Szolnok Megyei Néplap, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-07 / 56. szám
9 1987. MÁRCIUS 7. Irodalom, művészet Tóth Lajos: Hajnal (olaj) Dienes Eszter: Tékozló fénysugár Kifestett ég alatt Két test forradalma ránkkövült alkonyat múlik egy éj után fáj ez a belülről Kell hogy a szívünkben dobbanó kárhozat tékozló fénysugár Mindenki mást szeret öröknek maradjonmindenki meghal itt hosszúnak az élet mi ez a szívemben Kár bogy a csókjaink robbanó ekrazit rossz tüzekben égnek Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban látható Szolnok megyei amatőr képző- és iparművészeti kiállítás anyagából válogattuk. Összeállította: Rékasy Ildikó szemrehányások özönét kaptam tőle viszonzásul: — Nem is tudsz játszani! ,Jól van, ördögadta! Majd megmutatom én neked! Nem fogom magamat hagyni! lépéseket. Ellenfelem furcsa, Hamar megtettük az első kiismerhetetlen stílusban játszott, azt azonban már nem hagyhattam megjegyzés nélkül, amikor „sakk” felkiáltással megragadta mindkét csikómat, levette őket a tábláról, s pillanatnyi tétovázás után melléjük helyezte vagy három gyalogomat is. — Te csalsz! — tört ki belőlem a jogos felháborodás. ő azonban csöppnyi figyelemre sem méltatott, átnyúlt a tábla felett, és Lesöpörte megmaradt figuráimat. — Matt! — kiáltotta diadalmasan, és tapsikolva felugrott a helyéről. — Ellenmatt! — ordítottam, és felborítottam a táblát. — Győztem! — mondtam neki hűvös fölénnyel, és elégedetten hátradőltem a széken. — Nem igaz, én győztem! — és mindkét öklével verni kezdte az asztalt. Szemügyre vettem a tótágast álló táblát, és a földön heverő bábukat, majd kényszeredetten felsóhajtottam: — Jól van, te nyertél. Te söpörted le előbb a figurákat. — Nyertem! Nyertem! — és szélsebesen pörögni kezdett, mint egy körhinta. Amikor pedig a forgástól és a győzelemtől szédelegve lehuppant az ágyra, megfogtam a kezét: — Gyere, megmutatom neked, hogy kell rendesen sakkozni! Legörbült a szája, az arca meg olyan lett, mintha vadalmába harapott volna. — Nem érdekel — válaszolta. azzal elővette kedvenc babáját, és magyarázni kezdte: — Tudod, babika. ha k;- rályszárnyon indítunk támadást, az ellenfél vezérét észrevétlenül azonnal zsebre kell rakni . . . A vendég . Gallusz Ákos a postájá' bontogatta. Külön rakta a folyóiratokat, külön a szaklapokat, külön a külföldi levelezést. — Fiam, ez neked szól! — Megnézte a borítékon a feladót. — Mirek Hradsky, Praha. Az asszony letépte a bélyeget a borítékról. — Elteszem Gyurinak. Ilyen még nincs neki.— Csak azután húzta össze a szemöldökét. — Mirek... Mirek... — Ismertem egy Hradskyt, de az Frantisek volt. Meséltem neked arról a marsovi- cei nyárról. Hány éve annak? Ki sem merem számítani. — Harminc. Legalább harminc. — Azt hiszem, a fiút hívták Mi- reknek. Egy olyan hosszú lógó. 0 pumpálta fel a biciklimen a gumit. — Feltette a szemüvegét, átfutotta a levelet. — Persze... ő az... Mirkó. De hogy nyomozta ki, hogy hol lakom? Hogy jutottam eszébe? Ennyi év után! Azt írja, hogy Pestre jön, talán még emlékszem rá. Az igazat megvallva, nem emlékszem. Az arcára egyáltalán nem. Csak arra, hogy egy langaléta fiú mászkált a kertben, rövid klotfcnadrágban. — Szóval... — Szóval azt írja, ha megengedem, felkeres. Majd áthívjuk Gyurit. Hencegni akarok az unokámmal. — De ugye, nekem nem muszáj bejönnöm? — Muszáj! Azzal is telik az idő, hogy bemutatlak: a férjem. Történész. Esetleg megemlítem, hogy „Parasztforradalmak Kelet-Euró- pában” című munkán dolgozol. Panaszkodom rád, hogy mindened a munka, percre be van osztva az időd. Gallusz már a postájába merült. Fontossági sorrendben olvasta a leveleket, aláhúzogatva sorokat, felkiáltójeleket pöttyentve a margóra. Néha megdörzsölte a feje- búbját, tenyerével körbeszánkó- zott -rajta, ami nála a szorongás jele volt, hogy hátha újból megszólal a felesége, kizökkentve őt a megszokott munka menetéből. Az asszony jól ismerte a mozdulatot, de most nem vett tudomást róla. — Olyan vékony voltam akkoriban, hogy elfújhattak, mint a pitypangot. — Megtapogatta pár- nás csípőjét. — Hát igen... Kibújt a cipőjéből, a lábujjait mozgatta. — Tudtam is én, hogy mi a fáradtság! Bekarikáztam az egész környéket egy régi népdalért. — Azért mentél oda, hogy népdalokat gyújts — mondta tanáros pedantériával Gallusz. — Egyszer három napig hajkurásztam egy öreg parasztasszonyt. Ha most visszagondolok rá... — Elnevette magát. — Tudod, hány éves volt az az öregasszony? Mint most én! Ügy kezeltem, mint egy anyókát! Kiment a verandára, szórakozottan csipegette a vadszőlő indáit. Mit kezd azzal a Mirkóval? Próbálta talpra állítani az emlékeit. Az apa nyomdász, régi dalárdista, a diófa alatt gyakorol, oválisra nyitott szájjal. A mama reggeltől estig talpon, főz, sikál, mos baromfit nevel, a veteményest kapálja, a füvet nyesi. Csak este nyugodnak meg repedezett, kiázott kezei, amikor a cimbalomhoz ül. Ez a két újjongó, csúnya kéz marasztotta ott. amely a hurok felett repdesett, emiatt vette ki a szobát. A fiú. .. a fiúról semmi más nem jutott eszébe, csak a biciklipumpa meg a klottnadrág. Igaza van Ákosnak. Micsoda ötlet harminc év múltán felkeresni valakit, aki úgy tűnt el az életünkből, hogy soha nem is volt benne. Vagy ezt nem Ákos mondta? A veranda üvegén megpillantotta magát. Tárgyilagos mosollyal nyugtázta, hogy ez ő... Jellegtelen arc, ha az utcán látja, észre sem veszi. Csak a fiatalság tüze lobbantotta fel, mióta öregszik, hiába... Az alapanyag dominál, ami nem elsőrendű minőségű. Elnézően mosolygott. Majd bevett egy pirulát érelmeszesedés ellen. A csengetésre kijött Gallusz a szobájából. — Tíz perc. Maximum tíz percig maradok benn. Intézd úgy... Az ajtóban egy zömök, deres hajú férfi állt, sötét ruhában, kezében rózsacsokorral. Az asszony habozva vizsgálgat- ta. Az sem stimmel, hogy hosszú volt. Csak abban a klottnadrágjá- ban látszott hosszúnak. A pattanásait is hiába kereste. Rájött, hogy a pattanásokat ő találta ki. Egy hosszúra nőtt fiúhoz illenek a pattanások. Mirek Hradsky átnyújtotta a rózsacsokrot. Évzáró vizsgákon szavaló gyerekek suta ünnepélyessége fénylett az arcán. — Bocsánat, hogy így berontottam. De harminc éve várok erre a pillanatra. — Ugyan! — nevetett az asszony, s cinkos pillantást vetett a férjére. „Bízd rám. Nem marad sokáig!” — Beszéljünk németül, hogy a férjem is értse. — Jól megizzasz- tom, gondolta, és azon töprengett, mit kérdezzen tőle. Élnek-e a szülei? Mivel foglalkozik? Most jár először Magyarországon? Ez elég is. Gyuri mindjárt itt lesz. Nincsen hálásahb téma az unokánál. — Voltaképpen azért jöttem... a családommal vagyok itt. A feleségemmel, a fiammal. Tizenhét éves a fiam. Olyan idős mint én voltam, mikor nálunk töltötte a nyarat. — Nekem már unokám van! — Helyben vagyunk. Mindjárt jönnek a Gyuri-történetek. Utána ügyesen beadja, hogy Ákos valósággal megszállottja a munkának minden perce be van osztva. Feketekávé, konyak. Majd csak túlesnek ezen a délutánon. — Belekalkuláltam egy-két unokát, ősz hajat, néhány kiló többletet, apró ráncocskákat. És mégis... Nem tudom magam pontosan kifejezni. . . az anyanyelvemen sem tudnám. A professzor úr nem fogja rossznéven venni... legfeljebb komikusnak találja, hogy az én koromban ... negyvenhét éves múltam — mondta Hradsky, a szeméremnek és a tartózkodásnak azzal a keverékével, melyet jótanuló gimnazisták első szerelmi kalandjukig megőriznek. — Mivel foglalkozik? — kérdezte Gallusz lekötelező udvariassággal. — Nyomdász vagyok. Mint apám, nagyapám. Prága legnagyobb nyomdáját vezetem. Harminc éve készülök erre a találkozásra. Harminc éve halogatom. Harminc éve biztatom magam. Az asszony vázába rakta a virágot. — Mire kellett biztatnia magát? — Hogy egyszer megmondjam... Mindegy, hogy mikor. Hiszen nem akarok semmit. Amíg fiatal voltam is, beértem azzal, hogy őriztem az emlékét, összerakosgattam a mozdulatait, ott is a nyomát keresve, ahol sose járt. — Ez úgy hangzik, mint egy vallomás. — Az... Vallomás — mondta Hradsky, s csehül is megismételte: vallomás. Életem egyetlen szerelme volt. Elnézést kérek, profesz- szor úr. Gallusz jóindulatúan mosolygott. — Csak tessék. Nagyon érdekes. — Lopva megnézte az óráját. — Fiacskám, kapunk kávét? , — Hagyd, hogy végig mondja. — Az asszony elpirult. Könnyedén akarta kérdezni, de a hangja sehogy sem engedelmeskedett. — És meddig tartott ez a szerelem? Most nem lehet visszavonulnom, gondolta Gallusz. Még azt hinné... nevetséges... Fél füllel hallotta, hogy a vendég arról beszél, egy ilyen érzelem sohasem múlik el. Aztán nem hallott semmit. Mint már annyiszor, most is kikapcsolta a figyelmét. Egyre az járt az eszében, hogy estére elpilled, fabatkát sem ér az esti munka. Inteni kellene Piroskának. Vigye el várost nézni, ha másképp nem lehet megszabadulni tőle. — Mielőtt megnősültem, azt mondtam a feleségemnek: mi jól kijönnénk egymással, Jana. Egyezik a természetünk. Sose tudnék fájdalmat okozni neked. De igazán szeretni, szerelemmel szeretni csak azt a kis özvegyet tudom, aki diákkoromban szobát bérelt nálunk. Azt felelte: „Jól van, megértem. Türelmes leszek hozzád.” Hát kérem... tizennyolcévet pergettünk le együtt. Soha egy hangos szó, egy haragos tekintet, ö segített felkutatni a címét. Neki mondtam el, milyennek képzelem most magát. Meg kellett volna mosatni a hajamat. Kis kékítő az öblítő vízbe. .. gondolta az asszony. — Milyennek képzelt? — Ilyennek, pontosan ilyennek. Az emlékeim nem ragadtak meg a fiatal arcnál. — Hiszen nem is voltak emlékei! Alig beszéltünk egymással. — A közelébe sem mertem menni. — Hradsky hangjában nyoma sem volt bánkódó lemondásnak. — összesimulás nélkül, suttogás nélkül lettem szerelmes. Elég volt messziről kísérni, tíz méterről, száz méterről, végül már határok választottak el, évtizedek. Annak, amit éreztem, nem ártott sem idő, sem távolság. — Kis konyakot? — Köszönöm szépen. — Arra iszunk... te is, fiam... egy korty nem fog megártani. Szódabikarbónát veszel be utána. A szerelemre igyunk, arra a szerelemre, amelyet nem zavar meg sem önzés, sem hiúság. Hiába, jólesik, hogy még nőnek számít. Többet használ a vitamininjekcióknál. Melegség áradt szét a tagjaiban. Csodabogár ez a Mirkó. De kedves csodabogár. Megható jelenség. Ahogy így elnézi zömök alakját, pirospozsgás arcát — ki hinné róla, hogy ilyen érzelmekre képes?! — Még valamit... — Hradsky odébb tolta a likőrös poharát. — Amikor elutazott tőlünk, a fiókjában megtaláltam a villamosbérletét. Nem küldtem haza magának. Gallusz félrehúzta a függönyt. Ha már így lopja a napot, okosabb lenne járni egyet. — Kioperáltam a fényképet belőle. Azóta itt hordom a tárcámban. — Odanyújtotta Gallusznak, az rövid pillantást vetett rá, bólintott. — A felesége? Csinos.. . Okos szeme van. — A te feleséged! — mondta az asszony elcsúszott mosollyal. Kivette a képet a kezéből, visszaadta Hradskynak, aki mutatóujját gyöngéden végighúzta rajta. Majd zavartan köhécselt. — Engedelmükkel... én elbúcsúzom. — Máris? Nem engedem el. Iszunk egy jó kávét. Félreülünk abba a sarokba. Annyi mindent szeretnék elmondani... — Mennem kell — Hradsky felállt, oldalra hajtott fejjel nézte az asszonyt, mintha jól emlékezetébe akarná vésni. — Megígértem a feleségemnek, hogy mindenről beszámolok. Reggel óta izgul, milyen lesz a viszontlátás. Drukkol szegény, nehogy csalódjak. Egyébként ő gondoskodott a rózsákról. . . Vészi Endre: Farkas Árpád: Lehunyt szemmel Asszonyok ringnak Lehunyt szemmel Lépdel egy asszony által egy pallón. védem magamban azt aki voltunk fehéren lengve, mintha csak ének. lehunyt szemmel mintha víz fölé búcsúzón, lassún oz optikát mennyei kendöt lengetnének. szélfűjta utcák tavaszi fák ezüstén metszett jéglemezek Asszonyok ringnak évek óta hunyt szemem mögött sértetlen a kép partjaimról egy másik nyárba. az idő már soha nem bonthatja meg mintha a nyárnak ott tüze volna, arcodnak gyönyörű szerkezetét mintha melegből a párolgásba — Szabó Imre-fia Béla: Pannóniából V. (bronz) Palotai Boris:
