Szolnok Megyei Néplap, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-03 / 181. szám

1987. AUGUSZTUS 3. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Jászberény újra szélesre tárta kapuit Népi táncosok és zenészek a világ minden tájáról Az idei nyár sem múlik el rangos nemzetközi kul­turális esemény nélkül Jászberényben. A Jászsági Népi Együttes Házában, a Víz utca 1-ben július vé­gétől augusztus 7-ig immár harmadik alkalommal gyűlnek össze a világ négy tájáról a magyar néptánc­cal és népzenével ismer­kedni vágyó fiatalok, hogy újra próbára tegyék a ko­rábban szerzett tánctudá­sukat; illetve megismer­kedjenek sajátos táncunk­kal. A jászberényi Nemzetközi táncház- és zenésztábor egy­re emelkedő ázsióját jelzi, hogy az idén még többen ér­deklődtek e kulturális ren­dezvény iránt, mint az előző években. (A tábor egyébként változó lélékszáma a mosta­ni nyáron kétszáz fölé szö­kött.) Természetesen a kör­nyező országok magyarlakta területeiről érkeztek a leg­többen most is — elsősorban Csehszlovákiából és Jugosz­láviából —, ugyanakkor szá­mosán megtisztelték jelenlé­tükkel a tábort, a többi kö­zött Ausztriából, NSZK-ból, Svájcból Hollandiából, sőt a tengerentúlról Is; az USA- ból és Braziliából. Azt hihet­nénk, hogy eme távoli orszá­gokból zömmel csak olyan táncosok látogatnak Jászbe­rénybe. akik a kinn élő ma­gyarok leszármazottai, de amint Papp Imre, a tábor vezetője elmondta; a külföl­A Szlovákiából érkezett Gimes együttes muzsikál és a felső-tisza-vidéki tán­cokkal. (A program termé­szetesen nem csupán szünte­lenül tánctanulásból áll; né­hány alkalommal jónevű meghívott előadók a folklór világába kalauzolják a tábor lakóit. A Dunaszerdahelyből érkezett Ág Tibor A drama- tikus népszokások dallam­kincse a Felvidéken és Nép­zenegyűjtés a Felvidéken címmel tartott előadást, míg e héten szerdán a magyar néptánc fejlődéstörténetéről beszél Pesovár Ernő. A táborban egyébként hi­hetetlenül felszabadultak az emberek, és a hangulat — a táncnak és a zenének kö­szönhetően — már az első napokban megalapozódott. A Hollandiából érkezett Ament Papp Imre mezőségi táncot tanit (Fotók: T. K. L. — T. Z.) diek nagy része nem magyar származású, népi kultúránk­kal csak áttételesen került kapcsolatba. Az idén is a lehetőség sze­rinti legjobb táncosokat hív­ták meg oktatni: a mezőségi táncokat Papp Imre és Pé- terbencze Anikó, a székely- földit Szűcs Gábor és Vrbán Mária, a felső-tisza-vidékit Bulla Zoltán és Fejér Erika. a kalotaszegit pedig Zsu- ráfszki Zoltán és Vincze Zsuzsa tanítja be. (A táncok­tatás jobbára a tavalyi „tan­anyagra” épül, illetve kiegé­szült az idén a székelyföldi Jan zenész mégis úgy dön­tött a napokban, hogy a tá­borozás előtt távozik Jász­berényből. — Mi az oka elhatározásá­nak? — Arra számítottam, hogy itt majd cimbalomtanár ok­tat bennünket, de csalód­tam. Ráadásul elszigetelve érzem magam, mert zenész­ként egyedül jöttem Hollan­diából. a többiek táncosok. Jóllehet a zene nyelve közös, engem mégis zavar, hogy sok mindenkivel nem tudok Szabadidötérképek Az országjáró mozgalmak — mindenekelőtt az autós turizmus — elterjedése nyo­mán sürgető igény jelentke­zett olyan térképek iránt, amelyek nemcsak az útvona­lakban nyújtanak eligazítást használóiknak, hanem ezek­nél töE5 információval is szolgálnak. Ezeknek az igé­nyeknek kívánt eleget tenni a Kartográfiai Vállalat, ami­kor mintegy két esztendővel ezelőtt megkezdte az úgyne­vezett szabadidőtérképek előkészítő munkálatait Az új sorozat első két kiadvá­nya, ami Pest, illetve Vesz­prém megyét mutatja be, a napokban hagyta el a nyom­dát Az új térképről leolvasha­tók egyebek közt az idegen- forgalmi szempontból kere­sett helyek, szállás és étke­zési, valamint sportolási le­hetőségek. Számot ad a tér­kép a kisebb-nagyobb mú­zeumokról és más kulturális intézményekről, bemutatja egyes vidékek népviseletét és népművészetét. A térkép készítői nagy gondot fordítottak arra, hogy a már ismert és keresett lát­ványosságok mellett felhív­ják a figyelmet a kevésbé látogatott érdekességekre, látványosságokra, különös élményt nyújtó természeti szépségekre is. A háromnyelvű — magyar, német, angol — kísérőszöveg jó eligazítást nyújt a hazai és külföldi országjáróknak az adott terület látványossá­gainak jellemző adatairól is. Az első két kiadvány után — még ebben az évben — Hajdú, Heves, és Vas me­gye térképét is forgalomba hozza a kiadó. kommunikálni; nehéz így megérteni a feladatokat. — Anyanyelvén kívül mi­lyen nyelvet beszél? — Elsősorban az angolt, de németül is egy keveset. Ma­gyarországi utam előtt egy fél éves magyar nyelvi kur­zusra is beiratkoztam Rotter­damban. Egyébként többször jártam már önöknél, Buda­pestet, Pécset. Egert, Tokajt, a Balatont, a Mátrát. Szent­endrét jól ismerem. Első al­kalommal pedig — hét év­vel ezelőtt — Szegeden for­dultam meg a holland Pho- neix Apeldoon táncegyüttes­sel. — Hogyan került kapcso­latba a magyar népzenével? — Hollandiában sok ma­gyar él. Szüleim jó barátság­ban éltek-élnek velük. Az ismeretség hagyományozó- dott, s ezzel együtt a nép­tánc és a népzene is. Én pé‘- dául nem véletlenül válasz­tottam kedvenc hangszere­mül a cimbalmot és a teke­rőlantot. e két tipikusan ma­gyar hangszert. Bár otthon dzsesszt is szoktam játszani, engem inkább a népzene ér­dekel elsősorban ezért kere­kedtem fél. — Mi a foglalkozása? — Egy zeneiskolában zon­goratanár vagyok, de emel­lett hobbiból népi hangsze­reket is készítek. — Csalódása ellenére gon­dolom szép élményei is adódtak Jászberényben... — Ne higgye, hogy harag­gal megyek el, nekem igazi élményt jelentett az. hogy népzenészekkel játszhattam együtt. Ügy tervezem, hogy jövőre ismét visszajövök, ha sikerül összehoznom egy né­pi együttest. Zenésztársakkal nagyon szívesen jövök. Jurkovics János Harminchat óv alatt tízezer telvétel Hagyományőrzés a Felvidéken Beazélgetóa Ág Tibor népzenekutatóval „A Felvidék — írja a Ma­gyar Történelmi Fogalom­gyűjtemény — változó tar­talmú, egyre bővülő érte­lemben használatos történeti tájfogalom. A XIX. század előtt csak a szlováklakta, magasabb fekvésű vidékeket jelölte. A XIX—XX. század­ban átmenetileg Felső-Ma- gyarország szinonimája lett. Az 1918 utáni határváltozá­sok nyomán aztán már nem­csak a Felföld Szlovákiához tartozó magyar- és szlovák- lákta területeit foglalta ma­gába, hanem a régebbi Alsó- Magyarország nyugatabbi, alacsonyabban fekvő terüle­teit is. valamint a Szepessé- get. Fogalmi köre így ma lé­nyegében Szlovákiáéval azo­nos.” Harminchat éve járja ezt a tájat, Szlovákiát, a Felvi­déket egy dunaszerdahelyi népzenegyűjtő és -kutató, Ág Tibor. Ezalatt az idő alatt — saját maga által is használt terminussal élve — mintegy tízezer népzenei egységet sikerült összegyűj­tenie. A Bartók Béla által megkezdett utat folytatva rögzítette magnóra és vagy kottára az itt élő, becslések szerint 840 ezer lelket szám­láló magyarság népzenéjét: balladákat, siratókat. duda­nótákat, pünkösdölőket. a jeles napokhoz fűződő nép­szokások dalait; csallóközi és Nyitra-vidéki dallamokat és énekeket. Kimeríthetetlen forrás, amit tud az észak-magyaror­szági zenei dialektushoz kö­tődő szlovákiai magyar nép­zenéről. Találkozásunkkor így elsősorban arról faggat­tuk. hogy az ott élő magyar­ság mennyire őrzi zenei anyanyelvét, hogyan képes generációkon keresztül át­örökíteni népdalkincsét. — Ami a népdaléneklést illeti, nem lehet panaszsza­vam. A magyarországi tánc­házmozgalom hozzánk is el­jutott. de már korábban is, a hatvanas évek végén meg­indult egy folyamat, ami las­san ki is szélesedett Szlová­kiában. 1968-ban hirdette meg először a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége, a CSEMADOK szólisták és csoportok szá­mára a Tavaszi szél vizet áraszt című népdaléneklési versenyt, amit azóta két­évenként rendeznek meg. A hagyományőrzés sajátos színtere a felnőtt énekkarok számára háromévenként be­mutatkozási lehetőséget kí­náló Kodály Napok, a gyere­keknek pedig a Csengő ének­szó elnevezésű sorozat. Ezek­nek a nagy találkozóknak a megítélése persze problémá­kat is felvet, hisz ahol elő­térbe kerül a versengés, ott nagyon gyakran háttérbe szorul az egész lényegét adó, nemes anyag. Arról nem be­szélve, hogy kevés a felké­szült szakember; az instruk­ció, a „rendezés” sok esetben a nullával egyenlő, és sok­szor az énekelhető anyag is kevés. — Ezt nehezen lehet elhin­ni, hisz csak az ön által fel­vett dalok száma tízezer ... — No. igen, csak ezek köz­kinccsé tétele nem olyan egyszerű, nekem is csak a töredékét sikerült megjelen­tetni. 1974-ben látott napvi­lágot először egy kötet, Édes­anyám rózsafája címmel, az­tán ’79—80-ban egy ballada­gyűjtemény. mindkettő a Madách Könyvkiadó gondo­zásában. Azóta már bead-“ tam néhány javaslatot, de nem kaptam rájuk választ. Persze ezen kívül is vannak lehetőségek, hisz a bratisla- vai Népművelési Intézet nemzetiségi osztálya sokszo­rosított formában, kis, 2— 300 példányban jelentet meg még ilyen jellegű kiadvá­nyokat. Ezek azonban igen nehezen jutnak el a széle­sebb közönséghez, így marad majdnem egyetlen lehetőség­ként a hallás utáni átadás­átvétel. — Az együtteseknek, akik a szlovákiai magyar tánchá­zakban játszanak, van mód­juk gyűjteni? — Ez attól függ, mennyire szeretik azt, amit csinálnak, hisz ehhez intézményes tá­mogatást nem kapnak..Hiva­tásos népzenész-képzés ná­lunk sincs, a tanult zenészek nem is igen mennek el tánc­házi zenésznek, hisz a két stílus teljesen eltér egymás­tól. Mint az énekesek eseté­ben is, marad a hallás utáni átvétel, ami persze torzulá­sokhoz vezethet. A kottakí- adás szerencsés megoldás, ezt a magyarországi Zenetu­dományi Intézetben Halmos Béláék nagyon ' ügyesen csi­nálják. De ez sem old meg mindent, hisz a kotta sok mindent nem tud rögzíteni, például a hangszínt, vagy a stílust... — Érdekelne, milyen sajá­tosságokat lát a szlovákiai magyarság hagyományőrző szerepében... — A Nyitra-vidéki magyar falvak — tizenhárom nyelvi szigetet is jelentő település — népzenéjét vizsgálva arra a következtetésre jutottam, hogy a néphagyományokat a legautentikusabb formában a nyelvhatár szélén tudják megőrizni. A többi települé­sen a szlovák—magyar köl­csönhatás ötven-ötven száza­lékos. Ahol a régi faluközös­ségek szétestek, ott már nincs élő hagyomány, ott a népzene már elsődleges álla­potában nem található meg. A másodlagos állapotot az jelenti, ha már nem éneklik, nem játsszák, de még tudják a dallamot. Ez általában ott fordul elő, ahol kétnyelvű, kétnemzetiségű a lakosság, ahol elsősorban az idősebb generáció beszéli a nyelvet, s vissza tudnak emlékezni arra, amit apáiktól, nagy­apáiktól tanultak. A hagyo­mány őrzése itt csak a visz- szaemlékező haláláig tart. A harmadik állapot a hagyo­mány megszűnése, mert olyan falu is van. ahol nem tudnak már semmit se mon­dani. Ez a látleletként értékel­hető állapot persze nemcsak a nemzetiségi lét, a termé­szetes asszimiláció eredmé­nye. Ág Tibor elmesélt ezzel kapcsolatban egy történetet, ami az egyik gyűjtőútján történt meg vele. Egy. a Nyitra vidékén nyáját terel­gető juhász replikázott vele, hogy nem szereti ő már ezt a zenét. De minek is, hisz a tranzisztoros zsebrádiója ott van egész nap vele. Bálint Judit (Fotó: T. Z.) Vererainydiszek, kiskapuk és kerítések Népi építészet Karcagon A kunsági népi építészet egyik jellemzője, hogy a lakóházak dí­szítményei az ut­cai rövid homlok­zaton és a bejára­ti főhomlokzaton összpontosulnak. Ezt egészítik ki az utcai kapuk és kerítések, melyek díszei összhang­ban állnak az oromzattal. A díszítőelemek a külvilágnak szól­nak, kifejez’fe a tulajdonos társa­dalmi, vagyoni helyzetét nem ritkán vallási hovatartozását is. Hogy mennyire a külvilágnak szól­nak, bizonyítja az is, hogy a telket hátulról és oldal­ról határoló desz­kakerítések ugyanúgy dísz­telenek, mint a házak hátsó udvara felöl eső homlokzata. A díszített kapuk csak a 19. század második felében jelennek meg, ekkor írják elő központi építészeti rend­A kapu díszítőelemei a külvilágnak szólnak Egy veremlny Karcagról, melyen jól kivehetőek a jellegzetes díszítő motí­vumok szabályok a kerítések, kapuk építését. (Korábban semmi, vagy árkok, sövények eset­leg nádból készült kerítések választották el egymástól a telkeket). A deszkakapuk­kal és kerítésekkel egy idő­ben jelennek meg házakon a deszkából készült oromfalak, „vereminyek”. Régebben ezt is nádból vagy vesszőből ké­szítették, betapasztották, s meszelték. A deszkaoromza­tok megjelenésével megvál­tozik a lakóházak díszítése. A homlokzati fal továbbra is egyszerű fehér, mely jól kie­meli a fából készült vértelen (veremány) díszítését, me­lyen leggyakrabban a szív, tulipán, nap, csillag és az egyenlő szárú kereszt lát­ható. Ez utóbbinak rontás­elhárító szerepe lehetett, ugyanis azt tartja a néphit, hogy e jel távol tartja a bo­szorkányt a háztól. A kivágott díszek zöme nem öncélú díszítőelem, ha­nem a paraszti háztartás legfontosabb tárolóhelyiségé­nek, a padlásnak a szellőzé­sére szolgált. A hajdan volt kultúra e kedves elemei a hagyományos építészeti stí­lus megszűnésével lassan el­tűnnek a szemünk elől. Kar­cagon ma már néhány öreg ház és a megtartó emlékezet őrzi az egykor jellemző ve- reminydíszeket, tulipános kerítéseket és a Napot tar­tó kiskapukat. Okrősné Barth» Júlia

Next

/
Oldalképek
Tartalom