Szolnok Megyei Néplap, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-04 / 80. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. ÁPRILIS 4. Füstmentes falu, nem oslkkvadásxat Nyerhetnek, ha nyerni akarnak Csizmáján a történelem pora Ezen a pályázaton csak nyerhetünk! — állítják a tiszaugiak és a vezsenyiek. A Hungária Biztosító Megyei Igazgatóságának tájékoztatása szerint a megyében e két település pályázatát fogadták el, ők vetélkednek az idén a „Füstmentes falu” címéirt és a vele járó jutalomért. Hogyan jutott eszükbe az ötlet, mit tettek eddig, mit tesznek a pályázat értelmében? — ennek nézett utána munkatársunk _a tél nem kicsi _j | „ Figyelem! A tét egymillió forint és az egészségünk! Tiszaug megpályázta a Hungária Biztosító által meghirdetett „Nemdohányzó falu” címet. Feltétel: a közterületeken és a nyilvános helyeken mellőzzük a dohányzást! Védjük a magunk és társaink egészségét!!! Ha saját egészségéért nem! — Tiszaugért le tud-e mondani? Ha nem, kérjük, segítsen akkor is a feltételek betartásával és példamutatással! Lakó helyünkért!!! Köszönjük!” Ilyen plakátok állítják meg mostanában az ugiakat a tanácsházán — a közös tanács székhelye Csépa, azért a tanácsházát tanácsházának hívják Tiszaugon is —, a takarékszövetkezetnél, az élelmiszerboltnál és az iparcikküzletnél, az óvodánál, a klubkönyvtámál, a cipőüzemnél, de még a vendéglő bejáratánál is. A pályázat közismert, heteken keresztül hirdette a Hungária Biztosító a rádióban, a televízióban, az újságokban: tehát a cél az egészség megőrzése, az egészséges életmód előnyeinek hirdetése és — amit nem hirdetnek, de kiderült, hogy így van, mert így kell, hogy legyen — a lakóhelyhez, a faluhoz való hűség, a ragaszkodás, a lokálpatriotizmus erősítése. Mellesleg az elnyerhető jutalom egyáltalán nem kevés! Ezer lakos felett egymillió forint — ebbe a kategóriába tartozik Tiszaug a maga ezerhatvan lakosával —, száz lakos felett pedig félmillió — ennyi lehet Ve- zseny számbeli nyeresége, ott nyolcszáztizenhatan élnek. Mindkét faluban a Hazafias Népfront egy-egy lelkes aktivistája kapott az ötleten, Ugom Tigyi Istvánná, a népfront községi bizottságának elnöke, Vezsenyen M. Nagy Sándor, a népfronttitkár. Udvariasan rászólnak __a dohányzókra__i T iszaugon és a társközségekben az elv — a gátlástalan dohányzás visszaszorítása — nem új dolog a gyakorlatban sem. Már jó két éve — az is lehet, hogy hosszabb ideje — nem dohányoznak a tanácsüléseken, a pártoktatásokon, a gyűléseken, egyáltalán azokon a közös összejöveteleken, ahol az egyik embert zavarhatja, hogy a másik az orra alá eregeti a füstöt. A legjobb példa arra, hogy az emberek milyen gyorsan és egyöntetű megértéssel fogadták, helyeselték a pályázatot, az a legutóbbi falugyűlésünk — újságolja Benkovics Ilona, a községi népfrontbizottság nyugdíjasán is fiatalos titkára. — Képzelje el, este hattól háromnegyed tízig senkinek sem jutott eszébe, hogy rágyújtson! De ne csak a jó példákat soroljuk; az iskola hiva- talsegédéét vagy a Samesz parkgondozójáét, akik nagy bagósok voltak, de a falu pályázatának benyújtásával egyidőben tettek fogadalmat. Nem szívják. Szóljunk — foglalkozási megszorítás nélkül — a férfiakról. Gyerünk a kocsmába! Ugye megbocsát a „kocsmáért” Horváth Mihály és felesége a Zöld Elefánt vendéglőben, ha sietve hozzáteszem; bárcsak olyan színvonalon állna a magyar vendéglátóipar minden kocsmája, mint az övék! Nos, a Zöld Elefántban nincsenek ihamutartók az asztalon, nincs csikk a padlón, és ezzel egyenes arányban természetesen hiányzik a jellegzetes kocsmaszag, a mindenhová beivódó, áthatolhatatlan dohányfüst. Illetve — miket mondok? — dehogyis hiányzik! Egy éve tették ki a „Dohányozni tilos” táblát. — Nemcsak tilos a dohányzás, cigarettát sem árulnak. Talán önmaguk ellenségei? Hiszen, gondolom, jelentős bevételtől esnek el így— De így vagyunk következetesek! Nem mondom, hogy nem kérik néha, de nem... Azt hiszem, akkor lennénk önmagunk ellenségei, ha engednénk a pöfé- kelést. — Már megbocsásson a megjegyzésért, de ilyen nagy emberbarátként mégiscsak alkoholt árul... — Igaza van, így is fel lehet tenni a kérdést, de kész a válaszom. Ha valaki iszik, a saját bőrét viszi a vásárra, a saját egészségét kockáztatja. A dohányos meg mindenkit zavar a környezetében, és a másik ember egészségét is károsítja, nemcsak a magáét. Vezsenyen más, ne kerteljek, nem olyan jó a kép, mint Tiszaugon! Az. áfész kisáruháza előtt papírdoboz- maradványokat Olvaszt a járda a márciusi hóié. Azt bizony nem a szél fújta oda, árut hozhattak benne a boltba! S milyen az ember szeme? Nemcsak a piapírt, hanem az eldobott csikket, gyufát is észreveszi. De emeljük följebb a tekintetet, s olvassuk a kirakatban: „Figyelem! Községünk részt vesz a füstmentes falu pályázatban. Alapfeltétel: nyilvános helyen, közterületen nem szabad dohányozni! Kérjük ennek betartását! HNF Biz." így szól tehát a vezse- nyiekhez a „kérés”, ami inkább fölszólítás. Abban az értelemben legalábbis, hogy a tény tudomásulvételét kéri: beneveztünk, kész, HNF Biz. Érzi ezt Droppa Zoltán, a népfront községi bizottságának elnöke is, sorolja hát kérdés nélkül: — Nem így kellett volna, hanem megkérdezni, előbb megnyerni az embereket, és az egyetértésük tudtával elküldeni a pályázatot. De- hát szorított a határidő. Ügy voltunk vele, beadjuk a pályázatot, mert veszíteni nem fogunk, csak nyerhetünk. Tisztábbak lesznek a közterületek, és ez már önmagában sem kevés. Droppa Zoltánhoz a tanácsházáról igazított Kálmán Dezsőné, az elöljáróság vezetője és kolléganője azzal, hogy ők nem sokat mondhatnak, mert az akció úgymond a népfront „önálló” kezdeményezése, ök — az elöljáróság és a tanács — természetesen támogatják, támogatni fogják. De- hát most még, ugye, jószerével nem is tették közzé nyilvános fórumon, hogy beneveztek. Látogassak el az esti falugyűlésre, ott fogják kihirdetni. Erre biztatott a népfront elnöke is, így aztán este visszatértem Ve- zsenyre. A mozi — a kultúrház — nagyterme szép>en meg is Hát igen, ebben van valami. De soroljuk még, mi kívánkozott ki a vendégekből. Az, hogy szinte egy emberként magáévá tette a falu az akciót, az utcán rászólnak az idegenre. Türelmesen, udvariasan, valahogy így: elnézést, nálunk az Utcán nem dohányoznak. Hogy sikerült megnyerni ezt a nagy egyetértést? Ügy, hogy Tigyi Istvánná végigjárta az intézményeket, a munkahelyeket, a társadalmi szervezetek vezetőit és már a benevezés előtt megismertették az emberekkel a pályázat feltételeit, kérték egyetértésüket. És csak mindezek — a közvélemény alapos szondázása — után küldték el a jelentkezést. — Nem állítom, hogy nem akadnak ellenpártiak — gondolkodik hangosan a fiatal népfrontelnök —, hiszen mindenütt akadnak. De a kezdet jól sikerült. Mellesleg tisztáznunk kell a Hungária Biztosítóval, hogy a falu szélén, a helységnévtábla mellé ki helyezze el „Füstmentes falu” táblát; ők, vagy mi? Őszintén kívánom Tisza- ugnak a sikert! Térjünk vissza egy év múlva arra, mire fordítják az egymilliót. Mert — ahogy Tigyiné mondja — az sem mellékes, sőt nagyon jól jönne. Lehet, hogy az a millió egy orvosi lakást jelent, vagy egy pedagógus szolgálati lakásának árát vagy az óvoda felújítását. Hát ezt sem árt 1988. januárjának végéig szem előtt tartani. telt, mondanivalóban sem akadt hiány. Hattól fél nyolcig vártam. Vártam M. Nagy Sándor népfronttitkár fölszólalását a füstmentesség ügyében. A fölhívás ismertetése mellett ő maga másik két témát is említett a falugyűlésen — a szeméttelep, a szervezett szemétszállítás dolgát, meg az utazást —, amelyek tényleg fontosak. Nemcsak azonnali választ, hanem sürgős intézkedéseket is igényelnének. Még egy jó félórát vártam — hallgatva, je- gyezgetve a hozzászólásokat —, aztán eljöttem. A pályázatot este nyolcig, negyed kilencig senki sem hozta szóba. Ha a hallgatás beleegyezést jelent, akkor azt mondhatjuk, hogy a vezsenyiek „egyetértőleg tudomásul vették” a benevezést. Nem állítom, hogy a falugyűlésen nem kellett szóba hozni a pályázatot. De hogy így, az ezer egyéb gond között elvészve, kiben milyen nyomot hagyott, azt még megjósolni sem tudom. Azt viszont állítom, hogy ha tényleg nyerni akarnak a vezsenyiek a pályázattal, akkor tenniük kell valamit. Persze most még nagyon az elején járunk, hamar jóra fordulhat a dolog. Erre biztatást egy másik, udvariasabb hangú felhívás ad, amelyet a kultúrház előterében olvashattunk a falugyűlés alkalmával. A nagytermen kívülrekedt késönjö- vők, ott az előtt a plakát előtt szívták cigarettáikat. * * * A pályázati kiírás szelleme egyértelmű — s ezt Tiszaugon hamar tisztázták; nem csikkvadászatot indítanak a közterületeken, hanem az egészség megőrzésének társadalmi programjához csatlakoztak. Az alapfeltétel teljesítésén túl másra, többre is vállalkoznak; legközelebb például a körzeti orvos tart előadást a témáról. A lényeg mindenképpen az, hogy nem kampányról, hanem folyamatról van szó. Mindany- ryiuk — egészségéről. Egri Sándor Először valamit a megismerkedésről. Szikszai István a jászdózsai falugyűlésen okos gondolatait világos okfejtéssel tárta a község elé. A szép szál, idős ember tisztes szóval kért otthont g helytörténeti gyűjtemény számára, és ahogy beszélt, szavainak nyomatékával éreztetett^ valamit egyéniségéből. A nyakasságig menő ' önérzetről, a rejtve-hivalko- dó .életbölcsességről és a mindezek fölött uralkodó önmérsékletről árulkodott rövid beszéde. Hát ez adta a gondolatot, hogy az ott elhangzott nyúlfarknyi beszédét folytassuk. Ebéd utáni sziesztáját zavarom meg. A kiskonyhában a búbos melletti nyo- szolya tövében a jókora bőrcsizma két szára ■ duplacsövű ágyúként mered a plafonra. — Kell még nyáron is. A fogságban megfagyott a lábam. érszűkületem is van, így a kánikulában is fázik — mondja magyarázélag a lábbelikén elakadó pillantásomat nyugtázva. Aztán megismerve jövetelem célját — márhogy a falu történetébe ágyazná bele saját életét is — cigarettára gyűjtés néhány szippantásnyi gondolkodási idő után valóságos helytörténeti tanulmányt rögtönöz. — Dédapám ’48-as honvéd volt... De nem is itt kezdem. Volt nekem két tanítóm. Egyik a székelyföldről származó Imre Lajos, a másik Kiss Artúr. Tőlük tanultam én hazaszeretetei, nekik köszönhetem, hogy mindig is szívszerelmem volt a történelem. Meg valahogyan magam is ott éltem benne. Bendó Flórián, dédnagyapám, részt vett a ’48-as szabadságharcban . Két lánya volt, az egyik Anna, a másik Apolló. Az utóbbit* vette feleségül Kiss Salamon, aki 1849-ben mindössze háromesztendős volt. Vele esett meg, hogy az egyik este egy részeg osztrák tiszt tért be a házukba két közkatona társaságában. A tiszt felkapta a gyereket, és amikor a felcsúszott pendely elárulta, hogy a csöppség fiú, az osztrák dühbe gurult: — Te ebadta Kossuth fajzat! kiáltotta és ki akarta dobni a fiút a hóba. Egy szomszédasszony és a két jobb érzésű katona akadályozta meg ebben. — Miként őrizte meg a családi legendárium ezt a múltba vesző esetet? — Bendó Annát Tóth Vendel nagyapám vette feleségül, s miután a gyermekeik szétszéledtek náluk éltemén a fiatalságomat. A télesti bandázás a felnőttek foglalatossága volt, hogy engem mégis megtűrtek ezeken, annak köszönhettem, hogy értettem a tüzeléshez. Tudtam, mikor kell venyigét, mikor taposott tőzeget tenni a sparheltba, de az én tisztem volt a köpőláda tisztántartása is. Itt hallottam sokat emlegetni az 1863-as nagy szárazságot. Igazj sorscsapás volt ez: már ’62 őszén elmaradt az eső, a vetések nem keltek ki, a pásztorok lehajtották az állatokat a kiskunsági jász-legelőkre, de hamarosan visszatértek onnan a marhák csonttá sová- nyodva. Aztán jöttek Nóg- rádból vállalkozók mert, hát olyan nagy volt az ínség, hogy még a jászoltetőket is meg kellett etetni a tehenekkel. Nós, ezek a palócok felajánlották, hogy felesbe ki teleltetik a marhákat. Rá is állt a falu. csakhogy mire a legyengült jószágokat felhajtották Északra, a fele elhullott. — Az esemény lehangolóan szomorú — ön mégis fellelkesülve meséli a történetet. .. — Igen, mert az őseim a szememben ekkor váltak naggyá. Nem volt tej, nem volt hús. Békési Mátyás, egy sokgyerekes gazda egy hatkilós kenyérért odaadott egy tízkadrátos kertet — de Jászdózsán ebben a nehéz időben nem halt éhen senki! Támogatták, csak kisegítették egymást az emberek. Meg aztán segített a jó isten is: 1863 őszén, mintha csak kárpótolni akarta volna a népet a sors, megjött az eső. Az első vizet, ami a Tárnában megjelent az őrsi határtól a nagyfogadóig cigányzenével kísérte a nép. — Szép igaz mese, alighanem fénypontja volt mindig a bandázásnak. Közben pedig ön felett is telt-múlt az idő... — Apám 1930-ban meghalt, a földet, amit hátrahagyott. egymásután hagytuk ott: én 1938-ban beiratkoztam a mezőgazdasági szakiskolába, és 1940-ben végeztem. Előbb Fejér megyében dolgoztam dr. Szegő Miklós birtokán, majd Jász- karajenő határában dr. Németh Balázsnál. Mit mondjak? Reggel kettőkor már talpon voltam, és este tízkor hirdette az intéző a másnapi parancsot. Sok munka — kevés pénz. Amikor 1942 október 5-én berukkoltam, egyetlen fillérem sem volt. — Miként vészelte át a háborút? — Tán szerencsésnek is mondhatom magam. Csics- kás voltam, aztán gépkocsi- vezető a ludovikásoknál. A frontra nem kerültem, de a viszavonulás során belekeveredtem egy szörnyű bombázásba. Drezdát érte a támadás, mi magvarok egy kis erőbe menekültünk. Feltűnt, hogy egyetlen német sem tart velünk, persze, hogy nem, mert ők tudták, hogy a kies liget egy lőszerraktárt rejt. Mi csak akkor jöttünk erre rá, amikor a repülők túlzott buzgalommal szórták oda a bombákat. A harmincnyolc fős szakaszunkból tizenheten maradtunk életben. Futottam én is az egyik komámmal, amikor éreztem, hogy valaki megüt hátulról. De aztán semmi. . . Mit csinál a magyar baka, ha elmúlik a közvetlen veszély? Rágyújt egy cigarettára. Én is jgy tettem: leültünk a bajtársammal, füstöltünk, egyszer csak azt mondom neki: — Nézd már, az utászcsizmám meg tele van vérrel! Szilánkot kaptam. Az orvos nem vette ki, azt mondta, majd vándorol ez valahová. Hát vándorolt. Már a gyomromnál járt, amikor Jászberényben 1964- ben a főorvosasszony kése alá kerültem. Húsz évig hordtam a babszemnyi szilánkot. — Mi várta itthon a háború után? — Egyetlen kalap, amit a fejembe nyomtam. Napszámba jártam, aztán lementen} aratni Tengelicre. Az egész nyarat végig gürcöltük, majd az elszámolásnál kiderült, hogy csak a fejadagot vihetjük haza, a többit megváltották egy félpár bakancs árával. Itthon részesaratást vállaltam. Nagy munka volt, húsz hold is jutott egy kaszára.. Négy év alatt összegyűlt egy ekére, egy rozzant kocsira és egy vak lóra való. Amikor 1959-ben beléptem a tsz-be, kilenc hold saját és hét és félhold kishaszonbérben lévő földet vittem be. — A közösben, aztán révbe ért? Sokat sejtetően elmosolyodik. — Hát nézze... Szerettem a kis tanyámat, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszul teltek a téesz- es évek. Igaz, volt benne ilyen is. olyan is. Állattenyésztő voltam két évig. Két esztendeig meg gyalogmunkás. Aztán megint állattenyésztő lettem, később meg vagonkirakodó. A darálónál húztam legtovább: 13 évet egyvégtében. Ekkor a tüdőm beteg lett, éjjelj őrnek tettek, ahonnan két év múlva 3800 forinttal jöttem nyugdíjba. Házat építettem — no, hogy azt meg kishí- ján elmosta a ’63-as árvíz. — ön, mint amolyan múltat őrző ember, nyilván ppn- tosan emlékszik a szomorú esemény minden momentumára. — Hát az már biztos: itt a kis konyhában csónakáztak a lábasok a víz tetején, de a frissen épült nagy házam lábazata is vízben állt. Az állataim kint voltak a tanyán, a disznókat csak- csak sikerült csónakkal behozni, de az üszők kint maradtak. Szemcse, hogy jöttek a szovjet katonák segíteni, nem is tudom mi lett volna velünk nélkülük. Nekem azért hozzájuk sem volt nagy szemcsém. Állok a ház előtt, alattam a víz hullámzik, amikor az utca végén feltűnik egy szovjet kétéltű jármű. Leintem mint ma a stopposok szokták az autót, magyarázom kézzel-lábbal, vigyenek ki a tanyára, mert ott vannak az állataim, elindulunk, hatalmas robajjal kavarja a vizet a propeller, egyszer csak megakad egy tuskóban. eltörik és ömlik is befelé a víz a leszakadt motorborítás helyén. Dolgozott a szivattyú, de azért a helyzetünk nem volt rózsás. Az egyik katona gumiruhában kiszállt, és a nyakig érő vízben elkezdett a partfelé gázolni. Kiért, segítséget hozott, de én ezt nem vártam meg. Egy csónakot intettem le, amelyik aztán visz- szavitt a faluba. — És önnek milyen élete volt? — kérdem Szikszai Istvánnét, aki élénk érdeklődéssel követi férje élet- történetét, és időnként fej- bólintással erősíti meg a mondanivalót. — Hát. milyen... Batyuztam, piacra jártam Gyöngyösre. Este elutaztunk, éjjel a váróteremben bóbiskoltunk, és hajnalban már ott álltunk a standnál. Volt, hogy hetente háromszor is fordultam, de ha itthon voltam, akkor meg nyakamon a sok jószág. Nem unatkoztunk, az biztos — mondja, és jóízűt nevet is hozzá a gömbölyű kis asz- szony. A férj folytatja. — El is gondoltam sokszor, mit is akarok én mindenáron megőrizni ebből a sok gürcölésből... Aztán persze elvetem a dolgot, mert hát a haza szeretetét, amit én az őseimtől, meg a tanítóimtól kaptam, csak tovább kell adná. És Szikszai István tovább adja. Végig bandukolt eddigi életén, és a csizmájára a 66 év alatt a történelem pora rakódott. Jászdózsa történelmének őrzői közé tartozik. akik makacsul létezni akaró közösségbe tömörültek. A napokban kiállításuk nyílt a művelődési házban, ahol a múlt tárgyi emlékeit állították glédába. De - fogják egymás kezét is: országjárásra szerveződnek, most éopen Kecskemétre készülnek. összetartanak, mert tudják: a sok egyes ember múltja együtt a történelem. Palágyi Bél» „Kérés” a vezsenyiekhez
