Szolnok Megyei Néplap, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-15 / 192. szám
8 1987. AUGUSZTUS 15. agyon ritkán történt meg, hogy Patlhó- né magányossága miatt panaszkodott barátnőjének. Ilyenkor Dóna szánté indulatosan kiabált rá: — Hányszor ismételjem él, hogy kutyahairapást szőrivel! A rossz házasság után inkább új házasságot, mint ezt az apáca-elzárkózást. Az új házasság, akárhogy is sikerül, még mindig jobb, mint az egyedüllét. Nem is tudom, hogy bírod elviselni! Pathóné nevetett — Ne hangold ilyen drámaira a dolgot El lehet viselni. Nem is érzem magam rosszul, csak néha unatkozom. Egyedül sétálni, moziba, színházban egyedül ülni, késő este árván hazamenni.. Sokszor még félek is az elhagyatott, hegyi utcákon. — No és egyedül otthon is. Hiába olyan szép a kis lakásod, úgy élsz benne, akár egy néma, nincs kihez szólnod. Meg azután magadban azon a nagy, kétszemélyes re- kamién... — Tudod mit? Ez bánt legkevésbé — mondta derűsen Pathópé. — Sokkal inkább hiányzik az emberi szó, a feloldó beszélgetés. — Ellőttem kár alakoskodni. — kiabált Dóra mérgesen, s rózsaszínű, telt arcát és kis tokába torkolló puha nyakát elfutotta a piros- ság. — Méghogy egy ilyen formás, gusztusos nőnek, mint te, aki hat éve él egyedül, aki a legjobb korban van, már ami a szerelemre való érettséget illeti — éppen annak ne hiányozna a férfi... Te ezt ellhdszed, Karcsi? Bérczy, aki olykor jelen volt az ilyenfajta vitáknál, komolyan és tartózkodón, de érezhető meggyőződéssel bólogatott: — A feleségemnek nagyon is igaza van. A magány nyomasztó érzés. — Szemüvege mögül ránézett Pathónéra: — És egy olyan helyes, csinos nő, mint maga, Lujzi, okvetlenül találna partnert, ha egy kicsit utána nézne. <Ez már sok egyedülálló nőnek sikerült, miért éppen maga lenne kivétel... — Az á baj, hogy nekünk nincs olyan férfi ismerősiünk, aki elvált, özvegy vagy agglegény, és akivel összehozhatnánk téged... — mondta fejét rázva Dóra. — Ilyenre, elismerem nehéz szert tenni. Nős emberrel meg, akárhogy tetszene Is különben, én figyelmeztetlek ne kezdj, mert az mind aljaá, csak futó kalandot keres, becsapja a feleségét, a barátnőjét, egyiknek is, másaknak is csak bánatot okoz. Lehetőleg olyan ismerőst kell szerezni, aki házasodni akar, és akiből olyan derék, jó férj válna, mint az én Karcsim. — Dóra a könyökével jó erősen, de szeretettel oldalba lökte az urát és ránevetett. — De ha az illető nem is áll mindjárt kötélnek, olyan legyen, aki szabadon jöhet-mehet, nincs lekötve sehol. — Természetesen így lenne a legkellemesebb — bólintott Bérczy a szokott tartózkodással. — De hát bízzuk ezt a dolgot Lujzikára. — Szemüvege mögül ránézett a szőke, középkorú, középtermetű nőre. — Lujzi ka igazán vonzó, csinos nő, miért ne sikerülne neki megfelelő férfit találni'? — Miért ne? — gondolta Pathóné esténként, amikor áttetsző, csipkés hálóingében hosszan szemlélte magát a tükör előtt. Negyvennégy éves, hamvasén szőke, a hajában alig akad néhány fehérre fakult szál. Az arcbőre sima, friss, A teste telt, de csak a tetszetőssé^ határáig. Egyszóval csakugyan kívánatos még, akármelyik húszéves lány elirigyelhetné kicsi, kemény mellét, sima karját. A nyaka gömbölyű, de még nlncs galamb-begye, mint Dórának, amiből két-három év múlva már komoly toka lesz, Különben ez sem számít-. Dóra (boldog asszony, az ura éppen úgy szereti, mint ezelőtt húsz esztendővel. Voltaképpen Dóra és Karcsi ébresztette fel benne a vágyat az újabb házasság után. Elvégre... az különös és ritka szerencsétlenség volt, hogy ő olyan rossz férjet talált, akitől tizenkét gyötrelmes év után el kellett válnia. Mégis... milyen módon tegyen szert egy hozzáillő, társra, akiből — ha egy kis szerencséje van — még férj ds válhat? Nem, igazán nem az érzékei kívánkoznak férfi után. Az egyedüllét, életének és otthonának csendje nyomasztja egyre növekvő súllyal. Senkit sem ismer, szűk körű társasága néhány házaspárból áll. Míg munkásnő volt, addig hányán kérték meg a kezét! De azután kiemelték a műhelyből. Az uj, szokatlan munka, a folytonos tanulás teljesen lefoglalta. Mire lehiggadt, megállapodott és előtérbe kerültek magánéletének gondjai, jóval túljutott a harmincadik évén. Akkor már nehezebb volt párra találnia. Hozzáment az első férfihez, aki megkérte a kezét, s akibe — akkor úgy érezte — beleszeretett. Hát rosz- szul választott. Most a gyárban, ahol mint betanított munkás kezdett, a személyzeti osztály vezetője. Igen sok emberrel érintkezik nap mint nap— s mégis olyan magányos, mintha egy tanyán tengődne. Kicsit megijedt attól, hogy így érje meg az ötvenedik születésnapját. Ezt valamiféle határkőnek (tekintette, ami mögött a végső életszakasz, az öregség sivár ösvénye kezdődik. Emlékezetében a Dóra lármás, biztató sürgetésével, végül is hosszú habozás és töprengés után az egyik újság kiadóhivatalában feladott egy apróhirdetést. Senkinek, még barátnőjének sem szólt erről. Restellte, hogy ilyen kétes módon kénytelen kaD- csolatot keresni, s emellett tartott a kudarctól is. Elvégre nagyon kevés kilátása van arra. hogy egy külsőleg-belsőleg megfelelő és korban is hozzáillő, szabad embert találjon. A jeligére érkezett levelek közül négyet szűrt ki. Egyik válaszoló sem írta mega nevét, címét de ezt rendjén valónak találta — ó sem adja ki magát a személyes ismeretség előtt. A négy közül egyelőre csak egynek, a legígéretesebbnek válaszolt. Értesítette a „komoly, ötvenéves idealistát”, hogy melyik eszpresszóban és hány órakor várja a „szőke, kellemes külsejű asszony”. A levél végén arra kérte az ismeretlent, hogy a biztonság kedvéért tartsa a kezében a Színház nevű lap egyik példányát. A találkozó napján izgatottan készülődött. A szokottnál is nagyobb gonddal öltözött feli, a legfinomabb kölnijével nedvesítette meg a kezét, nyakát, fülcimpáját. Elégedetten állapította meg, hogy nagyon mutatós és sokkal fiata- labbnak látszik a koránál. A megadott időpont előtt öt perccel nyitott be az elegáns Du- na-parti eszpresszóba, ölében a táskájával, nyakát- fejét a szokottnál kissé magasabban tartva ült az asztalkánál, tekintete újra meg újra a bejárati ajtó felé fordult. Fegyelmezetten, egyenes derékkal támaszkodott a szék hátához, de belül átjárta az óra szokatlan izgalmának és ünnepélyességének forrósága. Egész teste égett, s kis tükrébe nézve jólesően állapította meg, hogy arcbőre a szokottnál is szebb szinte sugárzik a belső hőtől, s a szeme is csillogóbb. ' Az ajtó szüntelenül nyílt-csu- kódott. Párok jöttek be, láthatóan összetartozó házastársak, vagy férfiak, nők akiket már várt valaki, s olyanok, akik magányosan, s talán alkalmi ismeretség reményéiben szürcsölték hosszú szünetektől megszakítva, az eléjük tett feketét. Pathóné félt, hogy most ő is ezekhez hasonlít, és ritkábban nézett körül, inkább az. ajtót figyelte. hogy nyíltan kimutassa: vár valakit. Egyszer, lepillantva a csuklójára, megnézte a karóráját. (Maga sem tudta, miért tette ezt úgy, hogy mások ne vegyék észre, mintha azt a tényt, hogy szeretné tudni a pontos időt. titkolnia kellene. 1 öt óra múlt pár perccel. Mintha egy kis hajszálrepedés támadt volna azon a régen nem érzett feszült, de kellemes közérzeten, ami reggel óta eluralkodott rajta. Csak nem hagyja cserben a rokonszenves levél írója, aki annyira vágyik egy okos, megértő asszony után! Az is lehetséges, hogy már itt van a helyiségben, és megfigyeli a magányos, szőke, kék szemű nőket. És ő talán most nem is széken, hanem mérlegen ül, megvizsgálták, értékelték, anélkül, hogy tudott volna róla. Ismét nyílt az ajtó, oda kellett pillantania. Arcába felszökött a vér. Bérczy Karcsi lépett be, a Dóra férje. Hogy ez éppen ebbe az eszpresszóba jött be kávézni! Lehet, néhány perc múltán a felesége is megjelenik. Kínos véletlen. Hiszen menthetetlenül' elárulja, hogy az asztalánál jelentkező férfivel először látják egymást és most ismerkednek össze. De még kínosabb, ha magára marad, hiszen Dóráék tudják, hogy csak akkor ül be egyedül eszpresszóba, cukrászdába, ha találkozója van valamelyik barátnőjével. Nehezen tudná megmagyarázni nekik, hogy miit keres itt, távol a lakásától, és az üzemtől, ahol dolgozik. Félre- fordúlhatna, hogy elrejtse az arcát, de mi értelme lenne? Az önérzete is tiltakozott ez ellen. Ehelyett a kellemes meglepetés mosolyával, felkészülten várta, hogy a férfi pillantása rátaláljon. Bérczy közel a bejárathoz, megállt és nyújtott nyakkal, határozatlanul nézett körül. A tekintetén látszott, hogy teljesen befogja a terepet, s végigvándoroltatja az asztalok során. Amikor észrevette Path ónét, meglepően kellemetlen, szinte erőltetett mosoly jelent meg az arcán. A hívó intésnek engedve, lassan, vonakodó léptekkel indult meg az asztalkák között szűkén kanyargó ösvényen. — Csókolom, Lujzika! Maga mit keres itt? — Hát én csak... És maga, Karcsi? — Pathóné elnevette magát. — Különben ezt felesleges is kérdeznem — tette hozzá élénken, hogy elfeledtesse: nem adott választ. — Én is csak úgy... — mondta Bérczy. Kezében levett kalapjával határozatlanul álldogált, tartásában és keskeny arcán a rossz iskolai tanuló nehéz zavarával1, aki nem tud felelni a feltett kérdésre és végtelennek érzi a néma másodperceket. Szemhéja többször megrándult, míg az asszony arcába nézett; — Meddig marad? Vár valakit? — Ö. nem számít... Majd ha megérkezik az illető, akkor... Pathóné tekintete az ajtó felé ugrott. Magas, szürke hajú férfi nyitott be, körülnézett, azután mosoly villant fel az arcán és gyorsan élindult egy nőkkel körülült asztal felé. Az asszony megfogta •az egyilk üres szék támláját: — Addig, amíg... Addig üljön le, •Karcsi. Bérczy úgy, ahogy volt, kabátban, leereszkedett a székre. Olyan furcsán és bizonytalanul, hogy félő volt, mellé ül és a földre huppan. Kezében mereven tartotta a lefelé fordított kalapot. — No de miért ennyire szertartásos... Higgye el, igazán nem zavar. Majd szólok, ha... — Pathóné belepirult ebbe a hazugságba. Hamis könnyedséggel nevetett és játékosan megrántotta Bérczy kalapjának szélét. — Ugyan tegye már le, van itt elég hely! Fárasztó lehet így tarÜjjai alatt megzizzent valami. Az addig eltakart „Színház” című •lap a lábára hullott — De hiszen ez... ez... az ismertetője... — tört ki belőle önkéntelenül —, hogy kerül ez magához? — És maga... maga honnan tudja, hogy ez az... Talán csak nem... — dadogta Bérczy. Egymásra meredtek. — Szóval maga a komoly, ötvenéves idealista? — kérdezte most •már higgadltabban Pathóné. De nyaka, arca tüzelt, ruhája alatt lángok futkároztak fejétől a sarkáig. — És maga a csinos, szőke, kék szemű asszony? Bérczy most már nyugodtabb- nak látszott, biztos tartásba igazodott a széken. Felemelte a fejét, •tekintete a szemüveg mögül ezúttal zavarba hozó nyíltsággal célozta meg az asszonyt. — Tudja mit... örülök, hogy így történt. Maga — ezt éreznie kellett — már nagyon régen tetszik nekem. — De hiszen Dóra... És a szép •házasságuk... Nem értem, hogy... — Most Pathóné dadogott és tehetetlenül abbahagyta a megkezdett mondatot. — Ugyan már, Lujzika. Mi köze egyik dolognak a másikhoz? — Bérczy felvonta a vállát. — Én nagyon szeretem a feleségemet. De azért az ember megkíván egy kis változatosságot. Külön dolog a jó házasság, és megint külön dolog a kaland, az élmény, ami úgy kell a férfiembernek, mint— Ért engem ugye? És ha maga is úgy takarja én a legnagyobb örömmel... 'Hiszen ezért hirdetett, nem igaz? — Hát nem egészen ezért — mondta az asszony. Már nyugodt volt és visszáutasítóan elfordította arcát a férfi kigyúlt és furcsán leplezetlen tekintete elől. Sértette a hangja is, mintha azzal, hogy ő apróhirdetés útján próbált ismeretséget kötni, valamiféle cinkosságba kerültek volna egymással. — 'Ha soha nem is akad senkii, aki...* — kezdte élesen —, a barátnőm férjével én soha— ezt vegye tudomásul! Bérczy szemében, mint ahogyan a gyakorlott gépkocsivezető, a széles csóvájú reflektort egy pillanat alatt átkapcsolja a városi világításra, úgy váltott át a nagy erejű, kereső fény a tartózkodó, semleges pillantásra. — Ahogy kívánja, Lujzi.. So6em voltam erőszakos, most sem leszek az. Elvégre maga volt az. aki... ezt a szituációt, ha akaratlanul is, de... elkelt, be gombolta a 'köpenyét, felemelte a lapot, kezébe fogta kalapját, de még nem indult el. Ismét azzal a határozatlansággal ácsorgott az asztal előtt, mint néhány perccel korábban. ■ — Remélem, hogy... — szólalt meg rekedten és megköszörülte a torkát —, hogy Dórának nem tesz említést... semmi értelme nem lenne, hiszen... — Abban bizonyos lehet — mondta gúnyosan és keserűen az asszony. — Én nem okozok fájdalmat annak, akit szeretek. Utánanézett a férfinak, aki sietősen, a befelé igyekvőkkel összeütközve törtetett az ajtóhoz. Tudta, hogy több levélre nem fog válaszolni. Bokros László: Park Bokros Lás Mezey Katalin: Attól még Attól még, hogy megírtad nem tűnik el a gond, nap mint nap újra rádlel. Már egészen befont. Nevet adtál neki? Létezik nélküled, létezett eddig is, Sosem volt a tied. Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Bokros László festőművész és Bokros Júlia keramikus alkotásaiból válogattuk. Bokros Júlia: Tárgyak tani! Bokros Júlia: Napraforgó Csanády János: A por, a csillag Alkonyat, sötétség, csillagok augusztus mély egében, a dűlő hosszasan hallgatott elnyúlt a messzeségben; lefutottak a szekerek a földekről, már hazatértek, magában kanyargóit az út, akár Tejút az égi mélyben. Tudtam, minden porszeme epy-egy csillag, száll a magasban a csillagpor fehéren, hisz annyi este már megnéztem, meglestem az égi utat; vártam, feltűnik majd csapásán a kínai hétfejű sárkány Csaba királyfi útját járván és egy isten-arcot mutat. Sem ez, sem az; csak szívemben ez 4 duzzadó büszkeség: megjelenik vagy fel se bukkan, mégis ott van gondolatomban a dúlóút és a Tejút, a por, a csillag, az egész — míg a szív is el nem enyész. Bihari Klára: Apróhirdetés
