Szolnok Megyei Néplap, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-19 / 221. szám
Irodalom» művészet 1987. SZEPTEMBER 19. Képes Géza: Ablaknál Csomókban tépi már a fa üstökét az ősz ~ a tájon gyöngyszínű köd lebeg. A felleg-óceán a nafényt elnyeli - hömpölyög, omlik árad. Tépett barackfa ágai közt rigó gunnyaszt, a tolla nedves akár a fák. Nyakát behúzza, torka néma. Most az esőt szaporán lerázza magáról, szárnyat bont s a magasba száll. Az ág utána megremeg és finom csöppek peregnek róla. Aztán nincs nesz, a táj nyugalomba dermed. Kályhánk dorombol: kertek alatt lapul az ordas tél - Dobj fát a parázsra még, drágám! Kint ráncos bőrű almát őriz a kamra hideg homálya: Hozz hát belőle! Verje az ablakot a zápor ujja, csak te nevess reám: míg esszük az almát, ízéből büszke nyarunk ragyogóan kibomlik. sztendők óta özvegyi sorsban és egyedül élt az öreg Nagy Mihály. Ügy is teltek a napjai örök egyformaságban, akár a megapadt folyócska ahogy folydogál. Végre azonban mégis történt valami. Pedig az a nap is. amelyen megtörtént a nagy esemény, egészen úgy indult, mint a többi. Vagyis hajnalban a kakasok, versengve és nagy buzgalommal, szólni kezdtek; s majd imitt- amott vaktában ugatni kezdett egy-egy kutya is. A kakasokat és a kutyákat egyaránt hallotta Mihály bácsi; sőt azt is meg tudta volna mondani, csupán a hang után, hogy melyik milyen s hol van otthoni De hát ez nem is csoda, mert ámióta özvegyen és egyedül él az öreg, azóta az első kakasszóra mindig felébredett. S ettől az időtől kezdve aztán, akár egy öreg óra, nagy egyformasággal így ketyegte tovább ébren a perceket. Hát a kakasok szóltak; s itt-ott vakkantott egy-egy kutya. Aztán derengeni kezdett. S a derengés csendjében pedig a Mihály bácsi két lába is elindult az ágyból, s követte ő maga isi a lábát. Vagyis fölkelt, hogy a házban és a gazdaságban elvégezze mindazt, amit így hajnalban máskor is végezni szokott. Amikor minden szükséges dolgot megtett, egy kövér cigarettát sodort magának, s arra rágyújtott. Aztán odaállott az ablak elé, hogy kinézzen a világba. Eregette lassan a füstöt, s úgy szemlélte, a füstön keresztül, hogy mily csend van mindenütt. ✓ S hogy nem történik semmi. Csak a keleti égen erősödőt egyre jobban a fény, s csak a pirosba hajló falevelek villadoztak, mint a madarak tükrei. Mert bizony, már ősz volt. Így nézte Mihály bácsi, hogy vajon mit lehet látni; s miközben nem látott úgyszólva semmit, lassacskán valami enyhe és derűs nyugtalanság kezdett rezegni benne, mint ahogy a lég is megunja néha, hogy ne legyen semmi szél. Hát igen. legalább egy kis fu- valomra vágyott az öreg. Kiment tehát az útra, s ott méndegélni kezdett, hátha lesz valami. Ment az öreg, egyre tovább a falu között, az országúton. De hát nem jött senki, s nem történt semmi, oly korán volt még az idő. Végre azonban mégis feltűnt egy teherautó, amint nagy hatalmasan törtetni látszott szembe vele. Haragos ember lehetett, aki vezette, mert senkit és semmit nem tekintett, hanem csak robog- tatta a kocsit, ami ládákkal és hordókkal volt telerakva. Több időt gondolván az öreg. mint amennyit a robogó alkotmány hagyott neki, csak az utolsó pillantásban tudott az út szélire ugrani; s bizony onnét az útszéléről is szinte a híd alá fújta a kocsi szele, mert a dolog éppen egy híd mellett történt. Kilencven esztendeje. 1897. szeptember 20-án született Tamási Áron — No hát — puffant meg az öreg —, ez a teherautó mondhatni keresztülment rajtam! A nagy porfelhőben utánanézett a kocsinak, majd megindult ismét, és szép csendesen mendegél- ni kezdett visszafelé. S amint így mendegélt, hát egyszer egy ember tűnik elő, aki friss mozgással éppen feléje tart az úton; Nézte, de az első pillantásokkal nem ismerte meg. Ahogy azonban közelített az ifjú ember, egyre bizonyosabb lett, hogy János, aki jön . Vagyis ama rokon, akire nézett az örökség. — Jó reggelt, Mihály bátyám! — köszönt is János, elég kedvesen. — Jó reggelt, egy-öcsém! — fogadta az öreg. — Hát hogy-mint van? — Biza rosszul! — felelte Mihály bácsi. Erre jobban odanézett a rokon, hátha igaz lenne csakugyan, amit mondta az öreg. — S mért van maga rosszul? — kérdezte. Tamási Áron : Üreg pillámé — Én azért, kedves öcsém, mert egy nagy teherautó keresztülment rajtam! János jobban az öregre kapta a szemét, s hát csakugyan, az öreg igen meghuppanva és gyámoltalanul álldogál. Ejnye, tűnődött magában János, tréfa lenne a szó, vagy a valóságot takarja mégis?! Tréfa nem lehet, mert csakugyan igen roncsaiban áll az öreg; de a valóhoz mérten igen épségben mégis! Mit szóljon hát, ez most a kérdés. Mert ha megesve sajnálkozik, esetleg nevetség tárgya lesz majd; ha pedig pogányul veszi a dolgot, az örökséget veszítheti el. — Más ember ágyba dől ilyenkor — mondta János. — Engemet is igen húz — felelte erre Mihály bácsi. Aztán elváltak. A szél is meglibbent, s meg az öregben is a kedv, hogy hát mégis történik valami. S mosolyogva hazament. De egy óra sem telt belé, már nagy búsulásban egy vénasz- szony érkezett, hogy vajon még életben van-e, mert éppen most hallotta azt az elborzasztó nagy szerencsétlenséget. — Ki mondta? — János beszéli — felelte a vénasszony. Hát ha! így van, gondolta magában az öreg, akkor csakugyan folytatni kell, amit unalomból és tréfából elkezdett. Folytania kell, mert különben János marad a győztes. — Bizony, csak pislákolok — nyöszörögte az öreg. — Hát akkor miért nem fekszik le? — Nem tudok levetkőzni! Ha nem tudott, hát az öregasz- szony megkönyörült rajta, s gyöngéd kezekkel levetkőztette. Aztán szépen ágyba is fektette, de imádkozni már nem tudott érte, mert új látogatók jöttek, akik mind törötten ülték körül az ágyat. Majd a sor végén János is megérkezett, hogy a halált nehogy lekésse. Idejében is jött, úgy találta, mert a helyzet nemcsak egészen siralmas volt, hanem maga Mihály bácsi is a végső szóhoz folyamodott. — Hagyakozni akarok! — mondta nehezen. S mindjárt ki is nyilvánította, hogy a jelenlévő tanúk előtt s lelkiismeretes szokás szerint minden vagyonát Jánosra hagyja, aki viszont, ennek ellenében, két dolgot megtenni tartozik. Nevezetesen tartozik azzal, hogy illendő temetésről gondoskodjék; másodszor pedig tartozik azzal, hogy húsz pengőforintot rögtön lefizessen. Ennyit és - nagy nehezen el mondhatván az öreg, végső megerőltetéssel félig felült az ágyban, és János felé fordult. — így jó lesz-e? — kérdezte. A megtört szivűek mind Jánosra néztek, a szerencsés rokonra, s a hála kibuggyanását megille- tődve várták. S amit vártak, abban nem is csalódtak, mert János fájdalmas szavakkal jelentette ki, hogy az illendő temetésről gondoskodni fog; majd a szavak után sujtottan felállt, és a húsz pen- göforintot átnyújtotta Mihály bácsinak. Az öreg megnézte a pénzt, majd a markába szorította, mintha a fájdalom görcsében tette volna. Aztán visszaereszkedett lassan a párnára, és úgy nézte 'fektéből a gerendát, mintha ott a tetőn egy nyílást keresne amelyen a lelke elszállhasson az egekbe. De akkor hirtelen, mintha valami csoda történt volna, az öreg könnyűszerrel felült az ágyban, és biztos mozdulattal lelépett a földre. S elkezdett öltözködni. lyan erőben és egészséggel mozgott, hogy egy darabig szólni sem tudott senki. De aztán János felugrott a helyéről s nagy szemrehányással szólott az öregre, mondván: — Mért hazudta, hogy egy teherautó keresztülment magán ?! — De bizony, keresztülment! — mondta az öreg. — Magán?! — Hát nincs magának semmi baja! — Nincs, mert a bid alatt voltam — nevetett az öreg. S nevettek mások is, az egész gyülekezett. Mihály bácsi pedig bort vett elő, hogy a húsz forint háta mögül 'az illedelmes vendégeit megkínálja. Vészi Endre: A későesti látogató, egy jelentéktelen ember, akit csak tüzetes vizsgálódás után lehet valameny- nyire is jellegzetesen leírni; már ahogy belép, minden feszélyezett- ség nélkül viselkedik. Látni való, ő csak a kötelességét teljesíti, tárgyához személyes indulat nem köti. Mindenesetre kérés nélkül is fölmutatja igazolványát, mely szerint ő az Ejszakakutató Tudományos Intézet Alvásügyi Alosztályának munkatársa. Kényelmesen elhelyezkedik, az odakínált széken; hajnalig még hosszú a munkaidő, s ő megtanult takarékosan bánni munkaerejével. Körülnéz, 'befelé bólint, a környezet száz- és ezerszámra ugyanaz. A megbontott ágy, a lepedő, amelybe a tegnapi, tegnapelőtti, azelőtti álmatlan for go lód ás mélyebb és finomabb gyűrődéseket vasalt; a közepén vagy oldalt nem túl ügyesen elhelyezett olvasólámpa, amelynek fénye olyan központosított, mint egy reflektoré, olyan elmosódott, mintha egy rongy- szövedéken szűrődnék át — nem kívánt mondatrész törlendő. Ömódi harmonikás irattáskájából hüvelyk- és mutatóujjával kiemeli a többi közül a megfelelő kartonnyilvántartási lapot, egy pillanatra beletekint, majd mosoly nélküli, de korántsem barátságtalan szemmel alanyára néz. A vizsgálandó személy ötven év körüli férfi, aki már pizsamára vetkőzött. Persze, gondolja az alvásügyi munkatárs minden kaján- ság nélkül, ez az ember ma is, mint minden este, elébe siet az alvásnak, ugyanazzal a makacs reménnyel. Valaki sudárkönnyen átmegy a szobán, de csak egy fölfelé szöge- ződő reflektor fénye. — Nem szeretném megkurtíita- ni az ön drága idejét — kezdi sietve, mert mindig így szokta és mindig sietve —, csupán arról van szó, hogy elektronikus észlelő berendezésünk grafikonja szerint ön a makacs nem alvók közé tartozik, mégpedig országos viszonylatban. S mert itt több éves statisztikai átlagról beszélhetünk, hogy a dolgot tudományosan is átvilágítsuk, néhány kérdésünk lenne. A megkérdezett bólint, egy fény, sudáregyenesen, ismét átvonul a szobán. A harmonikás táskából, amelyet megpácoltak az évek, előkerül egy golyóstoll, egy notesz. — Tehát, ha megengedi, pillantsunk vissza az életére Emlékezete szernt ön mindig rosz- szul aludt? — Ó, kérem tisztelettel, aludtam én jól is. Sőt forgandó sorsom különösségéből, még puszta szalmán is jól. Apró 'betűk a noteszban: fogalmazás körülményesen intellektuális. — Tehát ön egy úgynevezett rossz-alvó. Mit ért az alatt, hogy rossz alvás? — Azon? a következőt. Eloltom a lámpát, 'behunyom a szemem, és egyszerre érezni kezdem a sötétség természetét. — Á! Á! — A szót, hogy intellektuális, kétszer is aláhúzza. — És ez egyszerre érdekeln.i kezd. Ugyanis a sötétség puhán lépkedni kezd az arcomon, a szemhéjamon, a homlokomon, mint egy macskatalp. — Mint egy macskatalp. Értem. — Érzem a bársony párnácskáit, de a visszahúzott körmeit ás. — Csak tájékoztatásul mondom — kis köhécselés — kedves ügyfelünk, nekünk a macskákkal semmi bajunk. A macskák úgyszólván eléggé szónakoztatóak, már ami a mozgásukat illeti. F cinünket, ezt ne vegye tolakodásnak, az ön éjszakáinak a vegytaKésőesti látegaté
