Szolnok Megyei Néplap, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-14 / 112. szám

1987. MÁJUS 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Volt egyszer egy pályázat ...és a szobor áll Kaposváron tavaly szoborkiállításról döntött a vá­ros. Széchenyi István alakjának megmintázására pályá­zatot írtak ki. a beküldött szobortervek azonban vitára adtak okot, így közülük a legjobb hármat közszemlére bocsátották. A végleges döntést csak szeptemberben hoz­za meg a zsűri. (Hír a Népszabadságból: 1987. május. 7.) Az eset szép példája a demokratizmusnak, ugyanak­kor konzekvenciája egy elmúlt évi szoborállítási históri­ának, amely — úgy tűnik — tanulságul szolgált a kapos­vári terveket illetően, s ezen túlmenően az egész mai magyar szobrászélet számára. összeáll a kép Komótosan vagy lélekszakadva? Amikor tavaly, június 6-án a budapesti Deák téren lehullt a lepel a Bajcsy-Zsi- linszky Endrét ábrázoló szo­borról, végérvényesen lezá­rult egy négy évig tartó, iz­galmakban bővelkedő kor­szak, amely bizonyára párját ritkítja a közelmúlt magyar szobrászatának történetében. Felállítottak egy szobrot, amelyet alkotójának — ver­senyt futva az idővel kellett létrehoznia. A fiatal, tehet­séges karcagi szobrász, Győrfi Sándor becsülettel megoldotta az embert pró­báló feladatot, és a rövid ha­táridőt betartva „rendelteté'- si” helyére szállította mű­vét. Az avatás után azonban meglendültek a „kihegye­zett” tollak, no nem azért, hogy elemző kritikák szüles­senek az új köztéri szobor­ról; többen Inkább az em­lékmű keletkezését megelő­ző szakmai vívódásokat tar­tották érdekesebbnek. Zá­poroztak is a kérdések: egy pályázatot nyert szobrász miért nem készíthette el művét, miért állítottak fel egy szakmailag — úgymond vitatott alkotást? (Hogy mi­ért vitatott, az sehol sem de­rül ki, mert 3 „jól informál­tak” inkább az események összetett, ám korántsem kel­lően tisztázott láncolatából vonták le következtetéseiket, s ezeket használták fel ne­gatív esztétikai élményeik, véleményük alátámasztásá­ra.) A szálakat bogozva ösz­Októberben a négy meghí­vott szobrász közül Eskulits Tamás vitte el a pálmát, s láthatott munkához. Majd­nem két évig dolgozott mü­vén, de bemutatáskor — 1985 áprilisában — a Lekto­rátus nem fogadta el 1:1 léptékű gipszmodelljét. Az­után részletkorrekciók egész sora következett, míg októ­ber közepén a szakmai zsűri elfogadta a szobortervet, de az architektúra megoldására vonatkozóan új elgondolást Irt elő. Végül is a szakértői bizottság nem találta jónak az újabb elképzelést sem, ezért — miután már sürge­tett az idő — visszavonták a megbízást Eskulitstól és az építész Wild Lászlótól. Barcs Sándor, aki hosszú ideig zárkatársa volt Bajcsy- Zsilinszkynek, ezt mondotta a gipszmodellről: „Szinte el­lenkezője annak, mint ami­lyen Bajcsy-Zsilinszky volt. Tudom, hogy a művész te­hetséges, hogy rengeteget kínlódott, de ez nem sike­rült.” Borbás Tibor Munkácsy- díjas szobrászművész, zsűri­tag szinte kezdettől fogva a fő sodrásban követte az ese­mények menetét: „Eskulits osinált már jó szobrokat, de ez valahogy nem jött össze. Amikor a Lektorátus vissza­vonta tőle a megbízást, fel­lebbezést nyújtott be, mond­ván: elfogult volt a zsűri. Később közölte, hogy Varga Imre véleményét elfogadja. A Kossuth-díjas szobrász el is ment hozzá, ahol azt mondta: .Vegyél elő egy bal­tát, faragd át, akkor talán jó lesz.’ Eskulits Varga Imrét is elfogultsággal vádolta. Ekkor újabb semleges nevet kértek tőle a részrehajlás vádjának elkerülésére. A következő je­lölt Kiss István Kossuth-dí­jas lett, aki szemrevételezés után kijelentette: ezt a szob­rot nem lehet felállítani. Ilyen és ehhez hasonló mon­datok sokszor elhangzottak, szeáll a kép, hogy miért is nem készíthette el egy szob­rász, Eskulits Tamás a mű­vét. s miért kísértek vádas­kodó találgatások egy mási­kat, Győrfi Sándort. Valamikor négy évvel ez­előtt Barcs Sándor, Bajcsy- Zsilinszky Endre egykori harcostársa vetette fel a szo­borállítás gondolatát. A kez­deményezést a Művelődési Minisztérium illetékes osz­tálya felkarolta, majd fel­kérte a Képző- és Iparmű­vészeti Lektorátust, hogy tartson szemlét a korábban elképzelt helyszínen, az Atti­la út 15—21. számú házakkal szemközti parkosított terüle­ten. A kirendelt bizottság megállapította, hogy itt egy 2.5—3 méter magas plasztika helyezhető el. A feladat meg­oldására 1983. január 19-én — a Lektorátus munkael­osztó bizottságának javasla­tára — meghívásos pályáza­tot írtak ki, amelyről négy szobrásznak küldtek értesí­tést. öt nap múlva a Lektorá­tus igazgatójához levél érke­zett, melyben a Budapesti Képzőművészeti Igazgatóság a leendő emlékmű áthelyezé­sének megfontolását aján­lotta. Az új elképzelés sze­rint a Bajcsy-Zsilinszky út és az Engels téri autóparkoló által közrefogott térség len­ne a legalkalmasabb pont. A Lektorátus engedett a negy­vennyolcból. .. csakhát Eskulits nehezen vi­selte a kudarcot, nem akar­ta kiengedni kezéből a lehe­tőséget.” Közben a naptár 1986-ra fordult, az emlékműnek pe­dig június 6-án állnia kel­lett. A szobor határidőre történő elkészülése érdeké­ben a bíráló bizottság újabb hat szobrászt hívott egybe, hogy immár közülük döntse el — pályázat útján — a szobor majdani alkotóját. Erre a listára került többek között Győrfi Sándor neve is. Január végén a Lektorátus címére ismét levelet hozott a posta a Budapest Galériá­tól. A küldemény feladói — megértést tanúsítva Eskulits Tamás elkeseredettsége mi­att — határozottan ajánlot­ták, hogy a megbízott hat szobrász mellett az egykor nyertes művész is bemutat­hassa új tervét. Eskulits részvételi díjának fedezését a Galéria magára vállalta. (A részvételi költségeket egyébként mindenki a saját zsebére állta.) Eskulits Ta­más tehát ismét rajthoz áll­hatott egy másik mezőny­ben. . . Ekkor még egy levél futott be a Lektorátushoz. Kiss Sándor, a hat meghívott szobrász egyike benyújtotta /lemondását. Részlet az indo­kaiból: „Vagy meg tudta Eskulits Tamás csinálni _ (a nyertes szobrot) a zsűri sze­rint, vagy nem? Ezek sze­rint nem, mert két teljes nagyságú szobor után vette el tőle a Lektorátus. Nem ér­tem, mi a biztosíték a sike­res harmadikra, hogy az jobb lesz, vagy megfelelőbb a zsűrinek? Ha pedig Esku­lits Tamásnak akarja a Fő­városi Tanács adni mégis a szobor elkészítését, semmi szükség az újabb pályázat­ra." Márciusban Győrfi Sándor és Kalló Viktor tervét to­vábbgondolásra elfogadta a zsűri. Április végén, amikor már csupán egy bő hónap állt rendelkezésre; szavazati többséggel Győrfi Sándor ke­rült ki győztesen. (Barcs Sándor, aki a korábbi szo­borterveknek ellene volt, Győrfi kompozíciója láttán így szólt: „Ugye, hogy meg lehet csinálni!”) Borbás Tibor: „Kalló Vik­tor csinált egy álló figurát, pedig kikötötték, hogy csak ülő lehet. Kalló azonban hajthatatlan maradt: ő mást nem csinál, csak ezt, vagy . visszalép. Győrfi agyagmo- dellje sem volt tökéletes; nagynak találtuk a felsőtes­tet, rövidnek a lábakat, de ő ezt tudomásul vette, és két hét múlva kijavította. Végül is úgy döntöttünk, hogy a Győrfiét javasoljuk, mert ab­ban láttunk lehetőséget.” Az Idő hajszolta az alkotókat Győrfi Sándor két évvel korábban a karcagi Györffy- portré megmintázásával és bronzba öntésével már letet­te névjegyét az asztalra, ak­kor a szakma elismeréssel adózott az egyedülálló tech­nikai teljesítményért. Most azonban többekben felmerült a gyanú, miszerint csupán azért kapta meg Győrfi a megbízást, mert ilyen nagy horderejű munkával széles e hazában senki más nem bol­dogult volna. Elképzelhető, hogy e valóban nem mellé­kes tény valamelyest lendí­tett Győrfi Sándor javára, de az igazsághoz hozzátarto­zik az is, hogy ha valaki gyöngybetűket tud rajzolni, még nem biztos, hogy vezér­cikket is írhat, másrészt pe­dig a szoborkészítés idejére a Lektorátus lekötötte az Ál­lami Öntödét. Győrfi Sándor éjt nappal­lá téve dolgozott a gigászi munkán, hogy a kitűzött napra készen legyen vele. Az építészek azonban telje­sen külön dolgoztak tőle, így az általuk elképzelt poszta- mens nem árult el semmifé­le összhangot a művel. Bor­bás Tibor: „Nem lett volna szabad ebben a magasságban elhelyezni; miért nem rakták kétszer ilyen magasra? Rá­adásul a nyitott tér felé néz a szobor. Én most is azt mondom, maga a mű jó, de iszonyúan rosszul van elhe­lyezve. A korábbi esetekben mindig megbeszéltük az architektúrát, a növényzetet, tehát a körítést, de most semmiről semmit nem tud- dunk. Egyszer csak készen lett a terv.” A szakma prominens kép­viselője, Varga Imre az ava­tás után levelet küldött a Lektorátusnak: „A mai na­pon megnéztem a Bajcsy- Zsilinszky emlékművet. Az emlékmű teljesértékű közté­ri szobor. Azzal egyetértek.” A neves szobiász értő vé­leményét ki-ki belátása sze­rint osztja avagy nem; a műalkotások megítélése vé­gül is egyéni ízlés dolga. Tény, hogy a Deák téren el­helyeztek egy szobrot, amely — a sajtóvisszhang szerint — nem aratott osztatlan si­kert, kivált az előzmények ismeretében. Jóllehet, a szakmai zsűri elfogadta az emlékművet, s felállítható­nak minősítette, mégis az ügy kapcsán megkérdőjelez­hető a Képző- és Iparművé­szeti Lektorátus tevékenysé­ge, mely nem bizonyult min­dig áldásosnak. Mi ádja meg az ügy aktualitását? Az, hogy Kaposváron okultak a Bajcsy-Zsilinszky-szobor esetéből, s inkább elhalasz­tották a döntést, semhogy egy vitatott alkotás álljon a városban. De nemcsak a ka­posváriaknak kellene okul­niuk, hanem mindazoknak, akiken a jövőben is múlik, hogy utcáinkon, tereinken a szakma és a közönség által egyaránt elfogadott köztéri szobrokkal üzenjünk az el­következendő századoknak. Jurkovics János A Pilisben Szabadidő­központok Üjabb erdei szabadidő központokat épít ki a Duna­kanyarban a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság. Helyük megválasztására egy-egy for­galmasabb hétvégén, légifel­vételeket készítettek, ame­lyek képet adtak a kirándu­lók főbb mozgásirányairól. A felvételek tanúsága sze­rint a Pilist felkeresők túl­nyomó része elsősorban Vi- segrádra. Dobogókőre, a La- jos-forrás és a Szőke-forrás környékére, valamint a Rám-szakadékhoz igyekszik, míg más területeken gyérebb a forgalom. Emellett a ki­rándulók közül igen sokan alig távolodnak el az autó­juktól, legfeljebb rövid sétá­ra vállalkoznak. A vizsgála­tok alapján Esztergom—Vas­kapunál és Lajos-forrásnál kívánnak új szabadidő köz­pontokat kialakítani a már meglévő, parkolókkal, erdei játszóterekkel, éttermekkel, jurtatáborral, kempinggel, miniállatkerttel, sípályákkal rendelkező Visegrád-mogyo- róhegyi kirándulóközpont mintájára. Május 18>án Megnyílik a Storno ház Több évig tartó rekonst­rukció után május 18-án, a Múzeumi világnapon ismét megnyitja kapuit a soproni Storno ház, amelyben a nemzetközi hírű Storno- gyűjteményen kívül otthont kap a Soproni Múzeum hely- történeti állandó kiállítása is. Az autó legkényesebb alkatrésze a gázpedál. A benn ülő — de olykor az útszélen álló is — a sebesség változására rea­gál a legérzékenyebben. Gyanítottam ezt már koráb­ban is: a benzintakarékos­ság hőskorában egy plaká­ton az úrvezető talpa alatt egy tojás sugallta azt a fél­tő óvatosságot, amellyel mintegy simogatni kell a gázpedált, mert így jelentős üzemanyagot spórolhatunk meg. Csínján hát a gázzal! véstem agyamba a hirdetés üzenetét és e jótanácson még az a tény sem tudott csorbát ejteni, hogy érdeklődésemre elmondták: a személyautók a felhasznált üzemanyagnak mindössze 4 százalékát füs­tölik el. Ezen takarékoskod­ni hát — talán csak a talp alá rajzolt tojásra valót le­het. Most ismét a gázpedál ke­rült a középpontba, bizonyít­ván, hogy a megszokott se­bességen változtatni indula­tok felparázslása nélkül nem lehet. Ezúttal az autóutak és sztrádák forgalma miatt csaptak össze érvek és el­lenérvek. Az autópályákon 120 kilométeres sebességet engedélyez a jövőben a KRESZ, de az autóutakon is 100 kilométer lesz a maxi­mális sebesség. — Nna... ez is megvan — gondolná az ember. Végre vannak kifogástalan útja­ink, hát száguldjanak rajta azok a gépkocsik, akik szá­mára a 80 kilométeres se­besség már eddig is büntetés volt. Hiszen egy Rolls Royce ennyivel áll ki a garázsból, de egy Mercedes vagy egy Alfa Rómeó sem enged füst­karikákat örömében a kipu­fogóján, amikor a vezető megpróbálja betartani honi előírásainkat. EgyszóvaL volt aki fellé­legzett — ám nem kis meg­lepetésre népes lett azoknak a tábora is, akik fenntartás­sal fogadták a sebességnöve­lő intézkedést, ök a szágul­dás következményeivel ve­tettek számot, és bizony né­hány figyelemre méltó hát­rányát gyűjtötték csokorba. Egyik ilyen a környezet fo­kozottabb károsodása, mivel hazai elöregedett gépjármű- parkunk csak erőlködve és mérges gázokat okádva tud majd lépést tartani a sebe­sebben sodródó áradattal. És ha már így lesz, a 9 éves átlagéletkorú — tehát min­denképp nyugdíj felé guru­ló autóink biztonsága — pontosabban bizonytalansága — is hatványozott mérték­ben okozza majd a gubanco­kat a nagy rohanásban. Ha az ember tehát végighallgat­ja a másik felet, már nem is tud annyira örülni annak, hogy lesznek akik suhannak majd a betoncsík fölött. Jómagam az átlagéletkort közelítő gép­járművemmel különösebb dilemma előtt nem állok. Vele szemben a követelmé­nyem mindössze — mindösz- sze? — annyi, hogy elvigyen az úticélomhoz és ha olyan kedvében van, még haza is szállítson. Hogy gyorsan is? Ezt már igazán nem kíván­hatom. így már előre elné­zést kérek azoktól, akiknek útjába leszek. Félő azonban, hogy ezzel a gondommal nem állok egye­dül. — Pb — A barátság! napokra érkeztek A Chodovanka sikere megyénkben A magyar— csehszlovák ba­rátsági napokra érkezett hazánk­ba a domazlicei fúvósegyüttes, a Chodovanka, amely az el­múlt napokban megyénkben tur­nézott. Föllépett Túrkevén, Kende­resen, Kisújszál­láson, Kunhegye­sen, és ma még a tiszasasi közönség is láthatja-hall- hatja őket, s tap­solhat nekik, méltán. A dél­csehországi táj, a Chod-vidék ze­nés-táncos-éne­kes küldötteinek közel egyórás, el­sősorban szűkebb pátriájuk népi zenéjét és dalait bemutató műsorát ritkán ta­pasztalható közvetlenség és nyitottság jellemzi. Persze, minden adottságuk, kellékük megvan hozzá. A sajátos hangszerek, a számunkra idegenszerű zene lüktetése, a más tájakat idéző, kántá- ló ének, a táncoslábú leá­nyok, no és nem utolsó sor­ban Antonin Konrádynak, az együttes művészeti veze­tőjének (képünkön balról a harmadik) hangulatteremtő személyisége lehetővé te­szi, hogy a közönség ne csu­pán passzív befogadóként le­gyen jelen, de együtt léle­gezzen, együtt énekeljen az együttes tagjaival. A kenderesi föllépés után, kisújszállási előadásra siet­ve, a buszon sikerült néhány szót váltanom Stanislav To- malával, az együttes vezető­jével (képünkön hegedűvel). — Mikor alakult, és mit vállalt föl a Chodovanka? — Amatőr népi együttes vagyunk, tagjaink cserélőd­nek, ám Konrádyva! har­minc éve zenélünk együtt hasonló keretek között. Min­denkinek megvan közülünk a maga civil foglalkozása is, Mindenütt taps fogadta a Chodovanka műsorát én pl., a domazlicei zeneis­kola igazgatója vagyok. Mostani repertoárunkban népzene szerepel, hisz ez az amit elsősorban népszerűsí­teni szeretnénk, illetve „föl­vállaltunk”, de gyakran ját­szunk cseh fúvós zenét is. — Milyen szerepe van az önök vidékén a folklórnak? — Kultusza van, s volt is. A Chod-vidék egyébként na­gyon sajátos és gazdag ha­gyományokat őriz, közülük sok máig élő. — Eddig milyen közönsé­get sikerült meghódítaniuk? — A szocialista országo­kon kívül jártunk Francia- országban, Angliában, Belgi­umban, NSZK-ban, s másutt is még. Annak pedig külön örülök, hogy még nem volt hely ahol ne fogadtak volna bennünket szívesen. — Milyennek tartja a ma­gyar közönséget? — Nemrég érkeztünk, per­sze már máskor is járt az együttesünk Magyarorszá­gon, utóbb hét éve, akkor még kissé más feállásban, de csak a legjobbakat mondhatom az itteni közön­ségről. Most május 19-ig ma­radunk, sokfelé van meghí­vásunk itt önöknél, s re­mélem ezalatt még köze­lebb kerülünk a magyar kö­zönséghez. De van egy kis bánatom is. _ ? — A prágai napok ren­dezvényeként hétfőin ná­lunk vendégszerepeit a bu­dapesti Kodály-kvartett. Na­gyon szerettem volna meg­hallgatni őket. Az idő kevés, a kisújszál­lási közönség már várja a Ohodovankát. Befejezésül arról kérdezem Stanislav Tomolát, Csehszlovákiában mit jelent amatőrnek len­ni, s ez az amatőrség hogyan határozza meg együttesük sorsát. — Nálunk minden népi együttesnek van egy fönn­tartója. Az anyagi támoga­tás, egyebek, mindig meg­állapodás kérdése a felek között: A Chodovanka sze­rencsés helyzetben van, mert egy jól menő, népmű­vészeti tárgyakat gyártó domazlicei üzem, a Chodo- via patronálja. — jénai — Sürgető körülmények

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom