Szolnok Megyei Néplap, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-09 / 108. szám

8

1987. MÁJUS 9.

Irodalom, művészet

Kopré József:

A tanár és a parkettás

Majtényi Erik:

Tetők

Európa cseréptetői,

Európa palatetői,

Európa bádogtetői, palléros rendben sorakozók egymásra fél vállal támaszkodók, egymástól irdatlan messze esők, hunyászkodó és betyke tetők, hó-cifrák, eső-tükrösek, kályhalap-forrok, csillag-hüöösek, bályogos padlásszemmel vigyázok, sárkánytorokból vizet okádók - s a csipkés csúcsívek cikornyái, s a padlászugok kehes bordái, kacatot kincsként rejtegetők - nádtetők, zsuptetók, zsindelytetők, veréb-lármásak, éjfél-csöndesek - képzelhetsz föléjük angyalokat, kereshetsz alattuk embereket.

Straszburg

A

parkettás zömök testalkatú, enyhén pocakosodó, keskeny bajuszos, beretvált arcú középkorú férfi volt. Skoda furgonjával megállt a ház előtt. Megkerülte a kocsit, és kirántotta a hátsó ajtót.

— Megérkeztünk gyerek! Fogd a táskát! Benne a colstok, füzet, ceruza. Nyomás utánam!

Fiatal, nyurga pattanásos arcú, nagy loboncos hajú legényke kászálódott ki az ülésről. Hajába túrt, és hanyagul becsapta maga mögött a kocsi ajtaját. Két karját hátra feszítve ásítva nyújtózkodott egyet.

A negyedik emeletig kétszer is megálltak a lépcsőház fordulójában. A gyerek a karfára támaszkodott. Nagyot fújtatva így szólt:

— Lifttel is gyühettünk volna. Látom, itten az is van.

— Ha öreganyám nem halt volna meg, az is lenne! — mondult rá a parkettás. Zsebkendőjével megtörölte izzadt homlokát, nyak- szirtjét. Kétoldalt az arcát is. Meglódította maga előtt a gyereket

— Na, lódulj, ne ábrándozz!

A csengőgombot kétszer is megnyomta a parkettás. Az ablaküveghez odatapasztotta az arcát. A recés, tejüveg ablakon belesett. Hallgatózott. A slusszkulccsal megkocogtatta az ablaküveget. Bentről semmi mozás. Megismételte. Ezúttal keményebben.

— Hátha nem jó a cím? — emelte rá a gyerek a szemét.

A parkettás előhúzta nadrágzsebéből a cetlit. Elolvasta.

— Kacsa Kornél tanár. így mondta a telefonba!

A gyerek a sárgaréz névtáblát betűzgette. Fölnevetett.

— Ide az van írva, hogy KAT- SA !

— Kacsa az akkor is! így köll azt mondani. Ne okoskodj!

Az előszobából az iménti csöngetésre csöndes motozás felelt.

Utána megint a csönd. Űj-ból megnyomta a csengőt a parkettás.

— Azonnal, egy pillanat! — hallatszott bentről.

Kulcs csörrent a zárban. Kitárult résnyire az előszoba ajtaja

— Mély tiszteletem a KA. .., illetve a tanár úrnak!

A nevét nem mondta ki a parkettás. Hátha a gyereknek van igaza — gondolta. Inkább meghajolt tisztelettudóan. Megeresztett egy széles mosolyt.

— Itt lennék, kérem tisztelettel, ahogy ígértem! — hadarta. — Tetszik emlékezni? A telefon. Kedden, ha jól jegyeztem meg. Igen, pontosan kedden! Különben Piszmogh vagyok! Piszmogh Pál parkettás mester. Kisiparos. GH- val a végén kérem tisztelettel, íme a névjegyem!

A tanár átvette a névjegyet. Valamit motyogott. Aztán megismételte hangosabban. Motyogva aprókat nevetett.

— Alliterál! Felettébb érdekes alliteráció! — mondta.

— Mi, kérem tisztelettel — vágott a szavába kissé vöröslő arccal a parkettás —, minőségi munkát végzünk! Akárhogy is ÁLL, miként tetszett mondani az imént. Én meg kérem, a magam részéről spéciéi csak azt! Először szemrevételezem a terepet. Aztán, ahogy ÁLL, az már kérem ..

A tanár hallgatott. A parkettás neki bátorodott.

— Mert kisipar ez, kérem tisztelettel, ez a miénk. Nem állami. Már elnézést kérek, akárhogy is ÁLL, miként méltóztatott megjegyezni az imént.

— Én csak azt bátorkodtam megjegyezni — védekezett a tanár hangjában némi bocsánatkérő hangsúllyal —, hogy alliterál. A vezetéknév és a keresztnév. Már ne is vegye sértésnek, nem annak szántam. De felettébb érdekes.

— Na kérem, fátylat rá, ahogy mondani szokták — váltott hangot a parkettás —, akkor hát ez lenne az a helység?

— Helyiség! — igazította ki a tanár.

— Na, ja, én is arra értettem, kérem tisztelettel.

A tanár kényszeredetten mosolygott.

A parkettás nekivetette hátát a könyvszekrénynek.

— Tetszik tudni mennyi parkettát leraktam én már életemben? Na, csak úgy saccra? Hogy mást ne mondjak, az új lakótelep parkettázási műveleteit is én végeztem. Ezzel a két kezemmel. Megbízásból persze. Alvállalkozóként. Kikötött időre!

A tanárnak rémlett valami. Valami az újságokból. Nem éppen hízelgőek voltak azok a tudósítások. Emlékezett a íölpúposodott parkettákra. Kicsit el is komorult az emlékre.

A parkettás a cipője orrával bökdöste a fal mellett ferde csíkokban futó parketta-szeleteket. A sarkával is rájuk taposott.

— Gondolom a jobb darabokat még föl is lehetne használni! — szólalt meg a tanár csöndesen, hangjában enyhe szégyenkezéssel. — A bútorok alatt, ahol takarva van, úgy értem. Persze önre bízom. Ön a szakember. A szekrények alatt azok mindenképpen megfelelnének. Kicsit legyalulni, beereszteni, aztán tartana az, amíg mi élünk. Mert tudja, hogy van az? Rövid az élet, hosz- szú a sír.

A parkettás közbeszólt:

— Na, ja hát persze, lehetne. De szabadna nékem valamit tanácsolni? — simogatta az állát a parkettás —, én azért mégis azt javasolnám: új köll ide mindenhová! A régivel nem érdemes vacakolni.

— No-no! — emelte föl a hangját a tanár —, nem éppen! Hogy is fejezzem ki magam? Annak a kérdése - is ez. Már tudniillik úgy értem: ami megmenthető, azt meg kellene menteni. Piszkos anyagiak! — mosolygott. — Ahogy szokták modani.

A parkettás kikapta a gyerek kezéből a colstokot. Mérte fal- tól-falig a szobát. Rágta a ceruzája végét. Számolt, gondolkodott, fontoskodott. A gyerek elfordította róla a tekintetét. Ismerte ezt a fontoskodást.

H

át kérem — túrt a hajába a parkettás —, ha ezt most úgy anblokk számítanám, mondjuk négyzetméterét, ahogy a fönnálló rendelkezés a kisiparnak előírja, mert tetszik érteni, más a kalkuláció, ha teszem azt...

A tanár szavába vágott. Ingerültségét maga is szégyellte.

— Ügy számolja kérem, hogy végül is megegyezésre jussunk!

— Na, ja, az mindennél fontosabb. Nekem sem mindegy. Mert kérem tisztelettel, ha a javát, tegyük föl, mínuszolom, nem mondom, hogy valami nem spórolható lenne, de az édeskevés! Ha pedig, de nem is. Mégiscsak azt mondom: új köll ide! Teljesen új!

Rákönyökölt az íróasztal sarkára, és újra számolt. A tanár türelmetlenül toporgott mögötte. A gyerek á bútorokat tapogatta.

— Ne tapogasd! — szólt rá a parkettás keményen.

Hátrafordult a tanárhoz.

— Ilyen bútorokat, kérem tisztelettel, manapság már nem csinálnak! De tetszik tudni miért nem? Mert nincs távlati terv a bútoriparban. Csak azok a modernek mennek manapság. Nincs rendes faanyag. Szakember sincs. Szóval, kérem tisztelettel, egészen más a helyzet ma már. Tetszik érteni?

— Értem, hogyne érteném! — izgett-mozgott türelmetlenül a tanár.

A parkettás a könyvespolchoz lépett. Végighúzta újjait az oldalán.

— Hát hol volna ma már ilyen faanyag? És ezek a faragások? Na, meg a sok könyv? Aztán tessék csak mondani: ezeket mind tetszettek már olvasni? Nem mondom, egyet-kettőt magam is olvastam már. Például az Elfújta a szél. Jól mondom?

— Margarett Michel? — szólta tanár.

— Meg a Gyurcsovics gyerekek, vagy lányok?

— Gyurkovics fiúk. Gyurkovics lányok Herczeghtöl — bólintott a tanár.

— Haláli jók voltak azok, én mondom önnek.

A tanár toporgott a szobában. A parkettás újra számolt. Közben odasandított a tanárra. Megszólalt. Egészen más hangon.

— Hát, kérem tisztelettel, ahogy így nézem az egészet, egy nyolcasból meglenne. Még nem is mondtam sokat

— Nyolc ezerből? Ügy gondolja? — emlte föl a szemét a tanár.

— Miért? Soknak méltóztatik érezni?

— Nemcsak érzem, az is. Tömérdek. Ha az én fizetésemre gondolok.

— Pedig nem is számoltam any- nyit, mint másutt szoktam. Megmondom önnek őszintén: jutányos ár ez. De csak azért — emelte föl az újját —,mert itt ennyi sok a könyv! Önök — már enge- delmet kérek a kérdésért — talán nem is táplálkoznak rendesen, hogy ennyi sok itt a könyv!

— Hát azért táplálkozunk — szólt szégyenkező mosollyal a tanár. — Enni azért csak kell az embernek. Már biológice js.

A parkettás a gyerekhez fordult.

— Jó, hogy tetszett említeni, eredj már te gyerek hozzál valami harapni valót! Nekem fél kilót abból a pántlikásból. Csabai, vagy micsoda. Neked meg kenőmájast. Te azt szereted. Meg hat üveg sört. Elbírod? Nesze itt a táska. Különben, hozhatsz tíz üveggel is. De csak Kőbányait. A másiktól ég a gyomrom.

A tanárra nézett és nevetett.

A gyerek máris szaladt. A parkettás újból mért. A tanár átván- szorgott a másik szobába. Azt mondta: megkonzultálja a feleségével.

Kis idő múltán visszajött a tanár. A parkettás a könyvszekrény polcain matatott.

— Azt a Piszkos Freddet keresem — mentegetőzött, ahogy meglátta a tanárt. — Azt mondják, az haláli jó könyv.

— Az itt énnálam nincs! — szólt ingerülten a tanár. — Olyat én nem tartok a Tacitusaim,, meg Homéroszom mellett.

— Kár — szólt a parkettás csüggedten.

— Szóval? — sürgette a tanár.

— Mit is mondtam, kérem tisztelettel? Nyolcat? Hát kérem, legyen hét. De kivételesen, csak önöknek.

Még mindig alkudoztak. Végül maradt a hat és fél. A gyerek megérkezett a sörökkel. Lihegve robbant be a szobába. A parkettás félretolta az íróasztalon a dolgozatfüzeteket. A lendülettől fele a parkettára esett. A tanár sietve kapkodta föl. Odatette a heverőre.

Ezalatt a parkettás kirámolt a táskából. Egy üveget az ajtó sarkához feszített. Gyakorlott mozdulattal lepattintotta a kupakot. Lerázta a kezefejére kicsurrant habot. Fejét hátraszegte. Egy nyeleire lehajtotta az üveg tartalmát.

Aztán a csabaiból szelt egy darabot. Odanyújtotta a tanárnak.

— No, tessék csak megkóstolni! Én, kérem tisztelettel, csak ezt szeretem. Amelyiken van pántlika.

— Originált! — mondta a tanár, de nem fogadta el.

— Ez az, úgy, ahogy tetszik mondani.

A gyerek harapta a kenőmájast. Egyik kezével tömte magába, a másikkal feszegette pajszerral a parkettá-lszelelíeket. A parkettás a könyvszekrény peremére állította az üres üveget. A tanár szomorúan nézte, hogy a sör habja szabályos kerek mintát rajzolt a drága bútorzatra. Nem szólt. Kiment a konyhába. Kivitte magával a dolgozatfüzeteket.

N

apókig ugyanaz a kép fogadta. Teljes fölfordulás. Por, piszok, szemét. Kezdett idegeskedni. Dolgozatjavításról szó sem lehetett.

Egy hétre rá takarításkor a felesége talált a szekrény mögé begyúrva újságpapírba tekert csomagot. Kibontotta. Két szál csabai volt benne. Még a pántlika is rajta volt. Megpenészesedett. Bűz- lött. Két újjá közé fogta a papírcsomagot. Levitte és bedobta a kukába.

Nógrádi Gábor:

Házasok

— Ne felejtsd itt a fogkefét!

— kiáltott fel az asszony és a vasalót óvatosan végighúzta az ing gallérján.

Az efféle langyos őszi napokon bizonyára élvezet az utazás. A levegő már hűvös, de az embert birizgálja egy-egy meleg sugár; úgymond, biztatgatja: örüljön.

— A felöltőt se felejtsd!

A férfi belépett a szobába. Két frissen kitisztított cipőt tartott a kezében, és tétován megállt. A felesége letette a vasalót, elvette a cipőket, és óvatosan belecsúsztatta mindkettőt egy zacskóba.

— Ha te nem lennél... —

mondta a férfi, aztán felsóhajtott.

— A fogkefe! De jó, hogy mondtad. Megyek. Megyek és elcsomagolom.

— A tokjába rakd el.

— Persze, a tokjába — mondta a férfi, és elnevette magát.

A ritkán utazó ember izgalma vibrált körülötte. És hogy most egyedül, húsz évnyi házasság után! Mint legénykorában. Dehát ez nem okoz közöttük... Nem

okoz. Okozhatott volna persze, mert az anyja csak őt hívta. Mint mindig. Sok-sok éve. De ő egyedül nem ment. ö szereti a feleségét, próbálja ezt az anyja megérteni. De most a felesége mondta: menj! Menj csak! Majd én addig itt... Semmi baj. A felesége beszélte rá. ö most sem akart.

— Miért ne mennél? Érezd jól magad! Legalább te. Engem csak ne félts! Majd én elfoglalom magam itthon. Nekem is jót fog tenni...

Már hetekkel az utazás előtt a készülődés lázában égtek. Az asz- szony ingeket vásárolt és fehérneműt, kitisztíttatta az öltönyeit és a nyakkendőket, a zsebkendőkbe pedig belehímezte a férje monogramját. Ó, ezt nem kellett volna — nézegette az ember büszkén. Tudta, ő, hogy az anyjának szól ez a monogram, az öregasszonynak, aki engesztelhetetlenül gyűlöli a menyét, de mégiscsak az ő monogramja. Az ő neve a zsebkendőn. Érte folyt ez a harc a két nő között évtizedek óta. Jöttek a levelek Belgiumból, bennük a feleségről egy szó sem esett. Érkeztek néha csomagok, de csak neki, a fiúnak, az egyetlen gyermeknek. Mennyi veszekedés, sírás éveken át! Talán most vége. A feleség volt az okosabb. Azzal, hogy beleegyezett, menjen ki egyeVolosz. Görögország