Szolnok Megyei Néplap, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-20 / 144. szám
10 Szolnok megye múltjából 1987. JÚNIUS 20. 1919 nyarán Hídfő Tiszaszőlőstől délre Egy új pálya vonzásában Vasutasélet Törökszentmiklóson a múlt században A Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének harcai Füred környékén A román királyi hadsereg 1919. április 16-án kezdődő támadása egy hét alatt válságos helyzetet teremtett a Tanácsköztársaság keleti frontján. A visszavonulás közben Böhm Vilmos hadseregparancsnok és Stromfeld Aurél vezérkari főnök vezetésével megalakult a Vörös Hadsereg Keleti Hadseregparancsnoksága. A hadseregparancsnokság április 25-én délután elrendelte a Tiszántúl kiürítését; Szolnoknál és Rakamaznál viszont egy-egy támadó, Tiszafürednél pedig egy védekező hídfő kiépítését határozta el. A Tiszavidék Vasút típusépOIete Törökszentmiklóson 1857- ben (Korabeli reprodukció Kubinszky Mihály könyvéből) Ezen a napon este Böhm telefonon a tiszafüredi direktóriumnak az Erdélyi kerületi parancsnokság (mely ekkor a visszavonulás nyomán Tiszafüreden volt) útján az alábbi utasítást adta: „A direktórium a tiszafüredi hídfő kiépítéséhez a kerületi parancsnokságnak megfelelő földmunkást bocsásson rendelkezésére. A munka a kerületi parancsnokság intézkedéseinek megfelelően haladéktalanul megkezdendő”. A kerületi parancsnokság is hasonló felszólítást kapott: „...a tiszafüredi hídfő a következő vonalban kiépítendő; Tiszaszőlőstől délre, Töviskespuszta és Kollár- (Kollát)-tanya között, Ist- ván-major, Dorogma. A munkát haladéktalanul megkezdeni. Szolnoknál és Rakamaznál hasonlóképpen hídfők építtetnek”. A Tiszántúlról visszaözön- 16 katonákból (köztük a 39. dandár maradványa) összegyűjtött hídfővédelmet április 2ö-től Sárói-csoportként említik a hadtörténeti források (vezetőjük Sárói Szabó Tibor). Ez a csoport a Kisköre—Tiszakeszi közötti Ti- sza-szakasz megfigyelését és a tiszafüredi hídfő tartását kapta feladatul, ez azonban már a hídfőépítési munkák közben lehetetlennek bizonyult. Erre utalnak Sárói Szabó április 27-i Szolnokra, a hadseregparancsnoksághoz intézett szavai: „A tiszafüredi hídfő kiépítésének biztosítására kérek sürgősen egy intakt zászlóaljnak és egy ütegnek, valamint utászszakembernek teljes műszaki felszereléssel Tiszafüredre való útba indítását. Beérkezett jelentés szerint a románok nagyobb erőkkel a Debrecen-balmazúj városi úton csoportosulnak Balmazújváros felé való előnyomulás céljából. Saját gyalogságból 72 fő Balmazújváros keleti szegélyén felfejlődve, tüzérség 1.18. üteg 3 ágyúval a Kis-hortobágyi Herman Ottó, a magyar pásztorkodás mindmáig legszakavatottabb ismerője mint az ország minden jelentős tájegységét, így a Nagykunságot is felkereste gyűjtőútjai során. Mindent lejegyzett, amit fontosnak vélt, igazi polihisztor volt, így naplóinak. leveleinek értéke nemcsak tartalmi szempontból nagy, de tudománytörténeti jelentősége is vitathatatlan. Naplójában megemlíti, hogy 1889 április 1-jén átutazóban járt Karcagon, hosszabb időt azonban 1890- ben tölthetett itt. Akkor, mikor az Ezredéves Országos Kiállításra készülve tanulmányozta a Nagykunság pásztoréletét. Nemcsak a túrkevei idős pásztorok emlékezetét faggatta, hanem a karcagiakét is. A pásztor- nyelv hajlékonysága című írásában így emlékezik meg erről: „Karcag városának nekem igen kedves emlékezetű pásztorai, akik akkoron még ázsiai, sziki területen legeltettek. s akiknek, .számadója így kiáltott a kisbojtárra: ’Gyerek, hóci a lufejemet, csárdánál állásban. Ameny- nyiben igényelt zászlóalj be nem érkezik, tiszafüredi hídfő kiépítéséért, s annak védelméért felelősséget nem vállalhatok, mert a jelenleg rendelkezésre álló csapatok egyelőre ruházatuk és felszerelésük hiányossága miatt igen csekély harcképességi fokon állnak”. Április 29-ig a Sárói-cso- port helyzete változatlan. Április 27—29-e között ugyanis a románok támadásai Karcag illetve Nyíregyháza térségére koncentrálódtak, Balmazújvárost is csak óvatos előrenyomulással, 29-én vették birtokukba. Ez lehetővé tette, hogy a Sárói-csoport elfoglalhatta és némileg megerősíthette azt a hídfőt, amely az Osz- kárpuszta—Lukácstanya— Töviskes-puszta—Sárközipuszta—Lederer-tanya— István-major—Dorogmai átjáró vonalon húzódott. A hídfő tüzérségét azonban mindössze 2 üteg (az egyik 2 löveggel Domaházpusztán, a másik 3 löveggel a tiszafüredi gátőrháznál) alkotta, ami igen kevésnek bizonyult. A hídfőt délen az Oszkár- majornál (Tiszaderzs és Ti- szaszőlős között) az I. tábori vörösezred 3. zászlóalja, középen a Töviskes-puszta— Sárközi-puszta mentén (kb. Tiszafüred és Tiszaigar között) a Werbőczy-féle zászlóalj, Csapánzug-tanya és a Tisza között (Tiszafüred és Egyek között) pedig a 39. ezred 1. zászlóalja védte. Az előőrsök Tiszacsege előtt a Cserepes-tanyánál, a Nagyhortobágyi csárdánál és Kunmadaras előtt helyezkedtek el. A hídfőt védő csoport felszerelése azonban továbbra is hiányos volt. A hadsereg- parancsnokság 29-én jelentette a hadügyi népbiztosságnak, hogy „ ... a tiszafüredi hídfőbe 3 zászlóalj vörösőr lenne szükséges a felváltásokra ...” — maga Sáhadd ujjek reá!' — mert hát abban a nagy fá Hanságban a lókoponya volt a pásztorember széke, hát azok a még sokban érintetlen pásztorok az időjóslás következő sorát mondták toliamba: — Ha sűrűn vannak a csillagok : eső lesz. — Ha a csillagok futosnak: szél lesz. — Ha a leveli béka hápog: eső lesz. — Ha a daru kiált: eső lesz. — Ha a lengyel ludak lefelé (délnek) mennek: forge teges idő lesz. — Ha a lengyel lúd fölfelé (északnak) megy: elvész a tél. — Ha északról hangzik a harang, s a vadlúd délre vonul: hideg lesz. — Ha a ló gyakran prüszköl: eső lesz. — Ha a szamár elhagyja a juhokat és a nyékhez (karámhoz) húzódik: nagy eső lesz. — Ha a fecske az emberhez közel repül: eső lesz. — Ha télen a tehén a sa- • rat rázza a körméről: nagy hideg lesz. rói pedig 30-án reggel 5000 db kézigránátot kért Szolnokról. A várt erősítések azonban nem érkezhettek meg időre, mert május 1-jén megkezdődött a román hadsereg támadása a tiszafüredi hídfő ellen. A hídfő védői és a hadseregparancsnokság között az összeköttetés megszakadt, így csak másnap értesülhettek Böhmék az eseményekről: „Május 1-jén hajnali 5-kor Tiszaszőlős, északon egész éjjel, reggel folyamán erős rohamtámadások Ohat—Kócs—Csege és Egyek—Tiszafüred vonal ellen ismétlődtek. Erős ellen- támadásokat csak az északi csoport intézett és kitartott, viszont a budapesti 1. vörösőr ezred 3. zászlóalja minden küzdelem nélkül otthagyta helyét. Ennek következtében az északi csoportot a teljes bekerítés és a visszavonulás elzárása fenyegette, miért is a Sárói- Szabó különítmény parancsnoksága a lehetetlen helyzet következtében elrendelte állandó utóvéd és nehéz utcai harc mellett a tiszai hídfő kiürítését”. Tiszafüreden az utcai harcok főleg a Fehérló téren (ma Béke tér), az igari út mentén, valamint az egykori vásártér környékén (ma a szülőotthon környéke) voltak hevesek. Délután 2 órakor Fülöp Zoltán főszolgabíró a község tehetős polgárai kíséretében a tiszasző- lősi úton fogadta a románokat. Az intervenciósok bevonulása után a megszálló hatóságok elrendelték, hogy „... az 1918. október 31-i állapot állíttassák vissza!” A Tanácsköztársaság Vörös Hadserege a Tisza jobb partjára, Poroszlóra vonult vissza és Kiskörétől Dorog- máig lezárta a tiszai átjárókat. A frontvonal így Tiszafüred és Poroszló között közel három hónapig változatlan maradt. Ennek részben diplomáciai okai is vannak, bár kétségtelen, hogy az igen magas tiszai vízállás is egy ideig lehetetlenné tette a hadműveletek további folytatását. Az ártéren átvezető hidakat a megszállók megrongálták, így eleve megnehezítették a későbbi (július 20, utáni) ellentámadást. Vadász István — Ha a kutyaugatás és a harangszó délkeletről hallatszik: eső lesz. — Ha a Hold vörös: szél lesz.” A karcagi pásztor megfigyelésének ’’élessége és bősége, hozzá a magyarság józan felfogása nyilatkozik meg ritka fénnyel” — írja elismerőleg. Hogy kik voltak szíves tájékoztatói gyűjtőútja során. még nem tudjuk, ezt kideríteni további kutatások hivatottak, ám a fogadtatásért és kalauzolásért a karcagi helyettes polgármesternek Ökrös Lászlónak ír köszönő levelet. A levél az 1986. januárjában az elhunyt Ökrös Julianna hagyatékából került a karcagi Györffy István Nagykun Múzeumba gazdagítva annak adattárát. Az alábbiakban közöljük a levél tartalmát: „Tekintetes helyettes Polgármester Űr! Pár napra a Központba térve vissza, kedves kötelességet teljesítek avval, hogy fölkérem a tekintetes 1857. november 19-én átadták a forgalomnak a Törökszentmiklós területén avatott vasútállomással a Szolnok—Debrecen vonalat, amely 1853-tól épült, s átmenetileg a föld nélkül felszabadult agrárproletariátusnak munkát is adott, éppen úgy, mint hosszú éveken át a Tisza- szabályozás. 1858. október 25-én pedig megnyitották az áru- és személyszállításnak a Szolnok—Szajol— Arad vonalat, amely szintén a város határán belül haladt néhány kilométeren át, több megállóval. Űj foglalkozás volt a megépült vasútvonalakkal a vasutasoké, ugyanakkor az eddig sokaknak kenyeret adó fuvarozás fokozatosan visz- szaszorulit. Vasútvonalunkat a Tisza- vidéki vasút (Theiss Eison- bach Action Gesellschaft) részvénytársaság építette s 1856-tói irányította 1880-ig, amikoris a XXXVIII. Te. értelmében államosították a vonalakat, s a MÁV vette át az üzemeltetést. Az üzemeltetéshez szakemberek, munkaerő kellett. A szakképzettséget igénylő területeken általában a birodalom más nemzetiségű és anyanyelvű munkásai dolgoztak. Az alkalmazottak nevei is ezt árulják el: Nikolich, Turá- kovics, Jaczó, Gróda, Petek — legalábbis, amelyek az emlékezetben fennmaradtak. A hivatalos nyelv a német volt, egyrészt azért, mert az új szakmának még nem volt magyar nyelve, másrészt, mert a részvénytársaság tagjai is az osztrák tőkés körökből kerültek ki jelentős részükben, s a társaság központjában, Bécsben ezen a nyelven fogták át az egész tőkeérdekeltség munkáját. Kétkezi, kevés szakmai fel- készültséget igénylő munkára azonban fokozatosan a helyi lakosságból is alkalmaztak munkavállalót. Később a szakma magasabb kvalifikációs munkáiban is érvényesült ez a tendencia. A vasútnál dolgozók két — eléggé különválasztott — részterületen végezték munkájukat, mint manapság: a pályafenntartás területén és a forgalomban. A megépült vasútállomás (stáció) a századfordulóig, sőt 1913-ig nem sokat változott. Helye a mai, azzal a lényeges különbséggel, hogy jóval kisebb volt a területe, és kívül esett a beépült településen. A mai „ötödik” helyettes Polgármester urat, kegyeskednék úgy a városi tanácsnak, valamint a polgárságnak is hálámat és kö- szönetemet tolmácsolni azért a hazafias készségért, a mellyel feladatom megoldását megkönnyíteni méltóz- tattak. Fogadják különösen szíves tájékoztatóim és kalauzaim, közöttük első sorban helyettes Polgármester úr. fáradságot nem ismerő buzgósá- gukért mélyen érzett hálám kifejezését, avval, hogy ez mindenkorra szívembe vésve marad. Budapest, 1890. augusztus 31-én Herman Ottó’’ Közreadta: ökrösné Bartha Júlia vagy Petőfi út az utolsó utca volt dél felé, a vasút és közte eső részen gyep volt, a neve Gyepsor. Építésekor az egyenetlen területet feltöl- tötték, a töltésanyagot a vasút illetve az állomás két oldaláról nyerték, így kubik- gödrök jöttek létre. A nagyobbak az állomás túlsó oldalán voltak. A megépítéskor három sínpár készült el az állomás területén, később, a századforduló után épült a negyedik. Ma az állomás épületéhez közelebb áll a fősínpár, a múltban ez a legtávolabbi volt. Az állomás központi épülete az indóház. Ma is álló emeletes épület, a mai földszintes Forgalomirányító épülete mellett. Szerkezetében azóta sem változott, de funkciójában részben igen. Ma csak lakások vannak benne, annak idején a lakások mellett a forgalom- irányítás is innen történt. Az emeleten az állomásfőnök lakása volt. Falépcsőn lehetett feljutni (grádics). A Fegyvernek felőli oldalán lakott a földszinten az első nagy átszervezésig a pálya- felvigyázó, később az egyik állomástiszt. A földszint többi része a forgalomirányítást és az utazók elhelyezését szolgálta. Az épület teljes egészében alá volt pincézve. Szajol felé, mellé toldva, a fölszintes szolgálati lakásban szintén állomási tiszt nyert elhelyezést. Az indóháztól jobbra és balra — mint ma, az emeletes épület és az állomás földszintes főépülete mellett — raktárak álltak. Fegyvernek felőli oldalon a zárt raktár, annakidején a neve magazin. Lakást építettek mellé, mely hosszú ideig a szakaszmérnök szolgálati lakása volt, később amikor a törökszentmiklósi szakaszmérnökséget felszámolták, — s az Kisújszállásra került —, ide költözhetett a pályafelvigyázó. Ez a raktár a városba és a városból menő-jövő darabáru forgalmát biztosította. A szajoli részen a mezőgazdasági termékek szállítását biztosító nagy és kisfészer volt, nem téglából, mint a mai. Gazdasági szerepe azonban igen jelentős. A helyi termékek innen indultak a birodalomba a határokon túlra. Ehhez a részhez váltó nélküli vakvágány vezetett. Az áruszállítás épületei után álltak az őrbódék, amelyek a váltóőröké voltak. Az állomás két vége a mezőtúri és tenyői utak között, a főépület felé több tíz méterrel volt, beljebb a mainál. A váltóőrök őrbódéi a 90-es évek elején a sínek túloldalára kerültek, de már téglából épülve, nem deszkából. A felsorolt épületeket, síneket léc- és deszka- kerítéssel vették körül. A síneken túl, a mai új falu felőli részen, az indóházzal majdnem szemben, de már a kerítésen kívül állt a kútház, amely nélkül a korabeli vasútállomás elképzelhetetlen. Emeletes, két oldalán egy-egy lakással, ezek azonban csak földszintesek voltak, s a 38-as és 39-es váltóőrök lakták. A kútház összekötetésben állt föld alatti csövekkel azokkal a kutakkal, amelyekből a szükséges vízmennyiséget felszivattyúzták és tárolták. A tárolás az emeleti részen vastartályban történt. Itt volt a szivattyú is. A földszinti részén a fogyóeszközöket, szerszámokat tartották, s a nyilvántartást is ezen a szinten, egy kis irodában vezették, ahol szívesen összegyűltek az állomás segédtiszti (ezüstzsinóros) dolgozói pihenésére, beszélgetésére. A 38-as váltóőr lakása után Fegyvernek felé a pályafelvigyázó kertje volt, gazdasági épületekkel. Ezen az oldalon állt először az a tábori kemence, amely az itt dolgozó családok kenyérsütését szolgálta. Természetesen meg kellett a sütés idejében az asszonyokkal egyezni, bár alkalmasint össze is fogtak, ha kisebb családokról volt szó. A kerítésen kívül volt az állomásfőnök kertje ólakkal, kamrával. Amikor az állomás melletti malom megépült, a kerítést megbontották, kaput építettek irányába a rövidebb és könnyebb kapcsolat biztosítására. A századfordulóig kézi erővel, közvetlenül nyitották, zárták ezeket, s nem függőleges irányban, hanem vízszintesen, így a szekerek, közlekedők távol állhatták csak meg, nehogy akadályozzák a kinyitást-bezárást A századforduló után, 1913- ban, drótköteles — függőleges — távhajtásúra váltották e sorompókat. Az indóházzal szemben, a sínek között a daru volt. Ez a szerkezet juttatta be a tárolt vizet a mozdony tenderébe (víztartója) a széles tölcséren keresztül. Ha nem működött, gémje a sínekkel párhuzamosan állt, ha eresztette a vizet, arra derékszögben, a mozdony fölé fordítottan. A pályafenntartást biztosító mérnökség munkaközpontja nem az állomáson volt, hanem a mai Felszabadulás útján, a B. Kiss; Szilágyi ház egyikében. Innen később Kisújszállásra költözött e szerv. A forgalomirányítás összehangolt működését, irányítását az indóház oldalán lévő harang biztosította addig, amíg akkumulátoros villanycsengőket nem szereltek fel a forgalom és szállítás fontosabb egységeibe. Telefon nem volt, távíró igen, de csak az állomások között. Az őrházak között ilyen jellegű kapcsolat nem volt. A jelzőharang nemcsak a vasúti dolgozók tájékoztatását segítette, hanem az utazóközönséget is. Hogyan lehetett a vasúthoz kerülni azoknak, akik erre törekedtek? Nem kevesen lehettek ilyenek! Törökszentmiklóson például csak a családok egyharmada szabadult fel földtulajdonnal, 1850-ben 391, 1864-ben is csak 399 család birtokában volt föld. Mezővárosunkban a hasonló településekhez képest nagyobb volt a nincstelenek százaléka, így nagyobb lehetett a biztos és állandó munkahelyek utáni kereslet. Szabó Antal Nagykunsági pásztornyelv Herman Ottó levele Karcagra
