Szolnok Megyei Néplap, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-04 / 80. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. ÁPRILIS 4. Óballa — huszonöt év múltán Az autóbusz nagyokat huppanva döcögött Törő k- szentmiklósról Óballára. A rizsföldeket megülő ködből óriásmadárként röppentek elő a varjak. Kár kár, kár ...! Mit sajnáltok már annyira? — évődött a varjakkal az autóbuszvezető —. tán azt, hogy tsz-ben a föld. Azt bizony sokan károgják. így érkeztem meg Óballára 1962. január utolsó napjaiban, tehát 25 évvel ezelőtt. Egy panaszoslevél hívására mentem: „Teljesen nyakunkra ült a tsz-vezetőség, sógor, koma itt mindenki...” Az út alig jobb, mint akkoriban volt. Érződik, látszik ugyan rajta, hogy azóta új aszfaltköpenyt húztak rá, de a nehéz munkagépek letördelték a szélét, a kátyúkba viz maradt télire, a többit elintézte a fagy. Keresem azt a panaszost aki az 1962-es névtelen levelet írta. Szerencsém van .. . Kiteszem a jegyzetfüzetemet a konyhaasztalra, felírom: Óballa, 1987. március 24. — Most megírja a nevemet? — Nem, most se, ahogy 1962-ben sem árultam el. Csak arra lennék kiváncsi, igazat ad-e akkori önmagának. — Mit mondjak?! A sír szélén vagyok, azok meg, akikről írtam, már lennt. Halottról jót vagy semmit. De nem is voltak azok utolsó emberek, nyugodjanak, nem. Így utólag, annyi év után inkább az az igazság, hogy a tszcs-re haragudtunk inkább, de a vezetőkre próbáltuk rákenni. Amikor már jobban alakultak a dolgok, a tisztikarral is összebékül- tünk. — Jó egészséget! — Az kellene ... Ahogy a bolt irányába megyek, megismerem azt a házacskát, ahonnan disznóölőkéssel zavart ki a „jós.” Pontosabban nem a jós, hanem a javasasszony férje. Egy nénikét — nemcsak egyet! — gyógyítgatott. Oda szemte- lenkedtem, ahogy a házbéliek mondták, mert nem hittem a szóbeszédnek, hogy létezik ilyesmi 1962-ben. Most egy fiatal asszonyt láttam az udvaron. Boszorkányokról pedig többet ne essék szó! — gondoltam. Óballa története nehezen követhető nyomon. De nem is ez a témánk, ebből csak any- nyit merítünk, amennyi a későbbi következtetések levonásához okvetlenül szükséges. A név Árpád kori magyar nemzetségből származik. 1332-ben és 1337-ben szerepel a pápai tizedlajstromban, később elpusztult a falu. Az 1793-as térkép még pusztát sem jelöl, majd 1850 körül Balla-pusztát településként jelzik. Tőrökszentmiklós gyarmata vagyunk — mondták többen 1962-ben az iskolában tartott tsz-zárszámadó közgyűlésen. Petróleumlámpa világította — úgy-ahogy — a nekihevülő arcokat. Némi ellenszenv ma is érződik a törökszentmiklósi külterületen „a város” iránt. Elsősorban Törökszentmik- lós hagyományos vonzása okozta a „keserveket”. 1857 és 1920 között ugyanis a város népessége megduplázódott, a Tisza-parti hátságra települt lakosság Törökszent- miklósra történt bevándorlása már ekkor megkezdődött. Pedig a múlt század utolsó évtizedében már iskolája is volt Balla-pusztának, 29 éven keresztül főbírája, s egészen az 1940-es évek elejéig gyűjtötték a pénzt a templom építésére. Közbeszólt a háború, se pénz, se templom, csak egy harangláb maradt. — A város széle meg az én óballai házam között pontosan 12500 méter a távolság — mondja Boda Pál, az óballai tanácstag. amikor a Moszkvicsán hazafélé gurulunk. _•— Ez ma már nem távolság — kockáztatom meg. — Nem, fulajdonképpen nem, csakhát mégis rossz érzés, ha csak kétszál vékony drót köt össze bennünket a várossal. Nézze, most is reperálják, hol jó a telefon, hol nem. Egyébként nappal a boltba van telepítve a telefon, este a kocsmába, aztán éjszakára egy lakásba. De nem nagyon bízunk a telefonban, inkább a gépkocsitulajdonosok beosztják maguk között, hogy mikor, ki a soros, ha valami baj van. Ilyenkor az „inspekciós” nem issza meg vacsora után a nagyfröccsét. Az orvos hetente egyszer rendel. .. Szóval, sok minden jobban van, mint volt, de sok minden rosszul van... A fiatalok nemigen jönnek vissza. 1962-ben háromszázhúsz, 1980-ban kétszázötvenkettő, tavaly már csak százkilenc- venkilenc lakója volt a külterületi településnek. Közben az idő békét teremtett. Az egykori Búzakalász Tsz beolvadt a törökszentmiklósi Aranykalászba majd kialakult a Tiszatáj Tsz. 1963-ban kigyúltak a villanyfények Óballán is. A település zártsága engedett. 1966-ban az iskolát körzesí- tették. Éppen idejében. Idézet az 1962. február 3-án lapunkban megjelent, említett óballai riportból. „— Szőke László tanítót keresem. — Én vagyok. Csendes, szófián ember, olyan szemekkel, amelyekre azt mondják, a telkekbe lát. — Miért gyenge Balián a tanulmányi átlag? — Sok a szellemileg elmaradott gyerek. — Miért? — Ennek hosszú sora lenne. A múltban Óballán íratlan törvény volt, hogy óballai csak helybélivel köthet házasságot. A föld miatt. Az egész falu rokonság.” A gyerekeket autóbusz viszi, hozza. Az óballaiak a közlekedésre nem panaszkodnak, délelőtt, délután két-két járat fordul a város és „Bállá” között. Piacnapokon — szerdán és szombaton még kettő. A Tiszatáj Termelőszövetkezetben dolgozókat — traktorosok, gépkezelők, szerelők, stb — a szövetkezet autóbusza utaztatja. Néhány munkavállaló kivételével csaknem minden óballai kenyérkereső a tsz-ben boldogul. A Törökszentmiklósi Városi Tanács illetékeseitől kaptam egy kézírásos feljegyzést: Balta telep (!) fejlesztése a címe. Változtatás nélkül adom közre: „Központilag biztosított pénzeszközből az V. ötéves terv utolsó évére megoldódott a település vezetékes ivóvíz ellátása. 1983-ban 250 négyzetméter járda, 1985-ben 450 négyzetméter járda épült, amelyhez a lakosság társadalmi munkával járult hozzá. 1985 év elején átadásra került az orvosi rendelő, mely a normáknak megfelelően felszereléssel ellátott. Rendelés heti egy alkalommal, havonta egyszer pedig tanácsadással látja el az alapellátást. 1985-ben került átadásra egy 100—110 négyzetméteres alapterületű kereskedelmi-vendéglátó egység a Törökszentmiklósi Afész üzemeltetésében. 1986-ban biztosítva lett 100 ezer forint tanácstagi alap, melyből autóbusz-förduló, útalap és járdaépítés valósult meg .. — Az ivóvíz, az nagy dolog. Van nyolc kutunk, de a lakások 90 százalékában bent a víz — mondja a tanácstag. — De a bolt az elhibázott válami. Ha hárman- négyen bent vannak, már mozdulni se lehet. Mézeskalács boltocska. Fából építettek mögé egy fészerfélét, ez a raktár. Asszonyok a boltban: — A töltelékáru mindig ugyanaz. Már ráuntunk az egyforma ízre. — Nekünk 28 forinttal mindig többe kerül a vásárlás, ha be kell mennünk Miklósra. — Miért nem árulnak itt bőségesen fagyasztott árut. Miklóson, annyi van, hogy Tiszát lehetne vele rekeszteni... — Mikor lesz már gázcsere-telepünk, azt mondja meg! Cikkezni könnyű, de jönne ide lakni! Hajaj...! Most éppen ott tartok, hogy mennyire nehéz ... A Törökszentmiklósi Városi Tanács az előzőekben említett fejlesztése jelentős összegét nem adta meg, de annak nagyságára következtethetünk, ahogy az Óballán lakó családoktól befolyt adó, községfejlesztési hozzájárulás legújabban teho szerénységére is! De... Bódi Vince a Tiszatáj Tsz- től ment nyugdíjba. A tsz- alapításig jómódú középparaszt volt, mintagazda. A Búzakalászban brigádvezető- nek választották meg. Hamar „sok lett a rovásán”, abban az 1962-es feljelentőlevélben ő volt az „egyik hajcsár”. Ma is kemény a kézfogása, egyenes a tekintete. — Az ökörfarától jött emberekkel, tehát a volt uradalmi cselédekkel volt a legtöbb bajom, ók eleinte úgy gondolták, hogy közös —, vigyük. De értettem én szegényeket, akár mennyit ütköztem is velük. Bennük volt még az uradalmakból hozott düh. .... De ne hány- torgassunk, megfizettek ők sokszorosan az akkori fegyelmezetlenségeikért. Sokszor hónaljig érő hófúvásban mentek etetni, odafagyott a kezük a lánchoz, amikor az itatóvizet húzták, volt aki, hónapszám kenyéren, aludttejen, vereshagymán élt. Aztán ők is megtanultak dolgozni, becsülni a „vant”. A java itt maradt a földnél. De az járt jobban aki hűtlen lett, elment a városba: ennek, annak. Aki meg végiggürcölte kezdettől a tsz-mozgalmat: hát... nehéz kimondanom: csak — éppen hogy nyugdíjon él! — Jóerőben van, hogy lekopogjam ... — Mi nem lehetünk máshogy, nekünk halálunk órájáig dolgoznunk kell, hogy megéljünk. Csak éppen filléres a hasznunk. Eladtuk a tojást egynegyvenért — a legnagyobb télvíz idején — a kereskedőknek, a fiúnk, a lányunk meg megvehette háromhúszért, háromhatvanért a városban. Hányszor emelték már a takarmánytápok árát is. Ah! Itt van ennek a parányi boltnak az ügye. Azért nem jobb az áruellátás, hallom, mert mi itt kevesen vagyunk, négy-öt kilót a mi tiszteletünkre nem szállítanak a cégek. No. szépen vagyunk! Ezért küz- ködtünk, hogy ezt megérjük! Méltánytalannak érzem .. . A törökszentmiklósi tanácsban még legtöbb az emberség: a rászorulóknak mindennap hozzák az ebédet. Kell is: elnyűtt öregek élnek itt... Néhány ház üresen áll. A telek olcsó, de már négy új épület jelzi, hogy Óballán fordulat várható. Az isten háta mögött szemlélet zsugorodik.. Egy német vagy francia, netán egy Budapest környékén élő ember nagyon csodálkozna, hogy a nemzetközi főútvonaltól, egy dinamikusan fejlődő várostól tizenkétezer-ötszáz méterre eső település „mesz- szi van”. A régi térképeken látható óballai hátság — a történelem során mindig letelepedésre csábította az embereket. Nem jóslat, következtetések dolga: néhány évtized múlva óballa az akkor már az urbanizáció hátrányait is érző Tőrökszentmiklós jó levegőjű. zajtól mentes, a gyönyörű természeti tálba simuló része lehet. Ideális lakóhely, amelytől jó úton tizenöt perc autójárásra vannak a nagyáruházak, a rendelőintézet. a könyvtár, a mozi. A ..városimádat” máris csökkenőben van. De most még vajúdik a jövő az óballai Tisza-oarton. Tisztelet azoknak, akik itt maradtak a hajdani pusztán, s dolgoztak azért, hogy napjainkra ott állhasson az a testes gépmadár a település melletti .szükségrepülőtéren. Mert ennek a gépnek a kifutópályája az 1950-es évek végéig nyúlik ám visz- sza! Ezt lenne kár elfelejteni... Tiszai Lajos Rég láttam ilyen szép fokföldi ibolyát így, március vége táján, lakásban. Friss virágú, élettel teli, dús bokrú, amilyennel többnyire csak kiállításon vagy virágboltban találkozik az ember. Ennek az ibolyának titka van. Az asszony esővízzel locsolja, szeretettel ápolja. Az asszony, aki elmondhatná magáról: jr „Édes mostoha Az öcsödi Molnár Lajosné persze nem mondta ezt. Bennem fogalmazódott meg a Alacsony, szemüveges, ősz hajú asszony, bizakodó derű az arcán, a szemében. Könnyen beszél, jó barátságban van a szavakkal. A férje magas, sötét szemű férfi. Ö nehezebben szólal meg. — Mind a tizenhárom gyerek olyan, mintha a sajátom lenne — magyarázza az asz- szony. — Soha nem éreztem, hogy „mostohák”, nagyon aranyosak, kedvesek voltak, hálás dolog volt foglalkozni velük. A Nádudvari családba 1945-ben kerültem, — meséli. — Az első férjem felesége meghalt, ő pedig ottmaradt hét gyerekkel. A legkisebb hathónapos volt, amikor hozzájuk kerültem. Ez a kislány valóban olyan nekem, mintha a sajátom volna. Aztán tneghalt a férjem, én meg ott maradtam egyedül a hét gyerekkel. Sokat kellett dolgozni, de a szüleim, szegény emberek voltak, mindenféle munkát megtanultam hát. A másoA férj hozzáfűzi: — Igaz, ami igaz, nagyon nehezen éltünk akkoriban. Három és fél évig hadifogságban voltam, aztán itthon munkát vállaltam. Nemcsak a munkahelyemen dolgoztam, a ház körül is sokat. — Tizenhárom gyerekre kellett is. Mikor keltek naponta és mikor feküdtek? — Mondhatom azt, hogy éjjel-nappal dolgoztunk. Hajnalban keltünk négy órakor, este tizenegykor feküdtünk. — A földművesszövetkezetnél dolgoztam, a mező- gazdaságban ; voltam kenyérboltban, fűszerüzletben eladó — sorolja azasz- szony. — Kellett a pénz, minden munkát megfogtunk hát. — Szigorúan neveltük a gyerekeket — meséli a férj. Azt csinálták, amit mondtunk nekik. Vittük őket kapálni, kaszálni. — Igen. — teszi hozzá az asszony. — Az apjuk szigorúbb volt hozzájuk, mint én. — Hát nem is engedtem meg nekik a luxust, — bizonygatja a férj. — És mi számított luxusnak? — érdeklődöm. Hosszan gondolkozik a válaszon. — Hát ha például valamelyiküknek már volt ünbeszélgetés alatt. Tizenhárom gyereket nevelt fel. Egyik se volt a sajátja. dik férjem, Molnár Lajos a szomszédban lakott, vagyis ebben a házban, ahol most beszélgetünk. Meghalt a felesége, és itt maradt hat gyerekkel. A férj csendesen ül, nem szól bele a beszélgetésbe. Kíváncsian fordulok hozzá. — Egy évig éltünk így. Én akkor a gépállomáson dolgoztam, kevés időt töltöttem itthon. Szerencsére a nagyobb gyerekek már tudtak gondoskodni a kisebbekről, rájuk lehetett bízni a főzést, a takarítást. A Bem utca egyik házában élt egy asszony, hét gyerekkel. A szomszédban élt egy férfi hat gyerekkel. — Még én ajánlottam neki feleségnekvalókat — nevet az asszony. — Aztán megkérte a kezem. Azt mondta, úgy látja, ezzel a héttel is egész jól boldogulok. Hát megmondom őszintén, nagyon nehezen adtam rá magam, hogy még hatot elvállaljak. neplő kabátja, de még másikat is akart. Kérdem: hogy lehetett megfogni a pénzt? Hogy jutott mindenre? Tizenhárom gyereknek ennivalóra, cipőre, ruhára, iskoláztatásra? A pontos válaszokat már elnyelték az évek. A forintok rakosgatásának művészetéről, a számolgatások aprólékos gondjáról leginkább akkor tud beszélni az ember, amikor éli. Az azonban ennyi idő után is kiderül, hogy az asszony otthon sütötte a kenyeret, a kertben is sok minden megtermett, jószágokat tartottak a ház körül. Meg aztán, a nagyobb gyerekek már dolgoztak, kerestek, ők is segítettek enyhíteni a gondokon. A faluban sokan csodálkoztak rajta, hogy lehet boldogulni ennyi gyerekkel. Bevallom: én is közéjük tartozom. A titokról próbáltam faggatni Molnárnét. — Nagyon türelmes voltam mindig. — feleli. — Öröklés vagy akarat kérdése? — örököltem is e tulajdonságokat az édesanyámtól, de akarat kérdése is. Mindenkiben van türelem, csak nem mindig él vele. Mondja meg őszintén, amikor hazajöttem a munkából, és tudtam, hogy a gyerek rosszat csinált, hát hogy jött volna ki, ha nekiesem és megverem? Hogy fogadott volna másnap engem? Sokat segítettek a ház körül. Volt úgy, hogy rosz- szul sült el. Egyszer a kapuban várt a lányom. Én azt kértem, mire hazajövök, gyújtsanak be, hogy tudjak ebédet főzni. De ő buzgó volt, megfőzött hát. „Anyuka, én paradicsomlevest főztem, de valami hiányzik belőle” — így fogadott a kapuban. Megkóstoltam: az volt a baj, hogy sok vizet tett bele. Öntöttünk még hozzá paradicsomot, és mindjárt jóízű lett. De ha én lerohanom, hogy ez nem jó, akkor biztos nem főz többet. Családi ünnepek — Hogy lehetett a két család életét összehangolni? Megint mosolyog. Eleinte nem értem, aztán ráfipve- lek; egy kis ravaszság, elnézés van a mosolyában. — Sokszor nem tudta a jobb kéz, hogy mit csinál a bal. I Többet nem mond erről. Aztán, kis hallgatás után így folytatja: — Sok mindenen keresztülmentünk, de úgy érzem, sikerült az életünk. A gyerekek hazajárnak ma is. A fiatalabbak anyukának szólítanak, az idősebbek Jusz- tika néninek. A tizenhárom mind szakmát tanult. Van közöttük pék, kőműves, kollégium- igazgató. A legfiatalabb 34 éves, a legidősebb most ment nyugdíjba. Az ország különböző részein élnek, kettő Öcsödön telepedett le. A névnap, a születésnap, az ünnepek összehozzák a családot. — Most volt a születésnapom, — meséli Jusztika néni. — Az egyik gyerek jött, a másik ment, egymásnak adták a kilincset. Kérdezték is a szomszédok, mi van nálunk. mire ez a nagy jövésmenés? Annyi szeretetet kapok tőlük, amennyit néhá- nyan az édesgyereküktől sem. Búcsúzóul fügével kínál. A lányától kapta. — Mindig hoznak nekem valamit. Olyan dolgot, ami különleges; narancsot, banánt, füeét. amit felénk nem naavon lehet kapni. Állunk a kapuban. Nézem a házukat: takaros, rendben tartott kis épület, de meglátszik rajta a „vállán hordott” idő. Az ablakban diadalmasan nyílik a fokföldi ibolya. Vonzza a tekinteteket. Élet ebben a dermedt tavaszi télben. Paulina Éva Egy férfi és egy nő Türelem kellett Boltot nyitott Kunszentmártoix- ban az UNISZÖV. Elsősorban a megye exportra is termelő ipari szövetkezeteitől kap árut az UNITÉBA, de megtalálhatók benne a Tisza Cipőgyár kedvelt termékei, sa FÉR által biztosított olcsó áruk is. A szövetkezet célja a bolt megnyitásával — az áru- választék szélesítése mellett, — a kis jövedelmű családok ruházkodási igényének kielégítése.
