Szolnok Megyei Néplap, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-27 / 150. szám

1987. JÚNIUS 25.

Irodalom» művészet

Farkas Árpád;

A korona

Egy koronát dugdosgat itt az erdő, veszélyes iát ék tüzet fog az ág!

,,Hideg-meleg” - így incseleg az első fa, s csalogat a sűrűben tovább.

Megtép a gally, kifosztanak az ágak. . . s a korona már fölöttünk ragyog. Szikrázó trappal hátunk mögé vágtat, s ha hátranézünk, fénye már halott!

Ha hátranézünk - elől ismét följön, így szédít get már századokon át.

A parasztkirály elbújt itt a földön és dugdossa a tüzes koronát.

Molnár Imre:

Térzene

Mikor fölzeng a térzene, minthogyha szívem vérzene, úgy érzem, jajjal fölszakad egy vén, penészes-zöld lakat, koporsó roppan, megcsap a századvég mentás illata, rámvillan míederek kora, a vesztett Hden fintora, s riadt pillantást vált velem az első édes szerelem.

Kocsis László Aktok i

Pókácz Endre Bizánc (díszletterv)

A rajzoknál tartott egyelőre, és beszerzett egy öngyújtót. Az lett volna a szobor lelke. Az öngyújtót eldugta, de a terveket kihívóan elölhagyta, hogy lássa a mama, és ne értse. Érdeklődésére foghegyről odavetette: „találmány!”, aztán kiment a konyhába röhögni, amikor Edit elhencegte vén barátnőinek, hogy az ő unokája föltaláló lesz. „De nem ám olyan szélhámos, mint Pali, hanem igazi!”

A nagymama szobra mobilnak ígérkezett. Az öngyújtó lángja egy kövér kürtőben kis turbinát forgatott volna, amely egy spirális csővezetékbe áramlást gerjeszt, amely sípot szólaltat meg úgy, hogy a síp szele elfújja a lángot. Gyújt, sípol, kioltja magát, gyújt, sípol, satöbbi. Úgy lett volna igazi, ha rnég egy szerkezet csatlakozik a műhöz, amelyet a láng kialvása hoz működésbe: ez be- kattintja újra az öngyújtót, teljessé téve a mondanivalót. E művével karácsonyra remélt elkészülni. Amikor belekezdett, akkor még nem adódott a helyzet a kenyérvágókéssel, a fekete vasalózsinórral. ..

Edit az áramütéstől elterült. Feldöntötte a vasalódeszkát, a vasaló rákoppant a fejére, a dugó kiszakadt a falból. Ez volt a szerencséje, mert különben képtelen lett volna elengedni. A zárlatos rész égette, s egyúttal magához vonta az ujját, és ő egyébként sem szokta elengedni, amit egyszer megfogott Rögtön tudta, hogy Zsolti. Hétfájdalom! Hüvelyk, mutató és középső ujjara ráégott a gumiszigetelés, jobb karjában vál- láig hasított az áramütés kínja, a vasaló csúcsa halántékon bökte, majd végig perzselte homlokát, és a gyerek a szívében. Ütötte, rágta, szúrta! Erre gondolt először, amikor a düh elöntötte, azért kapott

oda, s nem sajgó halántékához. Orra előtt csöndesen bűzölgött a szőnyegre csusszant meleg vasaló, és ő fekve maradt. Hagyta a vasalót is a műszálas szőnyegen. Tapogatta, tapogatta, mégsem fájt a szíve, holott azit szokta kitenni a kólókért, a fiáért, a lányáért, abban forgattak éles tőröket a hálátlanok, az szokott meghasadni miattuk, annak íratott az orvossal nitroglicerint és sorbonitot. Fölemelte harminc éve férfikéz nem érintette lappadt, öreg mellét, hogy alulról hozzáférjen. Semmi. Vagyis unott, közönyös dobogás, őszi légy zirregett keresztül a szobán. Az ablak előtt kamaszlányok vihogtak el a járdán, a fehértetejű hússzállító kocsi sofőrje alkalmasint nekik dudált.

Föl kiáltott:

— Meg is halhattam volna!

Szíve ugyanabban a méla ritmusban dobogott tovább. Lenyúlt a gyomrához, majd a májához, epéjéhez. Egyik sem görcsölt. Mintha nem is lettek volna. Megtapogatta a halántékát. Kicsi égő pukli, csöpp zúzódás. Vér sehol. Az erek sem lüktettek, hogy jó, kiadós migrént ígérjenek. A három megégett ujj fájt. amennyire kellett. Éppen úgy. Karjában a hasító sajgás távozni készülő zsibbadássá oszlott.-Fölült, megfújta az ujjait, aztán csalódottan visszadőlt a szőnyegre. Cserbenhagyták. A saját szervei. amelyekkel annyit, s oly sok gonddal törődött. Hiába hívná a mentőt, a körzeti orvost. Bejó- doznák a halántékát. Irix-szel befújnák az ujját, és itthagynák. „Hívja inkább a villanyeszerelőt, mamuska!” Persze. . . elrekkentette ötletét, nem ő betegséget nem játszott meg soha! Bezzeg György, igen ő krétát evett, havat, jeget dugott a cipőjébe, hogy lóghasson

Sánta György: Egy ember érces állapota

T

alán egy hónappal ezelőtt kijött a munkahelyre Alföldi, a részlegvezető és Borbély, a műszaki vezető. Éppen tízóraiztunk. Csak felkiabáltak nekünk. A többiek hanyatt-homlok igyekeztek lefelé. Pedig nem a dolgozónak kellene lemászni, hanem nekik feljönni. Hogy tudják lentről ellenőrizni. mit végeztünk. Én nem mentem le. Jól elhelyezkedtem az egyik kiszögellésen. Mindent hallottam és láttam, ami lent történt. Alföldi addig-addig nézelődött felfelé, míg észrevett. Fel is kiabált: — Kovácskám. maga nem jön le? Csak annyit mondtam neki: nem. Egy percig sem firtatta, hogy miért. Elgondolkodtam ezen a „Ko- vácskámon”. Alföldi húsz évvel fiatalabb nálam Én még se tudom, hogy is szólítsam, mégiscsak technikus és a felettesem. Szólítsam úrnak? Nem állt rá a szám. Az elvtársra lehet, hogy azt válaszolja: ő se nem kommunista, se nem baptista, akkor milyen elvben lehetünk társak. Még a szaktárs megszólítás is eszembe jutott. Lehet, hogy ez sem tetszene neki. A többiek Alföldi úrnak szólították.

Lent nagy volt a vigasság. Ság- pár, a segítőm, egy nagy szalvétából almás lepényt kínált körbe. Otthonról hozta, hogy egész hétre legyen. Borbély meg az Alföldi úgy fogadták, mintha szívességet tennének. Gáspár meg örült. Azt hitte, számít valamit, hogy szíves volt.

Ezután már alig figyeltem, mi történik lent. Innen a Várból jól láttam az egész várost. Szép tiszta idő volt, és olyan mozdulatlan az őszi ég, hogy furcsa hangulatom támadt. Mostanában azt vettem észre magamon, ha síró kisgyereket vagy valami szívszorító dolgot láttam a tévében, azonnal könny futotta el a szemem.

Igyekeztem megkeresni az épületek sokaságából azokat a helyeket, ahol eddig dolgoztam. Nem találtam egyet sem. A templomok után tájoltam be magam, hogy merre is lakhatunk. Innen persze nem látszott az a ronda belső udvar. Jobb is. Ez a Vár se különb. Annyi itt a régi ház, és mind sötét, nyirkos. Az ablakok kicsik, a falak vastagok. Ide se szívesen jönnék lakni. Alföldi azt mondta, amikor itt kezdtünk dolgozni: ezek

az iskolából és befőttet zabálhas- son.

Az emléktől gondolkodnia kellett. Újra fölült. Mégis? Nem igaz! ö nem! A kicsi ötlet a küszöb előtt pimaszul fészkelődött. Képtelenség! Szívverése fölgyorsult, savai szétpezsdültek a gyomrában, epéje tájékán forróság ömlött el. Se most, se máskor! Aljasság és rosszindulat. Könnyű egy szegény, beteg öregasszonyt rágalmazni, akit senki se szeret, magányos, nincsen védelmezője. Attól még a nyomorúságát is el lehet porolni! Rá lehet fogni, hogy hipochonder! Hanem a szemtelen ötletecske éppenséggel belül gyalázatoskodott. Mert az nem számít, hogy György elől leette 21-ben a szaloncukrot a fáról, az ezüstpapírokat szépen visszaigazította, és amikor kiderült a csíny, elájult, oly tökéletesen, hogy feje koppant a padlón, mégse rebbent a szeme.

Szédült, kesernyés savat öklen- dett föl a torkába. Föl kellett volna állnia, és kinyitni az ablakot. A ruháskosárba hiába kapaszkodott, földűlt. Elmászott a fotelig, ott végre sikerült.

Az ablak nem akart engedni. Zsolti nem zsírozta be a závárt. Hiába szólt neki háromszor is, hogy zsírozza be, mintha a falnak beszélt volna.

Zsolti.

Végre engedett az ablakzár. Hideg olajbűz csapta meg. Az iskola előtt a hússzállító sofőr bekapcsolva hagyta a motort.

Zsolti gonosz gyerek. De nem gonoszabb a többinél. Az őszi levegő lehűtötte homlokán az izzadtságot. Zsoltinak egy szót sem fog szólni, ha megjön. A vasalót pedig máris átviszi Potyozsi Vilmoshoz. Nyoma se maradjon a dolognak.

műemlékek, ne törjük-zúzzuk a régi köveket. Lassabban, de alaposabban csináljuk. Azt hiszem, egyedül csak én emlékszem az intelmére. Arról is csak én tudok beszélni. mit takar a fedőlemez ezen a hosszú párkányon.

Furcsák az emberek. Azt hiszik, ha körülhízelegték a vezetőt, ezzel minden rendben van. A vezető meg azt hiszi, ha ilyen kedvesek a beosztottjai akkor a munka is biztos jó. Engem egyre nyugtalanított a párkány. Láttam, hogy vésték meg azokat a régi köveket. Egyik-másik teljesen keresztülrepedt. Amikor az ékfát beleerőltették a helyére, még jobban megfeszítették, és nagyobb lett a repedés. Rácsaptak egy kis gipszet azzal kész volt. Ez még csak hagyján. Sokat segített volna, ha legalább a falfelület bitumenes szigetelését elvégzik. Ezt is elspórolták. Az igaz, hogy egész délelőtt volt idejük napozni. Én a fekvő ereszcsatornát csináltam. Sokat bajlódtam vele, hogy úgy megoldjam, ahogy mondták. Nem bírtam nézni, amit a többiek csináltak. Szóltam nekik: a szigetelés hol maradt? Erre a másik segéd azt mondta: neki is szüksége van a csupasz lemezre. Egy fészert csinált otthon, azt akarja befedni. — Egy egész tekercset el akarsz vinni? — kérdeztem. Rögtön a sarokba szorított azzal: csak nem akar feljelenteni Józsi bácsi? Mit mondhattam? Próbáltam jobb belátásra bírni: gondolj arra, mi lesz ebből tavaszra? Aláfolyik a viz, ha enged az idő. Megtelnek a repedések hólével. Ha pedig éjszaka fagy, nincs az az épület, amely meg ne sinylené. Két esztendő sem kell. és leomlik ez a műemlék párkány.

N

evetni kezdtek, hogy én milyen komolyan veszem ezt a műemléket. A segítője lerúgott egy darab lemezt, és azt mondta: rosseb eszi azt a sok öreg követ, kinek van már szüksége ezekre?

Nem vitatkoztam tovább. Ez a gyerek egyébként is olyan, mint a sötét éjszaka. Egyedül csak a tánczene érdekli Állandóan a rádióját bömbölteti. Végül' is az Alföldiék dolga lenne ellenőrizni, megnézni, mit csinálnak. A műszaki átadásnál, miért nem firtatják a jó munkát?

Én arról álmodtam akkor éjjel is. szél támadt, felkapta a párkányról a horganyzott, lemezt, és odacsapta a földre. A csattanásra felébredtem. Végiggondoltam, mit is álmodtam. Nap mint nap azon fantáziáltam, egy-két év múlva erre jár valaki, és a párkány meglazult kövei agyonvágják. A lemez nem is olyan veszélyes. Az csak álmomban volt olyan szörnyű. Ezeket a régi házakat a téglánál jóval nagyobb kövekből építették. Ezt a párkányt is egy-egy ötvenkilós mészkőből faragták. Tíz ilyen kő van egymás mellé illesztve. Nem magasak az emeletek. de ha egy lezuhan, biztos agyoncsapja az alatta állót. A hideg is kirázott. De hisz ők is tudják, mire képós a víz, a fagy, a jég. A sziklát is ledönti.Miért pont én rágom magam? Itt voltak a felelősök. Ahogy a többiek visszamásztak, már nyújtózkodtak meg ásítoztak. Az egyik egy pohár sörre áhítozott, a másik aludt volna. Erről legalább egv órát beszélgettek.

Amikor hazafelé mentem, eszembe jutott az a sok elrontott munka. amit a nyár folyamán láttam. Talán azért nem törődtem eddig vele, mert nem lett világos előttem; ember is veszélybe kerülhet! Ha szólok miatta, el sem hiszik. Elhatároztam: erről a munkáról egy feljegyzést csinálok. Ahogy hazaértem, el is készítettem.

Még az őszön nagyon megszaporodtak a feljegyzéseim. Az idő szép maradt, így aztán hamarosan levonultunk arról a műemlékről. Egymás után kezdtük el és fejeztük be a munkát. Borbély és Alföldi egyre sürgették: használjuk ki a szép időt és minél több vállalást fejezzünk be. Tudtam jól: a prémiumukat féltették. Igaz. mi sem panaszkodhattunk a keresetünkre. Én meg úgy voltam, ha több pénz kellett, vagy a gyerekeknek iskolakezdés előtt ruhát cipőt vásároltunk, akkor vállaltam egy-egy kisebb javítást, esetleg valamelyik ismerős kisiparosnak segítettem. Így szépen ösz- szejött a pénz.

Október közepén a Belvárosban dolgoztunk, egy elhanyagolt, öreg házon. Mindenfajta épületbádogos szerkezetet ki kellett cserélnünk. A tetőkibúvótól kezdve a lefolyócsőig. Sokat idegeskedtem e miatt a munka miatt. Amit ezen a tetőn csináltak, azt már nem tudtam szó nélkül hagyni. Amikor elmondtam a magamét, tovább dolgoztam. Azt vettem észre, hogy mind a hárman ott vannak körülöttem. Kicsit meglepődtem. Megkérdeztem: mit akartok. A másik segéd szólt először nagyon, csendesen: — Meguntuk, hogy örökösen osztozik. Nyugodjon bele, hógy nem maga veszi át a munkát. Ha nekik jó, maga hagyjon békén minket. Ha panaszt tesz, mi figyelmeztettük. — Elhalgatott. és egy kicsit közelebb csúszott hozzám. Mind a hárman fölöttem voltak. A tetőről csináltam az ereszcsatornát, és láttam. hogy mögöttem öt emelet mélység van. A három gyerekemre gondoltam, és annyit mondtam nekik: megértettem a fenyegetésüket. Visszamásztak a helyükre, és egész nap hangosan nevettek.

Jól benne voltunk már az őszben Az egyik éjszaka nagy eső zúdult le. Hideg, nyirkos reggelre ébredtünk. Be kellett mennünk a központba. Jóval később értünk ki a munkahelyre: egy óvodán dolgoztunk Zuglóban. Alighogy beléptünk az ajtón, elénk szaladt a vezető óvónő: jöjjenek, nézzék meg. mi történt... az éjszakai nagy eső ... a gyerekek szobái, a mellékhelyiségek mind beáztak ... alig van olyan helyiség, amelyik nem vizesedett be.

Ilyen rossz volt a tető, vagy ez a maguk hibája?

A többiek vitatkoztak az asz- szonnyal. Én egy szót sem szóltam. Hátramentem, ahol öltözni szoktunk. Gyorsan felvettem a munkaruhám. Nem hívtam senkit. Felmentem a tetőre, hogy körülnézzek. Amit én lebontottam vigyáztam arra, az esetleges zivatar kárt ne tegyen. Átmentem a másik oldalra, ahol ők dolgoztak. Siralmas volt látni, amit csináltak. A magas északnyugati falrész lemezszegélyét végig lebontották, úgyszintén a kéményszegélyt is. Mindezt az előtte való nap. És minden megelőző intézkedés nélkül ott hagyták. A szél az összes csapadékot a falhoz verte, amely a padlástérbe csurgott. Ez volt a kisebb baj. Nagyobb volt az. hogy az esővíz, amely a tetőn összegyűlt. lefolyt a fal mellett. Még ez sem lenne olyan nagybaj, ha nyáron történik, de a falrész úgy teleitta magát vízzel, hiába csináljuk meg a falszegélyt, az első fagy csúnya munkát végez. Megpiszkáltam a vakolatot. Alig értem hozzá, lemállott. Mi lesz ebből a jövő tavaszig? Lehet, hogy más nem látta volna ilyen gyászosnak a helyzetet. de én értettem hozzá. Ott a tetőn jutott az eszembe, amit a korrózióról tanultam valaha. A fémeknek a feldolgozásra alkalmas állapota nem természetes állapot. Valaha ércek voltak, és mint fémeknek mindig meglesz a törekvésük. hogv visszatérjenek az eredeti ősállapotba: az érces, oxidos, szulfidos formába.

L

emásztam a tetőről. Visszamentem az öltözőnkbe, ök még mindig az óvónővel osztoztak, összecsomagoltam, és tudtam: végleg lejöttem a tetőről. Engem is megrágott, kikezdett az idő. Hazamentem. magamhoz vettem a feljegyzéseimet, és elindultam a központba. Azt latolgattam, mit fognak gondolni rólam. Hogy félek a magasban, hogy idegileg nem vagyok rendben?

Összeállította: Rékasy Ildikó