Szolnok Megyei Néplap, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-01 / 102. szám

1987. MÁJUS 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 TIZENNÉGYEN TÚRKEVÉN Ha azt mondom munka... Arik ellen az emberért — Egy munkatársnőnk gyesen van, egy beteg, egy meg tartja a fron­tot. A bérelszámolás aj­taját még egy fényképezés pár percére se lehet bezárni. Ez nyitott ajtós világ, s akik itt dolgoznak, ezer ember ügyintézői. Nem, a világért nem mondjuk, hogy tévedhe­tetlenek vagyunk, bár igye­keztünk, hogy lehetőleg min­dent tudjunk, ami a mi fel­adatkörünk. Jól összeszok­tunk az eltelt, lassan másfél évtized alatt, ismerjük egy­mást, a munkát, ami ránk vár. Nekünk már nem ren­delnek el túlórát, mert év végén, ha zárás következik, egyszerűen azt mondjuk, szombaton vagy vasárnap dolgoznunk kell. Köztünk mindig voltak, s vannak még most is páran tanulók. Azért csak páran, mert az eltelt évek alatt so­kan szereztek szakképzettsé­get, végeztek különböző is­kolákat. És mindig a fiata­labbak kezdik a tanulást, s nálunk már kevés a fiatal. Együtt maradtunk, 1974 óta hárman mentek közülünk nyugdíjba, s talán egy ala­pítótagunk költözött el csak a városból. Szóval együtt va­gyunk, a nyugdíjasok helyére fogadtunk magunk közé fia­talokat. Most úgy néz ki, hogy a legfiatalabb brigádtag 22, a legidősebb 52 éves. Szó­val van kismama és nagy­mama. A többség családos, általában kétgyermekes asz- szonyok vagyunk. — Nevetséges lett volna, ha azt írjuk az éves vállalá­sokba, hogy rendesen, pon­tosan elkészítjük minden hó­napban a bérjegyzéket, gon­doskodunk az átutalásokról, kifizetésekről. Hát minket ezért alkalmazott a téesz. Amikor 1974. március 8-án kimondtuk, hogy a Március 8. brigád megalakult, tud­tuk, rengeteg társadalmi munkát, figyelmet és talán figyelmességet is vállalunk, ha egyáltalán el akarjuk ér­ni, hogy szocialista közösség legyen a miénk. Nos, azóta megpróbálunk így élni: fe­gyelemmel, figyelemmel a szűkebb, nagyobb környezet­re. Nekünk van patronált ál­talános iskolánk, mi segítünk a helyi szociális otthonban minden évben a szépítésben, csinosításban, mi nyáron be- állunk az üzemi konyhás bri­gád mellé, tesszük el télire a szövetkezet tagjainak a gyü­mölcsöt, savanyúságot. Má­jus elseje előtt eltakarítjuk a tél nyomait a székház kö­rül, csakúgy, mint otthon, a saját kis kertjeinkben. A fel­vonulásra mindig új ötlettel jövünk, s nem egyszer meg is nyertük a felvonulási ver­senyt már. — Időnként szomorú ese­mények is érik az embert. Olyan, ami például nem is egészen az övé, de ha bele­gondol. átérzi. Pár évvel ez­előtt egy munkatársunk kis­gyermekét temette, s tudtuk, a gyógyíthatatlan kór végzett az ártatlannal. Most meg én kapok rendszeresen leckét az onkológiai gondozásból. Mű­tötték az édesanyámat, s já­runk vele vissza, ellenőrzés­re. Szerencsére nincs semmi baj, de sokszor elmondtam a lányoknak, milyen szomorú sorsokat, alig-éíeteket látok. — Megkeresett bennünket egy 32 éves volt tsz-tagunk, akit megvakított a betegsége. Nyugdíjas, s kérte, támogas­suk, nem is őt, a szövetséget, hogy egy kicsit könnyíthes- sen a nem látók során. Meg lehet tagadni? — Itt az SOS Gyermek­falu visszaigazoló levele. Oda is eljutott a brigád pénzkül­deménye. — Mindezt miért? Azon túl, hogy szeretnénk kevés erőnkből, tehetségünkből mindenkin segíteni, rengeteg bajt, betegséget látunk a környezetünkben. Itt vannak a 40-—50 éves férfiak, akik valamikor körnjös traktor nyergében ültek, s az tönkre­tette a gyomrukat, vagy más nehéz, nagyon nehéz testi munkával használták el ha­mar az egészségüket. A Vö­rös Csillag Tsz-ben ezer dol­gozó tagot tartunk nyilván — köztük negyvenkét olyan embert, akinek könnyebb munkát kellett keresni, mert rászorult a rehabilitációra. A Túrkevei Vörös Csillag Termelőszövetkezetben 26 szorialista brigád dolgozik. Köztük egy, a bérelszámolók Március 8. Szocialista Bri­gádja. Tizenhárom éve rend­re teljesíti vállalásait, tagjai egyénenként és közösségben sok társadalmi munkát vál­laltak, vállalnak. Most, má­jus elseje előtt negyedszer kapták meg a Termelőszövet­kezet Kiváló Brigádja cí­met, s a vele járó jutalma­kat. Idei, első nagyobb vál­lalkozásuk épp a napokban jutott el Túrkeve városában minden munkahelyre, a szo­cialista brigádokhoz. Fölhív­ták társaikat, csatlakozzanak A rák ellen — az emberért, a holnapért társadalmi alapít­ványhoz. Arra ösztönzik a száz körüli szocialista brigá­dot, hogy egy idei kommu­nista műszak bérét ajánlják fel az alapítvány javára. Tu­domásuk van arról, hogy a városban — komplex egész­ségügyi szűrés bizonysága szerint — a lakosság száza­lékos arányában mintegy 1,2- re tehető a daganatos bete­gek száma. Annyi mint bár­hol máshol a környéken, nem több. Ez az alapítvány 1985 őszén született, s azóta az ország­ban mintegy ötmillió forin­tot adtak össze tudósok, mű­vészek, munkások — azok, akik nagyon jól tudják, a rákkutatáshoz, gyógyításhoz milliók, miűiárdok szüksége­sek. A felvilágosító munka, a rákszűrés minél szélesebb körű terjesztése az alapít­vány célja. Tizennégy túrkevei asz- szony: Nagy Istvánné, Jakab Sándorné, Debreczeni László- né, Juhász Lajosné, Makai Gergelyné. Gyenes Gyuláné, Tóth Benjáminné, Simon Jó- zsefné, Zilahi Jánosné, Sza­bó Lajosné, Erdeiné Árvái Terézia, Bodó Pétemé, Nagy Sándorné és Balogh Sándor­né — a Március 8. Szocialis­ta Brigád közössége erre hív­ta föl a túrkevei szocialista brigádok figyelmét, s kérte vállalása követését 1987 áp­rilisában. Sóskúti Júlia Fotó: Mészáros János Csernitzky Károly, a Martfűi Növényolajgyár fő­mérnöke kimért és megfon­tolt. Alapos és körültekintő: szinte elképzelem, amint a kérdésemet mikroszkóp alá helyezi, a készülék fölé ha­jol, belenéz, megvizsgálja, mit is akarok én azzal a kun­kori kérdőjellel? Aztán íe- lémfordul, és mint aki diag­nózist mond ki, úgy adja meg a választ. A főmérnök gyárban dolgozik — A munka... Amikor én a műszaki egyetemet elvé­geztem, Vácott, a Cementmű­ben helyezkedtem el. Az a város az én szülőhazám, menten lakást kaptam, szí­vélyesen fogadtak, a portala- nító berendezés karbantartá­sáért voltam felelős, huszon­öt beosztottammal együtt. Ha úgy tetszik tehát, ez egy jó állásnak számított. De ne­kem az a munka nem tet­szett. Nem hittem, hogy ezért végeztem volna el az egye­temet. Újsághirdetéseket kezdtem böngészni, és ami­kor megláttam, hogy 1 Mo­sószeripari és Mosószer gyár­tó Vállalat fejlesztő ír.' oö- köt keres, azonnal jelentkez­tem. Azt csak később tud­tam meg, hogy 250 rivális közül vettek fel negyedma- gammal. Nyilván előnyt je­lentett az elbírálásnál a né­met nyelvtudásom. — N m volt türelmetlen? Hiszen az elnyert pályázat­hoz egy búzatáblát kapott perspektívaként, ahol majd a martfűi gyár épül. — Én akkor még az olajos szakmá­ból sem­mit sem tudtam, így öröm­mel tob­zódtam abban a lehető­ségben, hogy együtt dolgozhatom azokkal, akiktől a fogásokat a legjobban lehet elsajátíta­ni. Magyarországon nem ok­tatják a növényolajszakmát, így az, hogy én közelről néz­hettem, mit csinál mondjuk elődöm, Erdélyi Sándor tíz éven át — ez megfizethetet­len. — Önök abban a szeren­csés helyzetben vannak, hogy nulláról indulva, megalkuvás nélkül helyezhették a gyár­ban a mércét kellő magas­Tiszajenő ismét kivirágzott Az utak mentén a há­zak előtti meggyfák menyasszonyi fehérben si­mulnak a langyosodó szél­hez!. Kivirágzott TÜszaje- nő. A kertek, az utcák gondozottak, a metszett fák, a megművelt porták szorgos emberek kezemun- káját dicsérik. Valamikor a homokos talaj megköté­sén fáradoztak, most már a föld köti az ittenieket. A tanácsházához aszfalto­zott út vezet. A település vezetői egyre több ember­hez találják meg az utat, amikor a község fejleszté­sét szorgalmazzák. — Hát bizony itt minden létesítménynek megvan a maga története — mondja nem is titkolt elégedettség­gel Eszes László, a községi közös tanács elnöke. — Sem­mire sem mentünk volna, ha a jenőiek segítségére, társa­dalmi munkájára nem szá­míthattunk volna. S hogy szavainak hitelt adjon, hosszasan sorolja, mi mindent köszönhetnek a kö­zös tenniakar ásnak. — Mert hogy Tiszajenő ’54-ben lett község, közintéz­ménye egyáltalán nem volt. Ma már az alapellátást biz­tosítani tudjuk. Van tanács­háza, orvosi rendelő, egész­ségház, öregek napközije. Eleinte kéttantermes isko­lánk volt, most 12 tantermes és tornaterem is épült azóta. Óvoda nem volt, mert mi­nek is lett volna, ma 3 cso­portnak 4 terme van, min­den igényt ki tudunk elégí­teni.’Aztán ott a fogorvosi rendelő, a takarékszövetke­zet, ’64 óta a vízmű... — Szép lista — állapítom meg. — És a tavalyi gyara­podásról még nem is szól­tunk. A közbevetett mondat nem éri váratlanul az elnököt. A települések közötti társadal­mi munkaversenyben Tisza­jenő az elmúlt évi eredmé­nyei alapján kategóriájá­ban a legkiemelkedőbb lett a megyében. Társközsége, Vezseny pedig a harmadik. — Nálunk hagyományo­san nagy múltja van a tár­sadalmi munkának — nyug­tázza örömmel az elismerő szavakat. — 1985-ben és 1986-ban is országos elsők lettünk, elnyerve az egy-egy millió forintos díjat — mu­tat a falra, ahol a Hazafias Népfront zászlajának kitün­tetése díszeleg. Idén 400 ezer forintot kapott Tiszajenő, Vezseny pedig 200 ezret. Papírt vesz elő. Onnan idézi az adatokat. — A tavalyi társadalmi munka értéke 14 millió fo­rintot tett ki. Ezerhetvenki- lencen vettek részt a közös akcióban. Egy lakosra így 9262 forintos érték jut. Eny- nyivel járultak hozzá a köz­ség fejlesztéséhez a tehón kívül. A tiszajenőiek dolgos em­berek — tartják magukról. Megfogják a munkát. Sokan, mint például Vígh Lóránt is, építkeznek. Mégis jut ide­jük, hogy a közösségért is megtegyék, amire képesek. Víghék 6 évvel ezelőtt tele­pültek le. A fiatalember az­óta összebütykölt egy erő­gépet, a masina nélkülöz­hetetlen szolgálatot tett már az útépítéseknél. — Az igazság az, hogy megszerettünk itt, kivesszük hát a részünket mi is a kö­zös munkából. Nem is igen számoljuk az órákat. Ha hívnak, megyek a gépem­mel, még az üzemanyagot is én fizetem — mondja, mint akinek mindez a világ leg­természetesebb dolga lenne. Igaza van, amikor így vé­lekedik, a motor hajtja a gépet, az ember meg a fej­lődés motorja. A társadalmi munkát már az iskolában „tanulják” a gyerekek. Bajnok Ferenc im­már a község mindenese. Tűzoltópanancsnokságtól kezdve a munkák szervezé­sén át minden feladatot el­lát — Odadobjuk a testünket, mert értelmét látjuk a mun­kának. Szülők gyerekek együtt dolgoznak az óvoda, az iskola karbantartásán, á szabadidőpark kialakításán .a buszforduló kiépítésénél, a játszóterek gondozásában, az utak, árkok tisztításában egyaránt — mond találomra néhányat a megszokott mindennapinak számító ak­cióból. — Hogy mi is a Tiszaje­nő titka? — kérdez vissza Eszes László. — A munka szeretete — tér át a válasz­ra. — A közösség apraja- nagyja, a gazdasági intézmé­nyek magukénak érzik el­képzeléseinket s ezért a kü­lön áldozatot is vállalják. Szőke György ságra a munkamorál terén. Miként lehetne ezt a nívót egyik napról a másikra lej­jebb szállítani? — Ez egyáltalán nem ne­héz: ha a vezetők megal- kusznak bármi miatt is, egy szint alatt megindul az eró­zió: a fegyelem, majd a munka eróziója. Mi Martfűn ide soha nem akartunk eljut­ni. A húsvéti ünnepek alatt fokozott alkoholellenőrzést tartottunk a munkahelyeken. A szondákba kétszázötvenen fújtak bele és csak egyetlen esetben színeződött el. Ezt nem lehet vakfegyelemmel elérni: a dolgozókban tuda­tosulnia kell annak a felis­merésnek, hogy rendkívül veszélyes üzemben dolgoz­nak, ahol csak az állhatja meg a helyét, aki észnél van. A szakmánk anyagi elis­merése a világpiaci viszo­nyok alakulásával változhat, de nem változhatik ezzel az önbecsülésünk, ami vélemé­nyem szerint sok mindennek az alapja. A kishitűség gyak­ran köt gúzsba bennünket. Éppen most. jártak nálunk vendegek a nyugatnémet Krupp cégtől. Végignézték a martfűi gyárat és azt mond­ták, bárhol a világon meg­állná a helyét. Én hozzáte­szem azt, hogy a mi eszter­gályosaink, gépkezelőink, a többi szakmák művelői is megállnák a helyüket bárhol a világon. — A martfűi gyár ma a vállalat legkorszerűbb üze­me. Meddig lesz ez így? — Remélem, hogy nem so­káig. Világbanki hitelből egy átfogó konstrukcióba fog a vállalat és olyan fejlesztése­ket hajtunk végre, hogy ta­lán néhány év múlva mi áll­tunk majd a sor végén — ám ettől nem leszünk korszerűt­lenek, mert sokkal moder­nebbé válik az egész szakma. Mi arra készülünk, hogy né­hány éven belül palackozott, finomított étolajat gyártsunk majd Martfűn. Hát nem szép program? — Fiatal főmérnökként gyakran kell a nyilvánosság előtt szerepelnie. Élvezi ön ezt? — Nem különösebben. Egé­szen pontosan nem tulajdo­nítok neki nagy jelentőséget get. Az embert véleményem szerint a produktum igazol­ja, és nem az, hogy hány el­nökségben fordul meg egy­ségnyi idő alatt. — Háta mögött egy hatal­mas gyárral nyugodtan al­szik? — Az én beosztásomban a telefont úgy kell elhelyezni a lakásban, hogy mindig hall­ja az ember, hogyha csörög. De az igazi nyugalmat a jó lelkiismeret adja: a tudat, hogy otthon, Martfűn min­den a legnagyobb rendben van. A képviselőt embersorsok izgatják Dr. Kádár Magdolna or­szággyűlési képviselőt kun- hegyesi lakásán keresem te­lefonon. Mondom neki, hogy .beszélgetni szeretnék vele a munkájáról. — Rendben van, jöjjön csak, most (úgyis itthon va­gyok, írom a május elsejei nagygyűlési beszédet. — Miről szól? — A munkáról... Aztán itt ülünk egymással szemben a nagyközség lakó­telepének egyik lakásában. Tágas, meleg otthon, olyan, amilyet az ember nagyjából elképzel egy orvosházaspár­nak. A háziasszony szívélyes- .sége szinte zavarbaejtő. Nem is próbálja palástolni, hogy őszintén örül a vendégnek. — Hányadik nagygyűlésé­re készül? — Nem is tudom, de nem az elsőre... Tavaly Kende­resen tartottam, egy Zetor platóján álltam, az egyik ke­zemmel fogtam a papírt, a másikkal a szoknyám szélét, hogy föl ne fújja a szél — meséli, és olyat kacag, hogy reng bele a ház. — Egy körzeti orvost mi­lyen ambíciók vezethetnek a szónoki emelvényre — pláne a Parlamentbe? — Én mindig mindenütt „nyüzsögtem”, de a szónak a tisztességes értelmében. Jászapátiban érettségiztem 1973-ban, és minden protek­ció nélkül felvettek az orvo­si egyetemre. A KISZ nagy­szerű jellemzést adott ró­lam, talán ez is benne volt, hogv az egyetemen már kol­légiumi titkár voltam. Aztán párttag lettem, és a taná­rokkal, professzorokkal vi­tatkoztunk partnerként a taggyűléseken. Kunhegyesre pályázat útján jöttem. Ide már az egyetemi jellemzés kísért el, és a nagyközség vezetői nem titkolták, hogy a közéleti munkában is szá­mítanak rám, amit persze örömmel vállaltam. Ilyen egyszerű az egész. — Amikor jött a közéleti karrier, a kollégák nem mondták, hogy „ejnye, kis­lány, ne ilyen hevesen.. ” — Egy­általán nem, sőt: nélkülük nem lép­hettem volna elő­re, hiszen amikor engem el­szólít a köteles­ség, ők állnak a helyemre. Még azt Is el­mondhatom, hogy ha akar­ják, akár „meg is fúrhattak” volna. Terjeszthették volna rólam, hogy állandóan úton vagyok, elhanyagolom a be­tegeket^ tudja, hogy van ez. Ehelyett ők velem szurkol­nak azért, hogy sikerüljön elintéznem valamit, amit képviselőként felvállaltam. — És az orvosi szakmája? — Erre nincs objektív mér­ce. Sokszor elgondolom, mennyivel jobb azoknak, akik tudják dokumentálni, hogy ma ezer tonnát termel­tek, száz pár cipőt készítet­tek egy műszakban. A mi munkánk hitele az évek so­rán ide-odacsúszik. Dühít, amikor egy kalap alá vesz­nek a táppénzt árusító kollé­gával, dehát nem tehet az ember ellene semmit. A mércének itt, belül kell len­nie. Meg is mondom, miért: van olyan nap, hogy beteg beteget ér a rendelésen, mégis jókedvűen, pihenten érek haza. Aztán megtörté­nik, hogy egyetlen súlyos ál­lapot annyira lehangol, hogy vele együtt leszek meggyö­tört jómagam is. Minden­esetre a szakmában sem aka­rok elmaradni. A férjem Pé­csett volt kutatóorvos, aztán idekerült ő is, de a tudomá­nyos munkáját nem adta fel. Most éppen egy kongresz- szusra készülünk, ahol az eddigi eredményeit fogja de­monstrálni. Az ilyen szakmai lehetőségeket mindig megra­gadjuk, pedig nem olcsó do­log. Mindegy, mi ilyenre szí­vesen áldozunk, egyébként ötévenként kapnánk egy meghívót szakmai tovább­képzésre, és kész. — Miről fog szólni a má­jus elsejei ünnepi beszéde? — Csak arról, ami most a közvéleményt foglalkoztatja Nem fogok zászlókat lobog­tatni én sem: talán ünnep- rontónak is tartanak, de el­mondom, hogy Kunhegyes­nek semmivel nincs nagyobb jövője annál, mint amilye­nért megdolgozik. Ha már abban a szerencsés helyzet­ben vagyok, hogy a Parla­mentben az első kézből ka­pom az ország sorsát befo­lyásoló információkat, nem tehetem meg, hogy ne adjam tovább a gyűlés résztvevői­nek. Pal&gyi Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom