Szolnok Megyei Néplap, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-03 / 233. szám

a 4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. OKTÓBER 3. A Néplap vendége Szirtes Ádém Góz Jóska visszatért Akár a mesében: egy kis­fiú nekiindult a nagyvilág­nak, hogy megtalálja az arany szőrű barikát... Szirtes Adám ugyan már jó siheder legény volt ami­kor először hagyta maga mögött szülőfaluja, Sárisáp lankás határát, de szívében — ezt tőle tudom — álmo­dozó kisfiú volt. — Nem is lehettem más amikor először Pestre men­tem, hiszen addig szinte egy ölelésnyi földön éltem. Nem jól, de azt hiszem, szépen. Annak ellenére, hogy a ko- lomp szava volt a zongorám, a fáktól, füvektől, a virá­goktól tanultam természet- tudományt, a nehezen élő kétkezi emberektől meg be­csületet. Engem abban az időben amikor serdültem, senki, semmi sem manipu­lált. A természet őszinte, akik a karjaiban élnek, azok is... — Gyermekkori emlékei közül — még közelebbről — melyek voltak a meghatáro­zóak? Abban az értelem­ben. ahogy mondják: a gyermekkor az ember... — Azt hiszem, először is az iskola hiánya. Nem, vagy alig jártam iskolába. Mikor, hogy. Amikor kiserkent a fű, már a határban voltam, de még Szent Mihály napja után is sokáig, amíg a birka el tudta kaparni a havat a szája elől, legeltettem. A Tápióság zöldülő lankái a zöld iskolapadokat juttatták eszembe, a fekete földek a táblát, a hó fehérsége pedig a krétát, amivel a gyerekek felírták: „úr, ír...” Jó félév­század után is úgy érzem, én igazi úr voltam a magam kis világában, de írni jobbá­ra a porba írtam. Amikor vizsga volt az iskolában, mindig el akartam menni, „Gazduram, vizsga van, hagy menjek be!" Ha éppen nem szorított nagyon a mun­ka, azt mondta a gazdám: „Hát eridj, ha majd kihaj­tottál, de itatásra itt legyél." Az iskola utáni vágyakozás érlelte talán meg bennem, hogy mégiscsak megismer­jem a világot, vigyem vala­mire. A másik dolog amit meghatározónak érzek, a képzelőerő volt, melyet a természettől kaptam. Annak láttam mindent, aminek akartam, az voltam, aki len­ni szerettem volna. Szabó Katinak, életem első ártat­lan szerelmének így vallot­tam: „Nesze, rózsa, neked szedtem, neked adom.” Mire a kislány: „Jaj de gyönyö­rű, köszönöm." A „rózsa” egy ákáca levél volt. — Csak egy kis képzelő­erő kell mindezekhez — én is próbárateszem a maga­mét — hogy a Tápióság hamvas világából „behozza” Góz Jóskát a magyar film­művészetbe. — Másodéves voltam a „színeművészeti” akadémián, amikor próbafelvételre hív­tak a Talpalatnyi föld el­készítéséhez. Nem vettem félvállról, de nem is nagyon kapadoztam,' hogy én legyek Góz Jóska, mert kellő tisz­telet élt bennem a felnőt­tek, a nagyok iránt. Beszél­ték — a művészvilág min­dig pletykás volt —, hogy Jávorral játszatják, Görbe Jánost is emlegették, s még másokat is. Ügy álltam a gép elé. úgy mozogtam, be­széltem, mintha otthon anyámmal a konyhában dis- kurálnék. — A Talpalatnyi föld — az államosított filmgyártás első alkotása világsiker lett. Negyven különböző fesztivá­lon volt versenyfilm, csak­nem mindenhol dijat kapott. Szabó Pál regénye nagysze­rű alapanyag volt, a későbbi háromszoros Kossuth-díjas Bán Frigyes ihletett rende­ző, s igen sok nagytehetségű színész szerepelt a film­ben. .. Mondhatni: ez így együtt már tisztes siker — de a Talpalatnyi föld több volt ennél. Azóta több mint száz filmben játszott, van tehát elég tapasztalata, hogy megérezze, miért vált film- történetté a Talpalatnyi föld? — Mert megcsapott ben­nünket a tavasz! Soványak voltunk, de nagyszeműek. új világot várók, — pedig jelmez alig kellett nekünk ahhoz a filmhez: mi is ron­gyosak voltunk, de hamva­sok. akár a harmatos gyü­mölcs. A közönség nagyon finom műszer, megérezte azt a mindenekfeletti őszintesé­get. amely a filmből áradt. Nem tartozik szorosan az interjú keretei közé, de ér­demes tudnunk, hogy a Talp­alatnyi föld felvételei jó­részt Tiszaörsön készültek. Az örsi templomban volt az esküvő, a Bakos portán vet­ték föl a híres lakodalmas jelenetet, Juhos Marika — Mészáros Ági — egy tiszaör- si asszonytól kölcsönkapott cipőben Járta a menyasz- szonytáncot. A következő jelenetet vi­szont már a napokban kap­tam emlékeim közé, — Ti­szaörsön, a Bakos portán. A testes, szép szál férfi alig akarja elereszteni a tö­rékeny öregasszonyt. — Adám! — Regina néném! A színész csak nagysokára nézhet körül a portán. A ke­rítésnél most is kíváncsis­kodók állnak, mint annak­idején a lakodalomkor, a „lesők”. a hívatlanok... — Milyen érzés visz- szatérni? Tényleg jó vissza­térni? — Voltam én már azóta is a faluban. Bakos Regina né- német is meglátogattam. 1976-ban itt forgattuk az Árvácskát is... Tiszta lelkű falu, az én világom. Olyan mintha el se mentem volna innen, soha... — Pedig azóta sokfelé járt. Hatottuk, legutóbb Ameriká­ban volt. — Gothár Péter New Yorkban forgatta az Ez is Amerika című filmjét, ab­ban játszom. A legnagyobb élményem az óceán volt. A természet... — Végül is, érett férfika­rára lett-e földje „Góz Jós­kának”? — Szőlő! Négyszáz kvad- rát szőlő Szigligeten. Szép szőlő, rengeteg munkám, ba­jom van vele. rá is fizetek, de az minden pénzt megér, amikor mondják, kérdezik: de szép szőlő, kié ez a szép kordonos szőlő?! Hát az enyém, az egykori Góz Jós­káé. Tiszai Lajos A Talpalatnyi főid egyik, talán legdrámaibb jelenete: Góz Jóska, már bilincsben, a két csendőr között átadja élettár­sának, Juhos Marikának — Mészáros Ági — a beteg kis gye­reküknek hozott orvosságot Tájház Mátán. A HAJDÜTURIST Idegenforgalmi Hivatal megvásárolt és tájházzá alakított egy régi parasztházat a hortobágyi mátai pusztán. A tájházban több száz eredeti bútor, háztartási és gazdálkodási tárgy eleveníti fel a régi alföldi élet han- gulatát (MTI-íotó: Oláh Tibor — KS) A szeptember vége időszámításunkban 6a szokása­inkban jelentheti a nyár végleges elmúlását, a szűrei kezdetét, eszünkbe juttathatja P«t6fl utolérhetetlen köl­teményét, és még sok egyéb mást is. Az őszelő eme napja Tószegen kivált igazi ünnep: majdnem olyan, mint a karácsony. Ha máskor nem is, ilyenkor legalább felkeresik szüleiket a távol lakó gyerekek, pénzt, ajándé- kot kapnak az unokák, a keresztgyerekek. A család is nagy kanállal eszik; az asztalok kacsasültektöl és egyéb válogatott finomságoktól roskadoznak. Mert búcsú csak egyszer van egy esztendőben: Mihály napján, szeptem- ber végén, október legelején. Búcsú Tószegen A búcsú mára már szinte azonos lett a község kijelölt pontján felállított bazársor­ral, kirakodó vásárral, mu­tatványos táborral. Igaz, a búcsújáró helyeket kezdet­től fogva ellepték a vásá­rosok a nagyobb kereslet reményében, ugyanakkor napjainkra szinte csak ez a jellemző. A mutatványosok már egy héttel a jeles nap előtt megérkeznek a hely­színre (A későn észbekapó kisiparos akár fordulhat is vissza, a legjobb helyeket addigra úgyis elfoglalják) A bazárosok ráérnek az uta­zással, ők kisebb helyen is elférnek. Vasárnap együtt a „stáb”; kezdődhet a móka és a kacagás, egyszóval a népszórakoztatás minden mennyiségben. ó azok a mutatványosok Déltől pókhálós és vad mai zeneszámok elementá­ris erővel szakadnak ki a nyűtt hangszórókból — az Isten véled édes Piroskám­tól a Europe Végső vissza­számlálásáig. Olyan ez, mintegy sohw-műsorral fű­szerezett slágermúzeum. A hangkavalkádban igen­csak hegyezni kell a fület. Szerencsére ebédszünetük is van a mutatványosoknak, ilyenkor viszonylag csend van, illetve volna, ha idősb. Takács Sándor Kun­hegyesről nem hallatná har­sányan a hangját. Éppen a szomszédban dolgozó fiáról nyilatkozik — mondjuk úgy, hogy nem egészen visszafo­gottan. Ifjabb Takács ugyan­is azt sérelmezi, hogy a hangfalak túlságosan erősen bömbölnek, alig érteni a vendég szavát. Erre édesap­ja más irányba fordítja a hangládákat, ám fia tovább­ra is megengedhetetlennek tartja a hangerősséget. Ál­landósul a perpatvar, amelynek természetesen mé­lyebbre nyúlnak a gyöke­rei. .. Idősb. Takács Sándor úgy­nevezett „Hally-Gally-t” üzemeltet. A sok-sok em­bert befogadó csodaszerke- zet (amelynek értéke: egy egész szám után hat nulla) olyan forgást-mozgást vé­gez, mint egy karikagyűrű — miután leejtették. — Még a nagyapám is mutatványos volt — mond­ja büszkén a 62 esztendős „hally-gally-s”. Én is gye­rekkorom óta benne vagyok a szakmában. Március 10- től kezdve nyakamba ve­szem az országot minden évben, és Erzsébet napig meg sem állok. Télen ott­hon vagyok Kunhegyesen, javítom a szerkezetet. Min­dent magam csinálok, mert ebből a masinából nincs még öt ilyen az országban. Hogy feljegyzem-e mikor és hol van búcsú az országban? Ugyan! Már mindet' fej­ből tudom; nincs nekem nyilvántartásom, se naptá­ram. A gyakorlat elmélyí­tette bennem a dátumokat. Minden bizonnyal így vannak ezzel azok a mu­tatványosok is, akik Mária- pócsról, Debrecenből. Buda­pestről jöttek ide Tószegre sarat dagasztani. Mert bi­zony esőből jutott bőven ezen a szeptember végi vasárnapon; a hideg zuhé nem egyszer alaposan szét­kergette a bámészkodókat — kedvét szegve még a leg­elszántabb búcsújáróknak is. A céllövöldék állandó résztvevői a búcsúknak. Választékuk persze évek óta mit sem változott, puskáik pedig garantáltan elferdí­tettek. Ifjabb Kálmán Fe­renc például kedvesének, Dudog Szilviának potom tíz lövésből (egyenként 10 fo­rintért) „szedett le” egy jobb fajta szappant, amely a legértékesebb nyeremé­nyek egyikének bizonyult. A más bódékban is előfor­duló műanyag csecsebecsék és egy filléres holmik gaz^ dagnak nem nevezhető vá­lasztékán érződik a központi beszerzés ténye: itt minden egyforma. Valami olyasmi ez kacatban, mint a McDo­nald gyorsbüfé-szolgálat ha- rapnivalóhan. Ha már az étkeknél tartunk; a vá­laszték természetesen apró­cukorkából, édességből a legnagyobb. Minekutána a levegőben a vattacukor csik­landozó illata keveredik a lángoséval, a törökméz a hot-dogéval, a mézeskalács a pattogatott kukoricáéval. Van itt minden, mi szem­szájnak ingere. A doboz-dobáló bódéban szigorúan a tudtunkra ada­tik, hogy minden dobásnál „Csak az állványról leesett doboz érvényes”. Ezen a napon Tószegen két ilyen dobálós fogadja a vendége­ket. Mind a kettő egy „l”-el írja ki az állvány szót. Nyil­ván összebeszéltek. Nyere­ményeik is hasonlóak: a legszebb zöld színben pom­pázó műanyag kacsákat kí­nálják a jól dobálóknak. (Ajánlott felhasználása: megtölteni vízzel, és jó messze eldobni a kert végé­be, hátha nem dobják visz- sza.) A képárusnál jól megfér egymás mellett a lovát ve­zető, meztelen nőt ábrázo­ló fénykép és Jézus Krisz­tus színesített képe, svájci táj égbetörő hegycsúcsokkal és a Szent család. Amott sláger a lakodalmas magyar- nóta magnókazettán, a szá­razvirág-kompozíció, az ál- iatfarkokból készült kulcs­tartók, a festett tányér és a jó ég tudja, mi minden. Megszépült emlékek Szabó Pál gépkocsivezető a Mezőgép tószegi gyár­egységében dolgozik. A bú­csú hangulatától, kínálatá­tól nincs elragadtatva: — Nekem az a vélemé­nyem, hogy tiszta műanyag bóvli az egész, alig találni valami értékeset itt. Él­ményt talán csak a sergők, a körhinta meg az ehhez ha­sonló eszközök jelentenek a gyerekeknek. A mutatvá­nyosok idehozzák nekik a vidámparkot, amelyért ép­penséggel jó néhány kilo­métert kellene utazniuk — szüleikkel együtt — Pestre vagy máshová. Gyerekko­runkban mi is a sergőért voltunk oda. Akkor még nem motor hajtotta, hanem kézi erővel forgatták — többnyire a környék gyere­kei. Ha toltuk két meneten át, egyszer felülhettünk in­gyen. Az volt ám az igazi öröm! Jobban is vártuk ek­koriban a búcsúkat, mint a mai gyerekek. Papp István nyugdíjas (jóval túl a hetvenen) és felesége is hasonlóképpen emlékezik: — A búcsú telis-tele volt árusokkal, mindenfelé csak a kiabálásaikat lehetett hal­lani: „Akár kicsi, akár nagy, háromezer egy darab.’ Akkor még korona volt í pénzünk, később aztán pen­gő lett. Jól emlékszem, hogj ezután minden kaucsukbó készült apróság 24 fillérbe került egységesen. A serge alatt fúvós zenekar szór egész nap, késő estig. Más volt az akkor. Az idő nyilvánvalóar megszépíti az «miékeket. D( vajon ki tudja, a mai gye­rekek majdan ugyanolyar nosz!tatlg|iával gondolnak-« vissza napjaink búcsúira mint nagyapáik? Nem lehel tudni. Tény viszont, hogy a búcsú korábban évről évr« terebélyesedett. Egy idóutár már kiszorult a piactérről s a vasútállomással szem­kört kapott helyet. Hiába a bazárosok és a mutatvá­nyosok mindig is remek üz­leti érzékkel vonultak fel oda, ahol bizonyos alkal­makkor a legnagyobb számban verődtek össze az emberek. Senki sem járt rosszul, csak éppen a búcsú kinőtte töhb évszázados he­lyét. Dagadt, dagadt, de nagysága ellenére még ma is sokan azt hiszik, hogy a búcsú egyenlő a bazárosok- kai. Pedig nem így van. Bűnbocsánat Valójában mit is jelent a búcsú szó maga, és hány évre tehető pontosan a tó­szegi búcsújárás? A szónak kezdetben egy jelentése volt; búcsút venni valamitől (va­lakitől), búcsút mondani va­laminek (valakinek) — többnyire társnak, tárgyak­nak, dolgoknak. Később aztán átvetítődött az emberi bűnökre is. A gyarlóságok­tól pedig köztudottan akár­hol nem lehetett megszaba­dulni, csak az arra (inai szóval) „kijelölt helyen”. Ennélfogva évszázadok alatt létrejöttek a híres búcsú já­ró helyek; a tószegi éppen akkor, amikor második Rá­kóczi Ferenc Rodostóban már két éve örökre lehuny­fo cypjTipt Két ünnepet ülünk Mi­hály napján — mondja Trencséni József, a helybéli plébános. A község templo­mát éppen 250 évvel ezelőtt szentelték fel, s védőszent­jének, Szent Mihálynak, ma van a névnapja. Búcsú te­hát mintegy 250 esztendeje van Tószegen. Hogy mit is jelent maga a fogalom? A latin indul- gentiam-ból származó szót valahogyan úgy lehetne definiálni, hogy a bűnökért járó büntetést a választott hely meglátogatásával és bi­zonyos feltételek teljesítése melletti szent gyónás, ál­dozás, imádság) elengedi ez Isten. E bűnbocsánathoz külső ünneplés gyanánt Ma­gyarországon számtalan val­lásos szokás is kapcsolódott Ennek egyik ismert meg­nyilvánulása a ma is látható kirakodóvásár. A vendégjárás a Kucorgó névre hallgató italbolt előtt is feltűnő. Ismerősök, ba­rátok térnek be ide egy-egy italra. A kólákat például nem is győzik hűteni a kocsmárosok. mert ekkora a keletje, másról nem is szólva... Felkelvén a búcsúi ebéd mellől, s dacolva az ijesztő fellegekkel. nyüzsög az egész falu. Mert Tószegen csak egyszer van búcsú egy esztendőben: Mihály nap­ján, szeptember végén... Jtnrkovics János

Next

/
Oldalképek
Tartalom