Szolnok Megyei Néplap, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-11 / 109. szám

1987. MÁJUS 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A hót filmjeiből En is jártam Isonzónál Nem nehéz észrevenni, hogy a jugoszláv—olasz ha­tárállomás, Monfalcone után, ott ahol északnak fordul az út, mennyi a magyar gépko­csi. A tetőtantóra rakott sát­rak, horgászbotok bizonyít­ják, a tengerhez tartanak a turisták. Akkor hát miért mennek északnak, a fehér hegyek közié. Mert sokunkat elvisz arrafelé a kegyelet. Nagyapáink emlékeit keres­sük a Piavenál, San Michele csúcsa körül, Doberdo he­gyeiben. Két magyar filmművész­nek megadatott az a lehető­ség is, hogy a még élő — azóta már többségük meg­halt, sajnos — nagyapákat is elvigye az első világháború — a ame-i front után — leggyilkosaibb csatáinak színhelyére. Nem éjfél előtt öt perccel, inkább egy má­sodperccel történt, hogy Gu­lyás Gyula és Gulyás János elkészíthették az Én is jár­tam Isonzónál című, a kró­nikás szerény véleménye sze­rint az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb doku­mentumfilmjét. Több ez, mint hézagpótló munka. Sóikkal inkább az utolsó pil­lanat, amikor egy sokat szenvedett, lassan kivétel nélküli „megtérő” generáció tagjai még megszólalhattak. Nemhogy történelmünk, de a magyar kultúrhistória sem kényeztette el őket. Pedig a Doberdónál harcolt nagy­apáink jó része hazatérte után újra fegyvert fogott, de akkor már a Tisza, a ma­gyar proletárállam védelmé­ben. S csaknem mindannyi­an — „maiak” — akik él­ményeikről feljegyzéseket készítettünk, elkövettünk egy, ma már helyrehozhatat­lan hibát. Jobbára csak on­nan érdekeit bennünket nagyapa története, amikor beállt internacionalistának Kolcsak vagy Syemkin el­len harcolni, amikor a Ta­nácsköztársaság védelmében csatázott. Pedig ezeknek a nagyapáknak is volt nagy­apjuk, a tjöbbségük 48-as honvéd, s a Piavés nagy­apák még hallgathatták a Kossuth huszár nagyapa em­lékezéseit. Keveset jegyez­tünk fel ebből, vagy éppen semmit. De későbbi életút­juk ismerete is hiányos szá­munkra. Doberdó jobbára a rossz faviccekben maradt meg emlékezetünkben. Va­lami, a nemzeti önismere­tünk számára egészében hát­rányos tudat szőtte be a kor iránti érdeklődésünket. A Én is jártam Isonzónál — a film második része an­nak a trilógiának, amely a magyar veteránok első vi­lágháborús emlékeit dolgoz­za fel — nem elsődlegesen történelmi munka. Sokkal inkább az akkori esemé­nyekben résztvevők, a túl­élők történelmi tudatát vizs­gálja. Nem is a nagyapák filmje, sóikkal inkább azoké, akiknek a jelenkorban és a jövőben kell alakítani az or­szág történelmét. Az. Én is jártam Isonzónál ugyanis föltétlenül az egyik legerő­teljesebb háborúellenes mű, amelyet mozijainkban vetí­tettek. Nagyapáink az ak­kori igazukat mondják a filmben. Ez persze helyen­ként nem mentes a demagó­giától sem. Némelyikőjük önvádat is érez a vesztett háború miatt. Sorolhatnánk a magatartásformáikat, ame­lyeket nyilván ilyen, vagy olyan irányba az emlékezet is alakít. De amikorra közel hetven év után újra a Piave partjára érnek s ott talál­koznak a régi „ellenségek­kel”, már csak egyetlen ér­zés marad bennük, s ben­nünk a nézőkben is: soha többé Piavékat! Felbecsülhetetlen értékű gondolati hagyatékot men­tett meg sízámunkra a Gu­lyás testvérpár, hogy az utolsó hadastyánok — szánté sír szélén — még elmond­hatták generációjuk üzene­tét. — ti — Könyvespolc ábel — Zsuzsanna Eredetileg gyerekkönyv­nek (8 és 12 év közöttieknek) szánták az Ábel — Zsuzsan­na című képes bibliai lexi­kont. Szerkesztés közben az­tán némileg megváltoztat­ták ezt az elképzelést. S vé­gül is a könyvre csak annyi került: nyolc éven felüliek­nek. Ami feltételez némi egyszerűsítést, az alapfogal­mak részletes kifejtését, ám a szerzők mégsem kezelik gyerekként az olvasót. An­nak ellenére, hogy 15 szerző munkája a képes lexikon, hogy készítésében együttmű­ködtek zsidó, keresztény és nem hívő szerkesztők — stí­lusa, szemlélete viszonylag egységes. Nem hittankönyvet és nem aufklenista tanköny­vet, nem is vallástörténeti lexikont fog kezébe az ol­vasó. A Biblia mondaniva­lóját fejti ki a könyv nép- 'szerűen. közérthetően. S no­ha a Biblia kritika és az ösz- szehasonlító vallástudomány eredményeit is felhasználja — a kötet mégsem tetszeleg a tudományosság pózában, nem riasztja el olvasóit. A közel 500 címszó (és ezen belül 500 utalást) tar­talmazó lexikont haszonnal forgathatja gyerek és fiatal felnőtt, különösen az a kor­osztály, amelyik sem isko­lában, sem családi körben nem olvasta, tanulta a Bibli­át, ámely nemcsak vallási könyv, hanem az egyetemes kultúra kincse. Sokat megtudhat az olva­só magáról a Bibliáról, a Biblia fordításokról1, az ó- és újszövetségi könyvekről. De ezen felül gyakran utalnak a címszavak az irodalmi, képzőművészeti, zenei össze­függésekre. Ezt az eligazo­dást segíti a lexikon bőséges képanyaga. Kár, hogy sok a színhibás, nyomdateohni- kailag gyenge illusztráció, különösen bántó az ismert, sokszor reprodukált művek esetében (Michelangelo, MS mester). Bemutatkoznak a megye népművészei Kiállítás és díjkiosztó ünnepség Pávakörök minősítő hangversenye Nemzeti kultúránk egyik meghatározóját, a népművé­szetet, és ennek fontosságát talán fölösleges is hangsú­lyozni. Nap mint nap beszé­lünk, írunk róla, kutatjuk értékeit, de hogy láthatóvá is váljék e kutatás eredménye, esetenként be is kell mutat­ni a nagyközönségnek. Hogy höl tart ma szűkebb pátri­ánk népművészete és népze­néje, erről győződhetett meg tegnap délelőtt a Megyei Művelődési és Ifjúsági Köz­pont nagyszámú közönsége. A Szolnok megye élő nép­művészete című kiállíltás 10 órakor nyílt meg a Megyei Művelődési és Ifjúsági Köz­pont galériájában. A tárla­tot Péterfy László, a Magyar Népművészeti Egyesület el­nöke nyitotta meg. Beszédé­ben szólt a népművészet és az egyetemes kultúra viszo­nyáról, a paraszti és a nem paraszti kultúra kapcsolatá­ról, helyéről társadalmunk­ban. Külön kitért arra, hogy a társadalom mozgásával, il­letve a városiasodással és iparosodással egyidőben a városból mozdulatlannak lát­szó népi kultúra gyökeres változásokon ment keresztül, és szinte törvényszerűen ol­vadt bele az egyetemes kul­túrába. A népdal és a néptánc után nem maradhatott felfedezetlenül természetesen a tárgyi kultúra sem, melynek je­les darabjai idő­vel bevonultak a modem lakások­ba, ám ezek nem mint használati tárgyak vannak jelien, hanem első­sorban dísztár­gyakként. A nép­művészet felada­ta tehát abban je­lölendő meg, hogy a már elfeledett, A kiállítás megnyitóján a Sodrás népzenei kisegyüttes mű­ködött közre egykori használati eszközö­ket felelevenítse, mint dísz­tárgyakat bemutassa, majd megpróbája elérni, hogy a látott, megismert alkotások egy része ismét használati tárgyakként funkcionáljon a ma emberének otthonában. A kiállításon párját ritkí­tó csont- és fafaragások, szőttesek, hímzések, vessző­ből font eszközök és bútor­darabok, kovácsolt dísztár­Szinpadon a és énekkar tiszaszőlősi citerazenekar Fotó: Nagy Zsolt „Hiszek a színház erőjében Két előadás között Bajcsay Mária Jászai*díjassal ff Thepszisz szekere kétszer is megállt Bajcsay Mária mellett, hogy hátára vegye, de kosarat kapott. Először a nagyon is öntörvényű szé­kesfehérvári gimnazista lány mondta Thália istennő fuva­rosának; köszönöm, én nem arra megyek. Pedig a Teleki Blanka gimnázium kisdiák­ját már ekkor többen biztat­ták ... Tanára, Monavanszky Ákos volt az első kritikusa. Az el­sős gimnazista kislány egy novellát mondott el. A csen­des: szavú, de nagy tudású irodalmár csak, annyit mon­dott; milyen jó, milyen kife­jező!!! A keszthelyi Helikon diáknapokon is sikere volt Bajcsay Máriának. Ott a ne­ves rendező, Mezei Éva, az amatőr színjátszó mozgalom akkori irányítója, próbálta1 a diáklány figyelmét a színpad felé terelni. Bajcsay Mária mégis a bölcsészkarra jelentkezett, — de ott ő kapott kosarait. Nem vettem nagyon a szí­vemre, emlékezik, vonzott, várt a föld. A családom min­den férfitagja földművelő, erdész, olyan valaki volt, aki a természet igézetében élt. Egy évet a Nagyhörcsögi Állami Gazdaságban — utol­só posta: Sárhatvan — töl­tött, amolyan gazdasági mindenes volt, agronómus­jelölt, lovász, kertész ... Ott is felfedezték, — no, nem a színpad számára, hanem, hogy földszerető emberke: legyen kertészmérnök. Ösz­töndíjjal küldték a Kertésze­ti Egyetemre. De Thália kí­sértése mindenhol ott van ahol fiatal és tehetséges em­berek élnek. Az egyetem iro­dalmi színpada nevezett a Ki mit tud-ra, s Nagy László Mennyegzőjével győztek. A „soros kérő” Major Ta­más volt. „Jöjjön, iratkozzék be a Színművészeti Főiskolá­ra”. Hogy is ne, az első év­folyamra? „Na, jó, felvesz- szük rögtön a másodikra!” De ekkor már családi kö­telmei is voltak Bajcsay Má­riának. Ahogy mondja, nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy újra, hosszú évekig diák legyen. A Ki mit íud-győztes együttessel sokszor fellépett az Egyetemi Színpadon, di­ákklubokban. S ekkor „jött” Berek Kati, — s győzött. Bajcsay Mária hamarosan a 25. színház tagja lett. A „padláson” láttam elő­ször. Ez a padlás tulajdon­képpen a 25. Színház volt, az újságíró szövetség épületének felső traktusa. A Jancsó Mik­lós rendezte Fényes szelek színpadi változatában ját­szott Jobba Gabival, Jordán Tamással. Közben a színház stúdiójában tanult. Kemény évek voltak, mereng vissza, de ott áldom szigorú meste­reimet ma is, ahol vannak. A legnehezebb próbatételek kö­zött éreztem meg, érdemes megtanulnom a színészmes­terséget, olyasmit kapok a színpad fegyelmével, amely a hétköznapi életben is nagy érték. Nem kitérő, nem magya­rázkodás, csak egy megálla­pítás : sokan — tévesen — azt hiszik, hogy a színművészet csak lobogás, szertelenség, rögtönzés. Ellenpélda: a leg­nagyobb színészek szinte kor­látlan urai érzelmeiknek, tes­tüknek! Mestereim annak idején a 25. Színházban meg­tanítottak, hogy akár órákig álljak mozdulatlanul a szín­padon, mint a szobor. Igazuk volt. Az alázathoz áldozat­vállalás kell és ehhez a mes­terséghez talán kicsit több alázat és áldozatvállalás kell, mint máshoz. A 25. Színház után anya­szerep következett; igazi, s mindennél többet érő: két gyermeke van. A Várszínházban már Tö- rőcsik Mari szerepét játszotta Brecht Egy fő az egy fő cí­mű drámájában. Az előadás­nak — lásd kritikák — igen nagy sikere volt, de a szezon végén mégsem újította meg a szerződését. „Miért nem ma­rad? Ne menjen el!” — mondták neki a színház ve­zetői. Kitért a válasz elől. A krónikásnak annyi év után elmondta . . . Igaza volt, úgy gondolom, de nem adhatom tovább az okot... Két esztendeig ~ Győrben játszott, Nádas Péter Taka­rítás című darabjában máig emlékezetes, de önmaga is úgy véli, hogy a Szikora Já­nos rendezte előadás nagyon fontos állomás volt számá­ra. Szolnok következett, öt éve tagja a Szigligeti Színház társulatának. A krónikás ezekről az évekről csak széljegyzeteket írhat, — a néző dönt. De az tény, hogy Fejes Endre-drá- mában magyar színésznőnek utoljára — Pék Máriaként — Horváth Terinek volt ekkora sikere, mint Bajcsay Máriá­nak a Vonó Ignácban. özvegy Mák Lajosné szerepében. „Hol volt ez a tehetséges szí­nésznő eddig, miért dugdosta előlünk a színház? — tette fel a kérdést az előadás egyik kritikusa. A következő év tavaszán — 1984-et írtak — mintha nem is ő lett volna Mák La­josné, Melitta szerepében szeszélyes, kényes úri dáma, aki megérzi önmaga korlá­táit; dalát — az Egy szere­lem három éjszakájából — magukkal vitték a nézők. A következő nagyobb feladat mintha újra az előző szerep másik véglete lenne. Déry Tibor Tanúk című drámájá­ban a Bajcsay Mária formál­ta házmesternő szinte az elő­adás főszereplőjévé vált. S napjainkban Szép Ernő ke­sernyés komédiájában, a Vő­legényben arat tapsokat. Mit kívánna a Jászai-díj mellé? — kérdeztem a Szig­ligeti Színház újdonsült ki­tüntetettjét? „Közönséget. még több színházba járó embert”, vá­laszolta. Hisz, változatlanul hisz a színészi szó, a színház erejében? „Igen, mert úgy gondolom, minél nehezebb az emberek élete, annál inkább szükségük van a színház erőt sugalló hatására. Ha nem hinnék a színházban, nem lennék itt, egy percig sem maradnék ezen a pályán, visszamennék „kertészle­génynek”. Apropos: 40x40-es kötés­ben ültettem a mezőkovács­házi paprikát, jól tettem-e? — próbál kozom egy abszurd- béli humoreffektussal. A szakértő komolyságával ka­pom a választ: ültethette volna sűrűbben is. De a ce- ceit már így tegye .. . Tiszai Lajos gyak, fazekas edények, ló­szőrből készült ékszerek so­rakoznak egymás mellett. Szemet gyönyörködtetőek a kunszentmártoni Népművé­szeti Stúdió, a túrkevei, martfűi díszítőművész szak­körök hímzései, csakúgy, mint a szolnoki Demeter Im­re pásztorfaragásai, a tósze­gi Hegedűs József népi ipar­művész fatányérjai, Bodrogi Sándor lószőrből szőtt népi ékszerei. A zsűri egybehang­zó véleménye szerint a mos­tani kiállításra szokatlanul nagy számban küldték el al­kotásaikat a megyében éiő népművészek, s örvendetes, hogy tárgyaik gazdagodást, minőségi fejlődést is mutat­nak. A megnyitón a népi kul­túra elterjesztése érdekében végzett eredményes munká­jáért húsz egyéni pályázó, il­letve szakkör kapott okleve­let, huszonhárom népművész [ledig nívódíjat, melyet Vass Lajos, a megyei tanács mű­velődési osztályának helyet­tes vezetője adott át. Az esztétikusán berende­zett kiállítóterem (Siposné Pozderka Katalin munkája) május 24-ig várja a látoga­tókat. A kiállítás megnyitójával egyidőben a földszinti klub­szobákban zajlott a megyei népdalkörök és népzenei együttesek minősítő hang­versenye. A rendezvényre szűkebb pátriánkból előzete­sen hét együttes nevezett be, közülük a Megyei Művelődé­si és Ifjúsági Központ ének­kara — nem kérvén minősí­tést — házigazdaként mutat­kozott be. Valamennyi páva­kor és népzenei együttes jó színvonalú produkcióval lé­pett a közönség elé, s bátran vállalta a minősítés próba­tételét. Külön öröm volt, hogy az együttesek műsoraik összeállításakor figyelembe vették az összegyűjtött me­gyei népzenei anyagot, ugyanakkor saját tájegysé­geikről, illetve az ország más tájairól is szebbnél szebb népdalokat hoztak tarsolyuk­ban. A hangverseny végeztével kiváló minősítést kapott a tiszaszőlősi Búzavirág Páva­kor, az ugyancsak tiszaszőlő­si citerazenekar és énekkar Kulcsár Sándor vezetésével, valamint a Megyei Művelő­dési és Ifjúsági Központ Jászkun citeraegyüttese. A Buday Péter vezette zsűri „jól minősült”-nek ítélte a zagyvarékasi művelődési ház pávakörét, a jászárokszállá­si Rozmaring Pávakört és a jászjákóhalmi művelődési ház pávakörét. J. J. Sogun Új sorozat és hőse Űj sorozatot mutat be a te­levízió, címe: Sogun, fősze­replője Richard Chamber­lain. A történet a 16. században játszódik. Rotterdam kikötő­jéből öt kereskedőhajó kel útra, hogy az Újvilágba vi­torlázzon, fosztogasson, dúl­jon a spanyolok és a portu­gálok által meghódított te­rületen. A hajókaravánból egyetlen vitorlás, az Eras­mus éli túl a viharokat, az is hajótörést szenved egy kis japán falucskánál. Az ese­mények középpontjában az angol kormányos és a japán arisztokrata lány szerelme áll. Richard Chamberlain az 1961-ben forgatott dr. Kil­dare sorozat címszerepe óta fel-feltűnt a magyar mozik vásznán is. A Petuliában Julie Christie partnereként, de volt Vasálarcos és volt Aramis A három testőr Ri­chard Lester rendezte adap­tációjában. Hogy a színész­nek másik művészi arca is van, az nem ismert nálunk. Nyolcévesen lépett először színpadra műkedvelő előadá­sokon, és saját bevallása sze­rint nem játszott valami jól, de a siker megerősítette ab­ban a szándékában, hogy szí­nész legyen. Pályafutásának kiemelke­dő szerepe volt még a többi között Octavius az 1970-es Julius Caesar-adaptációban, Csajkovszkij megszemélye­sítése Ken Russel filmjében, majd Lord Byron a Lady Caroline Lamb filmváltoza­tában. A testőr-filmek után eljátszotta Monte Christót is. A Sogunt 1981-ben forgatták. A kilenc részes sorozat el­ső darabját május 15-én este 20 óra 05 perces kezdettel sugározza a televízió az 1-es csatornán.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom