Szolnok Megyei Néplap, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-27 / 150. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. JÚNIUS 27. A Néplap vendége Mohi Zoltán „Édesapám hatéves koromban levitt az uszodába” „Tehetséges, de kicsit szeleburdi” — mondta róla a vízilabda szakág országos vezetője a minap. Éppen azután, hogy hazai közönség előtt mutatkozhatott be válogatottként — méghozzá góllal — Mohi Zoltán, a Szolnoki Vízügy SE pólósa, ráadásul éppen a világ legjobbjaiként elismert jugoszlávok ellen. Ez a fiatalember húszéves korára bejárta fél Európát, meghatározó játékosa volt az 1984-es IBV-válogatottnak, szerepelt ifjúsági Európa- és világbajnoki döntőben, tagja volt az MNK-győztes csapatnak. az idén felnőttválogatott is lett és a szakemberek szerint nagy jövő előtt áll a sportágban. Talán nemcsak a vízilabdázás hívei kíváncsiak rá: milyen is közelről, szemtől szemben, civil emberként Mohi Zoltán. — Mi ez a sebhely a bal szeme fölött? Sportsérülés? — A. dehogy. Ezt már sokan megkérdezték tőlem, most legalább tisztázhatjuk. Gyerekkori emlék: volt egy daganat a szemem mellett, ötéves koromban operálták ki, a vágás helye viszont megmaradt. Ennyi az egész. — Gondolom, a vízzel kötött barátság időpontja is visszanyúlik a gyerekkorba. — Igen. bár a családomban korábban nem sportolt senki, édesapám hatéves koromban levitt az uszodába. Hasznos Pista bácsihoz, ö szerettette meg velem a vizet, az úszást, ott is ragadtam. Közben a Ságvári iskolába jártam, reggelenként előtte egy-egy órán át úszkáltam a Damja- nichban, délutánonként kétszer ennyi volt az adag. Négy évvel később már a Vízügy SE igazolt versenyzője voltam, a mellúszás egész jól is ment. De minden úszásnemet gyakorolnom kellett, és a vége felé már untam. Egyre sűrűbben kacsingattam edzés közben a vízilabdázók felé. A következő nyáron aztán odaálltam Agócs Gyula edző elé. hogy hadd próbálhassam ki magam ebben a játékban, ösz- szel már szerepeltem is az úttörő II. korcsoport bajnokságában. — Szóval ez ilyen egyszerű? Ennyire könnyű lenne vízilabdázóvá válni? — Az én esetemben így történt. Egyébként a szárazföldi labdajátékokat is nagyon szerettem mindig, szívesen kosaraztam, kézilabdáztam és fociztam, amikor csak lehetett. Egyszerűen jobban vonzott a góllövés, a csapatjáték, mint a monoton úszkálás faltól falig. Viszont a vizet is imádom, talán meg sem tudnék lenni az uszoda nélkül. így aztán, amikor az úszást már untam, és hívtak egy focicsapatba, mégis csak úgy választottam, hogy a víztől és labdától se kelljen elszakadnom. — Azért nyilván nem elég csak szeretni a pólózást. . . — Persze, meg is kell tanulni sorban minden csínját- bínját. Szerencsémre Agócs Gyula igen jó edzőm volt. sokat köszönhetek neki. Már az első bajnoki meccseimen sokszor kerültem gólhelyzetbe. de nem igen tudtam ezeket kihasználni, ő főleg az ilyen ziccerek értékesítését meg a csapatjáték szellemét verte belém. Ráadásul olyan társaim voltak a korosztályban. mint Vasicsek. Czibul- ka. Bíró Viktor, akik ugyan fiatalabbak egy évvel, de öröm volt velük együtt játszani. Közösen szerepeltünk a Vízügy úttörő I. és serdülőcsapatában is. Később az ifiben Urbán Lajos lett az edzőm, és 1984-ben Nagy Szabolccsal együtt az ifjúsági válogatottba is meghívtak. — Akkor volt az Ifjúsági Barátság Verseny is. ugye? — Igen. Bugáriában. Előzőleg jól ment a játék. Molnár Endre szövetségi kapitány többet is várt tőlem ezen a tornán, mint ameny- nyit nyújtottam. Igaz. dobtam gólokat, de ott valahogy nem jött ki igazán a lépés. Egyébként megszoktam már az úttörő korosztálytól kezdve, hogy idősebbek között is játszom Talán ezért is alakult úgy, hogy általában nincs kötött szerepköröm, a mezőnyben bármilyen poszton viszonylag jó teljesítményre vagyok képes. Kifej- jezetten gyenge pontom épp úgy nincs, mint különleges erényem ebben a sportágban. — A későbbi ifjúsági világversenyeken hogy ment a játék? — Urbán Lajos mellet Szívós István és Kemény Ferenc edzők is úgy értékelték, hogy jól ment. Málta szigetén és Isztambulban is csak a szovjet válogatott vert meg minket a döntőben. Az ifi vb-n a hét magyar gólból hármat én dobtam nekik, sőt még gólpasszaim is voltak. Sajnálom, hogv ez is kevés volt... — És itthon, a felnőttcsapatban? — Három éve játszom Ba- barczi Roland keretében, ezalatt jó néhány gólt lőttem, de még ma is emlékszem egy sorsdöntő találatra vagy két évvel ezelőttről. a BVSC ellen. A legnagyobb élményem persze a Magyar Népköztársasági Kupa sorozat volt. főleg a döntő. — Emlékezetesebb volt, mint a külföldi meccsek? — Persze. Már az is. ahogy bejutottunk a döntőbe. Kétszer is döntetlent iátszot- unk. csak négyméteresekkel tudtuk kiharcolni a továbbjutást. Az elődöntőben dobtam egy gólt az Izzónak. ^ . Aztán jött az utolsó mérkőzés. a Vasas ellen egyáltalán nem mehettünk biztosra, de azért ők is tartottak tőlünk. Óriási lehetőség volt. és ahogy beugrottunk a medencébe, attól kezdve már eszünkbe sem jutott, hogy ki is kaphatunk. Még az utolsó negyedben sem. amikor emberhátrányba kerültünk. — Ezért a kupagyőzelemért talán egész Szolnok izgult, sőt... Aztán következett a KEK-szereplés. — Igen. és ez sokat kivett a csapatból. Voltak változások is, a hangulat sem a legjobban alakult, elhullajtot- tunk bajnoki pontokat, de szerintem a jugoszláviai középdöntőben jól ment a játék. A későbbi kupagyőztes csak hosszabbításban nyert ellenünk! — Mivel foglalkozik a vízi. labdázáson kívül? — A napi két edzés között az utóbbi időben főleg tanulással. Készülök a szegedi tanárképző főiskola testnevelés szakára, levelező tagozatra felvételiztem. Szeretek egészen fiatal gyerekekkel is játszani, tanítgatni őket a vízilabdázásra. és azt hiszem, testnevelőként is helvtáll- nék. Bár még én is ott tartok. hogy szívesen veszem az idősebb játékosok tanácsait: azért mostmár kezdem megszerezni a kellő rutint. — Megint visszakanyarodtunk a pólózáshoz. — Hiába, ez tölti ki az életem legnagyobb részét, bár barátokat inkább a sporton kívülről keresek. Sokáig szüleimnél éltem, mostmár saját lakásom van... Szeretnék benne maradni az Euró- pa-bajnokságra készülő válogatott keretben. Faragó Tamás a játékosideálom. aki mindent tudott erről a sportágról. Nem sokszor láttam játszani, de azt hiszem, az egész élete nagyon tanulságos. Jó lenne még sok szép sikert megérni itt Szolnokon, bár sok függ attól, ki lesz az új edző és együtt marad-e a csapat. — Mit tanácsolna most egy hatéves gyereknek, aki vízilabdázó szeretne lenni? — Csakis a többéves, rendszeres úszás adhat ehhez megfelelő alapokat. így az edzőknek már nem kell ezzel bajlódniuk, és a technikát, a labdakezelést már sokkal könnyebb megtanulni. csiszolgatni utána. Ha mindig van az ember előtt egy elérhető és egy maximális cél, mint nekem az EB- részvétel meg az olimpiai aranyérem, akkor már nagyrészt rajtunk múlik, mire visszük az életben. Várkonyi Ferenc Ma már faluhelyeken is egyre kevesebb az ásott kút. Pedig egykor ezek jelentették az életet, ember és állat számára az alföldi vidéken. Képeink Tiszader- zsen, az Ady Endre út 4. szám alatt Fazekasék portáján készült a több mint 100 éves kútról. A 8—10 méter mélyen lévő vízből ma már ritkábban isznak, mert vezetékes ivóvizük van. Az állatoknak viszont még ma is naponta abból húznak (Fotó: Tarpai Zoltán) Családos üdülés Nyílegyenes út vezet a gyár főportájától le, a lakótelep széléig. Az évtizedek alatt ez az út egyre tovább nyújtózott, mert épül egyre több lakás, ilyen-olyan ház a gyári lakótelepen. Egy csak a változatlan: a fák, a bokrok, a virágágyások együtt nyújtóztak évtizedek alatt az úttal. Az új házak lakói is szeretik a zöldet, a virágot, a fákat. Meg is látszik a falu képén. Azt mondja magában az ember, olyan, mint egy üdülőtelep. Ráadásul a Tisza is itt folyik a lakótelep szélén, napozni, pihenni lehet a partján. Mondják, ahogy nyílik az idő, a Tisza-part benépesül évtizedek óta. Itt szövődnek a szerelmek, hisz ez a gyár mindig rengeteg fiatalnak adott munkát. Rég nem csak azt! Otthont, értelmes életet is. És erről, az üdülőfalunak beillő vízparti településről mégis, az év minden szakában útra indulnak az emberek, a családok, a haza más tájaira, pihenni, üdülni. Az utóbbi évtizedben a Tisza Cipőgyár dolgozóira leginkább jellemző a családos üdülés. Elfogadott, jóváhagyott tervrajzokat terít a tárgyalóasztalra dr. Szabó Attila, a Tisza Cipőgyár személyzeti és szociális igazgatója. — Ez a szálló, ez az üdülő — mondja, s láthatólag úgy örül neki, mint egy gyerek. Pedig a saját üdülő nem az első a martfűi gyáróriás történetében. Negyedszázada magam is jártam az első, Balatonhoz közeli tiszáson lévő üdülőben. Révfülöpön volt, s. nagyon egyszerű, jobRévfülöp a múlté. Van helyette szép és kényelmes Boglárlellén, ahol egyszerre negyvenhét ember töltheti szabadságát. És van Cserke- szőlőn, ahol magam is megfordulok egy-két órára az utóbbi években. Szép, kényelmes kis házak alkotják a cipőgyári üdülőt a gyógyfürdő szomszédságában. Minden a családok kényelmét szolgálja benne. Engem mégis a kertje (parkja?) fog meg, ahányszor odamegyek. Kísértetiesen hasonlít a martfűi lakótelepi térségekhez, utakhoz. Gondosan kezelt a pázsitja, s rengeteg rózsa nyílik az udvar közepén. Dehát hadd szóljon már az igazgató a legújabbról, ami úgy örvendezteti. — Szóval, megvettünk Miskolc fölött, a várostól 80 kilométerre egy régi vadászházat. Telkibányán, Zemplénben. Legutóbb már emeletes turistaház volt, s íme, ez lesz belőle! A tervrajzon a neve is látható az újnak: Ezüstfenyő üdülő és turistaszálló. — Az üdülő körülbelül negyvenöt személyes lesz, a turistaszállón húsz embernek adunk kényelmes szobát. Az átalakítás megkezdődött, s remélhetőleg sokan élvezik majd a csodás környezetét. A tiszás emberek természetesnek tartják az üdülést. Példázom ezt a tavalyi számokkal. 1986-ban hatszázhu- szonkilenc felnőtt üdült Martfűről a vállalati üdülőkben. SZOT-beutalót három- százhuszonnégyen kaptak belföldre, kilencen külföldi üdülőkbe. Persze a gyár még a külföldi lehetőséget is növeli; NDK csereüdülést szervez rendszeresen. Tavaly huszonkilencen utaztak oda. S aki mégse jut el? Gondol a gyerekére. Szerencsére a gyár is! 1986-ban SZOT-üdü- lőben harminc cipőgyári gyerek nyaralt, vállalatiban pedig négyszázhetvenhat. Az idén se lesz kevesebb, bár a nyár késett, máris üdül például e héttel egy gyermekcsoportjuk. A bőripari szakszervezet üdülőjében százharminc kistiszás, a SZOT beutalójával negyven. Mivel a sokezer dolgozót foglalkoztató gyár családos Szóval, a Bata-íéie munkásházak. Megnézhetné ezeket akár egy mai tervező is! Emeletesek, nem is egy lakás van egy házban — mégis külön a bejárat, s szó át nem hallik a falakon. Gulyás Ferencék egy ilyen, két és félszobás lakást kaptak, hogy cipőgyári dolgozók lettek. Egy nappali, meg konyha, fürdőszoba, egyéb a földszinten, két szoba az emeleten. A legrégibb lakások fűban mondva toldott-foldott épülettákolmány. (Ha ezt az írást idősebbek is olvassák Martfűn, megharagszanak rám a minősítésért. Nekik ugyanis rengeteg szép emlékük fűződik hozzá, mégha kényelmetlenül, jobban ösz- sze is szorultak ezekben az áthallós szobákban, mint akkoriban a gyári lakótelep társbérleteiben. Dehát hol már a társbérlet, s hol a régi, révfülöpi üdülő?) SZOT üdülőjegyet keveset kap — az idén például ki- lencvenkettőt — a vállalati üdülőkben ötszázhetven család tölt egy-két hetet. Ha 1989-ben megnyílik az Ezüstfenyő is, az akkori fiatal családok előtt ismét új lehetőség nyílik. Szerencsére ugyanis a gyár nem öregszik. A régiek, a nyugdíjba vonulók helyére mindig újak és újak jönnek. Mint például Gulyás Ferencék. Ök ez év januárjában érkeztek Martfűre, Budapestről. A férj és a feleség a közgazdasági egyetem külkereskedelmi szakán végzett, s nem is volt rossz munkahelyük a fővárosban. Csakhogy jöttek a gyerekek, szépen sorjában. Most 8 és 6 éves a két fiú, s 2 éves a kislány. Gulyásék elolvasták a Tisza Cipőgyár pályázati felhívását, s úgy gondolták, változtatnak életükön. Alig túl a harmincon könnyen újít még az ember. Megyünk az ifjú családapával a nyílegyenes, virágokkal, bokrokkal, fákkal szegett gyári lakótelepi úton. A felesége, Gulyás Mariann már otthon van szabadságon. Épp e héttől igazi, teljes ugyanis a család. Az iskolás fiú most érkezett végleg haza. Elsőosztályos lévén a szülők nem akartak vele osztályt bontatni a fővárosban. Eddig a két kisebbel együtt barátkoztak új életükkel. Ott laknak, azon a soron, ami a legrégebbi a Tisza Cipőgyár életében. Az első munkásházak ezek, amelyeket még Bata, a „cipőkirály” építtetett a Tisza partjára, amikor a negyvenes években részvénytársaságot alapított Magyarországon, s urasági, jó kövér földeket vásárolt Tiiszaföldvár előtt, Rákóczi- falva után. Azóta két falu épült föl a gyár szomszédságában, Rákócziújfalu és Martfű. Ami — mármint az utóbbi — rég nagyközség, s már nem arról híres, hogy egyetlen gyár az egész. Bizony, nyújtózik tovább a nagyközség is. Lassan — a növényolajgyár és a sörgyár révén — „összecsókolózik” Rákócziújfaluval, a cipőgyári lakótelep meg egyszercsak beköszön Tiszaföldvárra: jó napot, fogjunk össze! lése még nem egészen jó, ehhez a lakáshoz a saját pincében egy kazán tartozik, amely központi fűtést biztosít — ha dolgoznak vele. Gulyás Mariann a földszinti nappaliból az udvarra tereli a fickándozó gyereksereget, (Hová jutunk, ha már egy „jó korban” lévő újságíró is seregnek lát három gyereket? Ugye, elhiszik, hogy nem az én szemüvegemben van a hiba? ...) Az udvaron apró zöld körték látszanak már a homokozóhoz legközelebb eső gyümölcsfán. A fiatal házaspár tavasszal nemcsak pázsitot teremtett, virágokat is ültetett, veteményezett egy kicsit. Nem mondják, de érthető, hogy a pesti kőrengeteg után ez is öröm volt. Gulyás Ferenc kimutat, a kerítésen épphogy túlra. Játszótér van ott, hintákkal. Oda is kimehetnek a srácók, ha a kedvük úgy tartja. — Nagyon kellemes — mondja Gulyás Ferenc. — Mi még nem ismerünk mindenkit, de a fiatal házaspárokkal .már összebarátkoztunk, s azt is megszoktuk, hogy minket ismernek. Kedvesek, jószándékúak a martfűiek. A feleség két hete kapott a gyárban új beosztást. Az ismerkedés után a bolthálózati osztály helyettes vezetői teendőivel bízták meg. A Tisza Cipőgyár ugyanis saját bolthálózati rendszert épít ki hazánkban. Egy-két év múlva már 55 saját boltjuk lesz, amiben nyilvánvalóan minden gyártmányukkal találkozhat a vásárló. Gulyás Mariann közgazdász e hálózat közgazdasági működtetéséért felel. A férj importügyintéző. Mindketten két- két idegen nyelven is beszélnek, s nyilvánvalóan ez is hozzájárul, hogy Martfűn tisztelettel néznek föl rájuk. Ök a jövő. — A jövő héten üdülünk, már készülődöm is rá — mondja a fiatalasszony. Igen. Januárban telepedtek le a Tisza martfűi partján, s februárban, amikor a gyárban elkezdik az idei üdülő- jegyek osztását-szorzását, megkérdezték őket is. El- mennének-e a gyerekekkel, mondjuk Boglárlellére? Mondták, miért ne, egy hétre! Ebéd, vacsora a gyári konyháról Később tudták meg, hogy kétszázvalamennyi forintért a gyári busz hozza-viszi az üdülőket Martfű és Boglár - lelle között. Három gyerekkel ugyanis nem könnyű az utazás, örültek ennek is, s az se akármi, hogy ötüknek 1750 forint az egyhetes üdülés, teljes ellátás ára. — Ez teljesen meglepő volt — mondja elgondolkozva a feleség. — Legalább annyira, mint ez a kitűnő gyári étkezési lehetőség. Valamikor a gyáriak szinte nem is használták — ha volt akkoriban — a saját konyhájukat. A Tisza Cipőgyárban vasárnap is főztek az üzemi konyhán, s délidőben ünnepnapon ételhordós emberek járták a szép, nyílegyenes főutat. Mióta rövidült a munkahét, öt napon át ebédet, vacsorát találnak magúknak (még mindig kevés pénzért!) a gyáriak. Az igazgatótól tudom, sok pénzébe kerül ez a gyárnak, s ráadásul már figyelmesebben is kell az ebéd-, meg vacsorajegyekkel bánni. Két évtizeddel ezelőtt ugyanis aki még bement, s hetes jegyeket vett, ha mondta, ha nem tudták róla, gyári dolgozó. Nos, már nem így van, a többgyáras nagyfaluban nem könnyű az eligazodás. Nyílegyenes úton megyek visszafelé. Munkanap van, délelőtt. A gyár előtt sok az autó, köztük nem is egy külföldi rendszámú. Tudom, csehszlovák küldöttség járja a gyári műhelyeket. A főportán épp egy fekete zászlót erősítenek tartójába. Egy öreg (mint megtudom, nem is nagyon öreg) tiszásra emlékezik ma mindenki. Mert hiába alig múlt negyvenötéves a gyár, az első munkásat rn^tr fogynak, egyre fogynak. Sok régi név hallatán meglepődöm, amikor fiatal emberrel fogok kezet. A gyereke, az unokája a régi ismerősnek. Szerencsére fiatalodunk is. Az élet megy tovább. Miként a gyári út is, egyre tovább ... Sóskúti Júlia Átalakítják az Ezüstfenyőt A pesti kőrengeteg után
