Szolnok Megyei Néplap, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-26 / 227. szám

8

Irodalom* művészet

1987. SZEPTEMBER 26.

ábris Pál első kocsiján első útja természetesen Soltalmásra vezetett. Megindultan ültek be Ilonával vasárnap korán reggel a citromsárga Wartburgba. „Szerintem apa a kocsit Soltalmás kedvéért szerezte”, mondta Imre a hátsó ülésen Mártának.

Smltalmás családi legenda volt Gábriséknál, távoli, ismeretlen sziget az Alföld tengerében, megközelíthetetlen, mert nincs vasútja, fehér falú, oszlopos kastélya kacsalábon forog, a kéményen gólya fészkel, mesélte még kisiskolás korukban gyerekeinek Ilona. Templomát I. Béla építette, szentélye a hatszög négy oldalával zárul, s ez ritkaság, mondta később Imre, mert a legtöbb Árpád-kori templom építői a nyolcszöget kedvelték. Már mondtad, anya. Soltalmás főutcája szélesebb, gyerekek, mint az Andrássy út, hat sor akác szegélyezi, minden ház előtt kispad, oda ülnek a lányok fehér, kikeményített csipkéjű, nagyon rövid és bő szoknyában, vasárnap pártával a fejükön, az asszonyok meg olyan diadémokat fűznek kontyukba, hogy csak a halasi múzeum avar ékszerei között lelni mását, Márta. Tudjuk, anya. Soltalmáson a kacsatojásból griffmadarak kelnek ki, a határ- ' ban van egy kunhalom, hétfejű sárkány őrzi, mert Attila kincsének felét itt ásták el Buda testőrei, amikor meg akarták bosz- szulni uruk halálát. A gyerekek ezt így már szerették hallgatni. És amikor földet osztottunk apátokkal ... Hallottuk anya. Gábris Pál jól tudta, hogy a gyerekei unják Soltalmást, de neki semmi más nem volt igazán valódi az életében. Irt néhány novellát, mindig készült a nagy regénye, de elnyelte a filmgyár. Ö volt a dramaturgián az utolsó ember, aki kocsit szerzett.

Az utat figyelte. Jobbra kell lennie egy akácfasornak, ott majd befordul. Olyan élesen emlékezett minden részletre, hogy meg se nézte otthon a térképet. Az út jobb oldalán jegenyesor.

„Ez az”, mondta Ilona.

„De, hiszen ez jegenye”, mondta egyszerre Imre és Márta, „ti mindig akácfasort emlegettetek”.

Gábris Pál fékezett, megállt. „Lehet, hogy egyszer-kétszer akácot mondtam.”

„Sose mondtál”, csattant fel Ilona. „Én mindenre pontosan emlékszem.”

„Én is”, felelte Gábris Pál. „Pedig te nem a motoron jöttél. Ilona”.

„Nem. De te annyiszor elmond- tad.. Azt is, hogy a motorral is itt álltatok meg, mert kifogyott a benzinetek.”

„Milyen motor volt?” — kérdezte Imre.

„Harlex-Davidson”, morogta Gábris Pál.

Újságkihordó motorkerékpáron utazott földet osztani. Egyedül ült rajta. Ilonát Czakó Károly vitte le orosz dzsipen. Gábris Pál hiába kérlelte, jöjjön vele, Ilona félt a motortól. Az oldalkocsi helyére olyasféle rakodófelületet szereltek, mint a teherautóké, csak kisebbet. Ez jó hely volt az újságkötegeknek, de embernek nem. Ide-oda csúszkált rajta, folyton tornásznia kellett, félig ült, félig feküdt, kézzel, körömmel kapaszkodott a rakodófelület keskeny peremébe. Emésztette a féltékenység, de amikor jól beverte az oldalát, már nem bánta, hogy Ilona nem jött vele.

„És honnan szereztetek benzint?” — kérdezte Imre. Tolták a motort végig a fasoron. Sárosán érkeztek a kastélyba. A motoros fiú elment Dabasra zsírt szerezni. A kastélyban már várta őket a földigénylő bizottság.

Gábris Pál főképpen a lámpa- lázára emlékezett. Ott ült tíz paraszttal az asztal körül, és mind az apja lehetett volna. Ekkor i érkezett meg Czakó Károly Ilonával, kezében a földreformren- deletet szorongatta. Először megalakították a földigénylő bizottságot, Czakó Károly a noteszéből olvasta fel, kinek mi a dolga, Ilona jegyezte a tagok nevét. Aztán szétszéledtek a faluban. Négyen voltak, mert megérkezett még egy fiú Stzolnokról, de nem sok hasznát vették, félcipőben jött, öt kilométernyire innen rakta le egy szovjet terepjáró, fülig sáros volt, zoknit akart váltani, de Varjú András csak kapcát tudott neki adni. Az már a Fő utcában föltörte a lábát, nem bírt továbbmenni. „Hogy is hívták, Ilona?”

„Jeszenszkynek. Jeszenszky Armand.”

„Armand?”, hüledezett Imre.

„Igen. Kúriai bíró volt az apja, de a fiú akkorra már két évet leült a toloncban.”

A házakban elmagyarázták az ideiglenes nemzeti kormány márszükség lehet rá. Szép szóval magyarázta, hogy a báró úr már Ausztriából is továbbállt. „Azt meg honnan tudja a fiatalúr?” Olvasta a Szabad Szóban. A báró politikai pártot szervez Stuttgartban. Nem jön az vissza soha. „De éppen, hogy visszajön, azért szervezi a pártját, hallották, emberek?”

Nyugtalanság támadt a teremben. Ftévbíró Bálint ütötte a vasat. „Azt mondták apámnak is tizenkilencben, hogy nem jön vissza az öreg méltóságos úr.” Révbíró megijesztette a névsorban utána következő földigénylőket S-től Z-ig, köztük a sok Szabót,

Boldizsár Iván:

Történelem

cius tizenötödikéi rendeletét. „Március tizenötödiki?”, kérdezte egy nagyon öreg ember, reszketős vén- asszonyhangon. „Igen”, felelte Gábris Pál. „Akkor maga Petőfi Sándor." Gábris PáL tiltakozott, de Varjú András integetett az ablak mellől, hogy hagyja rá. „Áldja meg a magyarok istene,” kántálta az öregember, és áldón Gábris Pál fölé tartotta; a kezét. Közben meg- tántorodott, Gábris Pál fölkapta, madárkönnyű volt, visszaültette a lópokróccal letakart lócára.

Másnap reggel kilencre összehívták a falu népét a kastélyba. A nagyteremben hosszú asztalnál ült a földi génylő bizottság. Ez volt a báró úr ebédlője, mondta Varjú András. Öt választották meg elnökké, a kisgazda- és parasztpárt egy-egy embere alelnök lett. Czakó Károly rá akarta beszélni a plébánost, hogy vállalja ő a szociál- demokrataságot. Ügy felemelte a hangját, hogy a tisztelendő úr már-már rállt, de Ilona előkapta a Magyar Közlönyt, és megmutatta, hogy érvényes a földosztás akkor is, ha nincsen minden párt képviselve.

Kétezer-négyszázhanmmc holdat osztottak fel. Gábris Pál jól emlékezett a számra. Nem kettő-há- rom-négy, magyarázta neki Czakó Károly, hanem kettő, aztán a duplája, aztán mínusz egy, egyszerű, mint az ágybevizelés, mondd utánam, Gábris Pál utána mondta, de végül nem a matematikai játékot jegyezte meg, hanem inkább a dallamát, mint a telefonszámokét. öt hold jutott igénylőként két gyerekig, azon túl mindegyik után még egy-egy. Gábris Pált először ödaültették az elnök mellé, de nem bírta sokáig egy helyben, járkált a teremben, körülvitte a jelentkezési ívet, tollat adott az aláírók kezébe.

Egy csoport asszony a sarokban már egy ideje pusmogott, egyikmásik sírdogált. Rászálltak egy- egy férfira, főképpen az idősebbekre. mint a varjú csapat. Ne írjátok alá, baj lesz belőle. „Mit akar itt a fiatalúr?”, kérdezte egy töpörödött öregasszony Gábris Páltól. „Menjen a dolgára. Ossza ki a maga földjét, ne a méltóságos báró urát”. A férfiak hüm- mögtek. Varjú András Je-lejött az asztal mellől, vitatkozott velük, Caakó Károly egyiknek a vállára tette a kezét és úgy magyarázott.

Az ábécé közepén tartottak. Amikor az R-betűig jutottak. Révbíró Bálint nem jelentkezett. A többiek előretuszkolták. Nem, ő nem írja alá. Neki nem kell másnak a földje. 6 hívő keresztény ember. A földosztás rablás, nincsen azon Isten áldása. Czakó Károly rámordult, hogy elég ebből, de Varjú leintette. „Hallgass ide, Bálint”, mondta neki, „nincsen vasárnap, és különben sem vagyunk templomban. Ne prédikálj itt, gondolj a családodra.” Hiszen ő éppen arra gondolt, a többiek is jól tennék, ha kétszer is megrágnák. „Nem Istentől fél maga. hanem a bárótól!”, kiáltott Czakó Károly. Révbíró Bálint összeszorított szájjal hallgatott. Gábris Pál úgy érezte, most végre igazán

Tóthot. Vargát. Az asszonyok hangoskodtak, otthoni vitáik kaptak újra lángra.

„Hagyjuk őket a fenébe”, mondta Czakó Károly, „majd idehozom az orosz dzsipet, és akkor nem akadékoskodnak. Gyertek.”

„Maradjunk”. mondta Gábris Pál.

„Gyere”, hívta Czakó Károly Ilonát.

„Ne menj el”, mondta Ilona.

„Ha most maradsz, nem vagy forradalmár!”, kiáltotta Czakó Károly, megfogta Ilona kezét, és az ajtó felé húzta. Ilona az ajtóig vele ment. ott hátrafordult, kitépte kezét Czakó Károlyéból, és visszaszaladt az elnöki emelvény elé. Czakó Károly elrohant. Gábris Pál önmaga vállalkozó kedvétől meglepve szót kért. Mindenki azt teszi, amit akar, mondta. Most szabadság van. Aki nem kér a földből, nem kap. Az igénylés és a disznótor nem kötelező. Aki most félreáll, nem lesz semmi baja. bántódása. Csak arra kér mindenkit, hogy akinek nem kell a föld. emelje föl a kezét. Ne féljenek, nem is írják fel külön a nevüket csak azt. hány holddal több jutaz igénylőknek. És ne feledjék el. /hogy a föld azé, aki megműveli.

Senki sem tette fel a kezét.

„Akkor folytatjuk”, kiáltotta Varjú András. Sorra jöttek mind aláírni, csak Révbíró Bálint ma- kacsolta meg magát. Nem kérlelték és nem biztatták többé.

Délre előkerült Jeszenszky Armand, addig otthon maradt, és feltört lábát borogatta. Szamarak vagytok, mondta aztán. Hány gyereke van ennek a Révbírónak? Három. Akkor írjátok rá a nyolc holdját az aláírása nélkül. Nem olvastátok, hogy az emberek nem ismerik fel egyszerre saját érdekeiket? Gábris Pál megkérdezte, hol kellett volna olvasnia?

Éppen befordultak a jegenyesorba. „Miért, apa, hol kellett volna olvasnod?” — kérdezte Márta.

Révbíró várt egy kicsit, óvatoskodott, éjszaka lopakodott ká megnézni a földjét, egy ideig kerülte az embereket, aztán szépen kiment a nyolc holdjára, és művelni kezdte, mint a többiek.

Gábris Pál negyvenhatban még egyszer visszament a faluba kollégistákat toborozni, akkor mondta el neki Varjú András. De Rév- bírót elkerülte, nem volt kedve az orra alá dörgölni, hogy neki lett igaza. Nehéz évek jöttek, mit is mondott volna a soltalmásaak- nak. amikor lesöpörték a padlásokat? ötvennyolctól minden télen elhatározták, minden tavasz- saal nyárra halogatták. nyáron máshová mentek. Az utóbbi években azt mondogatták egymásnak Ilonával: majd kocsival. A vasúti állomás tizenegy kilométernyire van annyit nem gyalogolhatnak, kocsit meg kitől kérjenek.

kastély lépcsöfeljánatos ka- l előtt egy Trabant és három arkerékpár állt. „Harley-Da- on nincs köztük”, mondta Im- Anyja rászólt: „Hagyd most Az ajtón felírás: K<^äly

án Művelődési Ház. Belülről sane hallatszott ki. a Sárga

Igen, ez az a nagyterem. A földigénylő bizottság asztala helyén ült a zenekar, gitárok, zongora, dob, fúvós hangszerek. Az egyik gitáros fiú énekelt, angolul.

Az ajtónyitást erős pisszegés fogadta a terem bal oldaláról. Húsz-huszonöt fiú és lány ült ott. Imre megfogta apja könyökét. Gábris Pálnak semmi kedve sem volt várni. Odalépett a legközelebbi fiúhoz, és megkérdezte, ismeri-e az öreg Varjú Andrást? Az homlokával a zene felé bökött. és az ajka elé emelte mutatóujját.

Megvárták a zene végét, a gyerekek tapsoltak a tapsolókkal, Gábris Pál most már hangosan megismételte a kérdését. „A volt téeszelnököt tetszik gondolni?” — kérdezte a dobos. „Két éve meghalt.”

És Révbíró Bálint? A lócáról felállt egy lány: „A nagyapám volt. ő tavaly halt meg.”

Odajött a vendégekhez, kezet nyújtott. „Ágota vagyak.” Magasra nyúlt, hosszú nyakú lány, haja ugyanúgy szabadon lóg. mint Mártáé, csak világosabban szőke, válla szélesebb, orrának mérete halványan emlékeztette Gábris Pálit nagyapja kemény kun orrára. „Tetszett ismerni nagyapát?” Nagyon régről. Még 45-ből. „Nem (tetszik eljönni hozzánk? Édesapa biztosan örülne."

Beültették hátra a kocsiba. Kicsit szorongtak, de tetszett nékik. „Mióta zenéltek?”, kérdezte Imre. Három éve. Tavaly dijat is nyertek Cegléden. Révbíróék házánál Ágota előreszaladt. Gábrisék nem siettek, hogy mire kiszállnak a kocsiból, kijöhessen eléjük az apja. Magas nyakú, könnyű szövésű nyári pulóver volt rajta, barna az Is, a kordbársony nadrág is.

„Révbíró Bálint a nevem.”, mondta a házigazda, „de egy esztendeje már nem az ifjabb. Kerüljenek beljebb.” Bementek, leültek. „Egy pohár bort?” Ittak egy kortyot. A gyerekek visszaszaladtak Ágotával a művelődési házba. „Jó, majd értetek megyünk”, szólt utánuk Gábris Pál, kedvetlenül. Aztán elmondta, hogy ismerte az öreg Révbírót.

Az ifjú Révbíró Bálint akkor 'még gyerek volt, de emlékszik a földosztásra. „A kastélyban tartották, utána nagy ünnepség volt.” Ünnepség? „Igen. Bankett meg fogadás. Apám a legutolsó választásokig tanácselnök-helyettes volt, és tavaly biztosan őt választják meg elnökké, ha szélütés nem éri. Nagy megbecsülésnek

örvendett a községben, de még a megyénél is. Mindig számon tartották, hogy Varjú András bátyámmal együtt ó lépett be elsőnek a szövetkezetbe.”

„Érdekes”, jegyezte meg Gábris Pál.

„Inkább természetes”, mondta

Révbíró Bálint.

desapám élete utolsó napjáig büszkén emlegette, hogy akkor negyvenöt áprilisában, Varjú András után ő írta oda elsőnek nevét a földigénylők lajstromára.”

Ilona megfogta a férje kezét. „De Pali, hiszen ...” Gábris Pál intett, hogy hallgasson.

„Apám sokszor mesélt róla. Arra is emlékezett, hogy volt itt a földosztásnál két pesti fiatalember. Motoron jöttek. Tőlük hallotta először, hogy a föld azé. aki megműveli. Talán éppen maga mondta neki?

„Nem emlékszem”, felete Gábris Pál.

Serfőző Simon versei

Fölkel a hajnal

Álmosan az ágyból fölkel a hajnal - szokatlanul korán. Csak a jó melegét hagyja, a helye húzódik hozzám.

ő a kombinéjét veszi, ölti harisnyakötőit.

Ki sem ér a konyhába, már föllármázta teendőit.

A kotnyeles kanál kikap. Megszid ügyetlen poharakat. A koránkeléstől kiesnek kézből, leverik magukat.

Azután

Megmelegítve a

mosogatóvizet, veszik az asszonyok az eget, e zománcozott fazekat, s a többi mosatlanokat: az aljukon vízzel meglögybölt árkokat, amikbe már a legyek is beleszálltak, a kutyának odaadják a

dombot:

mócsingot, s a köcsögökhöz akasztva azután, a csöpögő világot kiteszik a kerítésre, a literes gödröket is elmosogatják.

Bertha Bulcsu:

A döglött macska

A boldogtalan macska, akit két napja gázolt el egy autó. eleinte illő szerénységgel az út szélén hevert. De aztán valaki tréfás kedvében vagy macskaszeretetében a tetemet feldobta egy vékony fa tetejére. A macska fent akadt az ágak között. Feje egy ágvillában pihent, de hátsó fele és farka hosszan lelógott. Az oszlásnak indult macskatetem a fa tetejéről hirdette az élet. főleg a macskaélet végességét, az egész lét bizonytalanságát. Hullaságában. ahogy alálógott az ágak közül, volt valami misztikus, szinte sejtelmes. A fa, melyen akarata ellenére így felra- vataloztatott. egy útkereszteződésben állt, közel egy ABC-áruházhoz. A legyek számára öt-hat másod- percnyi repülési időre. Talán ez késztette a babakocsiját féltve, állandóan hátratekingetve kint hagyó kismamát, hogy a macskaügyet szóvá tegye az üzletben. Valamelyik vezetőnek látszó asszonyhoz fordult:

—j Kérem, itt kint a fa tetejéről egy döglött macska lóg le. A legyek meg itt mászkálnak a tejen, kenyéren, amikor a szállítók lerakják. Szóljanak be a Köjál-nak, hogy vigyék el a macskát.

— Szóljon be. kedves, maga ráér) — mondta az üzleti asszony.’

— Nekünk még nincs telefonunk ...

— Mi pedig nem foglalkozunk döglött macskákkal, van dolgunk elég.

— De a legyek a macskáról ide repülnek...

— Ha fél a legyektől, kedves, akkor másszon fel a fára és szedje le onnan a macskát, vagy kérje meg a munkásokat, látja, ott dolgoznak még! az úton.

Véletlenül akkor érkeztem az út-