Szolnok Megyei Néplap, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-21 / 68. szám

Irodalom» művészet 1987. MÁRCIUS '21. Életműve ma is sugárzik Száz éve született Kassák Lajos Születésnapja a tavasz kezdete, később ezen a napon született meg az első magyar szocialista forradalom is. Életművéhez nehe­zen találhatnánk kifejezőbb jelké­peket. Talán nincs irodalmunknak még egy alakja, akiben oly kitar­tóan és konokuj munkált a művé­szi-társadalmi megújulás szelle­me, mint benne. A magyar avant­gárd pápája volt, a fogalomnak minden alkotói és politikai vonza- tával együtt. Ady lángelméjétől megérintve a legmaradandóbb im­pulzusokat adta századunk korsze­rű művészetének, s a gondos filo­lógia a megmondhatója, mennyire kikerülhetetlenek törekvései a progresszív irányok és formate­remtő elvek számbavételekor. Pá­lyájának hosszmetszete sem akár­milyen: az ország még a Ferenc József-i kor anakronisztikus idejét éli, amikor a fiatal vasmunkás versei föltűnnek az egyik legradi­kálisabb lapban, a Renaissance- ban. S már számos háború, forra­dalom, pártharc, művészeti irány­zat, csalódás és megújulási kísér­let áll mögötte, mire a hatvanas évek épp konszolidálódó viszonyai meghozzák számára a fanyalgó el­ismerést, s végezetül az örök nyu­galmat. . Hatalmas életművét nagy lép­tékkel haladva is nehéz áttekin­teni. Miként a század kiemelkedő konstruktőrjei — számos műfaj­ban alkotott maradandót. író volt és költő, teoretikus és kritikus, szerkesztő és mozgalmi vezér, fes­tő és tipográfus — de alkalman­ként szakértelemmel szólt zené­ről, színházról, építészetről, film­ről, reklámról, s körében születik meg az első jelentős fotómozgalom. Avantgárd folyóiratai: a német aktivisták mintájára indított A Tett, forradalmaként a művészeti szférákban előkészítő, majd a bécsi emigráció izmusait is átlapozó Ma, a rövid életű, ám kivételes színvo­nalú Dokumentum modern művé­szetünknek voltak túlértékelhetet- len terepei, az európai kultúrával szinkront kereső fórumai. A szoci­alista művészetek terjesztésére és a munkásművelődésre szánt lap­jának, a Munkának tíz évfolyama — a korabeli frakcióharcok utólag író ideológiai tévedéseinek utólag módszeresen fölnagyított árnyéká­val együtt is — kritikus történel­mi időkben őrizte és gyarapította a progresszív társadalmi és művé­szeti szellem alapvető értékeit; irodalmi, képzőművészeti és szín­házstúdióiból számolatlanul röpí­tette föl a baloldali érzelmű fia­tal tehetségeket, nemegyszer vi­lághírűvé lett alkotókat. A negy­venes évek második felében az új szellemi országépítés egyik leg­aktívabb munkása, öregkorában pedig, amikor — ahogy bölcs be­látással írja — „kihullnak belő­lünk a tört cserepek, a sok rendet­len részlet, mindinkább együvé látjuk a világot”, roppant életmű­vének gondos betakarítója. Életfilozófiájából, önmaga fa- , ragta kemény jelleméből követke­zik, hogy életének legválságosabb periódusai is termékenyek, kétsé­gein és csalódásain folyamatosan átüt a teremtő ember éthosza. A húszas évek emigrációjában a konstruktivisták technokrata len­dületével rajzolta fel egy igazsá­gosabb világ körvonalait, a har­mincas évek végének egyéni tra­gédiákkal és méltatlan viszályok­kal kaszabolt magányában a lélek táguló köreit építgeti. A második, a megrázóbb emigrációban pedig — „Hiszen akkor gyilkos ellenség elől mentettem életemet, most elég kíméletes gesztussal kiütötték kezemből a tollat” — munkássá­gának fiókba rendszerezés^ mel­lett a naplóírás klasszikusainak színvonalán az ötvenes évek tár­sadalmi-kulturális viszonyairól közöl megdöbbentő látleletet. S noha történelmünk legmozgal­masabb félszázadát öleli föl a pá­lya, talán a művek gazdaságánál is megejtőbbek szellemének ver­tikális mozgásai. Mert Kassák a századforduló magyar társadalmá­nak mélyéről jön, autodidaktaként születik meg benne a munkásság és a nemzet felemelkedésének az igénye, a szegényekkel vállalt sorsközösség és a lázadó indulat röpítik magasba írói ambícióit. Az anyagközelséggel, a fel- ajzott nagyváros-élménnyel, lo­bogó expresszionizmusálval tízes évekbeli súlyos lépésű ódáiban a magyar Whitman-nek bizonyul. Avantgárd lendületű tleoritikus művészeti Írásait olvasgatva, nem­különben a modernséget irodal­munkra zúdító manifesztumait, s hatvan év távlatából is friss, kor­szerű líranyelvre nemzedékeket nevelő hatalmas költeményét, A ló meghal a madarak kirepülnek címűt — ki vitathatná, hogy ő a magyar Apollinaire is? Ha korai novelláinak a szegénységre világí­tó romantikus-naturalista színeze­tű fénycsóváira, fon-adalmat érle­lő politikai ■ felismeréseire, a mun­kásság szellemi felemelkedéséért tett erőfeszítéseire, nem utolsósor­ban pedig az addig ismeretlen őszinteséggel és fegyelemmel al­kotott önéletrajzára, az Egy em­ber életére gondolunk — kézen­fekvő már a kortársak által is föl­ismert analógia: ő a magyar Gor­kij. Megeshet, az említett párhuza­mokban a dolgok végső letisztulá­sával neki az öntörvényű tanít­vány szerepköre jut. Kivételes fo­gékonyságával, új szellemű mű­veivel, mesze sugárzó műhelyei­vel, példamutató következetessé­gével viszont önmaga erejéből vált századunk művészetének egyik meghatározó mércéjévé. Életmű­vében még ma is jelentős érté­kek kallódnak észrevétlenül, for­mabontó és új törvényeket alkotó törekvéseiben hosszan hasznosít­ható energiák tárolódnak. Hiszen — Németh Andornak egy Nyu- gat-estélybeli szellemes gondola­tával szólva — Kassáknak még eltévelyedései is fontosak és ta­nulságosak. Aczél Géza Böröndi Lajos: Miért? reménytelen reménytelen szavakkal körülírni azt a titkos érzést mely hozzád irányít s eldadogni az összes megszokott ilyenkor elmondható frázist amelyek eltakarják ahelyett hogy megvilágítanák az okot hogy miért? és miért pont? s miért most? amikor eddig is lelhettem volna ilyen indokot s honnét az elgyöngülés időzített kegyelme az egymás kívánás édes veszedelme nem tudhatom nem tudhatod miért a lélek fölszikrázó szerelme Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Kassák Lajos az 1920-aa é* az ’50-e években készült alkotásaiból válogattuk. „De hol lehet vajon Éva...?” — morfondí­rozott magában Svarc Béla a gyámügyi idé­zést gyürkészve. Mel­lette a fényesre koptatott barna pádon éppen egy láthatási apa ecsetelte havonta esedékes gyöt­relmeit egy tarka ruhás, terebé­lyes cigányasszonynak. Odabent a villanyírógép géppisztolysorozatra emlékeztető kattogása egyszer csalt megszakadt, kinyílt az ajtó, és Svarcot szólították. — Tudja már az élettársa tar­tózkodási' helyét, Svarc úr? — kérdezte kedvesen a huszonöt év körüli gyámügyes hölgy. „Egészen csinos ez a lány” — futott át a pillanat tört része alatt Bélán a bizsergetóen kellemes borzongás, amit mindannyiszor érzett, amikor jó nőt látott. így volt ez egy évvel ezelőtt, Évával történt találkozásukkor is. Suhajda, a fuvaros úgy mutatta be neki az asszonyt, mint egyko­ri sógornőjét. A Belvárosi presszó előtt futottak össze, s mi sem volt természetesebb, mint hogy rögvest betértek néhány pohár italra. Éva szinte tudomást sem vett a két férfiról; semmibe meredő, fátyolos tekintettel tüntette el egyik vod­kát a másik után. Bélát megbabo­názta az asszonyból áradó fojtoga­tó unalom; szerette volna most azonnal megsimogatni ezt a ciga­rettafüst ködéből előtűnő zilált ar­cot, melyet félig eltakart a vállig omló hidrogénszőke haj függönye — Látom, be vagy indulva, ha­verom — mondta Bélának tele szájjal röhögve a rengóhasű Su­hajda, amikor Éva a toalettre ment, s mielőtt még a férfi vála­szolhatott volna, a másik hozzá­tette: — Vigyázz vele, komám, mert oltári egy cafka. . — Fogd be a mocskos pofádat, te bunkó — sziszegte Suhajdához hajolva Béla, és ingét mellkasán megmarkolva akkorát lökött raj­ta, hogy a mélák fuvaros székes­től hanyattesett. • • • Még azon az estén megkapta a nőt. Boldog volt, önfeledten fe­csegett, mint általában a férfiak, amikor minden kívánságukat tel­jesítik. Éva azonban továbbfa is szótlan, befelé forduló maradt, mintha semmi köze nem lenne a történtekhez. Magáról nem szíve­sen beszélt, jobbára csak igennel és nemmel válaszolgatott, amikor Svarc az életéről faggatta. Sokáig volt kórházban, mondta egyszer Bélának, de ahogy a férfi a beteg­sége felől kérdezeti egyszerre in­gerültté vált, és csak annyit mon­dott, hogy „kiborultam”. Bár Bélának volt legális mun­kahelye — legalább is a személyi igazolványban szerepelt egy válla­lat neve —, hónapokkal előbb ott­hagyta a gyárat, és alkalmi mun­kákból élt. Többnyire Suhajdának dolgozott, szenet, fát, építőanyago­kat szállított a stráfkocsival. Svarc titokban reménykedett abban, hogy Éva majd munkába áll, s akkor talán visszatér életkedve, és vele is kedvesebb lesz. Ez azon­ban egyre késett, s a nő mind ki- álhatatlanabbul kezdett viselked­ni. Néhány hét elteltével már csak akkor adta oda magát a férfinak, ha előtte alaposan betankolt ked­venc vodkájából. Béla durván lehordta a szom­széd öregasszonyt, amikor az egy alkalommal megállította a lépcső­házban, és sutyorogni kezdett ne­ki bizonyos „gyanús külsejű" fér­fiakról. akiket napközben ki és bemenni látott a lakásba. De csak nem hagyta nyugodni a dolog. — Na és, ha így van, mi közöd hozzá! nem vagyok a rabszolgád, te hülye mamlasz. . . — rikácsolta a férfi elképedésére az asszony, amikor az rákérdezett a látoga­tókra. Svarc Béla utólag ezerszer megbánta már. hogy akkor meg­ütötte. Valahányszor csak rágon­dolt. fülében zakatoltak a mene­külő Éva megalázó szavai: — Igen, igen. . . akkor is kurva vagyok, vedd tudomásul... Egy kurvába vagy szerelmes! Nyolc hónapra rá kapta az érte­sítést, hogy leánygyermeke szüle­tett, akit az édesanyja a kórházban hagyott. « * » — Kérem, válaszoljon végre, hol van a gyerek anyja? — riasz­totta gondolataiból Bélát a gyám­ügyes már-már türelmetlen hang­ja. — Fogalmam sincs róla, asszo­nyom — válaszolta alig hallható­an az apa. — Higgye el, ha tud­nám, visszahoznám.. . A gyámügyes lány ezután a kis Évike hogyléte felől kérdezte, aki­vel Béla immár másfél hónapja egyedül maradt. Alig múlt' két hó­napos a kislány, kicsi testét aszt­ma kínozta. A gyámügy már több­ször felvetette Svarc előtt az ál­lami gondozás lehetőségét, hiszen akkor a csecsemő megfelelő ápo­lást, orvosi felügyeletet kaphatna, s az apának sem kellene ember­feletti feladatot vállalnia. Béla azonban hallani sem akart erről, esküdözött, hogy a gyermeket ö rendesen el tudja látni, fenyege­tőzött, hogy öngyilkos lesz, és a kislányt sém kíméli, ha el akar­ják venni tőle. És csodák csodája, a védőnő minden esetben megerősítette, amit az apa kétségbeesetten bi­zonygatott: a korántsem finomlel­kűnek ismert, börtönjárl Svarc Béla Évikéje a körzet egyik leg­tisztább, legápoltabb kisbabája. S bár több alkalommal érkeztek kó­sza hírek a tanácsra, hogy Bélát itt vagy ott ittasan látták, a gyám­ügyes lány a szó szoros értelmé­ben drukkolt neki, és bízott ben­ne. Hétvégeken, a napfényes ősz­ben, Béla babakocsiba rakta Évi­két, aztán irány a város. Majd­mindig a Vidámparkban kötöttek ki, s amíg az apa a cimborákkal sörözött, addig a kislány a kocsi­ban aludt, vagy sípoló gumibabái­val játszott. Mindig akadt egy lány, aki karjára ültette, megcu- miztatta, tisztába rakta a gyerme­ket. Teltek, múltak a napok, de Évi­ke anyja csak nem került elő. * • • Béla legbelül érezte, hogy már nem bírja így sokáig, ugyanakkor azt is tudta, hogy leszámol a vi­lággal, ha elveszik tőle a kislányt. Mostanában, hála a sok sétá­nak, a védőnő lelkiismeretességé­nek, Évikét ritkábban vette elő az asztmatikus köhögés, s Bélát a gyámügy is békén hagyta. Ha akadt munka, a szomszéd vénasszonyra bízta a gyereket, ha meg otthon volt, ő mosott, főzött. Esténként már gyakrabban eljárt otthonról, s nem egyszer bizony csak késő éjjel keveredett haza. így ment ez hetekig, hiába fi­gyelmeztette a jószándékú védőnő, aki már korántsem talált rendben mindent a kislány körül. — Baj lesz ebből, baj lesz ebből — ismételte gúnyosan az apa a vádőnő intelmeit —, de mi az is­tent csináljak, ha az a ribanc anyja csak nem akar hazajönni. — Ha minden áron tudni akarja, hát ezért iszom... Azon a Mikulásnapot megelőző estén bárányt sorsoltak a Strand­kisvendéglő éjszakai tomboláján. Bélát a haverok éjfél előtt nem engedték el, aztán már saját lá­bán nem is tudott volna hazamen­ni. Idegen helyen ébredt, délután két óra is elmúlt már, odakint nagy pelyhekben hullt a hó. Svarc Béla hirtelen úgy érezte, menten megörül, mert eszébe jutott, hogy hagyta, s ő csak azért ugrott le, Évikét este a bezárt lakásban hogy télapóra vegyen neki vala­mit. És tényleg, a nejlonszatyor­ban ott is volt a piros ezüstpapír­ba csomagolt Mikulás, meg egy ap­ró, piros szalaggal átkötött vir­gács. Rohant hazáig, de a feltört, majd hatóságilag lepecsételt ajtó előtt földbe gyökerezett a lába. A ház olyan kihaltnak tűnt, mintha csak légitámadás elől a pincébe menekültek volna a lakók. Dö­römbölt az öregasszonynál, de az nem merte kinyitni az ajtót. — Sírt, egyre csak sírt az a sze­gény kisleány — sipítozott oda- bentről. — A házmester hívta ki a rendőröket... Azt mondták, hogy maga menjen be a tanácsra. — Svarc Béla gyomra összerán- dult, hányingere volt, s a féltés esztelen gyűlöletre váltott apai szívében. Az útba eső első kocs­mában, felhajtott egy deci vegyest, remélve, hogy az majd csillapítja a hideglelős remegést. A tanács portása látva a feldúlt, magából kivetkőzött férfit, nem akarta fölengedni, útjába állt, de Béla se szó, se beszéd félrelökte az öreget. Az meg kétségbeesve telefonált a gyámügyre, hogy vi­gyázzanak, mert egy őrült tart oda. A gyámügyes lány az utolsó pil­lanatban fordította rá az ajtóban a kulcsot. Svarc Bétát azonban már lehetetlen volt megállítani. Talpa egyetlen rúgásával törte be a zárat. A gyámügyes és a nyug­díjas gépírónő halálra váltan fi­gyelték, mit művel a férfi. — Azonnal add vissza a gyere­kemet, te szívtelen szuka! — üvöl­tötte az apa. — Azt kívánom ne­ked, hogy sohase legyen gyere­ked. .. A két rendőr futva ér­kezett. .. Svarc Béla ekkorra már teljesen elvesztette az eszét. A gyámügyes asztalát verte nejlonzacskójával, majd bömbölve szórta a padlóra a csoki­mikulás összetört darabjait. — Hát ezt akartátok, hát ezt akartátok...! .— hörögte, miköz­ben a rendőrök kezére rakták a bilincset. Amikor az apát elvezették, az őszhajú gépírónő hisztérikus zoko­gásban tört ki. A gyámügyes lány még percekig mozdulatlanul ült a széken, tágra nyílt pupillákkal meredt a fehér fal semmijébe; ar­cán kétoldalt, mint túlcsordult edényből, megállíthatatlanul fu­tott le két vékony könnypatak. . _______ Tódor János:_______________ S varc Béla apasága Női portré (1956) _ Képarchitektúra (1921) _

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom