Szolnok Megyei Néplap, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-25 / 97. szám

8

Irodalom, művészet

1987. ÁPRILIS 25.

Svantek János;

A látogatás

Melankólia

Herceg Árpád:

Mert kevesebb a fejszecsattogás

Nagy sétákat teszek április bimbózó erdejében - mintha költözőmadár volnék, cifra toliakkal ékes és nemrég érkezett, de máris ráúnva utcazajra, gyermekzsivajra, kiröppenő mert kevesebb a fejszecsattogás,

a gyökerek közt mocorgó bogár,

rügyek robbanása érthetőbb fülemnek pedig hát : mi most nekem ez a szivárványos évadi

a ringató égzengés mi most nekem? a könnyű zápor?

barackfa-gyilkos hómező?

mit suttoghat a kósza hírekkel tüntető tavasz?

Fodor Ákos;

Hódolat az öregek előtt

Arcuk ráncbaszedte a haszontalan időt.

Az élet méze bennük megikrásodott.

A legkeservesebb-életű is: édes.

A leghitványabbjuk is: kincstár.

Vaderna József:

Párizsi pillanatfelvétel

yanakodhatott volna az

G italra, a rengeteg kávéra is, az éjszakázásokra vagy a túlfeszített munkatempóra. Mégis inkább arra hajlott, hogy betegsége okát a biológi- kummal mélyebben, titkosabban összefüggő jelenségekben lássa, amelyek az orvosok kutató műszerei számára mindenkor hozzáférhetetlenek maradnak.

Ahogyan a hús fogyott a csontjairól, és ez pontosan követhető volt a kórházi gyorsmérlegen, valami egyszerű magyarázat közeledtét érezte, aminek felfogásához pusztán csendre volt szükség maga körül, és ezt részben el is nyerte azáltal, hogy a kényszerű kezeltetés kiszakította a meddő és zajos hétköznapokból, melyek mozgalmassága minden rendező elvnek ellenállt.

Betegségében az zavarta leginkább, hogy szinte teljesen megsárgult. A fájdalom, a különféle gyógyszerek hatása már csak izzott, nem lobogott benne, és higgadt energiái, úgy érezte, kristályossá párolják mindazt, ami azelőtt zavaros és híg volt, csak a külső világ szelelőnyílásait kell gondosan elzárnia.

Micsoda gyönyörű nő — szólalt meg, amikor Anna elment, a mellette levő ágyon az öreg, akit talán már csak makacs élniakarása tartott távol a proszektúrától. — És hogy szeretheti magát... Pedig nem érdemli meg. Maga aztán nem érdemli meg. Miért keserítette most is így el?

— Ügy találtam, hogy a halálnál is keserűbb dolog az asszony, aki olyan, mint a hurok, a szíve háló, a karjai bilincsek — szavalta a Prédikátor-könyvből az öregnek, aki süket, mint a nagyágyú. A vizitnél a főorvos szájáról próbálja leolvasni, hogy mit kérdez, és mindenre azt vágja rá, / hogy panasz- mentes.

— Nem, nem igaz — helyesbített erre most vékony, magas hangján az öreg. — Nincs, aki méltatlan lenne a szeretetre. De maga akkor is egy önző, lehetetlen fráter.

Pedig nem volt önző vagy gonosz. Sosem volt annyi ereje, hogy megkeményítse magát ilyen negatív magtartásokban, de kapcsolatuk Annával már jó ideje haldoklóit, és most, éppen most végképp nem volt szüksége rá, és persze senki másra, amire némi büszkeséggel gondolt.

Egyébként csak Anna látogatta.

Előbb, míg várt reá, eltökélte, hogy nyomasztóan fog viselkedni, a távolságteremtés formai eszközeihez nyúlván, ahhoz a brilliáns képességéhez, amellyel korábban is sikerült állandó feszült bizonytalanságban tartania Annát, sőt olykor még — egészen mély lelki rétegekből és nem csekély erőfeszítés árán — az asszony agresszivitását is felszínre hoznia.

Most persze szükségtelen lett volna ilyen messzire mennie, elég játékalkalmat kínált maga a betegség is. amelyről hol szigorú tárgyilagossággal, hol néhány köny- nyelműen odavetett szóval, de mindenképpen nagyon szűkszavúan beszél majd, egészében véve úgy, mint akiben alig fékentartha- tó düh és undor támadt saját testével szemben.

Azért rendbeszedte magát, sőt még meg is borotválkozott. Nem kívánt ugyanis külső fogásokkal élni, belülről akarta megformálni a szerepét, mint a nagy színész, akinek nincs szüksége arra, hogy púpot ragasztasson a hátára, ha nyomorékot játszik. Annánál, akinek érzékenységét az erős kontrasztok iránt jól ismerte, nem téveszthette hatását, hogy ilyen dög- rovásos állapotban a gavallért adja.

A látogatási idő közeledvén köpenyt húzott magára, és kiült a folyosóra. Zsebében ott volt a kezelőszoba kulcsa, amelyet egy százasért kapott meg Feritől, a félidióta ápolótól. — Aztán ne vigyék túlzásba — vigyorgott, amikor átadta.

Meg volt róla győződve, hogy Anna képtelen lesz most lefeküdni vele. Látni fogja rögtön a csapdát, amelybe a visszautasítás veti, de nem kerülheti el. Sosem sikerült igazán becsapnia Annát, de az asz- szony nem tudhatta, hányadán áll vele, mint ahogy nehezen nyerhet hiteles képet egy épület valódi architektúrájáról az, akit mindig csak a hátsó ajtón engednek be.

Amikor megpillantotta a folyosón Annát, még besütött a délutáni nap az ablakon, és hátulról világította meg az asszony alakját, amely, tudta jól, most is olyan, mint amikor megszerette, egyszerűen nem fogtak rajta az évek. Sosem hitte volna, hogy egy asz- szonyi test ennyire időtálló.

Volt azonban a szép nőkben valami nyugtalanító vonás, és ezt érezte most is, amikor Anna karcsú, sötét sziluettje közeledett felé, hogy mintegy varázsütésre, királylányokból csúf varangyokká változhatnak.

— How do you do? — kérdezte az asszonyt, mikor az odaért.

— Ne bohóckodj most. Nagyon kérlek.

—• Miért? Mert elbőgöd magad? Olyan borzalmasan nézek ki? — pojácáskodott dallamosan köszörülve a torkát.

Az asszony egy darabig szótlanul figyelte, aztán megkérdezte: — A leleteid megjöttek már?

— Nem tudom. Nekem nem mondanak semmit — nevetett fel, és fújtatott aztán aprókat az orrán keresztül. — De nem is érdekelnek — tette hozzá elsötétülő arccal. — Végül is a szenvedés teljesítmény- jellegű, ezen a területen meg otthon vagyok. Ez különben is férfimunka. — összehúzta . szemöldökét, összecsücsörítette a száját, és elnézett az asszony válla fölött a zizegve bekapcsolódó neoncsövek irányába. — Ti. nők tulajdonképpen halhatatlanok vagytok a mi számunkra, minthogy általában ti lehettek jelen a mi pusztulásunknál. És ezt persze nem is szívesen mulasztanátok el.

Anna hallgatott.

kkor hirtelen megra£ gadta az asszony kezét: — Nem, ne haragudj, nem szabad most haragudnod rám... mostanában egy kicsit.. de te tudod, hogy csak te vagy nekem. .. Ügy örülök, hogy eljöttél — tört ki végül, mint aki már képtelen arra, hogy felbuggyanó meleg érzéseinek továbbra is gátat szabjon. — Gyere, gyere most velem — húzta magával az asszonyt.

Amikor bezárta a csupacsempe kezelőhelyiség ajtaját, elengedte az asszony kezét, és le-föl kezdett sétálni a szobában. Tulajdonképpen nem sok kedve volt az egészhez, és még az is eszébe jutott, hogy talán nem is a saját jelenetében mászkál itt, hanem valamiképp Anna rendezte így a dolgot.

— Hoztam egy kis meleg élteit — mondta az asszony. — Meg kellene enned, mielőtt kihűlne...

— Később, később — legyintett, és megáll a műanyag lepedővel borított ágy mellett. Lekapta magáról a köpenyt, és széles, hanyag mozdulattal az ágyra terítette. — Vakon bízom a felépülésemben — mondta, és kioldotta derekán az övét. A bő kórházi pizsamanadrág nyomban lecsúszott róla, és ő úgy állt benne, mint egy kék. pocsolyában. Lehúzta a felsőrészt is, és előrelépett: — Ecce homo — mondta, és széttárta a karjait.

— Ezt most nem lenne szabad — mondta Anna csendesen, de aztán lassú mozdulatokkal vetkőzni kezdett. — Igaz, te sosem törődtél az ilyesmivel.

Hangjának nyugodtsága meglepte. Nyoma sem volt szavaiban a könnyed feddésnek, a kamaszos felelőtlenségért cirógatva megróvó asszonyi-anyai zöngének. Ügy hangzott, mint egy végleg lezárt ügyről alkotott semleges vélemény.

Az asszony nem vetkőzött le teljesen, inkább csak hozzáférhetővé

tette magát, és komoly természetességgel szeretkezett, ahogyan a nők azzal a férfival fekszenek le, akibe már nem szerelmesek.

A hiábavalóságoknak milyen sorát kell még megcselekednünk, hogy tökéletesen elfeledtethessük magunkat — tűnődött később a húslevest kanalazva, miközben szemével a kézmosó fölé hajoló asszonyt figyelte.

— A férjed tudja, hogy bejársz hozzám? — kérdezte.

Az asszony kiegyenesedett. — Igen — felelte először saját arcának a tükörben, és csak aztán fordult a férfi felé: — Tudja.

— Helyes — mondta, és félretette a lábast. Bfpndd meg neki, hogy a kór nem hatolt bennem még olyan mélyre... szóval legnemesebb szerveim még nincsenek veszélyben. De ha ő akarna megölni, akkor sietnie kell.

Felállt az ágyról, és az asszony háta mögé lépett, átkarolta, és csontos, sárga arcát a vállára helyezte. Most mindketten a tükröt nézték.

— Bemennél az orvoshoz? — szólalt meg kis idő múlva.

Anna oldaltlépett, és szembefordult vele. — És mit mondjak neki?

— kérdezte. — Hogy a szeretőd vagyok. és érdeklődni szeretnék.. . Jó — mondta aztán, és lehajtotta a fejét — majd kitalálok valamit.

Míg várt az asszonyra, már újból kint a folyosón, érezte, hogy megszédül, le kellett ülnie, örült, hogy Anna most nem látja, csak az öreg csoszogott le-föl előtte nagy, csónakforma papucsaiban. Tíz folyosóhosszat tett meg ilyenkor délután. Korábban vele tartott ő is, valami védettséget vagy előnyt érzett mellette, mint a szép lány, akinek csúnya barátnője van. Tegnap éjjel az öreg felült az ágyban, és fuldokolva köhögött. — Istenem, hát ennek soha nem lesz vége? — kérdezte két roham között a sötétben. De aztán méregbe jött.

— Ha annyira húzod, hát vidd csak, uram. Mindig is a tied volt, én már elengedem. — Most megint olyan arccal mászkált, mint aki nem adja könnyen. Volt valami méltatlan és közönséges ebben a hosszú vonakodásban, melynek alján, bárhogy takargatta is, érthetetlen és sértő ellenszegülés lappangott.

— Te egy mázlista vagy — lépett oda hozzá Anna, és kicsit beletúrt a hajába. Most látta ma először mosolyogni.

Felemelkedett a pádról. — Azt mondták, hogy...? Tényleg? — Két kezébe fogta az asszony arcát, és hosszan megcsókolta. Na — mondta aztán nevetve, de emlékezetesnek szánt, átható tekintettel — hát akkor jól nézz meg. — Valóban szerette volna, ha az asszonyban megmarad ez a kép. — Jgy néz ki egy mázlista. De ez akkor is túl fog élni — bökött fejével a közeledő öreg felé. — Pedig orvostanhallgatók egész csoportjait viszik az ágyához, mert tudják, hogy nála mindent megtalálnak egy helyen. Nem, nem hallja. Töksüket — tette hozzá Anna ijedt mozdulatára, és még mindig nevetett.

elekarolt az asszonyba. — Te, ha látnád, ahogy ott fekszik, és szinte rémületbe viszi az igyekezet, hogy minél engedelmesebb és tanulságosabb eszköze legyen a diagnosztikai bemutatónak... Ja és képzeld, a múltkor meg fölajánlotta a csontvázát a kórháznak — folytatta hadarva, nehogy az asz- szony időnek előtte gyanút fogjon. De Anna már nem figyelt rá, az arcán végigfutott egy könnycsepp.

Ekkor értek egyvonalba az öreggel, aki a gyengék előzékenységével megállt, hogy elhaladhassanak mellette, miközben vizenyős szemeit Annára függesztette.

— Magát emlegette az utolsó pillanatokban — mondta néhány nappal később az asszonynak, amikor újból találkoztak, és feléje nyújtotta bütykös vén kezét.

Hatalmas köd van. A fény fővárosa délelőtt tízkor besötétedett. Mintha a Napkirály gyertyáit sorra leoltogatta volna valaki, metszőén hideg szél fújt. Az Eiífel- torony kettémetszve látszik: A csúcs eltűnt az ideiglenes égben, s már-már nem tudom: a torony tartja-e az európai borút vagy a köd támasztja a vas oszlopot. Amely végül is attól szép, hogy nincs semmi értelme.

A Trocadéro téren állunk. Előttünk homorú épület, mint a Szajna felé görbülő két hatalmas tenyér, a Chaillot-palota keleti és nyugati szárnya. Előtte tér, mindenki siet, fázik. A köveken néger fiúk térdelnek, árusok. Farmernadrágban és pulóverben, alig felöltözve kínálják az afrikai egzotikumokat. No és a giccseket. Ügy néznek fel, mintha imaszőnyegről figyelnék a forgalmat, háttal a toronynak.

Kissé előrébb, négy-öt lépcsővel lejjebb, két motoros rendőr ber- regteti Hondáját. Nézik a buszból kiszálló turistákat, fekete bőrszerelésükben mosolyognak. Mozdulatlanok. Aztán egyszerre felmotoroznak a lépcsőkön, a kis téren a legnagyobb foirdulatszámra berreg- tetik a motorokat, s egy villanás alatt ott teremnek a négereknél. Elzavarják őket. Aztán le sem szállva a Hondáról, leugratnak a lépcsőkön és elmennek.

Az egyik fekete bőrű fiú leveszi szőnyegéről a követ, s akkora szél fúj, hogy felgöngyölíti. Fut portékája után. Aztán aki arra jár, felszedegeti és visszaadja.

Kár, hogy a Napkirály nem láthatta. Aki esténként, ha nem sütött a Hold, az utcákat gyertyákkal világíttatta ki. ö állíttatta fel a rendőrséget is. (Már akkor sem volt valami fényes a közbiztonság Párizsban.)

Most is bármelyik pillanatban, bárhol robbanhatna bomba. A francia fővárosban a szirénázásokra már senki sem kapja fel a fejét. Olyan természetes, mintha egy kávét kérne az ember az utcasarkon. Száguldoznak a motoros és az autós rendőrök, a terrorizmus túlsó végletei. Mindenhol ott vannak látszólag, de a valóságban a lehetetlenre vállalkoznak. így aztán a racionalitásban is irracionálisak — elküldik a néger fiúkat.

Ahogyan a Szajna folyik odalenn, eszembe jutnak, amik a metróban történtek. Kábítószeres fiatal férfi támolygoíF a kocsiba, nekidőlt az ajtónak, s gitározni kezdett. Énekelt. Valami furcsán nyers, de mégiscsak hajlított dallamokat. Franciákat. Csak a külföldiek figyelték, s az az érzésem, hogy itt végső soron mindent a külföldiek figyelnek. A párizsiakat nemigen érdekli Párizs. Gyönyörűen énekelt, amikor az egyik állomáson két rendőr szállt be. A fiú