetlen szín­házhoz sem tartozik, de ugyanakkor a főváros négy vagy öt színházában játszik kedve és ereje szerint. És ez így is van jól, azt hiszem. Egyetlen színház sem sajá­títhatja ki magának a nem­zet nagy színésznőjét, aki­ben a művészi-emberi nagy­ság mérhetetlen szerénység­gel párosul; akinek még be­szélgetés közben is csak gesztusai vannak, de pózai nincsenek. Pedig lehetnének, neki még azt is elnéznénk, a színész pózait, talán az is jól állna neki. Lehetne most sorra venni, miket mondott, szépeket és tanulságosat. De valahogy a részek érdekes­ségénél izgalmasabb az egész igazsága, hisz nem is annyi­ra a szavait ittuk magunk­ba. mint inkább a lényét fo­gadtuk be. átható emberi lé­nyét. örüljünk, hogy van Törőcsik Marink. A kérde­ző Koltai Tamás szavaiból is ezt az örömöt érezhettük ki, aki finoman terelte me­derbe a gondolatok áramlá­sát. És örülhetünk, hogy van olyan építésztervezőnk, mint Makovecz Imre, akit me­gyénkben is közelről ismer­hetünk néhány munkájáról, s akit akár csak Törőcsik Marit, a művészi hetek megkülönböztető emblémá­jával ellátott önálló műsor­ban mutatott be a televízió. Az ő építészetének mély gyökerei vannak: népünk életének múltjaiba nyúlnak, s tápláló nedvük; a legmély­ségesebb humánum. Építmé­nyeit látva, teljesen igaznak érezhetjük, amit önmagáról mond. „Ha a néni építészet szavaiból rakja össze az em­ber a házat, annak homlo­ka. gerince van. elöl üstöké, az ablakoknak szeme, az aj­tóknak szárnya.” És valóban: az ő házai — művelődési, akár egyéb — mindig úgy néznek ránk. mintha ember­társaink lennének, melenge­tő társaink ebben a ridege- dő. hideg világban. A szem­léletes portrét Oskó Judit (szerkesztő-riporter) és Már­ton József (operatőr) készí­tette. V. M. Országos Könyvbarát Kör Előjegyzés 90 kötetre A magyar könyvkultúra ápolására és az olvasás nép­szerűsítésére, az irodalmat és a könyvet szeretők tábo­rának szélesítésére az elmúlt évi ünnepi könyvhéten kezdte meg az Országos Könyvbarát Kör szervezését a Hazafias Népfront, a Mű­velődési Minisztérium, vala­mint a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesü­lése. Azóta mintegy tizenöt­ezren lettek tagjai a mozga­lomnak, ám ez a szervezők szerint jóval kevesebb a vártnál. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesü­lésénél a csekélyebb érdek­lődés okát abban látják, hogy a mozgalom céljai nem eléggé ismertek. A szerve­zők szándékaira emlékez­tetve elmondták, hogy a kör létrehozásától az olvasási igények és szokások ponto­sabb felmérését remélik, s azt szeretnék elérni, hogy a könyvbarátok biztosan hoz­zájuthassanak és kedvezmé­nyesen vásárolhassák meg a maradandó értékű műveket. A kör tagjai 1987-ben 55 könyvből álló listáról válo­gathattak, s minden 500 fo­rintos vásárlás után 50 fo­rintos utalványt kaptak. Ezen felül egy exkluzív kö­tet is megilleti őket, amely hosszabb ideig nem kerül kereskedelmi forgalomba. A tagok az idén a Himnusz és a Szózat többnyelvű dísz­kiadását kapják meg. A könyvterjesztők ismer­tették a tagsággal a féláron forgalomba kerülő könyvek jegyzését, s azoknak a » ta­goknak, akiknek lakóhelyet közelében nincs könyves­bolt, a szállításért nem kel­lett fizetniük a listáról ki­választott könyvek után. Az Országos Könyvbarát Kör tagjai a téli könyvvásár ide­jén sorsoláson is részt vesz­nek, amelyen értékes köny­vekből összeállított kis­könyvtárat nyerhetnek. A jövő évi lista is a téli könyvvásár idején lát nap­világot, s azon mintegy 90 kötetre jegyezhetnek elő a könyvek barátai. A listán a klasszikus és a mai ma­gyar, valamint a külföldi szerzők szépirodalmi művei mellett ismeretterjesztő könyvek, képzőművészeti al­bumok és ifjúsági kötetek is helyet kaptak. A jövő évi diszkiadásban Babits Mi­hály könyvének kéziratos hasonmását kapják meg az Országos Könyvbarát Kör tagjai. Több éves múltra vissza­tekintő művészi- és munka- kapcsolat fűzi össze a szol­noki szimfonikusok együtte­sét a Müncheni Zeneművé­szeti Főiskola operatansza­kának neves professzorai­val, tanáraival és hallgatói­val. Az NSZK-beli és a ma­gyar zenészek, énekesek ba­rátságának, együttműködé­sének gyümölcse az a közös előadás, amelyet hétfő este láthatott először a Sziglige­ti Színház közönsége. Do­menico Cimarosa, A titkos házasság című, először 1792- ben, Bécsben bemutatott vígoperáját adták elő, mely egyúttal az operabérlet első előadása is volt. A szűkebb hazánk zenei életében úttörő vállalkozás­nak tekinthető közös pro­dukciót — Báli József diri­gálásával — eddig két alka­lommal játszották München­ben, a szolnokihoz hasonló­an igen nagy sikerrel. Eb­ben nemcsak a fiatal és igen tehetséges, művészi pá­lyájuk kezdetén tartó végzős növendékek lelkesedése ját­szott szerepet: a sikernek legalább ilyen mértékben részese az őket nagy kon­centrálással, figyelemmel és finom eleganciával kísérő szimfonikusok együttese. Az előadásnak nemcsak a kö­zönség a nyertese, bár a sorozatos félreértésekre, ko­mikus szituációkra és jelle­mekre építő librettó és a csillogó zene könnyen talál utat a hallgatókhoz. Mint Wilfried Koch, a Müncheni Zeneművészeti Főiskola rek­torhelyettese, az operatan­szak vezetője az előadás után elmondta, számukra legalább ennyire lényeges egy ilyen színházi bemutató pedagógiai jelentősége. Hi­szen itt koncentráltan hasz­nosíthatják a hallgatók mind'azt, amit az igen ma­gas szintű és komplex kép­zésben elsajátítottak. Az előadást Peter Kertz, a főiskola dramaturgia-pro­fesszora rendezte. A szolno­ki bemutatkozást követően így foglalta össze első be­nyomásait: — Egy rendező sem lehet teljes mértékben elégedett a munkájával, az első szó mindig a kritikáé kell, hogy legyen. Minden előadás más, azért is, mert a helyhez, a közönséghez kell igazítani. Nagyon érdekes volt szá­momra a nézők menet köz­beni reakciója." Annak elle­nére tudták nagy-nagy fi­gyelemmel követni a szín­padi kifejezésmódokat és cselekvéseket, hogy a német szöveget nem értették. Ezt azért tartom nagyon fontos­nak, mert itt sokkal inkább le tudtam mérni egy-egy mozdít lat, cselekvéssor vagy jelenet hatását, mint a ha­zai közönség előtt, Münc­henben. Ilyen tanulságokat is hordoz egy ilyen közös előadás, de a kapcsolatain­kat nemcsak ezért kellene továbbfejleszteni. Tegnap este Budapesten, a pataky Művelődési Köz­pontban adta elő a kétfelvo- násos vígoperát a Müncheni Zeneművészeti Főiskola ope­ratanszakának alkalmi tár­sulata és a Szolnoki Szimfo­nikus Zenekar Báli József vezényletével. A főbb szere­pekben Franz Hawlata, Gi­sela Schneider, Raphaela Weil, Dalia Schächter, Sil­van Müller és Gregory Smith játszott és énekelt. A díszleteket Henning Lorenz, a jelmezeket Claudia See- berger tervezte. — b. j. — Miemlékvtdtlml klUlltit Múltunk tanúi A hajdúsági műemlékvé­delmet ismertető kiállítást nyitottak meg Debrecenben. A Múltunk tanúi című tár­laton — amelyet a Déri Mú­zeum és a Kartográfiai Vál­lalat állított össze — az or­szágrész tizennégy települé­sén lévő műemlékek, illetve műemlék jellegű vagy vé­detté nyilvánított épülete­ket, s az ezek megóvását szolgáló munka eredményeit mutatják be fotókon és ma­ketteken. Ez a Maxim Tizenöt év, tízezer előadás Születésnapi ünnepség volt hétfőn éjjel a Maxim­ban. A tizenöt éves revű- színház látványos és válto­zatos programmal, a Revue Fantastique és a Crazy Ca­baret előadásával fogadta a sajtóbemutató közönségét. Barna István igazgató el­mondta : másfél évtized alatt 9660 előadásuk 468 millió 200 ezren tekintették meg, s nemcsak idehaza, hanem külföldön, Keleten és Nyugaton egyaránt sikert arattak. Hagyomány teremtődött Gondolatok a tiszaligeti napok mérlegéhez Talán észrevétlenül? Mondhatjuk igen, mondhatjuk nem! Észrevétlenül, mert a mai harmincasok nemzedéke már „bele­született” abba a rendezvénysorozatba, amely a fegyveres erők napját volt hivat­va méltó módon megünnepelni Szolnokon. Az a nemzedék akkor volt éppen általá­nos iskolás, s futott, kúszott, lőtt,_szám- háborúzott a Tiszaligetben. Elszaladt egy- pár év, ma az akkori versenyzők a rende­zők. Ezért mondom, hogy számukra ter­mészetes; ha szeptember, akkor tiszalige­ti napok. Számukra, számunkra nincs kü­lönösebb jelentősége annak, hagyomány-e, vagy sem. Megszoktuk. Hiányozna, ha nem lenne. Mindenesetre a mostani volt a huszon­ötödik. Elmesélték a hatvanas évek váro­si KISZ-esei, mit jelentett akkor az ötlet; hogy legyen vacsorafőző verseny is, ne csak akadályverseny, hogy a honvédelmi bemutatók, a sportrendezvények egészül­jenek ki kulturális programokkal is, meg szórakoztatókkal, érezze magát jól a fia­talság. Nos, az „ötletgazdák” ma már nagyapák, hamarosan unokáiknak szur­kolnak a pályák szélén. Nyugodtan büsz­kék lehetnek „találmányukra”, arra, hogy jó hagyományt indítottak útjára negyed- százada. A mostani — és a mindenkori — rendezők pedig tiszta szívvel köszön­hetnék meg az akkoriaknak az ötletet. Jó alkalmat kínálhatnak erre az olyan jubi­leumok, mint a mostani, a huszonöt éves évforduló. Ha hagyományról szólunk, meg jubileumról, hát érdemes volna egyszer beszélgetni, koccintani azokkal, akik az idők során így vagy úgy, versenyzőként, győztesként, vagy rendezőként tevékeny­kedtek a sikerért; azért, hogy ezzel a színfolttal is gazdagodjék a megyeszék­hely. Mindez tegnap délután, a városi tanács székházában jutott eszembe, a tiszaligeti napok koordinációs bizottságának ülésén. Amelynek alkalmából elsősorban a KISZ városi bizottságával kart öltött szerveze­tek, intézmények, azaz a szervezők, a ren­dezők munkamódszerét kell megdicsérni. Igen, több mint egy hónappal a rendez­vénysorozat után — amikorra már lecsil­lapodtak az egyik-másik hibás döntés vagy csak pillanatnyi szervezési rövidzár­lat kavarta indulatok, amikor már kész a számla (mire mennyit költöttünk forint­ban és energiában) és minek mi lett az eredménye, amikor már birtokunkban az összkép, nos, akkor térjünk vissza a do­logra. összegezzük a tapasztalatokat, vonjuk le a tanúlságokat, hogy jövőre nehogy be­leessünk ugyanabba a hibába, gyűjtsünk ötleteket a jövőre; mit csináljunk más­képp, mit csináljunk jobban? Anélkül, hogy bármiféle fölsorolásba belekezdenék, hadd ragadjak ki önkényesen egyetlen ja­vaslatot; a sportversenyek között a leg­nagyobb tömeget megmozgató úszóverse­nyek (majd kétezer fiatal indult az idén) rendezői nevében képviselőjük megtette a javaslatot: ők elvállalják társadalmi mun­kában az úszóversenyek megrendezését. Hogy a többi sportág rendezői, verseny­bírói hogy fogadják a javaslatot, nem tu­dom. Annyi azonban bizonyos, hogy az idén közel hatvanezer forintba került _ a játékvezetők díjazása a tiszaligeti napo­kon. A KISZ most éppen azon munkálko­dik, hogy a városi tanács ifjúsági és sport­osztályával közösen hogyan indíthatna já­tékvezetőképző tanfolyamokat. Nem csak hatvanezret nyerünk az ügyön, az biztos, noha az sem kevés! — egri —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom