Szolnok Megyei Néplap, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-12 / 215. szám
1987. SZEPTEMBER '12. Irodalom» művészet 9 Labancz Gyula: Még nem tudtam Amikor fölém hajoltál nyakláncról rámzuhanó kereszttel még nem tudtam, hogy megváltód leszek hogy arcom sziklája nélkül melled tátongó sírgödör s ahogy a két has lassú hasonulásban elgörög gyerek-angyalt álmodik a gyönyör Simon Lajos: Ez a kis körtefa Ez a kis körtefa, meghal, bizony, meghal, ha nem vagyok, lombját már nyáron elvesztette, s száraz ágán — képzeletemben — bagoly huhogott. Gyökerét kóbor kutyák marták képzeletemben, s farkasok! Ez a kicsiny körtefa meghal, meghal, bizony, ha nem vagyok. De láttam egy kis élet-hajtást, rilgyecskét, majdan levelet, csak olyan volt. mint áléit szája előtt tükröm a lehelet, mert könnyen halni sem lehet! Mostam, locsoltam, permeteztem, dédelgettem a fa-jövőt, nagy szó: de a klinikai halálból visszahoztam öt. Azóta már engem, a doktort, virágcsokorral ünnepel, s hála-pénzét csak ősszel szórja, mát deres földre, ahogyan kell. indenki hordoz magában olyan vágyat, amiért mások kinevetnék. S ha ne adj isten: teljesül egy ilyen vágy, az ember csakugyan nevetségessé válik. Persze könnyen beszél az, aki már tanult a maga kárán. De két nappal ezelőtt még én boldog, hiszékeny voltam, és emeletes butaságomban elvittem megpatkoltatni a vesszőparipát. Ahogy egy magára sokatadó fiatalemberhez illik, pedánsra glan- coltam magam, és kiültem sörözni a csónakház elegáns "teraszára a verőfényes délutánban. Gyűrhetet- len nadrágom, nyesett orrú cipőm, ropogós panamaingem és vitamindús egészségem az ifjúság boldog érzésével töltött el. Már-már nyegle nagyképűséggel pillantottam le a Dunára, amely ráérősen ringatta ananászsárga, lakktól ragyogó motorcsónakomat. A bőség e csendes, ünnepélyes tömkelegében Rózsira gondoltam, aki most a Posztógyárban a végtelenül hosszú vég fölé hajol, és műstoppolja a szövéshibákat. akit pedig táguló tüdővel, ujjongva röpítettem volna végig a hűs Dunán ebben a forró délutánban. Igazán, csak ez hiányzott a teljességből, hiszen kedvem mellé ráadásul időmilliomos voltam: hatra járok dolgozni, és kettőkor már a lukacsos bádogszekrényben alszik az overall. Rózsi járt az eszemben, de helyette egészen más lépett a teraszra. Fennakadt a szemem. Nem csalás, nem ámítás. Viki volt, a szőke leopárd, városunk jegesméltóságú színészcsillaga. aki miatt egészen épelméjű ifjak zuhantak búskomor szerelembe. Rózsit €gy pillanat alatt letörölte a tábláról. Ahogy előrelépett hanyag ringással a korláthoz, s ahogy néztem feszülő nadrágját, meg a pipacsmintás blúzára hulló hajzu- ha tagot, mindjárt emlékeztem, hogy engem is kivert már a forró hideg ezért a szőke leopárdért. Markáha szorította szívemet az a bizonyos régi vágy, amelyről még nem tudtam, hogy nevetséges. Viki felém fordította mindig nevető, gyönyörű arcát, s mintha ő nagyvilági utazó, én íreg a hordára lettem volna, kényesen megkérdezte: — Éleg hideg a sör, fiatalember? Még soha nem esett nehezemre az anyanyelvemen beszélni, de most a szájpadlásomhoz tapadtak a szavak. Alig tudtam őket napvilágra tuszkolni. — Izé... ez már nem. Meglan- gyosodott. Negyedóra múlva a motorcsónakomban ült. Helyesebben feküdt. Bikini fürdőruhában. Nem tudom, a nap égette-e jobban az arcomat, vagy az ő zsemleszínű bőre. Ekkor értettem meg, mit jelent egészen pontosan, ha kutyába se veszik az embert Ahogy elém tárta valamennyi báját, az több volt mint elszomorító. Eleinte ugyan fölborzolta a nyugalmamat, de később szégyenkezve eszméltem, hogy ez a nő nem néz engem férfinak. Ügy forgatja, illesztgeti magát a nap felé, mintha csak egy kutya bámulná. De azért szóba ereszkedett velem. — Maga mérnök?... — Nem. — Hát? Cselédkönyves orvos? — Az sem. — Hát akkor?. .. — Horizontál esztergályos vagyok a Szerszámgépgyárban. Iskolai végzettségem gépipari technikum. magasságom százhetvennyolc centi, súlyom nyolcyannégy kiló. Skarlátom, szamárköhögésem nem volt himlő és diftérfa ellen beoltottak. Mire kíváncsi még...? Dühömben ropogtattam a szavakat. Aztán a végsőkig fokoztam a motor bőgését, hogy ne halljam, hogyan nevet a nő. Epésen gondoltam, hogy ennek ugyanúgy csak a mérnöknél kezdődik az ember, mint ahogy kétezer forintnál a cipő. Később mégis egészen jól elbeszélgettünk. Immár nem tekintett Gerencsér Miklós; Színészbejáró holmi mohószemű kutyának. Kiteljesedő önbizalmam birtokában bátran megkérdeztem: — Mikor találkozhatnánk? Pajtásként, cinkosan egyezett bele: — Holnap este hétkor, a színészbejárónál. Talán hétre végzünk a próbával. De lehet, hogy várni kell. Megvár? Amikor este tízre elmentem Rózsi elé a Posztógyár kapujához, remekül sikerült a hazudozás. Szóról szóra elmondtam mindent, ahogy történt. Csak éppen Viki helyett egy rücskös képű barátom napozott a motorcsónakon. Nem tudom, mi történhetett Rózsival, de hetek óta nem láttam ilyen jókedvűnek. Jöttünk a külvárosi, gömbakácos utcákon, és be nem állt a szája. Kis feketerigó. Kedve és arca egyaránt hamvas volt. a reggel üdeségét árasztotta magából, pedig már az este is a végét járta. Boldog mohósággal szusszantotta: — Fagylaltot kívánok! Beültünk a Rozmaring cukrászda lugasába. Rózsi, mint valami maláj szűz, álmosítóan szép volt, ahogy ült a fátyolvirág sátora alatt, lenge kartonruhájáhan. Gyermeki odaadással kanalazta a csokoládé- fagylaltot. Rámnézett, kedvesen megcsodált, s g szemén fölizzott az öröm szentjánosbogara. — Nagyon fess vagy. Ne öltözz ki így. mondtam már. Valaki elszeret mellőlem. — Kellek is én valakinek —• morogtam kényszerű vigyorral. Ezen a napon már másodszor esett nehezemre az anyanyelvemen szólni. Megfogadtam, hogy nem megyek el a színészbejáróhoz. De másnap este hétkor azért ott voltam. Igaz, nem egyértelmű lelkesedéssel. Vitt a hiúság, meg a kíváncsiság. Meg az a régi vágyálom. Hányszor engedtem szabadjára vakmerő fantáziámat, hányszor képzeltem el ezernyi változatban, hogy én a Vikinek udvarolok! Amikor kamasz voltam, minden héten igazolványképet csináltattam az apjánál, reménykedve, hogy Vikit ott találom a műteremben. Aztán naponta bejártam sürgetni a képeket, holott világosan értésemre adták, hogy csak a jövő hét közepén lesz kész a rendelés. Én akkor mindenhová beiratkoztam, ahová igazolványképet kértek, csakhogy megfelelhessek a fotográfus firtató kérdéseire. Én balga, honnan tudhattam volna akkor még, hogy rajtam kívül zászlóalj- nyi hősszerelmes folyamodik ugyanehhez a szánalmas trükkhöz. A fényképész kirakata tele volt a sok bamba, szerelmes pofával, közöttük Viki életnagyságú portréja mosolygott egyszerre csábosán és egyszerre kárörvendőn. Volt időm a kamaszkori romantika lázálmaira gondolni, mert nyolc óra elmúlt, de Viki még mindig nem jött. Ácsorogtam a színészbejárónál, amely tömör közönnyel hallgatott az orrom előtt. Olyan elutasítón rekesztett ki, mintha nem is kapu lett volna. Fogyatkozó türelmemet az emlékek mozijába csábítottam, hogy új erőre kapjon. Hiába. Már kilenc óra is elmúlt. Kétségbeesetten pörgettem visz- sza a legszebb emlékeket: Viki a korcsolyapályán, lendületesen rajzolja a koszorút a jégre, andalítóan kecses őzugrás, satöbbi. Viki első premierje. Virágeső, könnyező nagynénik, kevély nagybácsik, satöbbi. Jöhetne már, hogy az a... Rózsi mindjárt végez. Ügy tudja szegény, hogy az egyik brígádtag házát segítem építeni. Mennyi hazugság. Akár a könnyelmű kölcsön: nagyvonalúan bánunk vele, és elfelejtjük, hogy egyszer szá- monkérik. Végre, csakhogy megnyílik ez az erődkapu. De Viki helyett egy harcsabajuszú legényforma lép az utcára, rajzlapköteg a hóna alatt. — Tessék mondani, vége a próbának? — kérdezem reménytelenül. — Miféle próbának? — néz végig a Harcsabajuszú. — Itt nincs semmiféle próba. Milyen jó, hogy sok egyéb mellett káromkodni is megtanultam. Pusztító jégesőt szórok az egész világra, így rohanok a taxiállomáshoz. Dörren mögöttem a Lada ajtaja, odavakkantom a sofőrnek: — Posztógyár! Rózsi biciklivel jött ki. Biztos jele annak, hogy nem számított rám. A nyakamba repült, a biciklit visszatolta a megértő portás. aj, de jó volt magamhoz szorítani a kocsiban. Bűnbánóan megsimogattam azt a kis vidám arcát, s miközben ő gyanútlanul tűrte a becézést, én végképp kiűztem vágyaim paradicsomából a szőke leopárdot. Mégis hálás vagyok Vikinek. Nem patkolta meg a vesszőparipámat. Nincs többé olyan vágyam, amiért kinevethetnének. De Rózsinak elmondom az esetet, hadd nevessen. Neki szabadj Vagy jobban teszem, ha hallgatok?... Attól félek, nem fog nevetni. Mégis elmondom. ígérettel, pénzzel, becsülettel utálok adós maradni. nek, dobogókat ácsolnak. Itt mindig van valami ünnep. Váltogatom a kezeimet. Mégiscsak az állomáson kellett volna hagynom a bőröndöt. Most már mindegy. A Klsszinház pénztárában megkérdezem, hol találom ezt és ezt a hölgyet. A pénztárosnő nem felel, Jegyeket szortíroz, majd felemeli a telefont, tárcsáz. Várok egy darabig, aztán elindulok kifelé. Egy takarítónő piszmog egy porrongy- gyal, megkérdezem, hol találom ezt és ezt a hölgyet — Mit akar tőle? — kérdezi a takarítónő. Kimegyek az előcsarnokba. Kell itt hátsó bejáratnak is lennie. Elindulok a belső udvar felé, ott valóban találok egy lépcs£házat, felfelé indulok. Egy nő terem mögöttem, megszólít. — Ezt és ezt a hölgyet keresem — mondom, és megyek tovább. — Nem szabad fölmenni! — Tudom — szólok vissza. A nő kiabál, de nem jön utánam, aztán abba is hagyja. A második emeleten benyitok egy szobába, ahol három férfi és egy nő teázik. — Elnézést kérek, ezt és ezt a hölgyet keresem. — Itt olyan nincs — mondja az egyik férfi. Beteszem a bőröndöt, várok. Néznek már, hallgatnak. Aztán a nő kimegy a szobából. Hallgatás. — Nyolcas szoba — könyörül meg rajtam egyikük. Felveszem a bőröndöt. A nyolcas a szomszéd szoba. Kopogok, benyitok Az előbbi nő, aki kiment a másik szobából, most az íróasztal mögött ül. — Ezt és ezt a hölgyet keresem. — Milyen ügyben? — Ma estére jegyet szeretnék... — Minden jegy elkelt. — A fővárosból jelezték, hogy érkezem. A minisztériumból. — Három hónapja minden jegy elkelt. — Ösztöndíjas vagyok, ezért az előadásért jöttem ide. — Igen? — Hol halálom ezt és ezt a hölgyet? A nő habozik gyorsan előveszem az útlevelemet, piros. — Én vagyok az — mondja a nő. Feláll, kijön az íróasztal mögül. Felém nyújtott álmatag kezét nem csókolom meg, csak megszorítom. Hellyel kínál, leülök. Visszaül az íróasztal mögé. — Már nagyon vártuk — mondja. és tündéit mosoly lebben az ajkára. OMzeillitotta: Ukuy Ildiké Kenéz Ferenc: Variáció Mint aki él megmosdattam magam mint aki holt mint aki él megborotváltam magam mint aki bolt mint aki a leglényegesebben különbözik az élőktől is és a holtaktól is írtam mintha minden tisztaság és tisztátalanság végső kérdése volna.
