Szolnok Megyei Néplap, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-17 / 245. szám
10 Barangolás a megyében 1987. OKTÓBER 17. Olyanok ezek a jászsági falvak, hogy ha az egyik település valamelyik mellékutcáját áttennék a szomszédba, nem hatna idegennek. Az élet is hasonló mindegyikben. Főleg a mezőgazdaság, meg a napi ingázást jelentő távoli ipar adja a kenyeret. Helyi szenzációktól mentesek a hétköznapok és az ünnepek. Mindennek ellenére mindegyik falunak megvan a sajátos arculata. Nézzük például. Alattyánt. ezt a szintén „semmi újság falvát". Éli mindennap ismétlődő életét. Hosszú idő óta semmi rendkívüli nem történt itt —, kivéve azt. a napot, amikor Kiss nénit meglopták. Mindenfélét összebeszéltek erről a faluban. Egyesek szerint húsz, mások szerint ötvenezer forint. értékű ékszert vittek el tőle. Ki tudja, mi az igazság. Ha nincs szenzáció, akkor kis ügyekből is nagyot csinál a helyi publikum. — Tény az, mondja Jánosi Menyhértné, az alattyáni Hattyún.---a „semmi újság” falva Épfii a nyugdíjasklub közös tanács vb-titkára —, hogy a lakosok kérésére nem engedjük a házalást a faluban. Korábban kettes- sével, hármasával jártak itt „tollat vásárolni” olyan vándorcigány félék, akik agresszív fellépésükkel ingerelték a lakosságot. Tudomásom szerint Alaty- tyán lakóinak mintegy tizennyolc százaléka cigány. Joggal teszem fel tehát a kérdést Kiss Károly tanácselnöknek: — Mennyiben sikerült beilleszkedésük a faluba? — Jöjjön, nézze meg a saját szemével, — invitál falunézésre a tanácselnök. Elhaladunk a nyugdíjasok klubjának épülő háza mellett. A tanácselnök felhívja rá a figyelmünket. Mutatja azt a helyet is. amit a szolgáltatóház építéséhez sajátítottak ki. A falu fejlődéséről szerzett ismereteink így egészülnek ki azzal, hogy felújítják a művelődési házat, és az idei fejlesztéssel együtt százszázalékos lesz a település vízvezetékhálózata. Az alapellátás minden tekintetben biztosított. Oj otthonában a „váratlan ajándék” pülésén. Gál Mátyásné a harmadik a faluban, aki erre vállalkozott. Régóta szeretne már magához venni egy gyereket, ezért váratlan ajándék számára a kis Kati. Hozzájuk csapódok, indulunk Gál nénihez. A kapuban várja a vendégeket. A kislányt figyelem. Az egy hónapi nevelőotthoni tartózkodás után falusi élmények elevenednek benne. — Hol a kutya, hol a kutya? — kérdi. Belesajdul a szívem. Nem az italt meglehetősen kedvelő anyját keresi, hanem a kutyát, amelyik feltehetően a legjobb pajtása volt. Nehezen barátkozó, zárkózott emberke. Hátat fordít a társaságnak, szemét összehúzva kitartóan néz a sarokba. Nem valami jó véleménnyel lehet a felnőttekről. Min -mehetett keresztül ez a kislány! És milyen lesz majd az élete? A tanácselnök Továbbéltünk, nézzük a cigány- családok korszerű otthonait. Ha egy kicsit a porták is gondozottabbak lesznek, ha mindegyik körül lesz virág is, meg fa is, akkor méltó díszeivé válnak a településnek. A tanácsháza elé visszatérve összefutunk Alattyán legújabb lakójával, a kis F. Katival. Alig hároméves. ara- íyos csöppség. Dr. Danicz Láázlóné- val az imént érkezett Szolnokról, a gyermekvédő intézetből. Azt mondja Daniczné: — Itt még nincs hagyománya az állami gondozottak nevelésének, nem úgy. mint a Jászság sok teleA pályát változtatott pedagógus A jövőt senki sem tudja. Szabó József né sem gondolta a diploma átvételekor, hogy valamikor otthagyja a ka- tedrát és tyúktenyésztéssel foglalkozik. Igaz, nem valami jól kezdődött számára a pedagógus pálya. Évekig szerződésesként tanított, de aztán csapatvezető is volt, meg igazgatóhelyettes. Most meg munkaruhában kalauzol bennünket az épületekkel, ólakkal, műhellyel zsúfolt udvarán. Közben azt mondja: — Bennünket nem tudtak segíteni a szüléink. A nulláról indultunk, segíteni kellett magunkon. Először öt-hat malaccal foglalkoztunk, majd tyúktenyésztésbe kezdtünk. Ólakat építettünk. Akkor meg már rájöttünk, hogy ide olyan ember kell, aki állandóan itt van. Ezerkétszázas tojóállománnyal bajlódunk, meg két anyadisznóval. Vettünk egy kiselejtezett keltetőgépet, így naposcsibét is értékesítünk. Nem kérdem tőle, hogy mi a jövedelme. Mások mondták, már hogy tyúkonként átlag százötven tojással lehet számolni évente. Bizonyára megéri neki a hivatásváltás, és úgy tűnik, nemcsak anyagiakban: A templom után a második legnagyobb ház A falu szélén tárolják a cukorrépát Ä templom után a legnagyobb ház Keskeny utcába kanyarodunk. Jókora emeletes épület előtt áll meg a tanácselnök. — Ez a templom után a legnagyobb ház a községben. A két Kállai fiú építette. Cigányok. Nemcsak rájuk, hanem a többi cigánycsaládra is az jellemző, hogy különb házakat építenek, mint a magyarok. A két Kállai fivér az építőiparban dolgozik, feleségeik pedig Zagyvarékason. a baromfifeldolgozóban. A szomszédban egyik rokonukkal, Kállai Jánosnéval elegyedünk beszélgetésbe. Kérdem tőle, mivel magyarázza, hogy az itteni és a szomszéd faluban lakó cigányok között ég és föld a külön beég. — Mi beleszülettünk a munkába. A szüléink is dolgos emberek voltak. Ennyi az egész. Igen, ilyen egyszerű az egész. A munka a normális élet forrása. Közben előkerült az egyik Kállai fivér. Beinvitál a házba. Korszerű bútorok, plafonig csempézett fürdőszoba a földszinten is. az emeleten is. — Tapétára még nem futotta, — mentegetődzik a házigazda. — így is nagyon meg kellett dolgozni. Kicsinek bizonyult az alig tíz éve épült ház. Lebontottuk. és öt hónap alatt húztuk ezt fel. Katedrát tyúkólórt — Harmadik éve vagyok itthon. Idegileg biztosan jobb ez a munka. Az iskolában szinte minden évben új gárdával tanítottunk. Kéthetenként elfogyasztottam egy levél antineuralgi- kát, most meg évenként ha egyet. Pedig rengeteget dolgozhat. A tanácselnök megjegyzi: — Szilveszter éjjelén, úgy kettő óra tájban mentünk boldog új évet kívánni á rokonságinak, ők meg még akkor is a tojással bajlódtak. Nem sok szabadidejük lehet. — Azért a művelődési házban megnézünk minden színházi előadást. Amellett a nyugdíjasklub ,.tiszteliet- beli tagjaként” Pestre is eljárunk színházba a férjemmel. A nyáron meg mindig szakíti£nk időt arra, hogy együtt pihenjen a család. Igaz, Olvasásra nem jut idő. A szakkönyvekre muszáj időt szakítani, a szép- irodalomra már csak az át- lapozás jut. Inkább 'kézimunkázni szeretek. Félig kész épületet kerülünk. — Itt tároljuk majd az ömlesztett tápot. Felesleges 12— 12 forintot kiadni a sok zsákért. Az ólban a tyúkok százai karittyálnak. A mennyezet alatti kalitkában néhány oltásra váró tyúk gubbaszt. — Az a kotlós-kijózanító, — mondja Szabóné. — Oda rakom a kottásokat addig, míg le nem mondanak a költésről. Ebéd közben, a kisvendéglőben hallgatom a helybeli foci csapat néhány tagját és szurkolóját. — Ha belegebedünk, akkor is megverjük Árokszállási, — bizonygatja egyikük. Ügy látszik, ez a célra- törekvő, határozott magatartás nemcsak S zabónéra jellemző. Tájház lesz ■ műterem Gecse Árpád festőművész Alattyán legismertebb, megye- szerte híres embere Gecse Árpád festőművész. Igazi vendég- szeretettel fogad bennünket is, mindjárt újságolja az örömhírt: — A múlt héten meg nagy napom volt, minit Jézusnak a nagypéntek. Jugoszláv filmesek voltak Itt, életművemről készítettek filmet. tylás újság is van mostanában a háza táján: — Nagy erkölcsi és anyagi megbecsülésben van részem. A tanács meg akarja venni a házam. Tájház lenne belőle. Itt maradnának a bútorok, a festmények. Tény, hogy kevés művésznek adatik meg, hogy életében tudja: gondos kezek őrzik majd hagyatékát. Két év múlva százéves a háza. Ö is a kilencvenhez közelít. — A Secsék arról híresek, — mondja, — hogy a századik évet közelítik. Akkor aztán vagy tüdőgyulladásban halnak meg, vagy akkor, ha beléjük csap a menykő. Egyik nővérem is kilencvenhét esztendős korában halt meg. Évekig ő volt a helyi népfrcxntbizottság elnöke. Most sem tétlenkedik: — Olyan vagyok, mint a kombájn. Én is sok kalászt elhullattam, össze kell gyűj- tenem azokat. Meg kellene írnom Allattyán történetét, megírni egy anekdóta gyűjteményt, meg összegyűjteni az első világháborús katonadalokat. Ez utóbbit feltehetően azért, mert akkor volt huszártiszt. Amikor erről kerekedik szó, legyint: — A régi huszárcimborák közül már csak a Kaiser Vili él. Keszthelyen lakik. — Mikor találkozott vele Utoljára? — Tizenkilencben. — Rég volt, gyerünk visz- sza a mába. —> Be van aranyozva az életem. Mindig itt éreztem jól magam a Zagyva mellett, a bárányfelhős ég alatt. Itt a faluszélen van a kiskert. Sok szilva terem ott, meg sok kisgyerek. Ha az a rész nem volna, fele gyerek sem születne Alaty- tyánon. Festeni nagyon szeretek ott. Ezért mondom mindig, az istenért ki ne vágják a fákat, a bokrokat. Árpád bácsi nemcsak fest: — Mindennap olvasok. Geothét meg Heinét. Kínaiul is tanulok. Négy nyelvet már beszélek egyébként. A kertet is saját magam kaszáltam le. Mit számit nekem egy fél hold. Az apám is ilyen volt Nyolcvanéves korában még lóháton ment ki a tanyára. Tavaly adtuk el a szőlőt. Addig motorral jártam oda. Nagy huncutul megkérdi: — Aztán tudod-e, hogy mikor leszek én újra huszártiszt? — Miikor? — Majd ha felülök a Szent Mihály lovára. De azt már nem tudom megsar- kantyúzni. Simon Bél*
