Szolnok Megyei Néplap, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-21 / 68. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. MÁRCIUS 21. SzrwJbd* Sok van, mi csodálatos,... Berényi gimnazisták Hová, merre? Nézem a semmi kis lélekvesztőt a hullámok mélyében, azután billen a kamerával együtt és már az eget fürkészi a kicsiny csónak orra. Végtelen óceán, víz, víz, víz mindenütt, amerre szem ellát. Két ember, akik úgy döntöttek, hogy körbehajózzák ezzel a nevetni való kis dióhéjjal a világot. Senki ezen a földön arra nem kénv- szeríthette őket, maguk vállalták, a maguk gyönyörűségére. Gyönyörűségére? Hát mi lehet abban gyönyörű, hogy az embert iszonyú hullámok dobálják, hogy fölborul vele a hajó, hogy a halaké lesz az ennivalója, hogy égeti a Nap, máskor meg majd megveszi az isten hidege! Mi a gyönyörű a többhónapos kettős-magányban? Az életveszélyben? Két név — Fa Nándor és Gál József — többet szerepel ma a világsajtóban, mint a legismertebb politikusoké, hírességeké. Vagy itt van Pam Flowers, ez az amerikai asszony, aki a maga negyvenhárom kilójával gyalog óhajt eljutni az Északisarkra. Asszony, aki férfi babérokra vágyik. Nyolcvan szánvontató kutya lesz társa az örök hómezők birodalmában és a FELADAT. Ha sikerülhetett a világon először egy japán férfinak, bizonyos Naomi Oemurának, miért ne sikerülhetne neki is? Erre gondol vajon az alig több mint negyven kilós asszony? Nem, azt hiszem, azt képzelem: nem. Ezerhatszáz kilométert csak a másik legyőzéséért nem gyalogol az ember. Nevetséges dolgok jutnak eszembe: hogyan fürdik majd? Miként mos hajat? Kihez szól majd? Nem hiányzik-e neki a televízió? A naponta hógörgetegként szaporodó információ? És a meleg napfény? A zöld fű? Nos és a svájci? Róla mit gondoljak? A világ összes csúcsát megmászta már, amit hegymászók szerint érdemes. És hogyan! No persze egyedül, segítség nélkül — ez már ilyen esetekben csak így szokás —, de még azzal is tetézve, amivel más nem mert próbálkozni. Talán mert már túl volt az ésszerűség határán, túl az emberi teljesítőképesség határán, túl azon, ami még az emberé. Fittyet hányva megannyi professzor számításainak, oxigénpalack nélkül, kínlódva, szenvedve, de följutott a Csomolungmára. Csak azért, hogy ő elmondhassa magáról: nekem sikerült? Ezt csináljátok utánam? Talán azért. Talán azért is. Miért emlegetik a döbbenetes súlyokat fejük fölé a súlyemelők? Egy újabb világcsúcsért? Csak azért, mert azt még soha, senki meg nem csinálta? Már-már embertelen kínokat álltak ki a Voyager pilótái, hogy üzemanyag fölvétele nélkül, földreszállás nélkül körberepüljék a világot. De hát mi értelme volt és van mindezeknek? Adhatok kérdéseimre azonnal praktikus választ. Ezek az emberfölötti teljesítmények — kivált a mostaniak — valahol üzleti vállalkozást is jelentenek. Szponzorok jelentkeznek, akik az egyszem emberek hihetetlen teljesítményeihez pénzt és persze cégük nevét adják, röpítse csak azt is világgá a sajtó. A cég termékeinek neve ingyen reklámként ezerszer megjelenik televíziókban, újságokban, nő a forgalom, nő a haszon. Csakhogy ezek az egyszem emberek fütyülnek az üzletre, kivált a szponzorok üzletére. Hiszem. tudom, hogy egészen más vezérli őket. A lehetetlen megkísértése, a lehetetlen legyőzése mellett önmaguk fölött győzelmet aratni — ez az igazi cél. És valami még ott van hátul, mélyen — néha talán nem is túl mélyen — az agyuk egyik zugában. Hogy semmi sem ember- fölötti. Itt van körülöttünk ez a világ — mondják egyszerűen — tele kihívásokkal. Ezer meg ezer kihívás elől elmenekülünk, nem vesszük föl a harcot egyszemélyes emberként. Gépeket találunk ki, okos kis és- nagy masinákat, amelyek fölhozzák a föld mélyéből az olajat, a szenet. Gépeket, amelyek elvisznek bennünket akár a Holdba, vagy le a tenger fenekére. Olyanokat, amelyek a másodperc törtrésze alatt megoldanak feladatokat, amihez csapatmunkában is többtucat ember egyheti megfeszített munkája szükségeltetne. A körülöttünk lévő világ kihívásaira ez az egyik lehetséges válasza az embernek, ez az egyszerűbb, ha úgy tetszik. Nem, nem a szellemi teljesítmények lebecsülése ez! Dehogy! Ellenkezőleg! Napról napra a bőrünkön tapasztaljuk, micsoda „elmés” szerkezet az emberi elme. Stephenson, James Watt, Robert Koch és Edison alighanem az általános iskola padjait volna kénytelen koptatni a mai tizenévesek között felnőtt fejjel. Az okos, ügyes, hasznos gépek kényelmessé tehetnek bennünket. Elhitethetik velünk, hogy velük oldhatók csak meg az előttünk, mondhatnám az emberiség előtt álló feladatok. Az egyszem emberek nem a gépek ellen lázadnak, nem. Ok egyetlen „dologra” hívják föl a figyelmet: AZ EMBERRE. Elhitetik velünk, hogy az ember mindent, de mindent legyőzhet. Az orrunk alá dugják teljesítményüket és félmosollyal nyugtázzák csodálatunkat, hitetlenkedésünket, elszörnyedésünket. * * * Megnyugtat, hogy a kis tengeri vitorlás már Buenos Aires kikötőjében horgonyoz. Büszke vagyok arra a két emberre, akik nem adták föl, és mostmár bizonyosan tudom, hogy addig nem nyugszanak, amíg le nem győzik végleg az óceánt, amíg haza nem érnek. Nem, ők aztán nem adják föl. Olyanok nekem, mint az a gyergyói pásztor, akivel öt esztendeje találkoztam. Fönt a hegyekben, fényes kék alatt üldögéltünk, előttünk hersegtették a birkák az araszos füvet. Hetvenhat esztendős volt az öreg. „Hogy mér’ vagyok itt a jószággal? — nézett rám. Mer' ember vagyok, ez a dógom. Ezt vállaltam”. Rá is gondolok, amikor bámulok ki az ablakon. Most ér a ház elé a férfi a két botjával. Hét éve kapaszkodott bele a halál, a lábait merevítette meg. Hét éve, mióta az ágyból újra kikelt, nem szállt be a liftbe. Naponta lekínlódja magát a második emeletről és vissza. Fogcsikorgatva, izzadva sétál. Mindennap. A Magyar Honvédelmi Szövetség BHG Könnyűbúvár klubjának tagjai sajátos módon használták ki a tavaszi hideget. Kiképzésüknek egyik része a jég alatti merülés. Budapesten a XI. kerületben a Feneketlen-tónál az idén már másodízben gyakorolták a könnyűbúvárkodás e formáját. Szaktudásukra, és képzettségükre jó néhány alkalommal szükség van: a közelmúltban például a Duna jeges vizéből emeltek ki egy hajóról leszakadt horgonyt (MTI-fotó: Baric Imre) Megszületett az életre szóló döntés, elmentek a papírok is, csak a megméretés van hátra. A felvételiig eltelik még néhány hónap felkészüléssel, érettségivel és 12 év iskolaidő után a nyár elején ott áll az immár érett fiatalember egy bizottság előtt, hogy bebocsájtassék a választott szakmába. Pontosabban még csak a lehetőségért kell bizonyságot adnia rátermettségéről, felkészültségéről, hogy alkalmas a pályára és egyetemre, főiskolára mehet. Melyik a nehezebb: a hivatások, megélhetési lehetőségek közül választani, vagy a felvételi mércének megfejelni? A kérdésre nem adható egyértelmű válasz, mert mindenkiben másként érik meg az elhatározás. Van, aki készen kapja a mintát, csak követnie kell a szülők által kitaposott utat, de sokan mást választanak. Az ifjú nemzedék többsége már 14 éves korában voksolt a A Jászberényi Lehel Vezér Gimnázium diákjai az átlagnál szerencsésebb helyzetben vannak. A felvételre jelentkezők 70—80 százaléka első alkalommal bejut a választott felsőfokú intézménybe, egy-két év múlva pedig szinte valamennyien. Ezzel az eredménnyel a megye legjobb középiskolája a Lehel, a múlt évi (eddigi legmagasabb) 80,2 százalékos felvételi aránytól eltekintve is évek óta élen állnak. Jó esélyei vannak tehát az elsősöknek arra, hogy 4 év múlva a jelentkezési lapok elküldése után csalódások nélkül alakítsák jövőjüket. Ez a biztonság egyben bizalmat is teremt a gimnázium iránt, mert bátrabban vállalhatják a pályaválasztás elhalasztását. Nagy András, a 220 éves Lehel Vezér Gimnázium megbízott igazgatója az eredményeket a következőkkel magyarázza: — Nem hagyjuk magukra döntésükben a diákjainkat, már elsőtől kezdve céltudatos a pályairányítás az iskolában. Ugyanilyen fontos a tantestület kiegyensúlyozott oktató-nevelő munkája is. Arra törekszünk, hogy a tanulók, saját érdekükben, a lehető legtöbbet tudják kihozni önmagukból. Jól bevált módszereink vannak erre, és a tapasztalatok igazolják igyekezetünk helyességét. A tanári kar azonban hiába törné magát, ha a diákok nem volnának ebben partnerek, szerencsére a tanulók hozzáállása is jó. Egészséges versenyszellem uralkodik az osztályok, évfolyamok, de az egyes diákok között is, amit kedvezően tudunk felhasználni az egyéni teljesítmények növelésére és az iskola hírnevének öregbítésére. — A tanulók 40—50 százaléka már eleve határozott elképzeléssel érkezik a gimnáziumba — fűzi tovább Szemánné Barkóczy Judit, megbízott igazgatóhelyettes. — Az osztályomban a 34— A pályaválasztásban a gimnázium szerepe két szakaszra bontható — magyarázza Túri István, biológia- tanár. — Az orientációs szakasz tulajdonképpen már az általános iskolában megkezdődik, mert a tanárok szakköröket vezetnek hetedikben, nyolcadikban, és elbeszélgetnek a szülőkkel a gyerek jövőjéről. Elsőben a felmért képességek és a kialakult érdeklődési körök, az úgynevezett irányultság alapján mindenki szakkört választ. Ezeket lehet később változtatni, de közben már megkezdődik a pályára való nevelés. Bármennyire is szabad a választás, azért a társadalmi igényeket tudatosítani kell a gyerekekben. A sokfajta mérlegelésből a diákokról egységes kép a szaktanárok ás az osztályfőnöki munkaközösség együttműködésével alakult ki, jövőjéről, a szakmunkásképző vagy a szakközépiskola választásakor, a gimnazisták azonban a döntésig még kaptak 4 év haladékot. A felelősségük viszont önmagukkal szemben jóval nagyobb. A kamaszkor kezdetén csak annyit tudnak, hogy szellemi dolgozóként kívánnak boldogulni, ám, ha a követelményeknek nem felelnek meg a felvételin, jövőképüket kell átrajzolniuk. bői 31-en szeretnének továbbtanulni, és érdekes, hogy negyedikre az eredeti szándék alig változott. Ügy látom, hogy a fiúk határozot- tabbak, a lányok későbbre hagyják a döntést. Talán azért, mert a fiúknak több lehetőségük van az általános után itt a közelben a középiskolák között válogatni. Az erősáramú például nemcsak érettségit, hanem szakmát is ad, onnan tovább tanulni is lehet. Én ezzel magyarázom azt is, hogy az iskola létszámának csak alig több, mint negyede fiú. A tanárja előtt a diák nyitott könyv. Vannak ugyan zárkózott természetű gyerekek, de előbb-utóbb azokat is meg lehet ismerni. Már csak azért is, mert a tanulónak az a célja, hogy képességeit megmutassa. A tanulmányi eredmények érdekében produkálnia kell. Már az első évben megkezdődik a szelekció egységes rendszerben. de minden tanárnál sajátos módon. Egy osztályban 8 tanár tanít, a 4 év alatt a diákok átlagosan 14 tanárral ismerkednek meg. A követelmények azonosak, az életmódpéldák változatosak, és mindegyik tanár mást kínál a tanítványának. Ugyanakkor a gyerekek is válogatnak, és végső soron az a cél, hogy a tanulók találják meg helyüket a felkínált szakmák között. A képességek minél korábbi megismerésére pedig azért van szükség, hogy a diákok ne vesszenek el a tantárgyak útvesztőiben. Igaz, hogy a jó képességűeket minden tanár szeretné „megtartani”, értük nagy a tolongás — de csak addig, amíg a diák nem döntött. Ez pedig már a szakkör kiválasztásakor, pályázatok készítésekor, de legkésőbb harmadikban, a fakultáció megnevezésével egyértelműen eldől. Azután az oktatók tiszteletben tartják a tanítványaik döntését, de a felvételinél mellékesnek minősülő tantárgy megtanítása és korrekt számonkérése sem marad el. amelyből a szülők se maradnak ki. Ez a garanciája annak, hogy mindenki a neki legmegfelelőbb területre kerüljön. — Előfordul azonban olyan is, főleg a szülők erőltetésére — mondja Csörgő Teréz, az osztályfőnöki munkaközösség vezetője —, hogy a gyerek nem tágít a számára nem megfelelő pályától. Ilyenkor hatástalanok a tanári „fortélyok” a helyes útra terelésben, és a vége szinte mindig csalódás. Ilyenkor megtörik a gyerek fejlődése, és a keletkezett lelki válságból sokszor nem könnyű kilábalni. A diákok az irányításról, aktív befolyásolásról, a tisztességes tanári „praktikákról valószínűleg mitsem tudnak, számukra a tanulás a fontos. A döntő többségük azért jelentkezett gimnáziumba, hogy továbbtanuljon. A diákok csaknem fele a pedagóguspályát választja, mellettük leendő orvosok, közgazdászok, jogászok nevelődnek még, műszaki és agrárterületre alig kívánkozik valaki. Hat éve vezették be a nyelvi speciális oktatást, azelőtt nagyobb tekintélye volt a mérnöki pályának, azóta pedig szembetűnően megnőtt az orosz-német szakos tanárnak lejent- kezők aránya. Hiába, a gimnázium erre készíti fel a tanulókat, ezért szívesebben is választják ezt a szakot. Mester Ákos már az általánosban jogásznak készült, most márciusban is az eredeti elhatározás mellet maradt. A négy év tehát részéről nem „tévelygéssel” telt, hanem céltudatos készülődéssel a felvételi tárgyakra, a szakmára. Optimistán várja a megméretést, annyira, hogy leendő munkájával már most azonosult. — Nincs mindenki így, mint Ákos — mondja Rózsa Edina, aki közgazdász szeretne lenni. — Azt hiszem, sokan nem ismerjük pontosan a választott szakmánkat. Elképzeléseink vannak, vagy illúziókban élünk, mert a tanáraink se tudnak pontos képet adni minden pályáról. — Éppen ezért nagyszerű kezdeményezés, hogy mi, akik orvosnak készülünk, már harmadiktól közvetlenül is ismerkedhetünk a gyógyító munkával — szól közbe Zircher Gabriella. — Rendszeresen jártunk a kórházba, ahol apróbb feladatokat is bíztak ránk, így legalább idejében fogalmunk lett a jövendő tervezett hivatásunkról. A tanítás öröme miatt Van olyan „dédelgetett” vélemény, hogy a pedagógus jelöltek magas arányára hatással van az oktatók által mutatott példa. Lehet, hogy tudat alatt ez is szerepet játszik, de a beszélgetésekből az derült ki, hogy a diákok először egy-két tantárgyat kedvelnek meg, és csak később születik meg a döntés a pályáról, hivatásról. így választott pályát egy tanulmányi verseny hatására földrajz-biológia szakon Ali Csaba, míg Erki Zsuzsa a kémia szeretete miatt vegyésznek készül. Móri Krisztinát először maga a tanítás, az ismeretek átadása, tehát a pedagógus hivatás ragadta meg, és csak azután döntött a tanítóképző mellett A tanítás örömével a Lehel Társastánc Klubban ismerkedett meg, ahol kedvvel adta tovább a tudását. Bizonyos mértékben a kivételek közé tartozik Ja- kus Melinda. — Szüleim orvosok és számukra is, számomra is a legtermészetesebb volt, hogy követem őket. A nyolcadikból ezzel a szándékkal érkeztem a gimnáziumba. Azután még az elején, most sem tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért, egy este átnyergeltem a tanári pályára. Talán akkor álltak össze az otthoni és a gimnáziumi hatások, és jöttem rá, hogy nem orvosnak születtem. A szülőket először meglepte a döntés, de nem erőltették lányukat. így Melindáinak volt ideje az „átállásra”, fakultációt is annak megfelelően választott. Harmadikban már ritka a bizonytalanság, de előfordul minden évfolyamban, hogy a mélyrehatóbb ismerkedés hatására néhányan fakultációt változtatnák. A lépés- hátrány még akkor behozható, mert a differenciált foglalkoztatáson túl erős, egységes képzést kap mindenki, amire bátran alapozhatja jövőjét. Lukácsi Fái A fiúk határozottá bbak Tanári praktikák
