Szolnok Megyei Néplap, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-25 / 199. szám
A Gondolatok egy klubtalálkozó ürügyén Hz elriasztásnál több kell A mama otthon főz, a gyerekek az udvaron, vagy az utcán játszanak, a papa a kocsmában ül, — mintha egy elrontott nyelvkönyvben lapoznánk, merthogy a nyelvkönyvekben a papa általában olvasni szokott. Ha tovább lapoznám a képzeletbeli elfuserált nyelvkönyvet, így folytatódnék; aztán a papa hazajön a kocsmából és összevész a mamával.. . A baj az, hogy ezt a „nyelvkönyvet” olykor az élet rontaná el, az élet írná át. ha tényleg a valóságban történő dolgokat akarnák követni a lapok. Mindez a hétvégén megrendezett országos családos alkoholellenes klubtalálkozóról jutott eszembe. A találkozót az Alkoholizmus Elleni Állami Bizottság rendezte, a megyei és a városi alkoholizmus elleni bizottságok támogatásával Szolnokon. Nem ez az első családos klubtalálkozó, és — várhatóan — nem is az utolsó. Mi rejlik az elnevezés mögött? Téved, aki holmi előadásokra gondol, miszerint az alkohol „öl, butít és nyomorba dönt”. Annak is rossz az elképzelése, aki szekcióüléseket, vitákat sejt a találkozó fő programjának. Egyszerűen arról van szó, hogy az ország minden tájáról érkező alkoholellenes klubok tagjai családostól jöttek el, és három napig — szórakoztak. Volt családi játszóház, családi sportvetélkedő, városnézés, zenés szórakoztató műsor, hajókirándulás. Az alkoholellenes klubok országos találkozóján bemutatót tartottak abból, hogyan lehet értelmesen eltölteni a szabadidőt. De hát mi köze ennek az alkoholellenességhez? — kérdezhetné bárki. Ahhoz, hogy választ adjunk, nagyon messziről kell elindulni. Onnan, hogy kezdetben volt az utálat: Az alkoholista tönkreteszi önmagát, családját, környezetét. Ez a megállapítás igaz is, de a segítséghez nagyon kevés. Aztán jött az ijesztgetés; az alkoholista meghal: máj- zsugorban, szívinfarktusban stb. Az alkohol így meg úgy roncsolja az ember szervezetét. Ez is igaz, de valljuk be őszintén, megint csak keveset segített. Mert aki már „halálra itta magát”, annak úgyis mindegy volt, vagy el se jutott a tui ..... — ii. i datáig, aki pedig még nem nézegetett a pohár fenekére, az nem törődött a reá (még) nem leselkedő veszéllyel. Vagyis; a riogatásokat kevesen vették magukra. Aztán életbe léptek a szankciók is; munkahelyi fegyelmik, elbocsátások. Amelyeknek a munkahelyi italozás visszaszorításának kétségtelen előnyén túl nevelő, a legtöbb esetben tudat —, netán életmódformáló hatásuk nincs. Mostanában kezdünk odáig eljutni, hogy nem elég a riogatás, nem elég a szankció. Hogy az alkoholizmus társadalmi probléma, hogy az okokat kell megkeresni, és megszüntetni, hogy — ha úgy tetszik — nemcsak gyógyítani kell, hanem megelőzni is. Mindez persze úgy hangzik, mintha betegségről beszélnénk. Az alkoholizmus valóban betegség, amelynek „kezelése” nemcsak az egészségügy feladata, hanem az egész társadalomé. Ugyanígy; a megelőzés is össznépi feladat. Természetesen helye van az okos, figyelmeztető szónak, a folyamatos felvilágosításnak. Helye van a szigorú munkahelyi megítélésnek. De ezek önmagukban soha nem fogják megoldani az alkoholizmus kérdését. Nem elég azt mondani az embereknek: „ezt ne csináld”, arra is mintát kell adni, hogy mihez kezdjen szabadidejével, energiájával. Vagyis olyan vonzó programot mutatni, amely mellett eszébe se jut, hogy a kocsmában üljön órák hosszat. Ezt segítik az alkoholellenes klubok találkozói. Méghozzá : családos találkozói. Nem marad otthon se a papa, se a mama, se a gyerek. Nem lesz duzzogás, harag a családtag távolléte miatt, az otthonmaradott nem várja haza szemrehányásokkal párját, és nem sétál el unalmában az italboltba. Együtt, értelmesen töltik el a szabadnapokat, ünnepnapokat. És ha ez a háromnapos szolnoki találkozó nem is oldhatta meg egész évre a családok szabadidő-programját; ötletet, mintát adott, és így segíthet összetartani a családot. Mert akik belekóstoltak az összetartozás jó élményébe, mindig arra vágynak. — Paulina — SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. AUGUSZTUS 25. Megjelent a Statisztikai Évkönyv Kevesebb a lélekszám Több a válás Szaporodó gmk-k A Statisztikai Kiadó Vállalat gondozásában megjelent a Statisztikai Évkönyv, amely a KSH adatai alapján több évtizedre visszatekintve mutatja be a számok tükrében a hazánk társadalmi és gazdasági szerkezetében, valamint a lakosság életkörülményeiben bekö- vekezett változásokat. Az országnak 1987. január 1-jén 10 621 100 lakosa volt, az előző évinél 18 900- zal kevesebb, a lélekszám 1981 óta csökkent, akkor 10 712 800-an laktak hazánkban. Tavaly 128 204 gyermek született, 1996-tal kevesebb, mint egy évvel korábban, ezzel megszakadt a születések számának egyéves átmeneti emelkedése. 1986-ban 1374 esetben kettős, 26 alkalommal hármas és két ízben négyes ikrek születtek. Évről évre csökken a házasságkötések száma: tavaly 72 434-en járultak az anyakönyvvezetők elé, 804-gyel kevesebben, mint 1985-ben, és 24 178-cal kevesebben, mint 1970-ben. Míg két évvel ezelőtt valamelyest csökkenni kezdett a válások száma, az utóbbi két esztendőben ismét emelkedett, tavaly 29 557 esetben mondták ki a válást, 248-cal többször, mint az azt megelőző évben. Hazánkban 1986-ban 69 248 lakás épült, 3079-cel kevesebb, mint 1985-ben. 13 956 lakás megszűnt, 1466- tal több, mint a megelőző esztendőben. Az új otthonok 59,5 százaléka három- vagy többszobás, az egyszobások aránya 7,1 százalék, ez alig különbözik az előző évi aránytól. A tanácsok tavaly 40 779 lakást utaltak ki, s 1986. december 31-én még mindig 164 111 lakásigénylést tartottak nyilván. A statisztikai adatok szerint az elmúlt esztendőben 1262 vállalati gazdasági munkaközösséget hoztak létre, s ezzel számuk 21 527-re emelkedett. Ezekben az egységekben összesen 268 360-an tevékenykednek. A magán- személyek közül eddig ösz- szesen 10 920-an alapítottak gazdasági munkaközösséget, s ezekben a gmk-kban 72 338-an dolgoznak. Az öreg Morgó Kisújszálláson a több mint 200 éves Morgó csárda ez idő alatt igencsak sokat „látott” a történelem viharaiból. A jellegzetes kunsági csárda 1971-től viszont otthont nyújt a régmúlt tárgyainak, látványt, a történelmet szerető közönségnek. A Néprajzi Kiállítóházban mintegy 3—4 ezerre tehető a tárgyak és dokumentumok száma. Díszes faragott bejárat Zsoldos István a ház vezetője szívesen mutatja be a szövőszék működését is. (Fotó: Tarpai Zoltán) Egyik értékes darab a kunsági szűr, amelyet a helyi Szűr József készített Részlet a kiállításból. Oo mi lett a szalamandrákkal? A szülőfalum néhány ház és egy templom Islten tenyerének egy puha ráncában. A nyúlfarknyi főutca tekerülő- it járva azon tűnődöm, mért van az, hogy az ember kinövi az emlékeit? A jelen léptéke nagyobb mint a múlté. Hát persze: Gulliver lett nagyobb és ettől lett az óriások birodalma a törpék országa. A szülőházam előtt csobogó patakra nem is igen találok földrajzi terminológiát: egy idetévedt idegen azt bihetné, talán egy közkút csapját hagyta valaki nyitva följebb; abból táplálkozik a szalagnyi erecske. Hát akkor hogy történhetett, hogy gyerekkoromban a húgomat a ruhájánál fogva mentettem ki itt a zúgva kavargó habokból? Bizony a hősi gesztusok is óriásivá növekednek a múlt vetítő- vásznán. Jön velem szembe Menyhért Pali. Vállán rongyba csavart kasza, tűzvöröe haja mára olyan tejeskávé színűre szelídült, szájában fog gyanánt két ezüstös műtárgy csillog, aminek az eredete alighanem egy családregény-trilógia témája lehetne. Szomszéd gyerek volt, vásott pulykatojás, hozzám hasonló kópé, ám ami különösképp összehozott bennünket, az a közös lóimádat volt. A háború alatt, amikor a front naponta hullámzott oda-vissza fölöttünk, kedvelt törzshelyünk a falusi kovácsműhely volt. A katonák — lettlégyen azok bármilyen nációk — itt emberré szelídülteik. Megengedték a derékszíját, elszívtak egy cigarettát, amíg a kovács a vöröslő fémpántlikából szikraeső közepette patkópe récét kalapált a lesántult lovak lábára. Tátottám hát a számat a műhelyajtóban, amikor egy kamaszkorú kozák a kezembe nyomta a szőrmök musakaló gyeplőjét. Tartottam átszellemült arccal a szalonnás kantárszíjat, s próbáltam megérteni, miit magyaráz kézzel-láb- bal a kereksapkás katona. A kovács fejtette meg leghamarabb a jelbeszédet; — Azt mondja, vidd haza, a tiéd... Így került hozzám a mo- kány kis paripa, így lettem lótülajdonos valamennyi kortársam legnagyobb irigységére. Menyhért Pali kitartó ápolónak bizonyult. Vakarával. kefével fényesítette az egyre virgoncabbá váló négylábút. Néha persze fel is ültünk a hátára, ám a frontszolgálatban géppuskát cipelő patás szörnyű méltánytalanságnak vette az emberi terhet, és néhány ügyes rúgással rendre meg is szabadult tőlünk. Ha jól emlékszem, apáim egy borjúért cserélte el végül. Jön vélem szembe Menyhért Pali és több mint negyven év után azt kérdi: — Emlékszel még a kis muszkalóra amit az orosz katona adott neked? A déja vu élmények lebegős hangulatában jó lenne egy fix pont, egy biztos támasz az emlékezéshez. Nézem a falut őrző hegyet: Hegyecske, Vöröshegy, Zöld- mály, Nagyhegy. ók mintha nem változtak volna any- nylt. Mennyi kincset rejtettek az árnyas erdők, kopasz dombok, bokros meredélyek. Tinóru gombát tavasszal és ősszel, vöröses sárga tölcsé- ni rókagombát, seprűgombát. amit alakja után nevezhettünk akár erdei korái- nák is. aztán málnát, amit vödörszám szedtek az asz- szonyok, szedret, szamócát, földi epret. Aztán persze, vadkörte: búzában érlelve késő őszi csemegének számított. A vadalma is kedvelt eledele volt állatnak, embernek. Most néhány csenevész, kiszáradó félben lévő málnabokor jelzi az egykori Édent. A szeder indája még életerős lenne, de a termés silány és ízetlen. A gombának pedig? Se híre, se hamva. Útjába volt a vadkörte és a vadalmafa is a korszerű erdőgazdálkodásnak. A zsákmány így hát néhány őzláb gomba, hosfczúszánom ülő magát mutogató, de az ízetlenebbek közül való. Bizony kalapot kell hogy emel- ien a vargányának, szépének, galambgombániak. De a legnagyobb csalódás a tengerszem halála. Egv kúttá mélyülő, parányi tóvá terebélyesedő forrás volt ez á páfrányok védő őrizetében. Fölötte kéken párázott a levegő, a mélyből a legnagyobb kánikulában is jeges fuvallatok borzongtak elő. s ha szepegő bátorságunkat nagyritkán összeszedve a közelébe merészkedtünk, vaksi szalamandrákat láttunk vonszolódná a kiálló köveken. Mintha a rohanó idő a nagy kapkodásban itt felejtette volna e történelem előtti korból való relikviát. Láthatta ezt Mátyás király — ha igaz, hogy e tájon élte románcát Szép Ilonkával — láthattuk mi is még. Aztán útjába volt valakinek. agyagos földdel tömték be a tengerszemet, most sárgán virít a megkeményedett hordalék. De mi lett a szalamandrákkal ? Jön velem szemben Radá- csi néni. A nyolcvanhárom éves asszony sima arcára vagy elfelejtett ráncot vésni az idő, vagy a gyermekké szelídült lélek törölte le a barázdákat. A dereka viszont derékszögbe hajlik. Rövidke botjára támaszkodik, így is eléri a földet. — Ebbe a háziba építettem bele magamat — mondja nevetve és támasztékával egy hivalkodó kőépületre mutat. És nevet, mint aki nem találja túl rossz, befektetésnek, hogy a gyerek otthona lett tágasaibb az ő megsilányult egészségétől. Manó arca már nem a jelen tükre. Megros- kadva aimonnan lentről is valahová a távolba néz. A férjéről kérdem, Ernő bácsiról, aki a falu legendásan nagy mesélő je volt Történetei szellemekről, sírból ki-ki járogató holtakról szóltak, akik éjfél után fehér lepedőben lebegtek a temetőt övező nyárfák tetején. — Két hónapja temettük — mondja Radácsi néni szinte derűsein. — Máid megmondom neki kivel találkoztam. Meglepődésemet látva igy folytatja. — Mert beszélgetek én a jó urammal. Minden éjjel felkeres és elmondjuk egymásnak, ama a szívünket nyomja. Igaz is; ki mozoghatna otthonosabban a síron túli világban, ha nem Ernő bácsi, aki már az életében is ott járt gondolatban. És talán ő az, aki azt is megtudná mondani, mi lett a szalamandrákkal? Palágyi Béla Mátyás címere, Budavári fametszetek Bélyegnapi bélyegek A Posta az idei bélyegna- pd kiállítás köszöntésére ,,60. Bélyegnap” elnevezéssel, két címletből — 2 és 4 forint — álló bélyegsorozatot és 10 forint névértékű bélyegblokkot hoz forgalomba szeptember 18-án. A bélyegeik és a blokk Lengyel György és Zsitva Szabolcs grafikusművész terve és metszete alapján, acélmetszet és ofszet eljárással készültek a Pénzjegynyomdában. A sorozat 266 600 fogazott és 7400 fogazattam, a blokkot 236 300 fogazott és 4700 fogazattam példányiban adják ki. A kétforintos bélyegen reneszánsz faragvámy látható a Budai Varból, a négyforintoson Mátyás címere található, s mindkettő fölött kis táblán a 'bélyegnapra utaló felinat olvasható. A bélyeg- blokkon Söhede Világkrónikájából Budavár fametszetének részlete látható és az „Qszlopfő Mátyás budai könyvtárából” felirat olvasható.
