Szolnok Megyei Néplap, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-20 / 196. szám
Irodalom» művészet Móra Ferenc: Mindennapi kenyerünk mmmemmmmam Bisztray Ádám; Csak annyi időt Csak annyi időt hagyj, kélni lássam a Napot, felszálló ködökben tisztulni nyárfáim jáspis templomát, csak annyi időt, míg sötét bójám a vetésben futó hullámból fölmerül, nyári erdőn a déli sugarat vércse nyitott szárnya szitálja rám, csak annyit még, feljussak a hegyre, hol ritka tölgyesem alatt egy forrás bugyog örökké, s hadd fütyörésszek magamban — kérve lassú reggelt. Katona Judit: Mikor a gyerekek esznek... Mikor a gyerekek esznek, akkor az anyák eléjük'ülnek, nézik őket és megszépülnek. Mikor a gyerekek esznek, békesség száll riadt szívükre: nem jöhet hét esztendő szűke. Mikor a gyerekek esznek, az anyák mindjárt kivirulnak, s tudják, reménnyel jön a holnap. Mikor a gyerekek esznek, a holdnak tisztább fénye támad: éhezője fogy a világnak. Mohácsi Regős Ferenc rajz» ár nagyocska gyerek voltam, lehettem olyan ötöd-félesztendős, és már körül tudtam bukfencezni a per- nyésgödröt, ha senki se látta. Úgy látszik, politikusnak készültem, azonban hamarosan erre a pályára, mert a nyilvánosságot csak fél szem képviselte, amely az utcáról bekukucskált rám a deszkakerítés hasadékán keresztül. Zsíbrita Jósika volt e fél szem birtokosa, velem egyidős gentle- marnn, akiihez a legőszintébb irigység fűzött. Tudniillik Jóska függetlenítette magát a polgári divattól, és télen viselt szalmakalapot, nyáron pedig akkora bánsonysüveg- ben járt, hogy abba belefért volna Dzsingiszkám feje is. Ezt azonban nem azért tette nevezett kortársam, mintha szembe akart volna helyezkedni a Daru utcai társadalom vd- lágfölfogásával, hanem azért, mert télen az öreg Zsibritának 'kellett a 6apka, és nyáron ő hordta a szalmából készült párszárítót. Elég az hozzá, hogy Jóska bebu- kucskált a kerítésen, ami még nem lett volna baj, de tudtomra is adta, hogy jelen van: — Játjakt Én akkor éppen a fejem tetején álltam, de a következő pillanatban már benne voltam a pernyében. Szerencsére puhára estem, és így politikai pályám anélkül ért véget, hogy csontom tört volna. Azóta meggyőződtem róla, hogy előbto- utóbb minden politikus belebukfencezik a pemyésgödörbe, s minél később esik bele, annál nagyobbat puffan. Nem is ezért emlékezetes nekem ez a télvégi nap, hanem mert akkor ettem először háromfogásos vacsorát. Letappogtam magamról a hamut és beoldialogtam a szobába. Szerencsére szülém semmit se vett észre, mert nagyon bele volt merülve a Krisztusatyafdság 'könyvébe. Odakunorodtam mellé a padkára, a hó>. a alá fúrtam a fejemet, és néztem, hogy mozog a szája: — ö-rül-je-tek-és-ví-gad-ja- tok-mert-a-ti-ju-tali-ma-tokbö-sé-ges-meny-nyek-ben. A voces paginárium hamar elaltatott Miikor fölébredtem, még mindig ott ültünk a padkán^ az óltetőről besütött a frissen esett hó, a félhomályban is ki bírtam venni a szülém arcát. Most már lecsukott szemmel, könyv nélkül imádkozott. — Mindennapi kenyerünket adjad nekünk ma... — Édesanyám — állítottam be közé és a jó Isten közé —, mit vacsorázunk máma? Először végigmondta a miatyán- kot, keresztet vetett, megcsókolta a könyv tábláján a feszületet, aztán felelt: — Háromfélit! kenyeret, haját, bélit Azt mondtam erre, jobban szeretnék csak kétfélét enni, úgy, mint máskor. Szalonnát kenyérrel. — Jaj, gyerekem, a szalonna most elment adóba — vette elő anyám a kanapé sarkából az abrosszal letakart fél kenyeret. — örüljünk, hogy a mindennapi kenyeret megadta a jó Isten. Arról persze még akkor semmit sem tudtam, hogy minden államnak támasza és talpköve az adó, s hogy annak a malackának, amit karácsonyra vágtunk, az volt a hivatása, hogy féloldal szalonnájával fönntartsa az államot. A jó Istenről azonban már tisztább fogalmam volt Tudtam, hogy ha akart volna, legalább egy kis vaj- alját adhatott volna a kenyérijéhez. No, majd ha apám hazajön — gondoltam magamban.. Oda volt ■dohányt vágni Ring kapitány úrnak, és mindig csak az esti harangszó vetette haza. De soha anélkül haza nem jött, hogy legalább egy kis nemzetiszínű árpacukrot ne hozott volna. Félálomban voltam már, amikor hazaért, de bizony semmivel' se verte ki az álmot a szememből. Csöndesen ültek az asztalnál, elmorzsolt egy karaj kenyeret megivott utána egy 'kancsó vizet és csak akkor szólalt meg, mikor pipára gyújtott Akkor is csak any- nyit mondott: — Az istene ne legyen ennek a rossz háznak, legjobb volna felgyújtani, akkor nem nyúznának az adóval. Kicsit nyugtalan álmom volt, égett a házunk, ropogott a nádtető, mint disznópörzsöléskor a szalonna. Az apám pedig vasvillával két úriembert forgatott a tűzben. — Mit csinál, édesapám? — kérdeztem. — Megpörkölöm, fiam ezeket a disznó káslebálókat. A kóslebálók azok az úriemberek voltak, akik házról házra jártak minden esztendőben, és kcxnsk- ribálták az adót. Egy mérges városi írnok, áki kaiamust hordott a füle mellett, meg egy bakter, aki vitte utána az összeírási íveket és a tintásüveget. No meg az is a bakter tisztje volt, hogy megakadályozza a kötelességteljesítésben a kutyákat, akik minden házban meg akarták harapni az írnok urat. Reggel, ahogy kisütötte a nap az álmot a szememből, az első dolgom volt kiszaladni az udvarra, megnézni a nádtetőt. Megvolt friss jó egészségben, a nagy mohacsomók elevenen zöldelltek ki az olvadó hóból. — Más baj van itt — szólalt meg bennem a lelkű smeret. — A Lacika gombja miatt fogta el a jó Isten a kenyerünk mellől a szalonnát. Lacika a legrongyosabb szabó volt, aki valaha e világon foltokat vetett a romlásnak indult nadrágókra és kabátokra. Már úgy ötven félé járt, fehér fércek akadoztak a szakállába, de gyámoltalan és együgyű volt, mint a gyerek. Ezért hívtam Lacikának még én is, akit pedig ő mindig „fiatalembernek” szólított. Minden vasárnap eljött hozzánk vecsennye után, és lámpagyújtásig segítette az apámnak Deák Ferencet szidni. Akkor fölkászálódott, és a nyakamba akasztotta a bojtja kampóját. — No, fiatalember, hogy kell szépen köszönni ? — Éljen a negyvennyolc! — rikkantottam el magam, mire Lacika elégedetten megveregette a vállamat, és megígérte, hogy az Isten élteti, akkor ő nevel belőlem olyan szabót, aki még atillát is tud szabni olyant, mint az övé. Nem hiszem, hogy lett volna a világon olyan kétségbeesett madárijesztő, aiki azt az atillát vállalta volna, de volt rajta egy gomb, mihez foghatót szépet nem fogok már látni ebben az életben. A gomb piros csontból volt, de fekete karimával, és az eredeti hivatása az volt, hogy női kebleken fogja össze a kabátot. A Lacika atilláját azonban csak mint Tart pour Tart nyert alkalmazást, s a mester tekintete mindig őrajta pihent meg, ha galamibepéjét fölikavarta a politikai szenvedelem. Hát ez a gomb volt az, amely két nap óta az én ingem derekában lappangott. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és egy óvatlan pillanatban, mikor Lacika az asztalra könyökölt, lesodrogattam a kincset az atilláról. Meg kell vallanom, hogy a bűntudat csak a gyomromon keresztül ébredt föl bennem, de egy percig se haboztam a jóvátétellel. Még aznap délelőtt beosontam az öregtemplomba s az cí'tárterítő megcsókolásánák örve alatt odacsempésztem a gombot az 'Ür asztalára. Talán egyszerűbb lett voln a Lacika zsebébe csúszFodor András: A cséplőgép megállt... A cséplőgép megállt, elroppant csattogása meghökkent hallgatásunk csendjén még lüktet egyre, de már a lányok göngyölik a szíjat, mezítláb elsietnek az ég porába veszve. Megyek hát én is fáradságom derengő esti ablak. Szeret a széles üt, a kutyák se miattam, csak a staféta kedvéért ugatnak. tatni, de akikor a jó Isten nem tudott volna róla. s én vele akartam a barátságot helyreállítani. S azon az estéin csakugyan azzal örvendeztetett meg érdeisanyám: — No cselédem, kertészpecse- nye lesz a vacsoránk. Hát az volt, de bicska nem kellett hozzá. Kertészpecsenyének a sülttököt csúfolja a szegény ember. Jó étel az annak, aki szereti, de én hamarosan felmondtam neki a barátságot. Tél végén már vizet ereszt a tök, és elnyálkásodik a méze. Visszakívántam a mindennapi kenyeret, hajával, bélivel, De bizony néha a hajával is be kellett érni. Igaz, hogy amint kitavaszodott. heti piacos napon zöldhagymát is lehetett hozzá kapni. Ez volt a bérem azért, mert Vak Máriának, a zöldséges kofának hazatoltam a piacról az üres talicskáját. Rossz esztendő járt, mostohán ibánt velünk a földecsikénk. Amit meghagyott a fagy, elverte a jég, Jeégette a nap. — Az idén aszalt cseresznyét termett a cseresznyefa — vágta a sarokba esténként az apám a posztó-tarisznyát. Az is jó volt már nekem akkor, a magjára száradt cseresznye. Olyan szűkös volt nálunk a kenyér, hogy egyszer színét se láttuk három napig. Éhesen, ődöngtem az utcánk gyepes árokpartján, mikor a gazdag Dobákné, a csinkéskofa, rám 'kiáltott a muskátlis ablakukból: — Te gyerek, szaggass a malackámnak egy kis papsajtfüvet ott az árokparton! Szép, köivérlevelű papsajtok bo- dorodtak ott, a levelüket megszedtem a malackának, és magam meg teleraktam a zsebemet szép kerek papsiajtocskával. Abból lesz énnekem jó vacsorácsfcám. ßazdag Dobákné igen meg volt elégedve a munkámmal. Nagy karaj fehér kenyeret adott napszámba. — Megállj, kenek rá mézet is — fordult be a kamrába. De én akkor már kívül voltam a fcisajtón, és nekiestem a kenyérnek. De a falat nem ment le a torkomon, mert megképzett előttem édesanyám sápadt képe. — De jó volna visszaragasztani — néztem a megcsonkult karajra, s belemarkoltam a papsajtba. Pedig most már nem volt olyan jóízű, mint azelőtt. Édesanyám azonban nem örült meg a kenyérnek. Inkább sírva fakadt, és visszaerőltette rám az ajándékom. — Én már megettem a másik karajt — vörösödtem el. (Azóta se esett hazugság ilyen nehezemre.) Anyám meg azon erősködött, hogy ő is vacsorázott már. Mégpedig bundás gombócot. (Az meg a hajába főitt krumplinak az ünnepiős neve. Nem rossz étel az se, ha só is van hozzá.) — Hanem tudod mit? — törül- gette meg anyám a szemét — eltesszük a kenyeret apádnak. Szegény ki lesz éhezve, ha hazaér a szőlőből. Azt már én nem értem ébren. A papsajttól jó álma van az embernek, nem fekszi meg a gyomrát. Csak hajnalban ébredtem a szóváltásra. — Ne bántsd fiam, jobb lesz az nektek itthon — hallottam apám szavát. — Én el vágyók kenyér nélkül is, ellát engem az eperfa. — No, minket se féltsen — ke- vélykedett anyám, s beLecsúsztattá a kenyeret a tarisznyába. — Jó az Isten, ma is ád annyit, mint tegnap. át éppen annyit adott papsajtocskát, sárga- répácskát, krumpiics- kát. De még egy darab sajtocskát ás találtunk a láda fenekén. Ott fe- lejtődöitt még a télen, s úgy megkeményedett, hogy nem vette magába a kést. Anyám örül is neki nagyon, mert így az egészet nekem adhatta. Azt mondta, az ő foga már nem bírja. Még akkor is a kővé vált sajtot majszoltam, mikor este az apám hazaért a szőlőből. Vígan csóválja meg a tarisznyáját: — No Feritó, találd ki mit hoztam neked? — Jaj, mit? Tán, fürjecskét? — ugrottam fel lelkendezve. Nagyobb újság ez annál is — bontogatta a tarisznya csücskit. — Nézd-e, madárlátta kenyér! Tulajdon az a kenyér volt, amit én adtam anyámnak. Azóta tudom, mi az a „mindennapi kenyerünk”. Szakonyi Károly: Testkultúra I. Hosszú sor a gyógyfürdő pénztára előtt. Mindenki türelmes, de hirtelen mozgolódás támad: a sor végén két úr összekap, csak úgy zeng tőlük az előcsarnok. Bajszos, ikefefrizurás az egyik, tar koponyá- jú a másik, nem mindennapi alakok, mulatságos, ahogy taszigá- lódnak: a bajszos alacsony, köpcös, a kopasz fölébe magasodik, szinte reákonyul, olyan háriihorgas. Az a ,vita oka, hogy a kefefrizurás besurrant a langaléta elé, mondván, hogy ő már ott állt, csak megkérdezett valamit a ruhatárostól, máris itt van újna, ez az ő helye! A tar koponyájú viszont nem engedi maga elé. A pénztárig lökdösődnek, egyszerre ugranak az ablakhoz, a hórihorgas nyer, ő nyújtja be gyorsabban, ügyesebben a jegy árát, boldog vigyorral távozik, a bajszos dühében a fémkorlátot csapdossa, átkoz ódik. Benn, a fürdőmedencénél újra látom őket. Távolról méregetik egymást. Haragjuk elszállt, öltönyükkel mintha dühüket is a kabinban hagyták volna. A h őri horgason térdig érő bermuda, közelebb ol- dalog a köpcöshöz: — Elnézést, uram, ön valahonnan olyan ismerős. .. Igen, magam is azt nézem, hogy ön is... De fogalmam sincs, hol találkoztunk. Természetesen nem arról van szó, hogy az imént, kinn a pénztárnál... — Nem, nem, valahol máshol, de nem jövök rá... — Sajnos, én sem tudnám megmondani, de valahol... valahol... Aztán már csak a zuhanyozóban akadok össze velük újra. Megpillantom őket a gözgomolyaghan, amint szembetalálkoznak teljesen pucéran. Egyszerre kiáltanak fel: — Ó, ó, ó! Most már világos! — Bizony! — Bizony! A Tavaknál! A nudista strandon! Ott találkoztunk! — Nahát, hogy előbb nem jöttem rá! Pedig milyen jókat dis- kuráltunk ott, emlékszik? — Hogy a csudába ne?! Persze, így mindjárt más! Nincs magán az a sok gönc... meg a fürdőruha! — Hát csoda, hogy én is asak most ismerem meg magát?!... II. — Mi az a kék folt a szemhéjadon, kisfiam? — A tízpercben játszottunk. — Elestél? — Nem. Mondom, játszottunk. — Szép kis játék, hallod? Jó, hogy nem verted ki a szemed! — Nem ez volt a játék! Az volt
