Szolnok Megyei Néplap, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-13 / 138. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. JÚNIUS 13. A Néplap vendége Czeizel Endre Orvos, aki millióknak ad tanácsot Dr. Czeizel Endrét ma egyszerűen „a Czeizel dok- tor”-ként emlegeti az ország. Sokan szeretik, de persze akadnak olyanok is akik nem. Több mint egy évtizede tűnt fel először a tévé képernyőjén, hogy olyasmikről diskuráljom velünk, amikről addig a magunkfajta átlagemberrel nyilvánosan nem nagyon beszéltek. Az öröklődésről, a gének titokzatos világáról, és ezek ürügyén egy kicsit mindarról, ami körülöttünk történik. „Tizünkét kőmíjes esszetanakodék. Magos Déva várát, hogy fölépítenék, Hogy fölépítenék fél véka ezüstér. Fél véka ezüstér, fél véka aranyér" (Magyar népballada) • Legutóbbi televíziós műsorának nézettsége ötven százalékos, tetszési indexe pedig kilencvenhatos volt, — tehát nagyon magas. Napokig beszélték utána mindenfelé, hogy mi mindent mondott az AIDS-ről azon az estén. (Csak összehasonlításul: Isaura, akit a Habszolgasors című film hősnőjeként „imádott” az ország hónapokon áit, csak kilencvenháromig tudta feltornászni a tetszési indexét.) Találkozásunkkor természetesen kettős életéről faggattam Czeizel doktort. Az orvos és a nyilvános szereplést vállaló egészségügyi propagandista „együttéléséről”. — A nagyközönség összehasonlíthatatlanul többet tud az ön közszerepléseiről, hiszen ezek a televízió kamerái révén az ország színe előtt zajlanak. Kevesebb viszont az információ az orvos Czeizelröl... — Igen, ez így van. Meg kell azonban mondanom, hogy engem egy kicsit zavar ez a kialakult kép. Ha mérlegre rakom ugyanis a saját életemet és pályámat, akkor úgy hatvan százalékban vagyok kutató, harmincötben orvos, és csak a maradék az ismeretterjesztő, a közéleti ember. — Mutassa be akkor most a kutatót és az orvost, azt aki nem látható a képernyőn! — Eredetileg nem orvosnak készültem. Történész szerettem volna lenni, vagy futballista. Ez utóbbi nem vicc, hiszen annak idején ifiválogatott labdarúgó voltam, és jól is ment a játék. Végül az édesapám beszélt rá, hogy az orvosi pályát válasszam. Szerencsémre én, azt hiszem, az a Németh László-i modell vagyok, akiről ő azt írta, hogy bármihez kezd, egy idő után mindenbe bele tud szeretni... Megszerettem az orvosi hivatást, és mindenképpen szülész-nőgyógyász akartam lenni. Az egyetem elvégzése után, 1959-ben rögtön a mostani intézetembe kerültem, mivel kutatói tapasztalatokat szerettem volna szerezni. A fejlődési rendellenességek okaival kezdtem foglalkozni, mert erre itt az Országos Közegészségügyi Intézetben jó lehetőség nyílt. Harmincévesen. 1965-ben védtem meg a kandidátusi disszertációmat, és akkor el kellett döntenem, hogy mit tegyek: menjek el klinikusnak vagy maradjak kutató? Tulajdonképpen nem volt nehéz a választás, mert akkorra már nagyon megszerettem a kutatói munkát. A klinikusnak egy kicsit mindig azt kell tennie, amit a paciense éppen diktál a betegségével; a kutató viszont olyan, mint egy felnőtt gyerek, aki azzal játszik, amihez éppen kedve, lehetősége van. — Hogyan és mikor fordult végleg a genetika, a Magyarországon még nagyon fiatal tudományág felé? — Ez volt a másik fő impulzus a kutatói pálya irányába. Nálunk ugyanis korábban a genetika háttérbe szorított tudományág volt, és éppen a hatvanas évek közepén történt, hogy megnyíltak a lehetőségek a hazai művelésére. A teljes harmóniát azonban majd 1973-ban találtam meg, amikor elkezdtük a genetikai tanácsadást. Kutatóként ugyanis hiányoztak a munkámból a betegek, hiányzott a közvetlen kontaktus lehetősége. A tanácsadóban végzett munka tette tulajdonképpen lehetővé, hogy a kutatások során szerzett ismereteket immár közvetlenül is alkalmazni tudjam. — És hogyan kezdődött a nyilvános szereplés? Mitől és hogyan vált ez fontossá? — Felkértek a tévében egy előadásra, és kiderült, hogy milyen egyszerű is a helyzetem. Nagyon érdekel a tudomány, amit művelek, elég tájékozott is vagyok benne, ugyanakkor a hozzánk forduló családtervezőknek már korábban is rendszeresen beszélnem kellett ezekről a kérdésekről... Nem volt különösebben nehéz, hogy egy dobozban is elmondjam ugyanezt. Így kerültem be a televízióba... — Előadásainak közérthetőségét, a laikus közönség számára is követhető magyarázatait a legfőbb erényei közé sorolják. Tudatos ez az egyszerűségre való törekvés? — Már diákkoromban sem szerettem azokat a profesz- szoraimat, akik előadás helyett csak felolvasták a saját jegyzetüket. Akkor határoztam el, hogy ha nekem bármikor ilyen lehetőségem lesz. soha nem fogok felolvasást tartani. Szerencsémre „jó agyam” van, amit színészagynak is szoktak nevezni. .. Nagyon hamar meg- jegyzek dolgokat. Ha egyszer leírok valamit, mert azért általában leírom az előadásaimat, akkor azt el is tudom mondani. Ez azért fontos, mert a hallgatósághoz való kontaktushoz elengedhetetlen, hogy egymás szemébe nézzünk. Hadd érezzék, hogy ott születik a gondolat előttük, és hogy annak egy kicsit ők is részesei. És még valamit: én nagyon buta orvosi szokásnak tartom, ha minduntalan idegen szavakat használunk. Mert a múltban, amikor a beteg számára az orvos volt a „nagy fehér varázsló”, aki éppen azzal érte el sikereit, hogy érthetetlen volt. akkor ez fontos lehetett. Ma már nem az. Mi a megelőzést írjuk a zászlónkra, a megelőzéshez azonban meg kell osztanunk az emberekkel a tudásunkat. Azt pedig csak érthetően, magyarul lehet. Ezek tehát tudatos törekvések a részemről. Ehhez jön még egy kis retorika. Merthogy, nemcsak az értelemre, hanem az érzelemre is hatni kell. Nemrég egy újságíró azt mondta rám, hogy én vagyok Magyarország legjobb orvosszínésze. Ahhoz, hogy a hallgatóság figyelmét ébren tartsam szükség van erre is! — A szakma hogyan fogadta az ön közszereplését és sikereit? — Minél népszerűbb lettem, annál inkább utáltak. Mármint a közvetlen környezetem. .. Ez egyébként egy egyszerű szociobiológiai tény, hogy kis területen ösz- szezártak közül amennyi sikere van egy embernek, any- nyi negatív érzést kelt az a környezetében. Azért jó egy nagy országban lakni, mert ott arrébb lehet költözni, ha valakik már nagyon nem bírják egymást... A tágabb visszajelzéseim viszont jók voltak az orvoskollégáktól. Azt hiszem, hogy azért az orvostársadalom nagyobbik része szerint hasznos volt ez az egész. — A legutóbbi AIDS-es előadása egy kicsit sokkolta az országot. Nem tudom, ezt észlelte-e? — Nem. de ha ilyen hatást váltott ki az előadás, az nem baj. Szándékosan formáltam ilyenre a mondandómat, mivei egy nagyon súlyos huszadik századvégi problémáról van szó. Ahhoz, hogy igazán szembe tudjunk ezzel nézni, szükség van egy ésszerű ijedtségre. Azért, hogy ne utólag kelljen majd megijednünk. A kései ijedtségek ugyanis már sokkal súlyosabbak, jobb megelőzni azokat... L. Murányi László Jászberényben először kilenc kőműves, hat asztalos, nyolc szobafestő, egy bádogos, egy káilyhás és nyolc segédmunkás tanakodék ösz- sze, hogy s mint legyen. 1951-et írtak, kétkerekű kézikocsin szállították az anyagot, szerszámaikat. A mai mesterek a Jászsági Építőipari Szövetkezetben már háromszázad magukkal gondolkodnak, munkálkodnak, — ha nem is félvéka aranyér, de a tisztes megélhetésükért. 1964 és 1979 között 14- szer kapták meg a Kiváló Szövetkezet címet, majd egyik évről a másikra majdnem ledőlt magas Déva vára —, veszteségesek lettek. De napjainkra már nemcsak, hogy újra „kiválóak”, hanem a holnapokat tekintve is bizakodóak. Az építőiparra általában jellemző negatív folyamatokkal ellentétesen a szövetkezet egyenletesen fejlődik. Szép, emberi munka A fenti mondatot a szövetkezet elnökasszonyától hallottam, először nem értettem pontosan, mit is akar azzal mondani, hogy fejlődésük alapja a szép, emberi munka. A közgazdaság nem esztétizál, számokkal, tényekkel kategorizál, szortíroz, felemel, vagy tönkre tesz. Pedig az említett meghatározásban van a szövetkezet fejlődésének lényege. A fellendülés ugyanis olyan időszakban következett be, amikor csökkentek a nagy- beruházások. A szövetkezetiek felismerték, hogy funkciójuk szerint kell dolgozniuk, s visszatértek a kisebb léptékű, szép, emberi munkával megvalósítható építésre. A hagyományok is erre sarkallták őket: 1969—78 között a Pelyhes parton építkeztek —itt 400 lakás épült fel, majd 1977 körül fogtak hozzá a Hűtőgépgyár melletti lakótelep építéséhez — 300 lakás —, amely az idén befejeződik. Az út innen már egyenes volt az Érpartra. Itt 800 lakás épül, ebből a szövetkezet — folyamatosan — 150 saját értékesítésű lakást akar építeni. A piaci helyzet számukra igen kedvező, túljelentkezés volt és van a lakásaikra, ami érthető is, hiszen tavaly még 10 ezer forint alatt volt az általuk épített lakás négyzetmétere, csak az idén voltak kénytelenek 11 ezer forintra emelni az árat. De a termelés növelésével a költségeik nem nőttek arányosan, sokatmondó pl., hogy a 100 forinttermelésre eső energiaköltség így alakult: 1984-ben 2,91 Ft; 1985- ben 2,90 Ft; 1986-ban pedig 2,23 Ft volt. A létszám jelentősen csökkent — saját termelési érték pedig több mint 20 millió forinttal nőtt. A garanciális javítások költsége a termelési értékhez viszonyívta elenyésző, a minőségi hibák összege szinte nem is mérhető. Annál inkább dokumentált — nem mesterségesen — a megrendelők elismerése a végzett munkáról. Az enyém és a tiéd A szövetkezet vezetői idejében észrevették, hogy a különböző, olykor bürokratikus, nem is mindig előremutató és időtálló rendeletek hatására a szövetkezeti jelleg gyengült, a szövetkezés, az együtt, egymásért munkálkodás gondolata felhígult. Sajnos, a fiatalok szinte nem is igen tudják, hogy milyen tartalmi, érzelmi háttere van a „cégük” nevében szereplő szövetkezet szónak. Sokat segített a kapcsolatrendszer erősítésében — az anyagiakról nem is szólva —a célrészjegy-rendszer. A jó gazdasági "döfttés kedvezően alakította — ahogy ez „lenni szokott” — a magatartásformákat is. A szövetkezet forgóeszköze — magyarul: pénze — a termelési értékhez viszonyítva igen „alacsony”, — tehát: kevés. De ha nem így lenne, akkor is, a pénz, a forgatható tőke mindig „jól jön.” A viszonylag magas kamatú bankhitel helyett a tagok — a célrészjegy-rendszer keretében — kölcsönöztek ' — természetesen tisztességes kamatra — a szövetkezetnek. Három és fél millió forint gyűlt így össze, s ez azt jelenti, hogy — átlagszám! — minden szövetkezeti tagnak több mint 10 ezer forintja bent van a közösben. Igen ám, de ezt a pénzt az állam nem „garantálja.” Ha a szövetkezet tönkremenne, oda a pénz. A szövetkezet viszont csak a tisztességesen végzett munkával tudja biztosítani, hogy fizesse a kamatot, s a tulajdonosnak — ha kéri, a szerződésben foglaltak szerint visszaadja a „tőkéjét”. A célrészjegy-rendszer hatása a munkaerkölcsre, a termelékenységre igen számottevő. A miénk fogalma új tartalommal gazdagodott, mégpedig az egész közösség, sőt a termék minősége számára is meghatározó új tartalommal. A legszebb búzában is lehet ászát. De a jászsági építők között csak ideig óráig él meg, aki nem fogja, hanem támasztja a lapát nyelét. A munkavezető szeme elől még el lehetne bújni, de ahol már ennyi a tulajdonosérzelmű ember, ott nem... Az ittasság, a munkahelyi italozás ismeretlen fogalom! Tavaly három szocialista brigád arany, öt ezüst, hét pedig bronz fokozatú minősítést kapott. Malteros kanál helyett... A gyanú öl. Nem keli persze véres krimire gondolni, inkább humoros a helyzet. Történt, hogy az igen kemény 1984—1985 telén, amikor gyakorlatilag le kellett állítani az építkezéseket, a szövetkezet az első negyedévet is nyereséggel zárta. A felügyeleti szervek sehogy sem tudták mire vélni a dolgot. Abban az évben a szövetkezet 19 különböző vizsgálatot „kapott”. Nézték a kiskönyveket, nagy könyveket. számlákat, — kéménylyukat. Honnan volt a nyereség? Egyszerű, de milyen egyszerű, talán azért volt annyira hihetetlen... A kőművesek s más építőipari munkások a szakma írott és íratlan szabályai szerint nem mentek el fagyszabadságra, hanem a kiürített, gazdaságosan fűthető raktárhelyiségekben szabvány raklapokat, csomagoló eszközöket gyártottak a MÁV-nak. Az ddej télen is ezt csinálták, de most kevesebb sikerrel: nem tudtak elegendő alapanyaghoz jutni. De a következtetés már megszületett: időben biztosítani az anyagot a „fagyszabadságra”. A viszonylagos kislétszám lehetővé teszi a gyors váltást. Különben alapelv a jászsági építőknél, hogy téli átadást — épületek, családi házak, stb — nem terveznek, mert a tüzelőanyag — általlában: energiaköltségek miatt a téliesítés klasszikus formája nem gazdaságos. A szakszerelő ipar is — nincs alvállalkozója a szövetkezetnek — csak már a zárható, jelentősebb hőveszteség nélkül fűthető helyiségekben dolgozni. A lényeg: csak fagyszabadságra ne menjenek az emberek! A szövetkezetben ugyanis — a szakirodalomtól függetlenül — megérezték a szabadság-pszichózis lényegét. Nem volt nehéz, mindannyian tudjuk, hogy amikor hosszabb szabadságról térünk vissza, jó néhány nap a „belerázódással” telik el. Amíg újra fel nem vesszük a megszokott munkatempót, bizony a szokottnál lényegesen alacsonyabb a munkateljesítményünk. Miért lennének ezalól kivételesek a derék kőművesek, ácsok, segédmunkások. .. A szép, emberi munkának van még egy, nagyon fontos oldala. A nagy építőipari szervezetek munkájuk jellegéből következően méregdrága, s jelentős energiát fogyasztó gépekkel dolgoznak. S ezek a gépek is amortizálódnak, újakat kell, vagy kellene vásárolni! De miből? A szövetkezetben nem igen van ilyen gond. Kisgépekkel dolgoznak —az egyszem darun és felvonón kívül — ha ezek javítása már nem gazdaságos, vesznek egy másikat. A szövetkezet 50 milliós vagyonának fele gép. A mi léptékünknek megfelelő a géppark mondják. S jól vá- ! ászt hattá k meg a ..léptéket” is, hiszen tavaly öt versenytárgyalásból négyet megnyertek. Űt a jttvfibe Az oktatási szervek is nagyon dicsérik a szövetkezet áldozatkészségét: az idén már kilencven szakmunkástanulót képeznek. Négy szakmában saját, függetlenített oktatóval, tanműhelyes képzést valósítanak meg. A végzős szakmunkásak itt maradnak-e a szövetkezetben, kérdeztem, nem gondolván, hogy milyen kényes témát érintek. A többség marad, de sokan visszamennek a falujukba. Számunkra ez is veszteség, mondja az elnökasszony, hiszen a képzésük igen sokba került a szövetkezetnek. Dehát kellenek a 'kismesterek a jászsági falvakban is, — rendben van! De az már sehogy se helyén való, amit a különböző, igen kétes alkalmi társulások megengednek maguknak. Köd előttem, köd utánam „szervezetek” ezek, akik a munkaerőcsábítás fortélyait jól ismerik, néhány száz forinttal többet ígérnek a fiatal szakmunkásnak mint mi, aztán vagy megadják nekik, vagy nem... Hallottuk a rádióban, hogy egy élsportolót úgy engedett el az egyesülete, hogy a másik egyesület kifizette a nevelési költségeket. Mi kö- szönömöt se kapunk a máshová „igazolt” szakmunkások után! — zsémbelődnek a szövetkezetiek, bizony nem alaptalanul. Hát még amikor a nyereségérdekeltség került szóba! A tavalyi 18,3 millió forintos nyereségből csak 3,5 millió forint maradt a szövetktezet- nél. Általában kifogásolják a néhány területen instabilitást okozó szabályozókat. Ennek ellenére a szövetkezet termelési oldalát koordinátákban ábrázoló grafikonon — árbevétel, saját termelési érték, anyagmentes termelési érték, nyereség, keresetszint, lakásátadás, stb. — csak egyetlen, a teljes munkaidős létszám mutatója jelez csökkenést, a többi, az eredményes munkát bizonyító grafikon mind emelkedő tendenciájú. Nem csiypán az érdekesség kedvéért említem; a szövetkezet „pénzügyminisztere”, azaz a főkönyvelője is asszony. Az elnöknővel együtt nemcsak azt tudják, mennyi só kell a levesbe. Okosan, előrelátóan * gazdálkodnak. Az irányító apparátusban — így mondták — egyébként ötvenketten dolgoznak közülük harmincöt a műszaki irányító, a műszaki vezetővel hat mérnökkel az élen. Tiszai Lajos Jemzetközi szórakoztató-elektronikai ki- llítás nyílt a Budapest Sportcsarnokban. Iz AUVIC ’87 kiállításon hazai vállala- ok és neves külföldi cégek legújabb ter- nékeikkel reprezentálják, hogy hol tart na a világ szórakoztató ipara. Az ezer négyzetméteres bemutató területen sztereó-berendezések, személyi számítógépek, képmagnók, lézerek láthatók. Az AUVIC ’87 kiállítás június I4-ig naponta 10—18 óráig várja a látogatókat. (Fotó: Hauer Lajos)
