Szolnok Megyei Néplap, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-24 / 251. szám
8 Irodalom, művészet 1987. OKTÓBER 24. emiszázs a Duna-part közelében, előnyár naplementés aranyégboltja alatt. Csupa élet és fény a széles, folyóra merőleges főútvonal, a boulevard. A bulvár . .. emlékszik a széplélek Matild vágyódva Párizsra, ahol szintén ebben a délutáni órában zökken át a forgalom a csúcsnak ugyanilyen, embert őrlő lázába.'Itt pedig mindjárt megnyílik a tárlat. pillant órájára, simára rántja bársony kiskabátját, és mint egy pesti lap képzőművészeti kritikusa, belejt az ajtón. Diszkrét beszédzaj, hidegkék világítás fogadja, és fel-felvillanó vakufények. Szeme megakad egy vékonyka, zöldfejű teremtésen, aki halálra váltan szorongatja a magnóját. Néha nekidurálja magát, akkor előreszegezett mikrofonnal kilép a faltól egy híresség felé. majd visz- szaolvad a vakolatba. Az embersűrűben pedig ott tündököl az Isten áldotta nagymogul, a Babér - volumenű írófejedelem amúgy lezseren. ingben-glóriában. Fölösleges zakóját hanyagul a székre hajította, állva beszélget, és közvetlen szívélyességgel fogadja a hódolatot. Valaha tanár volt, gondolja Matild. A rendezők egyike mély grandezzával málnaszörpös poharat tesz az asztalra, a fejedelem széke elé. — De ez nekem nem kell! — morran föl a nagymogul, és nevetve odébb tolja. Öblös derűje visszhangként verődik Matild fülébe a farkcsóválva kuncogó embergyűrűről. — Biztosan valamelyik titkos rajongóm küldte tej helyett — morfondírozik félhangosan a fejedelem, talán hogy jogos öniróniájával is szrencséltesse a népet. — Majd adják át neki kőszönetemet — Int a zavartan elillanó rendező után. Újabb derű a közönség soraiban, mosolyodik etl Matild, mintha korabeli hírlap beszámolóját olvasná. Amíg tűnődik, melyik hajdani újságban írhatták volna ezt a tudósítást, ráébred, hogy jelen esetben ő az. akinek hasonlót kell készítenie. Szórakozottan pásztázza az arcokat, hátha rálel egy gondolatébresztő koponyára. Persze nem inspirációért, elvégre ihletadónak itt a fejedelem. Bosz- szankodva harap a szájába, mert úgy érzi, ilyesfajta gondolatok belesatírozzák a mogulcsodálók tömegébe, és a végén túltesz ezen a szenzációhajhász felvonuláson. Na és! mondja magában dühösen. Az alázatban már egy vagyok velük. De csodálók vagyunk-e mi valójában? jut eszébe hirtelen. Volt-e türelmünk, egyáltalán, készségünk ahhoz, hogy amúgy igazán belemerüljünk ebbe az itt még sosem volt. előzmények nélküli csodába: a fejedelem parfümnél kábítóbb, kabalához hasonlóan összetett prózájába? Vagy inkább csak megbámulni jöttünk el ezt az ágáló szent pojácát, mint egy ketrecéből ideengedett nemes vadat? Miközben érzékeli a tárlat közönségének kétszáz körüli létszámát, megpillant egy érdekes fejet. Az arcot gondozott, vöröses szakáll keretezi. Mintha a Marais negyedből tévedt volna be a ver- niszázsra, villan át rajta, majd gyorsan hozzáteszi, hogy bah, te hülye, hát hová kalandozol? — No, de hát nem rólam van szó — kezd bele a fejedelem a megnyitó beszédbe. Igen. sajnos nem róla. ahogy Párizsról sem, eszmél Matild, és már nem vesz tudomást a közönség viselkedéséről. A képekre kényszeríti a szemét, és igyekszik látni is azokat a nagy nézés közepette, de egyelőre nem sikerül át- állnia a két dimenzióba. A fejedelem ama szavai kormányozzák más tájakra a figyelmét, amelyekben tulajdon kortársai mivoltáról beszél. A nagymogul ugyanis a kiállított képek készítőinek kortársa, egyik-másikának barátja volt. Erről aztán Matildnak eszébe jut, hogy hiszen ő is kortársa a fejedelemnek! És ettől eltölti valami infantilis cserkészbüszkeség. Néhány udvarias rendező székkel Dózsa Ildikó: molesztálja a még álldogáló embereket. A roskatag öregurak, a valamennyien illusztris személyiségek, akik persze szintén kortársak vagy barátok voltak, mindnyájan ülnek. Annyira szerények és kedvesek, hogy jólesik látni finom, idő mumifikálta fejüket. A túlélés diadala helyett puritán, majdhogynem bocsánatkérő jelenvalóságot tanúsítanak csupán, a mosolyukban pedig van valami a fejedeleméhez hasonló bölcs iróniából. Mintha szelíden azon szórakoznának, hogy nini, nekik sikerült átvészelni az elmúlt őrületeket és most... és még mindig ... lám, itt a béke. Tényleg béke van! Igen, béke, hömpölyög át az öröm Matildon. és jólesően befészkeli magát az oly ritkán tudatosuló, s most mégis különlegesen jelen lévő csodás, tavaszi békébe, amit ugyan figyelmeztetően ellenpontoz a tárlatnak az utóbbi háború szorongásait tükröző képanyaga, de aminek teljességébe belejátszanak a pesti utcákon látható prosperitás, a jólöltözöttség, a kirakatok gazdagsága, a sok-sok autó is. Az, hogy mindennek mi (volt, vagy lesz) az ára, más kérdés. Beláthatatlan. És ebbe a beláthatatlan máskérdés-kategó- riába tartoznak e széplélek számára is a különböző katasztrófákról felröppenő hírek, lett légyen szó járványról, csillagháborús fenyegetésről. vagy a második világháború befejezése óta a harmadiknak, itt-ott netán ennek főpróbáiként felmérő távoli-távoli öldöklésekről. Felfoghatatlan, érzésekkel megközelíthetetlen események' azok. Nő mivoltában közvetlenebbül érinti őt Auschwitz absztrahált kisdedmártírjának látomása a festményeken: a hideglelősen maga elé képjelt nyitott gerincű magzatnak életet adó asszonyok rémképe: szörnyű asz- szociáció révén látja az újabban a szeméttelepre kerülő újszülötteket is, és János jelenéseinek, a világvégének iszonya elől kezébe temeti arcát. Mintha a földből nőtt volna ki az oly figyelmes, málnaszörpös rendező. Mellette terem, és nem nyugszik, amíg oda nem tuszkolja egy fal melletti üres székre, a zöldfülű szomszédságába, így válik Matild is átmeneti figurájává a gyáva leányzó kezdeményezte sápadt freskónak, majd csodálkozva tekint le a fejedelemnek váratlanul a lába elé került fejére. A földön álló készüléknek, nyilván ipari tv-lánc egyik tagjának képernyője hirtelen kivilágosodik, és adni kezdi a magyarázó nagymogul arcmását, de hang nélkül. Nem baj, mér úgyis elkiabáltad, elsírtad a véleményed, mondja magába Matild. Tiszta fejjel és mérhetetlen tudással végiggondoltad az előbbi gondolataimat is, és már csak mulatni tudsz rajtuk, mindannyiunk múltján és jövőjén, mert tehetetlen vagy, mint mi, akik kiváló nyersanyagodnál többek talán nem is lehetünk. Na elég, emelkedik föl a székről, hogy megszabaduljon önmagától, egyben közelebb kerüljön a fejedelemhez, ha már itt fuldoklik tulajdon lidércnyomásaiban, legalább a hangját hallassa. Kicsit támolyog, mintha tömegiszony kerülgetné, és miközben a forró levegő parfűmrétegeiben éviekéi a nagymogul felé, arra gondol, milyen szomorú, hogy soha nem tudhatja meg, mit jelent igazában mindnyájuk számára ez az áldott, csúnya, öreg sámán. Amióta utoljára látta, azóta a fejedelmet elragadhatta a hév, mert ismét állva beszél. Nem is érti a szavait, azok a mind hangosabb zsongásba fúlnak. Közelebb tolakodva, végre elérik a fülét a mondatok, és az összefügé- seiből kiszakított gondolatokat felfogva megérti-megérzi. hogy a fejedelem, csaknem teljes fejjel az emberek fölé magasodva, tulajdonképpen — most is ír! Nem lehet ráismerni a látnoki próza viharzására, a keserű röhej. a sátáni gúny szavaira. Rám öntöd, amit én csak dadogni tudtam magamnak, de mivégre ez a pocsékolás!, szorítja ökölbe a kezét. — Azt mondták, hogy fejezzem be — kürtöli szét meglepetten a fejedelem egy aggódó hölgy halk figyelmeztetését, és látszik rajta, őszintén mulattatja, hogy íme, már megint elgaloppírozta magát. — Igazuk van, befejezem — ül le engedelmesen. Függöny, gondolja Matild, függöny, hiszen valóban nem vagyunk hozzád méltók. No sum dig- nus. dakint már nincs aranyló tavasz, legfeljebb az illata sejlik. Sötét, Duna-őarti hétköznapeste van. És bár Matild tudja már, mit ír a verniszázsról, miképpen azzal is tisztában van, hogy akármikor útra kelhetne valamelyik csillogó, büdös, távolnyugati metropolis felé hivatalos útlevéllel, teljesen lehangolja a magnóját csüggedten szorongató, gyáva zöldfülű látványa, amint dolgavégezetlen baktat a megálló felé. Legszívesebben utána szaladna, hogy lelket öntsön belé, de aztán meggondolja magát Hajnal Gabriella: Peninsula (kárpit 1*7*) Takáts Gyula: Tágabb valóba nőve Köpincés zöld medencék fölött berki langyos árkok hozzák a ködöt. Valami részegítő pára szólogat a majdnem éjszakába. Szárnyas bordók és poharak szarva bennem, s körülöttem mintha idéznék az abroncs lényegét, mit összetart a kerek messzeség, s szavuk tisztább szférába teszi át szivünkkel ezt az éjszakát, megadva, értsük képletét, kinyitva szikláink ködét... Reszketve így, valami tett mozdul a csontos felület megett, s kibontva azt, tágabb valóba nőve, mintha most tisztán pincénkhez jönne minden. ..Se mástestü vegytant, fizikát nyitott ajtónkra írja át, s a berki sötéten átragyogva fénylenek, mint a galagonya bokra, a dolgok, mint akik egyek világon túl a tágabb értelemmel, mely lépcsőt rak, élni bátran, mint madarak csontos cédrusfákban. Bán Zsuzsa.^ .Beszélgetünk A család az esti filmet nézte, amikor, hazaért. Látta, hogy megvacsoráztak már, nem is igényelte, hogy megvárják vele. De hozott magával meglepetésül sült halat, ezt-azt, és szerette volna, ha elmondhatja. A filmen valami drámai szerelmi szakítást jelenet pergett, a feleség és a két kamasz együttérzően bámulta a képernyőn szenvedő hősöket. Nagyfia ugyan kivette kezéből a táskát és belekotort, felfedezte a sült halat. — Megkóstoljátok? — kérdezte reménykedve, mert tele volt örömmel, hogy a fárasztó nap után végre hazaért. Annyi mindent szeretett volna elmondani nekik, de látta, most nem képesek odafigyelni rá. Kiszaladt a konyhába, és néhány lányért hozott be, kenyérszeleteket. Ha nem is figyelnek rá, legalább egyenek pár falatot abból, amit hozott nekik. Megpróbálta a filmet is követni, de mivel a közepén toppant be, fogalma sem volt arról, mi ez az egész. Inkább még Mindig a családja kötötte le, hiszen tulajdonképpen alig látják egymást. Reggel szórakozottan megcsókolja őket, és rohan a munkahelyére, s az esetek többségében bizony már csak akkor ér haza, amikor nagyban megy az esti film. Azt már csak azért is megnézik, hogy kikapcsolódjanak kicsit, hiszen mindegyikük rohan. Munkahelyre, iskolába, nyelvórára, edzésre. Este gyűlnek össze megint, amelyik előbb ér, megterít a vacsorához. Mindegyikük tele van mondanivalóval, s ezeket megpróbálják elmondani vacsorázás közben, persze ebből megint csak egy érthetetlen kakofónia lesz az esetek többségében. Párhuzamosan beszélnek, oda sem figyel egyik a másikra, a magáét mondja mindegyik, mert annyira kikívánkozik belőle. Az apa néha arra gondol, magnóra kellene felvenni ezeket a keserves kísérleteket, hogy elmondják egymásnak napi eseményeiket, gondolataikat. Ha jobb kedvében van, nevet rajta, úgy találja, mulatságos az egész. Végül mégsem veszi magnóra az ilyen vacsorázásokat, mert alapjában véve szomorú dokumentumnak tartaná. Ez az este persze ugyanolyan, mint a többi, örül, hogy hazaért Hajnal Gabriella: Serietapisserie 111—IV. (kárpit 1973—76)
