Szolnok Megyei Néplap, 1987. július (38. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-18 / 168. szám
1987. JULIUS 18. Irodalom, művészet Tóth Erzsébet: Hangyatojás csak ott lenni egy szombati, családi reggelinél a párolgó tea, kakaó, méz mellett az örökmozgó gyereklábak mellett a buta és megválaszolatlan kérdések a félig vagy félig se elmesélt álmok mellett a még meleg, szétdúlt ágyak mellett egy újságba mélyedé, közömbös arc mellett a valahova készülés izgalma a repülő fürdőruhák, törölközők, termoszok mellett a készülő nyári nap mellett egy borzas, álmos feleség egy félig nyitott pongyola mellett és persze melletted is — nem gyűlölnélek csak ott lennék közömbösen akár egy szem kristálycukor vagy egy szárított hangyatojás Csukás István: Fű között csillog a harmat A fű között csillog a harmat, orra csöpög a kerti csapnak, a hajnal kocsmája ajtót nyit, a rigók nagy dáridót csapnak, a szomjas torkok ideje ez, meg az örömre szomjas léleké, fű vagyok, rigó vagyok, harmat vagyok, hallhatatlan örömöm, meglellek-é? masat rúgott a szatyorba. Péter átugrott a kapun, odaszaladt, elvette a kölyöktől gúzsba hálózott macskát, kapkodva magyarázta, hogy az állatokat szeretni kell. Taksony némán bámult elkobzott játéka után. Hirtelen teljes hangerővel ordítani kezdett. — Automata gépsor? _ •> •}•> — Bútorraktár! — Mit mondasz, kisfiam? — Az anyád sikattyúját! A gyerek feje cékLavörös lett. Toporzékolt. Péter mezavarodottan nézte, közben a szerencsétlen macska égő csíkokat mart a karjára. E pillanatban előjött a házból a mama. Babafej, hájhurkák, kócos haj. összébb húzta hasán a pongyoláját, s egy jóltartott háziállat bamba nyugalmával nézett az újságosra. Péter kínosan érezte magát: illetéktelenül ácsorog a kertjük közepén, s ordíttatja a gyereket. Dadogva magyarázkodott. Odáig jutott, hogy . .. nem hagyta abba az állat rugdosá.. . — Te rohadt kurbli, menj a si- kattyúba! — a gyerek hangja hisztérikus gurgulázásba fulladt, tehetetlenül tombolva nézett az elrohanó macska után. A nő lustán felnevetett. — Tudja, az uram sokszor beiszik és olyankor áll a balhé. Kö- tekszik velem, én meg visszaordítok. Ez egy jobb környék, tudja. Kis szünetet tartott, hogy a fiatalember kellően megilletődhessen a „jobb környék”-tői, ahová lám ők is bekerültek. Bizalmasan közelebb hajolt — Nem akarjuk, hogy azt mondják ránk, csúnyaságra tanítjuk a gyereket. A ronda szavakat más szóval helyettesítjük. Azt használjuk. Meg vagyunk állapodva, hogy a bútorraktár a hülyét jelen. ti, az izéid meg helyett automata gépsort mondunk. Érti? — Aha... sikattyú? — A nőnek a... — Kurbli? — Kurva. Na mit szól? — Bámulatos. Az asszony önelégülten nevetett, nősténypillantással mérte végig a fiatalembert, s dicsekvő jókedvében megsimította Taksonyka fejét. A hirtelen-váratlan mozdulattól a mellette álló gyerek ijedt csuklással abbahagyta a dühöngő bőgőst, megrettenve rántotta fejét a nyaka közé, kezét arca elé kapta. Péter látta: kialakult védekező reflex. A ház mellett a szárítókötélen ágynemű s egy gumilepedő kiterítve. Az újságos-tanár előtt összeállt a hitvány képlet: Taksonyka rémülten iszkol a folyton üvöltöző és ráverő felnőttek elől, álmában bepisil, csenevész lelke torzul ök- lendezi vissza a rázúduló erőszakot, kisegítő iskolába kerül majd, de csúnya . zavakat nem használ, azt meg kell adni. Másnap reggel Péter szokás szerint előkészítette a gyerek kiapadhatatlan orrához a dupla adag zsebkendőt, de a kisfiú hátat fordított, s beoldalgott a házba, mikor őt meglátta. Én is erőszakos voltam vele — Péter ólmos tehetetlenséget érzett. Tanácstalanul topogott a galambdúcra vagy ka- kukkos órára emlékeztető levélláda előtt, belegyömködte a lapokat. Vállára emelte a dögnehéz újsághordó táskát, bal kezével odébb igazította sajgó bőrén a hevedert, de így mindig tartania kellett, hogy vissza ne csússzon. Felpillantott a ház-behemót ablakaira, s hirtelen támadt indulattal belerúgott egy kóbor kavicsba. — Kotrógépház! Összeállította: Békás* Ildiké Az ablaknál ülök. A fotel puha. Kárpitjában nyomott minták. Elég mélyek. Jól kita- pinthatóak. Azt mondják vörös színűek. Vörös — szín. Azt. hogy gömbölyű, szögletes — értem. Ha egy almát két kezembe rejtek, tenyereim széle. ujjaim vége összetalálkozik. Köztük dagad az alma — ez, gömbölyű. A mellettem levő asztalon rádió, magnó. A magnó szögletes. Ha végigsimítom — így —, ez a teteje, itt az éle és a sarka. A billentyűk is szögletesek — a kezemmel látom. Sok dolgot látok még így. A hideget és a meleget, a simaságot és az érdességet. Tudom, hogy a víz folyékony. A vizet különben is nagyon szeretem. Azért, mert azt mondják róla: színtelen. Szín, színű, színes — ezeket a fogalmakat sehogy sem értem. Apa néhányszor megpróbálta megmagyarázni. Dühroham és sírás lett a vége. Ilyenkor anya is mindig sírt — hallottam. Apa valami olyasmit mondott: ahogy az egyik tárgy kocka alakú, a másik gömbölyded vagy éppen sokszögű, ugyanúgy zöld, kék. piros és ... elfelejtettem. Pedig több szót is mondott. De miért jegyezzem meg? Nekem semmit sem jelentenek. Eh, hallgass inkább zenét! Ravelt. Felállsz szépen. Négy lépés a könyvespolcig. Most egy balra. Kinyújtod a bal kezed. Igen. Itt vannak a hanglemezrekeszek. A másodikban van a Bolero. Egy. kettő. Ez az. Most egy lépés jobbra. Utána 180 fok. Négy lépés. Forgás. Leülsz. A rádió második gombja. Le. így. Felállás. A fenébe is! Miért ültél le? Ha másfelet lépsz jobbra és úgy jössz vissza, máris célnál vagy. Nem. nem fárasztó. Hogy kuncogtak ... Kuncogtak? Nyeríthettek a srácok, amikor lány létedre beálltál rolling-ballt játszani. Most már az is elég jól megy. A logikátlanságom bosszant. Mert a legfontosabb a logika és a pontosság. Enél- kül elveszett az ember. Na. mindegy. Felállsz. Száznyolcvan fok. Fél lépés balra. Felnyitod a rádiót. A lemez szélét orrmagasságba és .. . Ügyes vagy. Már a korongon is van. A kart, így. rá a lemezre. Gyerünk ... Ügyetlen. Legalább öt milliméter tévedés. Az üzemben a sajtológépnél ennyi az ujjadba is kerülhetne. Na, még egyszer. Helyes. Ülj a szőnyegre, úgy kényelmesebb. Miez ? ! Aha — ráültél a hamutartóra. Feledékeny- ség. Ma rossz formában vagy. Egy fél órája sincs, hogy a földön ülve cigiztél és hallgattad a magnót, önkontroll — mit is? Ugyan! Túlságosan lebecsülöd magad. Latino- vits Adyt szavalt. Azért nem árt a tréning. A feldöntött hamutartó a bizonyíték. Most tele van csikkel meg szeméttel a szőnyeg. Már szól a zene. Nem érdekes. Elmégy a sarokba a porszívóért és rendet teremtesz magad körül. Oké. Felállás Itt a rádió. Igen. Félfordulat, öt lépés, még egy kicsit. Lehajolsz. Ez az. A konnektor derékmagasságban jobbkéz felől. Na. hol vagy? Végre. Száznyolcvan fok. Most jön a neheze. Azt. hogy hol a szemét, bajos kiszámítani. Minden esetre bekapcs. Három lépés. Gyerünk. Talán jó lesz. Szépen helyre raksz mindent. A villát kihúzod. Mehetsz művelődni. Vissza kettő, balra egy. Asztal. Itt a cigi, öngyújtó. De hová tetted a hamutartót? • Jó ég! Nem tudom. A földön lenne? Nem találom. Jaj. a fejem. Az asztal. Na, csak nem fogsz sírni? Szedd össze magad! Ha ideges vagy. hibát hibára halmozol. Nyugi, nyugi! Számolj tízig! Egy, kettő.. Oké. És gondolkozz! A Boleróból ezt a részt szeretem a legjobban ... Nahát, hol az a hamutartó? A foHorváth Sándor: r Arnyjáték telben. Hát persze. Itt van. Most már leülhetsz. Nem. Kinyitod az ablakot. Fotel. Megvan. Beletérdelsz. Jobb kéz. Nyitva van. Le. Fordulsz. Vagy nem is. Fél lépés hátra. Egy kicsit balra. Csüccs. Szép ez a zene. Szép. Ezzel is sok bajom van. Mert ugye. a zene a hangok, azok szépek vagy hamisak. De hogyan szép a virág? Illatától? Nem. Apa azt mondta, színétől és formájától. Ennek a felét értem. Igazából még annyit sem. Mert szép-e a gömbölyű, a szögletes vagy a lapos? Az nem szép — az gömbölyű, szögletes vagy lapos. A múltkor anyával sétáltunk az utcán. Egy szép hang mondta: de szép lány. kár, hogy vak. Eszerint én is szép vagyok. Én. Ez jó kiindulási alap. A világból magamat ismerem a legjobban, meg ezt a szobát, meg a gépet, amir- a gyárban dolgozom. Na, azt kell is. Egy évig tanítottak. A gépet a fülemmel látom. Ha nem a megszokott ütemben kattog, akkor baj van. Le kell állítani és a garatból kipiszkálni a beszorult lemezt. Nekem a gépem hangja szép. Apa a vízcsobogást utálja. Azt mondja, zavarja. Pedig a víz százféleképp tud zenélni. Tud csengeni és susogni, és csörrenni — ez is szép. De mitől vagyok én szép? Hosszú a hajam, feketének mondják. Az arcom ovális. Olyan nagy tojás. S az orrom. Hm. Az orrom — apa azt mondja: pisze. A szemem is fekete. Apa szerint nem olyan, mint a többi munkatársamé. Csillog. van benne élet. Anyától egyszer megkérdeztem, neki tetszik-e a szemem. Sokáig hangosan sírt. Először nem értettem, miért. Aztán persze rájöttem. Az orrom, a hajam. az ajkam, a lábam, a mellem és úgy egybe az egész, ami én vagyok. lehet szép. és beszélni is szabad róla. A szememről viszont nem. Mert nem látok. Jó lenne, ha egyszer valaki pontosan megmagyarázná. mi az. hogy látni. Vagy egy éve apa azt mondta anyának: szörnyű lehet születéstől halálig örök sötétségben élni. Tudtam, hogy rólam beszélnek, mégsem értettem. Mi az. hogy sötétség? Ezen sokat gondolkoztam. Ahogy a látás lényegét sem képes senki megmagyarázni. úgy ezt is hiába kérdem. Magam jöttem rá. Nem volt egyszerű. Abból kellett kiindulni, hogy a sötétséget az okozza.... hogy is mondjam .... szóval, hogy hiányzik a szemem. Ha egy érzékszerv nem működik, az a sötétség. Innen a megoldás már csak egy lépésre volt. Kerestem a magnón egy kemény rock-számot, aztán vattát tömtem a fülembe, és rátapasztottam a kezemet. Megszűnt az egész világ — teljesen sötét lett. Már percek óta hallgat a lemezjátszó. Na. ne bambulj! Feltápászkodás. Fél lépés előre. A kart helyére. A lemezt le. Száznyolcvan fok. négy lépés. Másfél balra. Rekesz. egy. kettő. Már a helyén is van. Hány óra lehet? Körülbelül négy. Bing. bing. bing. bing — ez a falióra. Kösz. Szóval, négy. Hazajöhetne már valaki. Szombat, négy óra. Kezd itt hűvös lenni. Na, persze, te pupák. Nyitva hagytad az ablakot. Megfeledkeztél róla. Bezárod szépen. így. Másról feledkeztél meg? Gondolkozz! Ja, a cigi. Hol a hamutartó? Persze megint a földön. Itt van. Benne a csikk. Jobban kell vigyáznod. Csigavér. Még felgyújtod a házat. Éhes vagyok. Kinn a konyhában van szendvics. Gyerünk! Az ajtóig négy lépés. Ha akarom, három is elég. Próba. Egy, kettő, há.. . neki a falnak! Ejnye! Ejnye! Na nézzük csak: mennyit tévedtél. így. Balra, balra. Itt az ajtó. Fél lépés. Ez sok. Nagyon sok. Nincs valami jó napod. De nem kell elkenődnöd. A legfontosabb a logika és a pontosság. A folyosó veszélyes. Mindig útban hagynak valamit. Mondom. Ráléptem egy papucsra. Kicsi. Az öcskösé lehet. Az öcskösre azt mondják: aranyos. Az azt jelenti: kívül-belül szép. A fele biztosan igaz. Az öcskös. okos. jópofa gyerek. És szép a hangja. Tiszta. Itt az ajtó. Két lépés az asztalig. Középen rajta a tálca. Mindennek megszokott helye van. Könnyen megtalálom. A kenyér egy kicsit megszáradt. Annyi baj! Anya szendvicsét Tomi. a barátom is nagyon szereti. Tomi azt mondja, hogy ő lát. Apa szerint ő is vak. Egyszer együtt voltunk az orvosnál. A szemész mondta: Tomi látása kétszázalákos. Még javítható. Kiskorában rendesen látott. Már nem sokra emlékszik. A formákra inkább. A színekre nem. Kár. így ő sem tudja megmagyarázni. De azért nagyon Jó vele. Azt hiszem. szeretem. Bár a szerelemmel kicsit ■ úgy vagyok, mint a színekkel. Tudom, hogy van, dej hogy milyen ... Még jó, hogy nem a szememmel kell érezni, hanem valahol belül. A szívemmel. A szívem nem vak. Az oldalpáron Mezey litván grafikái Törő István: Halászunk A hajnal vizenyős partján, szabad perceinkre rátapadva dobáljuk horgunkat, mint álarcos halászok, arcunkon elsimulnak az éjszaka megjárt poklai, jósok sem lehetünk, értelmünk szelét nem érzik a fák. a folyó hallgatag sikamlósát a partok fékezik, szemgolyónkban összesűrűsödik a táj. a felhőkkel úszó tavasz, s testünk, akár egy tisztuló pohár, ébren fogadja a belecsordogáló fényeket — halászgatunk csöndben és magányosan, de egyre súlyosabb létünk után türelemmel nyúlunk, s minden mozdulatunkat pedzegeti a sorsunk •— hány szárnyalásba fogtunk, s hány bukást nyeltünk le, mindig kihalásztuk mélységekből a magasságot, életünk faggatjuk, elragadt örömökkel keltünk útra. s megfejtett titkunkat mások fölözik le, mert beérjük azzal, hogy hazaérünk, s elveszünk otthonunk magasba ívelő betonkalickájában.