Szolnok Megyei Néplap, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-25 / 97. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1987. ÁPRILIS 25.

Sz<r*Jb<d*

Ne kerüljük a konfliktusokat

Valamikor a politika kereste a konfliktust, élezte az osztályharcot, még a párton belül is az ellenséget kutatta. A különböző megtorló intézkedések, zaklatások hatásárra, üldözött vadként éltek nemcsak az egykori kizsákmányoló osztályok képviselői és családtagjai, a régi rendszer minden rendű és rangú kiszolgálói, hanem némelykor a dolgozó osztályok tagjai, parasztok, munkásemberek is. *

E politika természetes reakciója az együttműködő készség, majd az 1970-es évektől a kompromisszumok, túlhangsúlyozása, a konfliktusoktól való félelem, az indokolatlan önkorlátozás. A Társadalmi Szemle márciusi száma érdekes írást közöl, Fejlődés és konfliktusválla'lás címmel. A szerző, Csermely Péter ifjú biokémikus élesen kritikus következtetésekre jut.

„Az elmúlt harminc év eredményeként iétrejött Magyarországon a nemzeti egység, a közmegegyezés. Az egység kialakításának első évtizede után azonban megjelent az elkényelmesedés is. A politikában adódó választási lehetőségek a jövőt az egyén boldogulása szempontjából a „Kinek lesz jobb” és a „ki fogja viselni a változások terheit" típusa kérdés föll sem merült. A „gyarapodás programja” rövid távon, napi, anyagi érdekeink révén tett minket magyarokat egységesen érdekeltté az ország előrehaladásában. A „ma is jó — de holnap még jobb lesz” alapérzése nagyon keveseket sarkallt arra, hogy nyugalmukat (néha egzisztenciájukat) kockáztatva komoly konfliktusokat Vállaljanak a „lehetne holnap még annál is jobb” homályos ígérete miatt. Kialakult az egy- részt-másrészt politikája. Az országban lassacskán mindenkinek igaza lett: kinek egyrészt, kinek pedig „másrészt”. A kon- fldktusmentesség, az egység szinonimájává vált”.

Nyilvánvaló, hogy a politikának nem lehet érdeke sem a konfliktuskeresés, a feszültség szítása, szakadatlan fenntartása, sem konfliktusok kerülése, elleplezése. Mindkét szélsőség: a rejtegetés is, az élezés is növeli, magában hordja a robbanás veszélyét

Az idézett szerző a felsőoktatásból meríti a konfliktusbujtatás példáit, ám azok a gazdasági, a társadalmi életben még inkább tetten érhetők. Éveken, évtizedeken át támogattuk például a ráfizetéses tevékenységet, a vállalatok tucatjait, az élenjárók, a jól jövedelmező cégek rovására. Az eszközök, a források átcsoportosításával fékeztük a jobb munkára ösztönző, kényszerítő hatásokat, a jövedelmező tevékenységnek gyors fejlesztését. A gondokat a konfliktusokat azonban csak elodáztuk, s most élesebb formában újra viszontlátjuk.

Az emberi bölcsesség eleve a fölösleges ütközések elkerülését, az alkalmazkodás, a kompromisszumok keresését sugallja. Nehéz viszont eldönteni, hogy meddig tart a bölcsesség, a tolerancia, a tapintat és hol

kezdődik a kényelem-, a nyugalomszenetet. Az emberek, köztük felelős vezetők ugyaniadba tehetik akkor is elkerülik az összeütközéseket, amikor azzal már ártanak az általuk képviselt ügynek. Az élő szervezetet ugyanis megterhelik a feszültségek, ezért élettani szempontból természetes a, védekezés a stresszhatásokkal szemben. De az ember mindenekelőtt társadalmi lény, s a védekező mechanizmust erkölcsi- politikai kontroll alatt tartva elkerüli a megalkuvást, elutasítja a kényelemszeretetet.

•

A fejlődés természetes velejárója a küzdelem, a harc, a meglévő értékek átörökítésekor lényegesebb eleme a változás, az új születése és térhódítása. A beidegződés, a megszokás pedig nagy úr, a túlhaladott régi meghaladása konfliktusokkal jár. Napjaink fejlődése pedig a szokásosnál is konfliktus igényesebb. A nehezebb gazdasági helyzet ugyanis eleve szűkíti a mozgásteret, a tartalékok körét, a kompromisszumok lehetőségét. Miközben a vitáik, a feszültségek egyre kevésbé rendezhetők hatalmi szóval. Növekszik a demokratikus fórumok szerepe, s nélkülözhetetlen a különböző (egyéni csoport, vállalati, ágazatig területi) érdekek felszínrehozása, ütköztetése és érvényesítése.

A sokkoló hatásokból már eddig is kijutott a fogyasztónak, de a jövőben egyre inkább a dolgozónak is része lesz benne. A minap még helytállásáért elismert kohász, bányász esetleg új szakmát kénytelen tanulni a munkahelyéhez hű öntő, forgácsoló pedig másik válllalatot keresni.

A várható szelektív fejlesztés természetes kísérői lesznek a konfliktusok, olykor a fájdalmas döntések. Az igazgató, aki tegnap még megerősített állásában a vállalati tanács, az ötéves ciklus lejártával1 egyértelműbb megméretésre, pályázatra kényszerül. A bizton, nyugodt tegnapot kockáztatjuk a bizonytalan holnapért.

Napjainkban nem elég csupán a megszokással', a. rossz beidegződésekkel szakítani, a fejlődésnek szó szerint ára van. Túlfutottunk a költekezésben, avagy lemaradtunk a források bővítésében? Nézőpont dolga Tény, hogy most a gazdaság egyensúlyának helyreállítása, szerkezetének átalakítása horderejét, de munka- és áldozatigényét tekintve a szocialista iparosításhoz mérhető. Az elkerülhetetlen lakossági hozzájárulások egy része teremthető elő' csupán a teljesítmények növelésével, a megtakarítások ösztönzésével. A fogyasztást korlátozó kényszerű lépések viszcnt — igényes felvilágosítás és őszinte tájékoztatás mellett is — legfeljebb megértésre számíthatnak, lelkes támogatásra nem. Mindez a konfliktusok tűrését és feloldását egyaránt nehezíti. De nincs más választás. Az ország a gazdaság jövője a tét. A fejlődés határozott menetirányát követve nem kerülhetők el a népszerűtlen döntések, legfeljebb körültekintéssel, emberséggel a fájdalom enyhíthető.

Kovács József

/

Levonult az első tavaszi árhullám a Tiszán. Igaz, hogy Szolnoknál csak a ISO oauUcnéteri értő el, ám ennek ellenére — különöseit a hobbisok körében — igen sok- kárt okozott, mert a mélyebben fcítVő területeket döntötte a víz. Sajnos, néhol még a mezőgazdasági művelés alatt dió területeken is megszenvedték az áradási.

(Fotó: Csíkos)

Igen nélküli igenek

I Élettárs: „1. Odaadó, igazi házastárs, 2. Valakivel házasságkötés nélkül, természetes házasságban élő személy.” (A magyar nyelv értelmező szótára).

Ismerősként visszaköszönő kifejezéseket használva, itt hamisan csengene az az állítás, hogy a most. hatvanéves kunhegyesi Halas Lajos 1955. augusztus 14-én mondta ki a boldogító igent élete jobbik felével, Julianna asz— Korábban már voltam házas, öt évig kínlódtunk egymással, pedig arra áldását, beleegyezését adta hivatalosan is minden földi hatalom, de a frigy mégsem sikerült. Én jobbra mentem, a nejem balra, majd a szakítás után úgy határoztam: engem hatlovas szekér se húzhat többé egyetlen anyakönyvvezető elé sem. Amikor összetalálkoztunk Jucival, már neki is elmaradt a háta mögött tizenhárom hónapnyi civakodás, rossz házasság. Tizenhat évesen kötötték be a fejét, ámbár pár hónap teltével kiderült: korai volt a konty. Mondtam neki: ha elfogadsz így, amilyen vagyok: morzsolgassuk együtt a napokat, de tanúk előtt nem kerítelek körbe paragrafusokkal, mert így, amikor akarod könnyen szabad lehetsz.

Ügy tűnik, egyikőjük sem akarta ezt az úgymond nagy szabadságot, pedig azóta több mint harminc esztendő váltotta egymást. Jöttek a gyerekek: sorban egymás utón. összesen tizennégy, akik közül tizenkettő most is él. Lajos bácsi a kőolajosoknál dolgozott, Julianna asszony pedig otthon szervezte a nagy család mindennapjait.

— Nehéz volt, kutya nehéz, különösen akkor, amikor öt gyerek is járt iskolába. Helye volt még a fillérnek is, de az asszonyt nem engedtem máshová dolgozni, mert életünk fő értelmének azt tartottuk: családban nő- jönek fel a gyerekek. Ezt a nehéz munkát ő végezte. Ezért nem szórtuk szét az apróságokat, adtuk napközibe, és noha a nagyobbak már saját otthont alapítottak, ez a kis ház megmaradt nekik afféle családi kikötő— Emlékszem, kezdetben egy kicsit orroltam is rá, mivel akkor még a kocsmában dolgozott, és amikor betértem, nem szolgált ki — így János.

A történet megértéséhez hozzátartozik: okkal, hiszen János akkor még 18 éven aluli volt, mivel 13 évvel fiatalabb az asszonynál. Igaz, aki figyelmesen szemügyre veszi őket inkább Csantavé- rinét nézné ennyivel kevesebbnek.

— Legényember került a házához. Mit mondott a falu?

— Ez is, mint minden csoda, pár napig tartott csak. elvégre azóta tizenhét év pergett le. Érdekes módon a gyerekek is szerették, mert valahogy jobban el tudott velük játszani, mint én. Az anyósom kezdetben kifogásolta a kapcsolatunkat, de hát ez is régen volt.

— Ha szabad kíváncsiskodnom, ki a „miniszter”?

Vitathatatlan lenne tagadni, hogy az efféle viszony kialakulásában éppen úgy szerepe lehet a férj utón járó özvegyi nyugdíjnak, lakásnak, mint egyéb megfontolásoknak. És ugye az sem véletlen, hogy az egyéb „megfontolások” élén egy fiatal párnál elsősorban a szerelem áll. Ez történt a most 24 éves kunmadarasi Juhász Julianna és a két évvel idősebb Patócs Ottó esetében is.

— Kinéztem magamnak már amikor'14 éves múlt.

szonnyal. Hamisan, mert noha 32 éve vállalták és vállalják egymást jóban rosszban, a még ma is jókötésű, deres hajú családfő soha nem esküdött meg gyermekei anyjával. Hogy miért?

nek, révnek. Amelyik férjhez megy, megnősül, és átmenetileg lakásgondokkal küszködik, nálunk húzza meg magát, amíg egyenesbe jut.

— Mondták, nem jó ez az élettársi viszony, mert jogi szempontból az örökösödéssel baj lehet. A mi örökségünket: az összetartozást, a szakmát, egymás szerete- tét, egyetlen jog sem érinti. És ezek nem akármilyen jussok!

— Nem lenne igaz, ha azt állítanám nem akartam elvenni az asszonyt. El én, de mindig közbejött egy, lakodalom, így oda kellett a forint. Amikor 25 éves kapcsolatunkat ünnepeltük, gondoltam: lesz, ami lesz, megkérem a kezét.

— És?

— Képzelje, nemet mondott. Így érvelt: mit gondolsz, ennyi pénzt áldozni egy papírra? Amikor Kati most érettségizik, Irénék építkeznek, érkezik az újabb a tizenegyedik unoka. Szóval maradtunk így, csendestársaknak. Pedig amikor az első öt gyerek született, akkor még olyan törvény volt, hogy külön belügyminiszteri engedély kellett a Halas név felvételéhez. Elvégre ha van papír, ha nincs, azért ezekhez a gyerekekhez nekem is adódik valami közöm.

Abban, hogy két felnőtt között élettársi viszony alakuljon ki, nemcsak egy korábbi rossz házasság lehet az oka, hanem valamilyen emberi tragédia is. így volt ez a tiszaörsi Csantavéri Jánosné és Bíró János esetében is. Az asszonynak 1968-ban meghalt a férje, és magára maradt általános iskolás kisfiával, kislányával. Két év mÖlva költöztek össze mostani élettársával, pedig a kapcsolat nem így indult.

— ö — mutat rá nevetve János.

— Könnyen összeszoktak?

A férfi bólint.

— Talán a dohány az egyetlen, amin olykor összezördülünk. Kossuthot szív, erős dohányos, én előre megveszem neki a heti adagot, de bizony sokszor szerdán már egy szál sincsen — folytatja az asszony.

— De azért csak veszel újra — mosolyodik az ember, mint aki tudja, nem kötötte rossz kormányoshoz az életét. És hogy bonyolultabb legyen a helyzet, tavaly májusban további érdekes rokoni szálak szövődtek a két család között. Az asszony fia János húgát vette el. Ilymó- don tehát — ahogy magyarázták — az anyós egyúttal a nászasszony is. Nem beszélve arról, hogy János, mint testvér, ha úgy tetszik azóta nevelőapa is. Egy szó mint száz: nem bogozom tovább a rok/óni kötelékeket, bár annyi igaz, nem köznapi esettel állunk szemben.

Pesten dolgoztam, ő még tanult, de már benne volt a

„kosárban”.

— Szemtelen — válaszol Juli félig szemrehányóan, félig elismeréssel.

— És mi tetszett benne, Ottó?

— Az, hogy csinos volt: szép, kisportolt testű. Meg nem annyira nyávogós, mint általában a lányok.

— És Julinak?'

— Nekem? A vagápysága. No. nem olyan aszfaltbetyár szintű, de azért akadt neki.

Jól öltözködött, és úgy nézett ki. hogy végig lehetett vele menni az utcán.

1983-ban összeköltöztek. Juli anyja bizony akkor nem jó szemmel nézte ezt a viszonyt, mire a lánya csak ennyit mondott: anya, nem kötelező férjhez menni, ha két ember szereti egymást, ezt papír nélkül is teheti. Ennek már négy éve, és ők most is nagyon boldogok. Annál inkább, mivel azóta már két apróság is „kopogtatott”: Milán és Vivien személyében. Juli gyeden van, Ottó Túrkevére jár el dolgozni. Az asszonyka szülei tragikus hirtelenséggel haltak meg, és azóta egyedül élnek a lakásban, amelyet sajátosan rendeztek be.

— Az egyik szobát lakjuk, a másikban Ottó kondicionáló termet alakított ki, mert a sportért változatlanul mindketten rajongunk. A 172 centimhez 64 kilóm társult, és ismét ennyi szeretnék lenni — indokolja Juli.

— Én sem akarok elpuhulni — folytatja Ottó. Egyébként azt tervezik, ha letelik a három év, Juli visszamegy dolgozni a művelődési házba, és karácsonykor összeházasodna^ Nevetve mondják: így több lesz a kölcsön, mivel a házat is rendbe kellene hozni.

Az ismerősök közül többen kajánul megjegyzik, hogy a tiszafüredi Dózsa Mária, a Gyöngy presszó vezetője könnyű helyzetben van, hiszen a helyettese nem más, mint élettórsa, a Dunántúlról ide került Paár Károly. Ügy- is mondhatnánk, tervszerű, előre komponált kettőjük élete.

— Nem éppen így volt — mosolyog Mária — hiszen Károlynak nem vendéglős a szakmája, hanem hegesztő és lakatos. Amikor az itteni MHD-ben a nagycsarnokot építették, feltűnt, ha be is tért a presszóba, csak kólát, üdítőt kért. Ez bizony főnyeremény egy férfinél, mert ezen a szokásán azóta sem változtatott.

Egymásra utalva

Tizenegy éve laknak együtt. Mária neveli Károly előző házasságából származó fiát is, aki már 13 éves. Az asszonynak is hasonló korú a fia, a lánya pedig 22.

— Amikor kezdetben komolyodni kezdett a dolog: mondtam neki: már nincs szükségem a se eleje, se vége udvarlásnak. Helyette szeressük, segítsük egymást. Nekem is jó lenne egy megbízható támasz, és te is úgy állsz a világban, akár az ujjam.

Az eltelt évtized óta az ismerőseik szerint talán még hangos szóváltás sem adódott köztük. Mária a tervező, Károly a kivitelező, az árubeszerző. Otthon nincs „miniszter”; kettős a felelősség, a mimika, hol az egyikük' található az üzletben, hol a másikuk. Szóval felváltva dolgoznak, és dédelgetnek egy szép tervet: ha a gyerekeket is útjukra bocsátják, meglátogatják az anyakönyvvezetőt. Két igen erejéig.

A világért nem akarom még csak sugallni sem, hogy minden élettársi viszony maga a földi paradicsom, elvégre akad nem is egy, ahol az üvöltözés, az ital, meg a pofonok is a napi együttélés kellékei. Mint ahogyan ez a megállapítás a házasságok egy részére is sajnálatosan ráillik. Szó sem róla, társadalmunk ma is házasságpárti,, a jog ugyani* azért egyfajta védelmet is nyújt a családban élőknek. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a tartalmas, szép emberi kapcsolatok soha nem magától értetődő következményei az anyakönyvvezető előtt elre- begett igeneknek. Ügy gondolom ennek igazolására írásunk szereplőin kívül bármelyik olvasó bizonyára temérdek további jó és rossz példát sorolhatna szűkebbbővebb környezetéből.

•

D. Szabó Mikló?

Tizennégy gyerek szülei

Mari asszony a „miniszter”

Fiatalok is vállalják