Szolnok Megyei Néplap, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-08 / 133. szám

1987. JÚNIUS a. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Batthyány Kázmár hamvai hazai földben 4 hét filmjeiből TANCKAR Ha a Sandhi című film ve­títése után valaki azt mond­ta Volna, hogy a filmeposz­nak is beillő remekmű ren­dezője a méltán világhírű — fiatalnak már éppen nem mondható — Richard Atten­borough néhány év múlva egy Broodway-musicailt visz filmre, senki sem hitt volna ebben. Attenborough és a musical?! Ugyan, kérem; A viszontválasz imigyen szól­hatott volna; csak lassan a testtel, hiszen a rendező az 1960-as években már forga­tott egy zenés filmet. így igaz, 1969-ben mutatták be Angliában azt a filmjét, amely Littlewood ö, azok a csodálatos háborúk című musicalje nyomán készült. Állítólag igen nagy siker volt De talán nem is az a lé­nyeg, hogy a Gandhi rende­zője miért vállalta fel a Tánckart. Ennek számos ilyen és olyan oka lehet, el­képzelhető, hogy Atten- buroughot érzelmileg vonzza a műfaj, netán pihenteti, de „prózaibb” okok is elképzel­hetők, netán az anyagiak. A Gandhi mindenesetre a Tánckar számára is jó aján­lólevél. Fogadjuk tehát jó szívvel mi is, bár a szokvány amerikai karriertörténetben nemigen veszünk észre sem­mi eredetit, semmi újat. Szinte a frázis szintjén ma­rad az eszmei mondanivaló, az „üzenet”, hogy: ha valaki nagyon akar valamit, s azért a poklok bugyraiba is haj­landó alászállni, sikerül a terve. Amolyan a végére minden jóra fordul téma ez, különösen azok nézik szíve­sen, akik saját elmaradt si­kereik után új erőt a filmek világából próbálnak meríte­ni. Költőnk a „kancsalul fes­tett” egekkel összefüggésben erről a magatartásról elég lesújtó véleményt mondott. Mindegy, mások meg azt ál­lították, hogy az ábrándozás a lélek vigasza. De nem hi­szem, hogy a könnyed szóra­kozásnál valamivel is többet adna számunkra ez az egyéb­ként jód megcsinált film. Nemigen érezzük Atten­borough szándékainak ere­jét, csak sejtjük, hogy a la­pos történetnek van valami közvetett mondanivEilója. De az a pszichológiai analízis amely a filmen igen nagy hangsúlyt kap inkább csak zavarja a nézőt, sehogy sem tudja meggyőzni a szereplők cselekedeteinek helyénvaló­ságáról, nem juttat el követ­keztetésekig, inkább csak unalmas ... így csak sejthet­jük, hogy nagyon súlyos gondolatok szunnyadnak a mélyben az emberi kiszol­gáltatottságról, a lelki pőre- ségről, a megalázásról. Minden bizonnyal tiltako­zást váltana ki a fiatalabb korosztályok részéről ha a Tánckar zenéjét minősíte­ném. így csupán annyit — ellentétben számos musical­jével — nekem nem tetszik. De hangsúlyozom, ez nem minősítés, csupán adalék. Hallgassa aki szereti. Ennél sokkal több jót mondhat­nánk el a film koreográfiá­járól. a látvány egészéről. — ti — Batthyány Kázmérnak, az 1849-es Független Magyar Kormány külügyminiszteré­nek hamvait szombaton ün­nepélyes keretek között — állami tiszteletadással — he­lyezték el végső nyughelyén, a Siklósi Vár gótikus kápol­nájában. A XIX. század első felében huzamos időn át a történelmi múltú vár volt a politikus lakhelye, onnEin irányította dunántúli birto­kait és ott dolgozta ki hala­dó reformprogramját. A Sik­lósi Várbaráti Kör kezdemé­nyezésére — a magyar és a francia kormányszervek se­gítségével — hazahozták hamvait Párizsból, ahol 1854 óta nyugodott a mont­martre-i temetőben. A földi maradványait tar­talmazó koporsó pénteken este a város polgárainak kí­séretében és a környékbeli harangok zúgása közepette érkezett a zászlódíszt öltött Siklósra. A középkori vár falai kö­zött kegyeletes szertartással adóztak a 180 éve született államférfi emlékének. A vár­kapun levő Batthyány-cí- mert nemzeti színű és 1848- as zászlókkal övezték. A várudvaron felravatalozott koporsónál a szabadságharc egyenruháit viselő katonák és a Magyar Népköztársaság határőrei álltak fegyveres díszőrséget. A tiszteletadáson részt vett Várktonyi Péter külügymi­niszter is. A száműzöttet be­fogadó országot a Francia Köztársaság budapesti nagy­követe, Christiane Ma- litchenko asszony képviselte. A Batthyány család külföl­dön élő tagjai közül ugyan­csak többen jelen voltak a szertartáson. Egy pálya „fix” pontjai 4 tanár úr mogttOJa a kibarnatikus teknős Simon László pontosan há­rom évtizeddel ezelőtt friss diplomás matematika-fizika szakos tanárként lépte át először a túrkevei gimnázi­um küszöbét. A „háztűzné- ző” nem volt valami szív­derítő, az ifjú pedagógus el­képedt a mindössze egy üvegszekrényben tárolt fizi­ka szertáron. Még ma is megvan a szek­rény, a teknősbéka tanyázik benne. No, természetesen nem igazi, bár sok mindent tud, ami egy teknőcnek elő­nyére válik, még sikert is hozott alkotójának. A fiatal fizika tanár nem várta ugyanis ölbe tett kézzel, hogy majd küldi a Tanért a fizika tanításához a segéd­eszközöket. Amit csak lehe­tett elkészített maga, s ma a szertár, az előadóterem párját ritkítja. A kezdeti eszközökön kívül fabrikált feleltető gépet, s ezt követ­te az országos hírűvé vált teknőc, amely nem más mint egy kibernetikus állatmodell. A teknősbéka ma is életre kelthető, követi a fényt, ki­kerüli az útjába került aka­dályt, erős hangra és simo- gatásra megáll. A kibernetika után az atomfizika lett a még min­dig fiatal fizika tanár má­sodik nagy szerelme. Az atomfizikai kísérletei né­hány év múlva tankönyv alakjában is megjelentek, de ekkor már Simon László ne­vét jól ismerték a fizikusok. Láthatták munkáit a tanesz­köz kiállításokon, olvashat­ták cikkeit a szaklapokban, hallhatták előadásait tudo­mányos tanácskozásokon, ösztöndíjat kapott egykori alma materétől, a debreceni egyetemtől, majd a másfél éves sikeres kutatás után — ekkor bizonyította be, hogy a világban fizikai értelem­ben nem létezik fix pont — meghívták oktatónak is. Ügy látszik azonban Si­mon Lászlónak mégis volt fix pontja, hiszen nem hagy­ta ott Túrkevét, az iskolát, a diákokat. Noha, tulajdonkép­pen nem is pedagógusnak készült. A biharkeresztesi ál­talános iskolából gépipari technikumba pályázott. Hiá­ba fedezték fel tanítói, taná­rai jó kézügyességét mégsem vették fel, s így a hajdúná­nási pedagógiai szakközép- iskolába vitt az útja a pet­róleumlámpás, faluszéli csa­ládi házból. Az otthon, s az iskola az első „fix” pont volt az életében, ahova sze­retettel várták vissza, txiztat- ták, segítették. Ugyanilyen fix pont lett ő is a családja, s tanítványai számára. Egy­kori diákjai között akadnak egyetemi tanárok, fizikusok, akik biztosan tudják, hogy ha elvetődnek Túrkevére Si­mon Lászlót megtalálják a szertárban. S ez nem túlzás, hiszen igen gyakran ő az utolsó, aki hazamegy az is­kolából. A kísérletezést ugyanis nem lehet minden esetben abbahagyni, s más­nap folytatni. A számítógép programozása pedig eleve hosszadalmas művelet. Az „atomkorszak” majd a video­technika után ugyanis jóval megelőzve az iskolai számí­tógépes programot már meg­ismerkedhettek a diákok ko­runk nagy találmányával, csodájával. Az utóbbi évek munkájának egyik összegzé­sével, amelyben a számító­gép matematika tanításban történő felhasználásának le­hetőségeit elemezte első dí­jat nyert az idei megyei pe­dagógiai napok pályázatán. A lektorok a tanulmány új­szerűségét dicsérték, s java­solták a gyakorlati megva­lósítását. A tanulmány per­sze újabb eszközökről is szól, amelyeket Simon László tervezett, készített, hiszen változatlanul „hasznosítja” jó kézügyességét. A Tanár úrnak nemcsak az oktatásban segítő társa a számítógép, hanem szakfel­ügyelői munkájában is. Hat éve matematikából megyei szaktanácsadó. A computer segítségével igen alapos elemzéseket végez a közép­iskolák matematika tanítá­sáról, a fiataloknak a tan­tárgyhoz fűződő kapcsolatá­ról. Az adatok jól tükrözik, hogy a négy év alatt honnan Indultak, s hova jutottak a matematika elsajátításában a fiatalok, s ez nemcsak a szaktanácsadónak, hanem a szaktanároknak is sok segít­séget ad munkájukhoz. Simon László jelenleg a korrekciós matematika tan- terv számítógépes program­ján dolgozik az Országos Pe­dagógiai Intézet megbízásá­ra. Az eddigi eredményeiről éppen ma tart előadást az OPI-ban, s azt tervezi, hogy a nyári vakációban másola­tokat '-őszit a programról a megyében dolgozó kollégái számára, csakúgy mint min­den eddigi munkájáról. Simon László pályakezdé­se után tíz évvel megkapta a fizika tanárok legmaga­sabb elismerését jelentő Mi- kola-díjat, nem sokkal ké­sőbb a Kiváló Tanár címet, szombaton pedig átvehette az Apáczai Csere Jánosról elnevezett magas kitüntetést. Tál Gizella évadzáró társulati ülés a Szigligetiben Közelebb a közönséghez Az évadzáró társulati ülés résztvevői a színház igazgatójá­nak értékelését hallgatják Szokatlan, hisz évente csak kétszer megismétlődő ese­ménynek lehettünk szemta­núi szombaton délelőtt: a színpad helyett a nézőtéren foglalták el helyüket a Szig­ligeti Színház társulatának tagjai, a színészek, valamint az együttes művészi tevé­kenységéhez nélkülözhetet­len hátteret biztosító dolgo­zói, többek között a műsza­kiak, a szervezők, a gazdál­kodást és az adminisztrációs ügyeket intézők. Csaknem két héttel a tényleges kapu­zárás előtt tartotta meg a színház egész éves munkáját mérlegre tevő évadzáró tár­sulati ülését, melyen részt vett Fábián Péter, a megyei pártbizottság titkára is. Schwajda György igazgató kritikusan és minden lénye­ges mozzanatra kiterjedő fi­gyelemmel elemezte a szín­ház helyzetét: a társulat mű­vészei teljesítményét, fejlő­dését, sikereit és kevésbé eredményes — a közönség és a kritika által ellentmondá­sosan fogadott — kezdemé­nyezéseit. Az idén — az újonnan kialakított Pinceszínházzal együtt immár három színpa­don — tizenkét bemutatót, összesen mintegy háromszáz­ötven előadást játszottak, s ez a korábbiakhoz képest megfeszítettebb munkatem­pót, nagyobb koncentrációt és állandó készenléti állapo­tot követelt a társulat min­den tagjától. A lelkesedéssel, nagy akarással, szakmai igé­nyességgel és figyelemmel létrehozott produkciók kö­zött szép számmal akadtak olyanok, amelyek kiemelke­dő eseményei voltak az egész magyar színházi életnek is. Ezek között volt az évad­nyitó Csáth Géza-darab, a Janika, a budapesti színhá­zi találkozón, illetve a karlsruhei vendégjáték al­kalmával is bemutatott Örö­kösök, az egyértelmű kriti­kai elismeréssel fogadott Kínkastély, a Vőlegény, melynek egyik előadását egyenes adásban közvetítet­te a televízió, és a Lúdas Matyi, amely a Táncdalfesz­tiválhoz hasonlóan nagy kö­zönségsikert aratott. A szín­ház természetesen nem mon­dott le a klasszikusok új ér­telmezését tükröző, kísérle­tezőnek tekinthető előadá­sokról sem, ezt a törekvést tükrözte a Bánk bán és a Szentivánéji álom. Jelentős színvonalbeli előrelépést je­lentett a műsorra tűzött gye- rekdarab, a Koldus és ki­rályfi. A nem említettekkel együtt is igaz: színvonalas és sikeres évadot tudhat maga mögött a társulat, melynek tagjai számára sok szép személyes elismerést is hozott az elmúlt év, s ez ab­ban is segített, hogy valódi közösséggé, izgalmas színhá­zi műhellyé alakuljanak, ez­zel együtt közelebb kerülje­nek a közösséghez. Schwajda György elmond­ta, hogy gazdasági szempont­ból is igen eredményes évet zárnak, hiszen a megyei ve­zetés támogatásával beveze­tett új ösztönzési rendszer bevált, emellett a színház több mint kétmilliós bevéte­li többletet ért el. Az 1987/88-as évaddal kap­csolatos terveket felvázolva említette meg, hogy jövőre hat nagyszínházi produkció­ra készülnek. Köztük lesz egy mai magyar szerző drá­mája, egy Goldini-vígjáték, Szirmai Albert klasszikus operettje, a Mágnás Miska, egy Móricz-mű, Shakespeare III. Richardja és Borisz Pasztemak Doktor Zsivágó című regényének színpadi adaptációja. A gyerekeknek az Őzt állítják színpadra, a Pinceszínházban egy, a Szo­baszínházban három bemu­tató lesz. Ezt követően arról szólt, hogy új művészek szerződ­tek a színházhoz: Földesi Judit a főiskoláról, Helyei László a Pécsi Nemzeti Szín­háztól, Kézdy György a MAFILM társulatától, Mó­zes István segédrendező Kecskemétről érkezik Szol­nokra, a színháznak Szabó Zsuzsa személyében új súgó­ja lesz. A társulat nevében búcsúztatta el a távozókat: Andresz Katalint, aki a Jur­ta Színházhoz, és Vallai Pé­tert, aki a Vígszínházhoz szerződött. A Szigligeti Színház évad­záró társulati ülése kedves köszöntéssel fejeződött be. Schwajda György a színház közösségét képviselve gratu­lált Sebestyén Évának, aki harminc éve tagja a szolno­ki színháznak, illetve a het­venéves Czakó Jenőnek. A megyei tanács nevében Vass Lajos köszönte meg a társulat munkáját, s kívánt kellemes pihenést a zenés színházi találkozót követő nyári szünetre. — biliat — Linómetszeten , jJl«. a Kalevala Különleges rekord: ’ . alkotás huszonhét méteren A Széchenyi városrész pi­ros iskolájában Eilighanem világraszóló rekord született a múlt hónap végén. Igaz, az intézmény mintegy 250 kis­diákja nem a rekordhajhá- szás miatt töltött 1200 mun­kaórát a rajzteremben. Szá­vai István pedagógus irányí­tásával a nebulók keze nyo­mán képekben kelt életre az ősi finn eposz, a Kalevala valamennyi részlete. — Kezdetben tojásokat rajzoltattam velük a tónusok gyakorlására — mondja a kísérletező kedvéről is is­mert fiatal rajztanár, Szá­vai István. — A Kalevala el­ső fejezetében — a művet egyébként Rácz István fordí­tásában olvastam el — szin­tén egy tojásból keletkezik e Föld. Ezt mindenki gondo­san lerajzolta, de ennyivel nem elégedtek meg a gye­rekek. Mást is lehet rajzolni belőle? — kérdezték. Ezek után végigolvastam nekik az egész eposzt, majd kiosztot­tam a jeleneteket, amelyeket előbb mindenki megfestett. A linómetszés ötlete később merült fel, mégpedig úgy, hogy előzőleg a három nyol­cadikos osztály versenyzett egymással; ki tud több jele­netet belemetszeni egy kö­zépkori várat ábrázoló nyq- módúcba. A Kalevala rajzo­lói is felvetették, mi lenne, ha a művet ők is linóleumra vihetnék. Először úgy ter­veztük, hogy csak a tanórá­kon véssük a három hetedi­kes és az egy hatodikos osz­tállyal, de később elkapta a gyerekeket a szenvedély, $s már pénteken délután, sőt az utolsó napokban hétvégén (s bejártak dolgozni. Néhány szóban a munka fázisairól: a gyerekek a 30 kilogrammos nyomódúcot metszéseikkel 20 kilogram­mosra fogyasztották, s körül­belül 300 ezerszer róttak be­le a linóleumba, mire kibon­takoztak a jelenleg látható képek. A vésés alatt 90 da­rab vésőkészlet — zömmel esernyődrótból reszelt, házi készítésű eszköz — állt ren­delkezésükre. Az egybefüg­gő illusztrációhoz egy hu­szonhét és fél méteres papír- tekercset használtak fel. A nehézkes nyomtatásban se­gédkezett a Szolnoki Mű­vésztelepen élő Bokros Lász­ló képzőművész is. A gyere­kek — linónyomó gép híján — mezítláb taposva „nyom­tattak” a papíron, amelyen végül is a Kalevalának mind a 45 fejezete szerepel képek­ben. Szávai István elmondja: — Mindenki nagy Tcedwel, szorgalommal és igen fegyel­mezetten dolgozott a művön. Ez utóbbit azért hangsúlyo­zom, mert már kialakult gyakorlatunk van a linómet­szésben. Eddig több száz ma­gyar verset illusztráltunk már ily módon. Jövőre pél­dául Kiss Anna összes költe­ményével próbálkozunk meg. Remélem sikerrel. A fiatal rajztanár a Kale­vala linónyomatával kapcso­latban más reményének is hangot adott; nevezetesen annak, hogy örülnének, ha egyrészt találnának egy olyan vállalatot vagy intéz­ményt, amely üveg alatt ki tudná állítani a teljes mű­vet, másrészt pedig szeretné­lek Finnországba is kijut­tatni belőle egy példányt. Mecénások és vállalkozók ke­restetnek tehát, akik felka­rolnák e Rekordok Könyvé­be (Guiness Book) is minden bizonnyal eséllyel pályázó linómetszetet — jurkavics —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom