Szolnok Megyei Néplap, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-18 / 92. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. ÁPRILIS 18. A Néplap vendége Kaptár F. József Vállalati Irányítás Aki „heccből” került a képernyőre Maguknak adnak tanácsot A televízió székházába nem könnyű belépni. Szigorú rendészek őrzik a bejáratot, és ha az embernek nincs belépője, vagy neve nincs leadva a portán, reménytelen vállalkozás lehet a bejutás. Káplár F. Józseffel telefonon megbeszéltük a találkozót, így a cerberusok készséges segítőkké válnak: a Híradó negyedik emeleti szerkesztőségi szobájáig szinte kézről kézre adnak. Itt aztán már otthon érezheti magát bármely tollforgató, mivel a szétdobált kéziratpapírokkal, tekergő telexkígyókkal, kiszáradt filc- to Illák kai, a legváratlanabb időpontokban felberregő te- telefonokkal telezsúfolt parányi helyiség éppen olyan, mint bármelyik szerkesztőségi szoba, bárhol szerte e hazában. A sarokban kattogó telex nyelvöltögető papírszalagjával arról győzködi az embert, hogy szabad szombat ide, szabad szombat oda, az élet azért nem állt meg a nagyvilágban. „Kapi” — ahogy a kollégái szólítják — az egyik sarokban szabaddá tesz egy talpalattnyi helyet, és kissé zavartan tárja szét a kezét: — Hát tessék, mire vagy kíváncsi? Nos, hát arra, amire leg- elébb kíváncsi voltam, már választ is kaptam: a nyilvánossághoz szokott ember is elfogódottá válik, ha nem ő tesz fel kérdéseket, hanem őt kérdezgetik. A rutin, no meg a hazai pálya előnye, átsegíti a pillanatnyi zavarodottságon és mondandóját akár szedőgépbe is diktálhatná. — Jászberényben, a Lehel Vezér Gimnáziumban érettségiztem 1968-ban. Kitűnő tanuló voltam, előfelvételit nyertem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre, hátra volt azonban még a katonaság. Futballoztam a Jászberényi Vasasban, a játékot a hadseregben is folytattam, így amolyan „operett katonáskodással” telt az idő. Amikor 1969-ben meghirdették a „Pályabelépő” vetélkedőt a televíziónál, katonatársaimmal heccből jelentkeztünk, mivel erre az alkalomra három nap eltávozást lehetett kapni. Tudtam, hogy több mint háromezer jelentkező közül kellene kitűnnöm, de- hát sikerülhet ez június 13- án, pénteken? — Miután itt beszélgetünk, gyanítom, sikerült... — A megszerezhető 44 pontból 41-et gyűjtöttem, s ez feljogosított arra, hogy Vitray Tamással elbeszélgethessek —* egészen pontosan ő beszélgethessen el velem. Megkérdezte, mit játszom a futballcsapatban? Mondtam, balhátvédet. Jó, soroljam fel a világ hat legjobb játékosát ezen a poszton. Végül abból a mezőnyből jutottam a televízió közelébe, amelyikből Gyulai István, Knézy Jenő és Szegvári Kati. — Ok akkor már kész egzisztenciák voltak, neked azonban még hátra volt az egyetem. — Igen: a nemzetközi kapcsolatok szakán 1973-ban végeztem és szereztem orosz, angol, valamint német nyelvtudást. A munkaviszonyom, mindezideig az első munkahelyemen, a televíziónál október 1-én kezdődött. A diploma megszerzése után két jól menő külker vállalathoz is hívtak, de én örömmel vállaltam a tévét az 1800 forintos fizetéssel. A Híradóhoz kerültem szerződéses munkaviszonyba, és írtam cikkeket a külpolitikai hírrovatba. Megtanultam hogyan kell egy 30 soros információból négysorosat gyártani úgy, hogy azért a lényeg ne vesszen el. ' — Biztosan ez is izgalmas volt, de azért a televíziós munka első vonala azoké, akik a képernyőn szerepelnek. — Erre is sor került: 1974- ben az NDK megalakulásának évfordulóján egy jegyzettel debütáltam. Aztán 1975- ben Afrikában jártam Losonczi Pállal, az Elnöki Tanács elnökével. Az útról film készült, és én is ott voltam a stábban. A vezető államférfiakat azóta gyakran elkísérem külföldi útjukra, most is Skandináviába készülődöm. — Es a nagy szerelmed a sport? — Valóbarv ezt a szálat elejtettük: amikor a televízióhoz kerültem,, bementem, Radnai Jánoshoz, a sportosztály vezetőjéhez munkáért. Azt mondta, pillanatnyilag nem tud foglalkoztatni, de szívesen lesz a keresztapám. ö vitt aztán el a Híradóhoz, ahol megragadtam. Azért kint voltam három nyári olimpián szerkesztői beosztásban, és ez nem kis dolog, de a sportriporteri karrieremet aligha tartják számon. — Valóban, a tévénézők azóta ismerik a nevedet, amióta a Híradó információit tálalod. — Ez pedig 1986 márciusa óta van, amióta Aczél Endre vezeti. Az előző főnököm azt mondta: olyan gyerekképem van, hogy a nézők nem veszik komolyan, amit mondok. Azóta kiderült, hogy nem így van. Édesapám Jászberényben mindig azt mondja, megismeri azt a Híradót, melyet éh vezetek, mert abban jóval több a sport. Így igaz, én csináltam rendszert a sportösszefoglalóból, szorgalmaztam a kupanapok bevezetését, és ha Debrecenből ide szólnak, mondjuk háromnegyed hétkor, hogy van egy összefoglalójuk NB I-es futballmeccsről, gondolkodás nélkül beteszem. — Mit változott a Híradó az Aczél-éra alatt? — Először is a műsorvezető főszereplő lett, ő az, aki megpróbálja eladni a műsort. Aztán felnőttnek tekintjük a nézőt: nem rágunk a szájába mindent, szeretnénk felkelteni az érdeklődését a világ dolgai iránt. Ha valami mélyebben érdekli annál, amennyire mi elkalauzoljuk, úgy a napilapokban, hetilapokban, folyóiratokban bővebb ismereteket szerezhet arról a témáról, amit a Híradó felvetett. — Gondolom, közben világjáró ember is lettél. — Igen, a nyolcéves kislányom éppen a napokban kérdezte meg, hogy hány országban jártam. Utána számoltam és kiderült, hogy harmincnégy helyen fordultam meg. Legutóbb éppen az arab emírségekben: meglepődve tapasztaltam, hogy ha egy férfi ott kézenfogva megy végig az utcán egy nővel. 3 ezer dollárra büntetik, ha két férfi teszi ugyanezt, a világon senki nem botrán- kozik meg rajta. — A minimális rádiós jártasságom ahhoz elég, hogy becsülni tudjam, milyen szépen, tagoltan és folyamatosan beszélsz. — Olvasok. Elárulok ugyanis egy szakmai titkot: mi is az 1951-ben, Amerikában szabadalmaztatott súgógépet használjuk. Monitoron megy az előre leírt szöveg és onnan kell leolvasni. Ha úgy hat, mintha rögtönzés lenne, ez a legnagyobb szakmai elismerés a számomra. — Miként zajlik az életed a televízión kívül? — Időtöltésnek ott a tenisz, aztán gyakran fordulok meg otthon Jászberényben. A külkertől sem szakadtam el végleg, a feleségem ma is ott dolgozik. A telefon közben kitartóan cseng. A helyemre Szilágyi János „pályázik”. Vele a tervbe vett vasárnap reggeli Híradó próbaadását beszélik meg. Az elképzelés az, hogy 30 percben a hét fonákját tekintik át, amolyan csevegős műsorban. A búcsúzás tehát egy mondat. Aztán újabb téma következik. Akár a Híradóban. Palágyi Béla Márciusban hatezer darabos nyugatnémet megrendelésnek tett eleget a Törökszentmiklósi Ruhaipari Szövetkezet. A Pullacher cég részére gyermeknadrágokat varrtak, ezáltal már az első negyedévben növelni tudták tőkés cxportbevételi tervüket. Képünkön az új modelleket csomagolja Buczkó Jánosné és Ludrlk Gáborné készáruraktáros (Fotó: Mészáros) Fehérvári Rudolfnak, a Jászberényi Aprítógépgyár igazgatójának álláspontját már csak azért is figyelemre méltónak tartottam mert vállalata tanácsának tagjairól nem akarta bebizonyítani, hogy 1985 végén kapott új megbízatásuk megkapása óta csalhatatlan gazdasági szakemberré nőtték ki magukat. Arról beszélt, hogy a napi munkájukat az esztergapad vagy a tervezőasztal mellett végző tanácstagok valószínűleg soha nem lesznek, nem lehetnek sokolda— Nálunk az 1985-ös választások idején az eredeti jelöltek 40 százaléka nem kapta meg a dolgozók bizalmát, és ennek végül is örülök. Annak a bizonyítékát látom ugyanis benne, hogy az aprítógépgyáriaknak egyáltalán nem volt mindegy, ki képviseli őket a vállalati tanácsban. Ha pedig így van az nekem nagyon jó, légüres térben nem lehet dolgozni, az igazgatónak éreznie kell, hogy akiktől a megbízatást kapta, azok a kollektíva döntő többségének véleményét képviselik. Megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül, és még az is jó, hogy aki a tanácsban igent vagy nemet mond, az feltehetően nem azért teszi, mert én vagy valamelyik másik főnök elvárja tőle. A vállalati tanács tagjait bárhogyan is szavaznak, csak megválasztóik hívhatják vissza, akinek tehát van véleménye, annak nem kell lapítania. Miért kell az Aprítógépgyár igazgatója által oly nélkülözhetetlennek tartott „hátország”? Amíg például egy-egy vállalati terv elfogadásáról a minisztériumban döntöttek, az ottani felkészült tisztségviselőkkel tulajdonképpen a gazdasági vezetés minden elképzelését el lehetett fogadtatni, hiszen a vállalat „kártyáiba fentről úgysem láttak bele,” értékesítési termelési lehetőségeit nem 'smerték. Tagadhatatlanul érdeke lehetett az igazgatónak és stábjának „alultervezni”, hisz így elkerülhette, hogy a tervet nem teljesítők jelentős összegektől eleső csapatába kerüljön. Más azonban egy tervet egy olyan testülettel elfogadtatni, amelyikben ott ül a vállalat minden fontos részlegének, termelő egységének az ottani helyzetet jól isme— Az idén szinte csak a döntés kockázatát kellett vállalnunk — beszélt példával illusztrálva az ellentmondás Kármán Antal, a Jászberényi Aprítógépgyár vállalati tanácsának elnöke. — Egyetlen esélyünk volt a (maximális célként kitűzött 10 százalékos keresetnövekedés elérésére: ha — számítva az exportnövelési pályázatokon nyerhető előnyökre — a tavalyi 88 millió forintos helyett 150 milliósra növeljük tőkés kivitelünket. Ennyi pluszt vállalni viszont csak beruházások árán volt reményünk. Tehát most fel sem merült a „bér vagy fejlesztés” ellentmondás. De az biztos, hogy nem lett volna ilyen egyszerű a helyzet, ha hosszabb távra kellett volna előre gondolkodni. Miért lenne biztosíték arra, hogy amikor van nyereség a bér- fejlesztés adóját megfizetni, mindenki azon töri a fejét, évek múlva vajon megél-e majd a vállalat. Más kérdés, hogy az idei bérfejlesztést fontosnak tartva most egy kicsit a jövőnkről is határoztunk. öregszik az Aprítógépgyár kollektívája, márpedig a nyugdíjba menők helyett jól képzett fiatalokat találni csak a jelenleginél 'jobb kereseti lehetőségeket kínálva lehet. Bár csak mindig ilyen „egyváltozósok” lennének a döntési szituációk!... Az említett „egyváltozóslúan képzett gazdasági szakértők, nincs is szükség rá, hogy azzá neveljék őket. Szokatlan volt a realitásoknak ilyen elismerése, mert az igazgatók, vezér- igazgatók általában tagadják (illetve idővel megszüntethetőnek vélik) ezt a „képzetlenséget”, ha pedig elismerik, szinte mindig eljutnak a vállalati tanács működőképességének megkér2 dőjelezéséig. Fehérvári Rudolf logikája azonban mintha más lenne. rő képviselője. Ilyen körülmények között — állította Fehérvári Rudolf — feltétlenül szükség van annak tudatára, hogy akikre a tervekben meghatározott feladatokat kiosztják, magukénak, saját törekvéseik teljesülését segítőnek érezzék teendőik elvégzését. „Bnél- kül az ember örökké attól rettegne, hogy akik végül is számon kérik tőle munkáját, keresztbe tesznek neki”. Hogy mi teremtheti meg ezt a bizalmat? Hajós Ferenc, a Törökszentmiklósi Baromfifeldolgozó Vállalat igazgatója szerint nem elsősorban az, hogy a legfontosabb gazdasági döntéseket a dolgozók képviselőinek bevonásával hozzák. — A tervezés mechanizmusa a „minisztériumi korszakhoz” viszonyítva valójában nem sokat változott. Továbbra is a gazdasági vezetők stábjának kell előkészítenie a döntéseket. A tanács ülésén kapott információk persze kiegészíthetik a már korábban figyelembe veiteket, én azonban sokkal fontosabbnak tartom, hogy a tanácstagok révén választóik minden információhoz hozzájuthatnak. A vállalatirányítási reform mellett szóló egyik legfontosabb érv az volt, hogy a tanácsok, a közgyűlések erősítik majd az üzemekben dolgozók tulajdonosi tudatát, így hozzájárulnak a dolgozó közösség által működtetett termelőeszközök észszerűbb kihasználásához. Aki azonban havonta béréből él, az természetesen inkább törekszik a fizetési boríték vastagítására, mint évek múlva kamatozó befektetésekre. Vagy az „aranytojást tojó tyúkot levágni” kevésbé érdeke annak, aki (vagy akinek képviselője) ott ül a Tanácsban? ság” azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy például az idei terveket megvitató vállalati tanácsülésen nem volt miről dönteni. Amikor az idén kitűzhető célok kérdése először került az ülés elé, az előzetes információk birtokában a tanács leszavazta a gazdasági vezetés elképzeléseit, a mo6t elfogadottról még kisebb tőkés exportnövekedés elérését sem tartotta reálisnak. A tervtárgyaláson azonban fordult a kocka (közben kedvezőbb külföldi értékesítési lehetőségekről érkeztek hírek); egy, a tervvariációk kidolgozói által javasolt változatnál feszítettebb — igaz csak kedvezőbb esetben elérhető — mellett voksolt a többség. Mert elérhető közelségbe kerültek a nyerhető előnyök, már érdemesnek látták vállalni a kötvénykibocsátással kölcsön vett pénz későbbi visszafizetésével vagy a szerelők hegesztési munkára küldésével járó hátrányokat is. Ennek a tervnek a megvalósítása lesz a gyár igazgatójának feladata, az ennek érdekében végzett munkájával kell beszámolnia, ezt kérik tőle számon még akkor is, ha ő szívesen látott volna egy biztonságosabban (megvalósítható tervváltozatot. Ügy tűnik, mintha az igazi felelősség csak az igazgatót nyomasztaná, állása, legalábbis évi keresete közvetlenül csak neki függ az elfogadott terv valóra váltásától. Hasonló kérdésekről beszélgetve a törökszentmiklósi Hajós Ferenc így vélekedett helyzetéről: — őszintén szólva az még eszembe se jutott, hogy teljesíthetetlen tervet határoz meg számomra a tanács, hiszen én is érvelhetek. Szóval — mert ez végső megoldásként adott — még sem fordult a fejemben, hogy én valamikor nem vállalom fel a célokat és lemondok. De ha már szóba került, hogy talán vásárra viszem a bőrömet, azt is el kell mondanom, hogy a döntés végrehajtására nemcsak az igazgató vállalkozik ám! Képviselői révén minden dolgozó. A számonkérés sem úgy néz ki, hogy összevetik például a terv számait és az év végi tényadatokat. A végrehajtásra ösztönző intézkedéseket eszközöket, én határozom meg, itt már sokkal korlátozottabb a demokrácia, így teljesen jogosan rajtam kérik számon a felvállalt feladat megoldását. — Az igen furcsa lenne — kapcsolódott „beosztottja” (?), főnöke (?) szavaihoz Csombori István, a törökszentmiklósi vállalati tanács elnöke, „hétköznap” a mezőgazdasági osztály vezetője —, ha a munkahelyi küldöttekre maradna a vállalati operatív intézkedések kidolgozása. Elég teher nekik — főleg alig több mint másfél éves gyakorlattal — nyugodt lelkiismerettel nevüket adni az ilyeneknél nagyobb hatású döntésekhez is!... Évek telnek el És mintha az ilyen szempontból vizsgált felelősség kérdésére rímelt volna a né- íhány aprítógépgyári vállalati tanácstag beszélgetésének ez a töredéke: — Én még most is szinte szorongok az ülések előtt, és közben is — vallotta be Koczka József, az üzemfenntartási főosztály vezetője. — Nem a döntés szokatlan, hiszen — nem is apróságokról — eredeti beosztásomban is szinte nap mint nap határoznom kell. Én is (és ahogy látom mindenki) kérdéseinkkel, hozzászólásainkkal és a többiek erre való reagálásával igyekszem magabiztosságom növelni. Szerintem később sem lesz elég az előzetesen kiadott írásos anyag alapos tanulmányozása vagy a gazdasági szabályzókban való jártasság. Az ülések vitája is formálja a véleményt, számos összefüggés csak ott válik világossá. És hogy miért a szorongás? Lehet, hogy igaza van, aki úgy gondolja, aki nem válik be tanácstagnak, az például technológiai osztályvezetőként még jól dolgozhat, akkor pedig mit veszít?... Jó lenne, ha ilyen egyszerű lenne, de ki képes odaállni munkatársai elé egy bukott tanács egykori tagjaként. Akkor már azt is érdekelné minden döntésünk előzménye, pontos következménye, akinek most teljesen mindegy van-e vállalati tanács vagy nincs. — A legnehezebbel azonban szerencsére még így sem találkoztunk — folytatta tanácstag-társa mondatait Fehér József gyártmányfejlesztő. — Nagyon is hihető, hogy amikor az ember már annyira érzi a „gazdasági törvények logikáját”, észre sem veszi; saját maga ellen cselekszik, ha ezek szerint dönt Márpedig tanácstagként nem saját és nem is választói szőkébb érdekeit kell szem előtt tartani. Miként tudunk majd egy kritikus helyzetben, például egy kényszerű létszámcsökkentést mérlegelve ezektől az ellentmondásoktól megszabadulni?... Évek telnek el, amíg annyi új szituációt kipróbálunk, hogy elmondhatjuk mit jelent a vállalati tanácstagság, a vállalatnak a tanács... V. Szász József Hátország Jövő, kontra jelen
