Szolnok Megyei Néplap, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-01 / 205. szám

1987. SZEPTEMBER 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Idős fejjel fogolt ecsetet Vászonra álmodott természet Túl a szabad idő hasznos eltöltésén Nemrégiben levelet hozott szerkesztőségünkbe a posta. Egy törökszentmiklósi olva­só hívta föl figyelmünket egy idős asszonyra, aki, mint ez a levélből is kiderült, nyug­díjas korban fogott ecsetet a kezébe. Köze] száz képe gyűlt már össze azóta, s kö­zülük több mint hatvan zsű­rizett, kiállításra javasolt. A zsűrizéskor föltüntették, il­letve meghatározták a képek eszmei értékét, amely bizony kisebb házra való vagyont is kitesz. Ambrus Józsefné, vagy ahogyan képeit szignózza. Monoki Piroska. amikor megtudja, miért keresem, a kisebbik szobába invitál, amely amolyan műterem­forma hatást kelt bennem. A sezlonon, illetve karton­dobozokban képek. Utóbbi­akat kiállításra csomagolták már össze, ám az idős asz- szony készségesen szedegeti elő, s mutatja őket, s tudom, hogy egy-egy elismerő jó szót vár róluk, önálló kiál­lítása ezideig nem volt, pe­dig hát a képek, a munkák sorsa ez kellene hogy le­gyen. Mostanában azonban mintha ez is megoldódna. Januárban Törökszentmikló- son, s valamikor a tavasszal Kisújszálláson lesz kiállítá­sa. — A lányom kisgyerek ko­ra óta festő szeretett volna lenni. Énnekem ugye sosem volt olyan a sorsom, hogy gondolhattam volna erre an­nak idején — kezdi a beszél­getést Monoki Piroska, aki egy Karcag környéki tanyán, cselédlakásban született het­venöt évvel ezelőtt. Negy­venöt után elvégzett egy gé­pészeti szakközépiskolát, s Samuel Beckett nevét még az is hallotta, aki sohasem nézett meg abszurd drámát. Ismerik öt, mint a rossz pénzt. Megveszekedett híre van: a darabjaiban nem tör­ténik semmi. Némely szín­padi hősei a szemetesládá­ban laknak. Első regényének főszereplője, egy különös el­meháborodott azt kéri, hogy halála után a WC-kagylóba szórják hamvait. Kérése nem teljesül: por alakban egy csapszék padlóján feje­zi be földi vesszőfutását. Beckett szövegei a végsőkig monotonok, nemegyszer fity- tyet hánynak az irodalmi beszéd minimális szabályai­nak is, és lassú áradással sodorják el, temetik maguk alá az olvasót. A most nyolcvankettedik életévében járó író melléke­sen — Nobel-dfjas. S csak nem a semmire kapta a leg­magasabb irodalmi elisme­rést — még ha ő maga azt vallja is: „Semmi sem való­ságosabb, mint a semmi”. A Magvető Kiadó Világkönyv­tár sorozatában megjelent regénytrilógia — noha ez sem könnyű olvasmány — mintegy átvilágítja Beckett gondolkodásmódjának és etikai világképének szerke­zetét, a Beckett-i filozófiát. A Godot-ra várva című ab­szurd dráma mellett ez az a mű, amely érv és bizony­ság lehet mindazok számára, akik a toll nagy XX. szá­zadi mesterét tisztelik az aszkéta külsejű, minden fényképén komor, szenvedő arcú alkotóban. Á Mölloy, a Malone meg­hal és A .megnevezhetetlen eredetileg nem összetartozó sorozatnak íródott. 1951 és 1953 között keletkeztek, tu­datos — és érdekes — írói kísérlet eredményeként. Az ír származású Beckett aki angolul vetette papírra első, és meglehetősen sikertelen Monoki Piroska képei között traktorista lett. Ekkor már egyedül maradva nevelte két gyermekét, s azok az idők sem olyanok voltak, hogy egy vidéki parasztasszony kezébe ecsetet adtak volna a család mellett, a kimerítő napi munkák után. — Valamikor a hatvanas évek elején, egyszer amikor elmentem a lányomhoz, mu­tatott nekem egy saját ma­ga festette képet. Én meg jól megkritizáltam: mire a lá­nyom odaadta az egész fes­tőkészletét, mondván, hogy fessen édesanyám, úgyis jobban ért hozzá. Én meg törtem a fejem, mit is kezd­jek vele. Éjszakákat gondol­koztam rajta, míg végül le­festettem a Képes Űiság fe­deléről a Rőzsehordót... — És azután jöttek a töb­bi képek is sorra. Főként a hetvenes évek közepe táján dolgoztam sokat. Volt úgy, hogy főztem a konyhán, próbálkozásait, Párizsba költözése után a francia nyelv segítségével — vagyis nehezebb, részint idegen kö­zegben — igyekezett kifejez­ni magát. A stílus, sőt a nyelv ezzel vállalkozásának főszereplőjévé, meghatáro­zójává lett: magára irányí­totta a figyelmet. A regények „meséjét” igen nehéz lenne vázolni pár mondatban — tényleges me­séjük ugyanis nincs. Más­más formában mindegyik opuszt jellemzi a mese visz- szavétele: még attól is meg­foszt bennünket a szerző. (Malone ezért vág bele négy történetbe, amelyek folyta­tásaképp — az ötödik sem föltétlenül igaz). Fenyegető nagy M-ekkel van tele a könyv: Beckett emberkísérte tei, alighanem merő véletlenségből, leg­gyakrabban M-mel kezdődő neveket viselnek. Az az író, aki itt megszólal, az egész emberi életet haláltusának fogja föl, történeteit és gon­dolatait ennek megfelelően szövi, s talán még nem rit­kán megcsillanó humort sem ö maga engedi a szövegbe, hanem az az állandóság, az a ritmustáTan belső ritmus, az a végletesség és végle­gesség kényszeríti ki, amely a trilógia sajátja. A borzal­mak sikolya egy bizonyos határon túl elhal — az őrült kacagásban. Ha van az irodalomnak pőre ,.szakmai vonatkozása”, akkor ebben az értelemben a három regény: mestermun­ka. Beckett világnézeti ko­molyságához kétség nem fér­het. Sötét gyönyörűség tehát egyfelől az olvasás; és szin­te mindenki számára önma­gával is szembesítő vita, hogy tán mégsem egészen ilyen, csak ilyen az ember­iét. T. T. (Fotó: Mészáros) s közben festettem is. Meg aztán fél éjszakákon át... Ekkoriban azonban már közös kiállításokon is előfor­dult néhány képe. Alkotótá­borokba is kezdték hívogat­ni. Telkibányára, és Berek­fürdőre többször is. Képei (főleg tájképeket, csendéle­teket fest) nagy része is eze­ken a helyeken született. Ahogy meséli, gyakorta meg­fogja egy táj, egy fa, egy épület szépsége vagy érde­kessége, amiről azután gyors vázlatot készít, s otthon ki­dolgozza őket. Egy kép elké­szítése kb., egy hetet vesz igénybe, mert ahogy Monoki Piroska mondja, szereti pre­cízen „megcsinálni”’ őket, visszaadni, amit lát. Leg­büszkébb azonban arra ta­lán, /sokan nem hiszik el, hogy valaha ne tanult volna festeni. J. Gy. Savaria őszi fesztivál A hagyományokhoz híven az idén is megrendezik a Sa­varia őszi fesztivált. A prog­ram szeptember I9-én Sár- várott a Nádasdy-várban kezdődik, ahol zenés törté­nelmi vársétára várják az ér­deklődőket. Ezt követi a nemzetközi folklórnap, ami­kor magyar és külföldi nép­táncegyüttesek adnak mű­sort. Szeptember 21-én Szom­bathelyen a művelődési és sportházban nyitóhangver­senyt tartanak. Közreműkö­dik a bécsi Staatsoper kóru­sa és a szombathelyi szimfo­nikus zenekar. A megyei mű­velődési és ifjúsági központ­ban 25. és 27. között rende­zik meg a magyarországi délszláv együttesek folklór­fesztiválját. A híres kőszegi szüreti napokat 26-án és 27- én tartják. Szeptember 27-én a szombathelyi ferences templom ad otthont a Ca- pella Savaria-hangverseny- nek több neves művész köz­reműködésével. Tanácskozásra ültek össze a város, és köz­ségvédő egyesületek képvise­lői. Megalakult a diáksport­egyesületek szövetsége. A tömörülés lehetőségeit fon­tolgatják a sokgyermekes családok képviselői. Szakosz­tályt hoztak létre érdekeik képviseletére, szakmai fejlő­désük elősegítésére a titkár­nők. Többféle szándék vezérel­heti az ilyen kezdeményezé­seket. Szerveződésre késztet­het valamilyen réteg- vagy csoportérdek, de az azonos érdeklődési kör, a szabadidő együttes eltöltésének szándé­ka is. Több ezer ilyen célú egyesület, csoport, klub. kör szolgálja hazánkban az effaj­ta igények kielégítését. Sajá­tosságuk, hogy lakossági, ál­lampolgári kezdeményezésre születtek, a társadalmi ön- szerveződés jegyében, min­den külső és felső ösztökélés nélkül bontakoztak ki. Ugyanakkor a legtöbb eset­ben nem kívánnak elszige­telten működni, hanem kere­sik az átfogóbb tömörülés le­hetőségeit, vagy kapcsolód­nak valamely törnegszerve- zet, társadalmi mozgalom te­vékenységéhez. A helyi kezdeményezésre születő szerveződések, tömö­rülések számának és főként társadalmi aktivitásának ro­hamos fejlődése szorosan kapcsolódik a közéleti de­mokrácia utóbbi időben be­következett további mélyülé­séhez, szélesedéséhez. A kér­déssel foglalkozó elméleti és gyakorlati szakemberek sze­rint szocialista demokráci­ánk fejlődésének egyik fő jellemzője testesül meg eb­ben a folyamatban. Tegyük hozzá: nem előzmény nélküli folyamatról van szó. Éppen ez magyarázza, hogy nem mindenki ítéli meg azonos módon, hogy akad tisztázni való is e jelenség értékelése­kor. Az utóbbi időben gyakorta felidézzük, hogy a felszaba­dulást közvetlenül követő időszakban a spontán népi kezdeményezéseknek milyen erőteljes hulláma indult meg, hányféle bizottság, testület, egyesület, rétegszervezet lá­tott munkához a haladó, de­mokratikus gondolkodású tö­megek elhatározásából. Arról is sok szó esik, hogy a ké­sőbbiekben ezek az alulról kezdeményezett szerveződé­si formák jórészt elsorvadtak vagy pedig a kiépült hatalmi struktúrába beépülve elbü- rokratizálódtak, megcsonto­sodtak, és miután részvevői többé már nem érezték sa­játjuknak, elvesztették ele­venségüket. Ez utóbbi megál­lapítás valós tényekre épül, bár a történtek értékelésekor nem nélkülözhető a kérdés reális szemléletű megközelí­tése. A létrejött szervezetek egy része ugyanis a demok­rácia polgári típusához kap­csolódott, annak híveit fogta össze, s osztálytartalma, nyílt vagy burkolt céljai mi­att nemigen kaphatott helyet a munkáshatalom politikai rendszerében. Másrészt az is természetes volt, hogy a szo­cializmus hívei saját társa­dalmi szervezeteiket igyekez­nek beilleszteni a nép érde­keinek képviseletére hivatott új hatalmi struktúrába. Ám mindez nem változtat azon, hogy az ötvenes évek első felének gyakorlata — egy hamis koncepcióból kiindul­va — megakasztotta a társa­dalmi önszerveződés folya­matát, s ha nem is tette tel­jesen lehetetlenné az állam­polgári kezdeményezéseket, de egy meghatározott, igen­igen szűk meder partjai közé terelte azokat. Hosszas elemzést igényelne, hogy milyen okok­ból élte túl az említett idő­ket az a szemlélet, amely még ma is gyanakvással te­kint minden lakossági kezde­ményezésre, s csak azt tartja a szocializmus javára való­nak, amelynek gondolata va­lamely központi szerv íróasz­tala mögött fogalmazódott meg. De bármi is táplálta és táplálja e felfogást, mai vi­szonyaink között mindenkép­pen mélységesen időszerűt­len. A szocialista demokrá­ciának vitathatatlan lényegi sajátossága a dolgozó embe­rek, a lakosság tömegeinek a közügyek eldöntésében és in­tézkedésében való tevékeny részvétele, a törekvés saját érdekeink kifejezésére és ér­vényre juttatására. S erre nemcsak az államélet, a po­litikai szervezetek intézmé­nyes fórumai adhatnak lehe­tőséget. hanem az önszerve­ződés lazább, egyszerűbb for­mái is. Nem szembeállítani kell egymással a különböző típusú szerveződési formá­kat, hanem arra célszerű tö­rekednünk, hogy azok együt­tesen szolgálják a társadalmi aktivitás, a kezdeményezé­sektől pezsgő közélet kibon­takozását. A szembeállítás persze az ellenkező oldalról kiindulva sem helyénvaló. Azzal sem lehet egyetérteni, ha némely tanulmány, cikk csupán a spontán kezdeményezéseket tekinti demokratikusnak, s mindent, ami az állam vagy az úgynevezett „nagy társa­dalmi szervezetek” keretei között zajlik, eleve bürokra­tikusnak minősít. A tapasz­talatok éppen azt mutatják, hogy a városvédők, a sző­kébb pátria hagyományait ápolók, a fiatalok érdeklődé­sét kielégítő kulturális. sport- és egyéb körök akkor tudnak igazán hatásos ered­ményeket elérni, ha az em­berek igényét kővető, támo­gatásukat elnyerő célok meg­valósításáért együttműköd­nek az illetékes állami szer­vekkel, az érintett társadal­mi szervezetekkel. S erre módot is ad az a tény. hogy az ifjúsági szövetség, a nép­front, a szakszervezetek és a többi társadalmi szervezet ma már nem konkurenst látnak a lazább tömörülések­ben, nem „bekebelezni" akarják azokat, hanem önál­lóságuk csorbítása nélkül készek kezdeményezéseiket felkarolni. Nem azt kívánjuk mindez­zel állítani, hogy minden spontán kezdeményezés fel­tétlenül valós társadalmi ér­deket szolgál. Előfordul, hogy az igazi közérdek fél­reismerése húzódik meg mö­götte. vagy szűk csoportérde­keket érvényesítene akár a társadalom kárára is. A sok-sok öntevékeny egyesületben, körben, cso­portban — közös rétegérde­keik vagy érdeklődési körük alapján — együtt vannak a szocializmus elkötelezett hí­vei és a több kérdésben tő­lük eltérő módon gazdálko­dók vagy politikailag közöm­bösek. A szocializmus tuda­tos képviselői, a kommunis­ták számára éppen ezért ezek a laza szerveződési for­mák is alkalmas színterei az okos politizálásnak, a szövet­ségi politika eleven, helyi megvalósításának. Akkor cselekednek hasznosan, ha segítik, hogy ezek a szerve­ződések valóban demokrati­kus belső életet éljenek és ne urakodjék el bennük vala­miféle klikkszellem, hogy ne szigetelődjenek el a társadal­mi élet fő folyamataitól, az átfogóbb közérdek ne szorul­jon ki szemhatárukból. S le­gyen a kommunistákban ké­pesség ahhoz, hogy az eset­leges feszültségkeltő törek­véseket is — a lehetséges ha­tárokon belül — politikai eszközökkel le tudják szerel­ni. Nem alaptalan optimizmussal arra számít­hatunk, hogy a helyi köz­életben az öntevékeny kezde­ményezések új és új formái bontakoznak ki a jövőben. Ezeket a szocialista demok­rácia támogatásra és gondo­zásra érdemes hajtásaiként fogadjuk. Hiszen alkotmá­nyunkra épülő működésük szerves része annak a folya­matnak, amely egyik legfon­tosabb távlati célunk megva­lósulása, a társadalmi ön­igazgatás kibontakozása felé vezet. Gyenes László Az a régi mesebeli pillanat Számomra az iskolakezdést az a me­sebeli pillanat jelentette, amikor ki­nyitottam az enyvszagú. nyomdaillatú tankönyvet. Az egymáshoz ragaszkodó, vasalt oldalak szűzies romlatlanságuk- ban ekkor még mit sem sejtettek ab­ból a kálváriából, ami a tanév során várt rájuk: hogy szamárfülesen, tépet- ten, bezápult művészi ambíció kény­szerétől „díszítve”, év végén haszon­talan és megunt hulladékként fejezik be jobb sorsra érdemes papíréletüket. Pedig az első találkozás olyan ígéretes volt; soha nem bírtam kivárni, hogy. hazaérjek a könyvcsomaggal, legtöbb­ször az út szélére kuporodva lapoztam át az oldalakat, természetesen a képe­ket véve alaposan szemügyrc. Ügy első látásra mindig vonzó és sejtelmes kalandra invitáló késztetés sugárzott ~a lapok közül, és alighanem bennem volt a hiba, hogy a padban eltöltött idővel fordított arányban csökkent ez a szellemi izgalom. De akárhány csa­lódás is ért az év végéig, szeptember első napja újra és újra a lázas re­ménykedésé volt. Mert kijutott a csalódásból bőven. Különösen az első angol nyelvű könyv volt az. ami csúfos halomba döntötte a szépen felépített gyermeki rációt. A postáról ügettem haza a könyvcsomaggal, de félúton már győ­zött a kíváncsiság, kibontottam a pak­kot és felütöttem az angol nyelvköny­vet az első leckénél. Nagy nagy féle­lemmel lapoztam bele, mert a nyáron egyebet sem hallottam jó szüleimtől mint azt, hogy az idegen nyelv lesz számomra a nagy próbatétel. Ha ezt megállóm bukás nélkül, lehet ember belőlem. Nyitom hát az angol könyvet és az első oldalon mit látok? Vonat füstöl és alatta a szöveg: „lt is a train.” Alig tudtam palástolni a csaló­dásomat; hát ez az a fránya nyelv, amivel egy nyáron át ijesztgettek a felnőttek? Nézzük csak: „lt is a train...” Mi más lehetne a jelentése, mint az. hogy „Itt is a vonat.” Mert­hogy a háború alatt nyiladozó gyerme­ki szellem számára a train, a sebesül­teket szállító katonavonat akkor is egyértelmű, ha nincs oda rajzolva a füstölgő mozdony, néhány kocsijával. Hát persze, hogy azzal a boldog újon- gással értem haza, hogy én már tudok angolul! Dévai tanár úr a megmondha­tója, mennyire nem nyelvzseniként folytattam ígéretesnek induló pályámat az angol „hadszíntéren". Az első füzetek. Tinta a padba sü­lyesztett tintatartóban, vágotthegyű penna és a toporgó izgalom: írjunk már, írjunk már valamit erre a fényes, szép oldalra! De nem, a tanító úr csak magyaráz, mit sem érezve meg abból a nagy elszánásból, hogy én most ezeken a hófehér oldalakon új életet akarok kezdeni. Olyan fejezet következik kérem a magyar tanügy történetében, amit az egész világ emlegetni fog. Én ebbe a szép új irkába csak gyöngybetűket fo­gok varázsolni, és persze hiba nélkül. Ha minden jól megy, ezt a füzetet ki­állítják majd a párizsi világkiállítá­son, de lehet, hogy jövőre a következő évfolyam már ebből fogja tanulni a folyóírást. Végre írhatjuk a római egyest, aztán azt, hogy dolgozat. A cím: Nyári él- mé... Nem hiszek a szememnek! A toll sercent egy alattomosat és a hegy körül tinta permetezett szét. Talán meg lehetne próbálni kivakarni. Eset­leg a tintaradírral... Átszakadt a pa­pír! Tintás már a pad is. a kezem kö­nyökig. Ha elfordul a tanító úr, kité­pem ezt a lapot. Hogy mi lesz az új élettel? Jövőre biz’ isten, mindenképp elkezdem, csak el ne felejtsem addig. Az iskolakezdés mesebeli pillanata. Az élet azóta sem ajándékoz meg szeptemberenként a tisztalapon való új élet indítás illúziójával. — pb. — Könyvszemle Párhuzamos haláltusák Samuel Beckett trilógiája Dz önszerveződés kibontakozása

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom