Szolnok Megyei Néplap, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-14 / 62. szám
■ Irodalom» művészet 1987. MÁRCIUS 14. Héra Zoltán: Visszaérkezők Itt vagyunk, magunkat ide visszavezetve gyommarta ösvényen át régi magunkba, ki ború vagy derű, gyékénytől, nádtól nem kérdezte. A falak. Mennyi örömszót ittak! Kapcsold be őket, ballhassuk magnólelküket, a reánk vallót, a tőlünk lettet. Amit elkezdtünk, s amit végig kell költenünk, földön-élőknek. Itt mi, innen mi megint, kihajtva s levelezve. Amit lehet még - ami lesz - öltözve érte örömbe. Irodalmi oldalpárunk illusztrációiként Mezey István rajzait közöljük. Az áprilisvégi íényes- kedő nap mintha Juliska arcát tükrözné vissza. Bár igaz, hogy a fényt és meleget adó tűzcsillag már alá- hanyatlott a határszállási köves- utat szegélyező jegenyék lombkoronája mögé, iramló szelek hígítják a földszagú, langy levegőt, de a kibomló rügyek csakúgy dédelgetik a tavaszt, mint Juliska ama délutánra lopott szerelem máris megédesedett emlékét. Pedig aki Juliskát fiatalasszonynak nevezi, bizonyosan hízelgő szándékkal teszi, hiszen már több mint két esztendeje, hogy elmúlt negyven éves. A vaskos és szapora nélkülözések sem múltak el nyomtalanul arcán, mely a női szépség varázslatát két évtizeddel korábban csakúgy nélkülözte, mint mostanság. Mégis eme előnytelen külső mögött Juliska bensőjében meg-meglobbant a női hiúság lángja. Főleg ha a korát tudakolják. Ilyenkor ezt mondja: „Már mindjárt negyven leszek, aranyom”. S aki kellőképp udvarias, erre azt feleli: lrAz bizony még nem kor”. Mert közönséges halandót mi érdek fűzne ahhoz, hogy épp Juliskának udvaroljon. Egészen a mai délutánig maga is így gondolkodott, keserűen, reményvesztetten. Ürgeöntő homoki szegények ivadéka. S ahhoz,' hogy öröklött sorsából kiléphessen, hiányzott belőle a kitartó erő csakúgy, mint a fürge észjárás. Mint piacra járó tanyasi asszony, a számolással még csak-csak elboldogul, az írás és az olvasás azonban végképp nem kenyere. S most is gyalogosan bandukol a dűlőúton hazafelé, holott az út a buszmegállótól még jó másfél kilométer, s kerékpár még az ő portájukon is akadna, ám biciklizni máig nem tanult meg. Már nem is igen fog. Pedig ezen a soron is az asszonytársak legtöbbje úgy hajtja a Ladát meg a Daciát, mint öreganyjük a lovat sem különbül. Irigyli is, meg csodálja is őket; hol ez, hol az az érzés kerekedik benne felül. Igen, mindegyiknek vitte valamire a férje. Egyik is kapadozott, másik is forgatta magát, szőlőt vállalt az állami gazdaságtól, sertést hizlalt több tucatszám, birkákat nevelt az elcsapott parlagföldeken, némelyiknek szépen „bejött” a fóliázás, csak az ő férje, Vince nem vitte semmire. Utoljára a vasútnál volt bakter, leszázalékolták, nyugdíja alig háromezer, idegei szétrongyolódtak, mint a vihartépte villanyvezeték, rozzant motor módjára akadozik a szíve, a legkisebb emeléstől is zihál. El is tiltotta az orvos minden nehezebb testi munkától. Bizony, még a házasélettől is. így, hát választhatott: vagy szembenéz az örömök halálos kockázatával, vagy él még bizonytalan ideig, örömtelenül. Egyre inkább az utóbbi mellett horgonyzott le. De igazából végig sem merte gondolni, hogy ezáltal asszonyát is öröm nélkül hagyja. Mert a szürke' hétköznapok hamuja alatt egyre jobban felparázs- lott Juliska asszonyisága. Égő gyötrelmeinek oka mind bizonyosabbá vált számára. Tisztában volt férje nyomorúságával, tettekre biztatni nem is próbálta, s az igazság az, hogy az ilyesfajta praktikának soha nem is volt birtokában. Korábban, a mostaninál valamelyest boldogabb időkben is csak hagyta, hogy Vince elkapja egy-egy fordulóra, ilyenkor egyhamar feltüzesedett maga is, ment minden, mint a karikacsapás. Mostanában már attól is elment a kedve, hogy fel idézgesse az enyhülés magasztos pillanatait. Csak élnek egymás mellett, majdnem mint két idegen, főleg azóta, hogy a két gyerek is „megpattant” hazulról; az ifjab- bik Vince tán viszi is valamire, mint autószerelő, húgáról, Icáról viszont nem nagyon lehet tudni, hogy hol lakik, miből él: némelyek többször látták kilibbenni korosabb úriemberek autójából. Megsavanyodott életének szinte minden percét a kertnek és jószágainak szentelte Juliska. ráhárult a tápok beszerzésének a gondja is, rájött, hogy férje kerékpárja szállítóeszközként neki is szolgál; csak kezdetben zavarta, hogy a háta mögött megmosolyogják, amiért odafelé sem ül fel a járműre. Ügy három héttel ezelőtt majdnem szerencsétlenség érte. A boltos segítségével a biciklivázra, csomagtartóra már felrakta a két zsák tápot, teljes figyelmét lekötötte, hogy kikecmeregjen a bolt előtti térség homokjából, s pár méter megtétele után csak annyit látott, hogy egy gumiskocsi platójának hátsó sarka meglöki a vázon feszülő zsákot, ő pedig a kormányt elengedve visítva hátrább ugrik. Zörrenve, rakományostól dől a bicikli már-már a kocsi alá, de elöl már hallatszik is a kétségbeesett ordítás: „hóha-hóóó”! — és a gumikerekek épp megálltak a törékeny váz meg a táppal teli nejlonzsákok előtt. Juliska első, a megnyugvás irányába gyűrűző gondolata az, hogy nagy szerencséje, amiért ezúttal nem papírzsákban kapta az árut, mert most markolászhatná a porból a drága takarmányt. De már karon is ragadja a vállas, bajszos, mokány arcú férfi, búzavirágosan'kéklő tekintete tele kétségbeeséssel: — Nem történt baja, kedves? — hadarja bársonyos, simogató hangján. Juliska cifra és perlekedő szavakkal készült letámadni a fogat hajtóját, de a hang lefegyverzi. Erejéből csak ennyire telik: Hatvani Dániel: Kakashalál — Vigyázhatna ám, a szentsége® úristenit... Nekem semmi bajom, de nézze, ott a bicikli ... — Csinálnak a gyárban eleget — kedélyeskedik az ember. — Mikor curikkolni kezdtem, maga még ott állt a falnál. Nem gondoltam, hogy elindul .. . — Azt gondolta talán, hogy itt várom meg az estét? — tör ki az asszonyból a perlekedés, de csak amolyan fáradt gőz gyanánt, levezetendő a maradék feszültséget. Azt már csak magában teszi hozzá, hogy biztosan azért volt figyelmetlen, mert jócskán locsol- gatta a torkát a Szekeres Csárdában. Közben az ember előbbre hajtott pár méternyit, már vissza is jött, állítja fel a biciklit, nézegeti. Lába közé szorítja az első kereket, helyére csavarja a kibicsaklott kormányt. Más baj nem történt. Egy pillanatra rákönyököl a kormányra, nézi az asszonyt hunyorgó szemmel. — Menyhért a nevem — mondja. — De maga csak szólítson Me- nyusnak. A zsákok még mindig a földön hevertek. Az asszony feléjük bök. — Hát akkor, Menyus, talán segítene felrakni a zsákokat is ... Az ember azonban továbbra sem mozdul. Szökés, bozontos szemöldöke alól kéken világít elő a tekintete. Érzését Juliska maga sem tudja mire vélni, de mintha szívesen sütkérezne a férfi tekintetében . . . Gyors mozdulattal hajol le az egyik zsákért, s ragadván meg a csücskét foghegyről veti oda az embernek: — Fogja csak a másik sarkát. Menyus azonban nem engedelmeskedik, moSolyint egyet, majd az asszony kézfejéhez nyúl, a zsákcsücsköt markoló ujjakat szélien, egyenként lefejti, s mire Juliska igazából feleszmél, hogy mi is történik, pillekönnyű mozdulattal már fel is kapta a zsák,ot, elhelyezi a platón, majd gyorsan utána a másikat is. — így ni. Most már akár mehetünk is — s kezét elégedetten dörzsöli egymáshoz. De az asszony csak áll, néz rá értetlenül és dühösen. — No de mit akar? Miért rakta fel? — Ha már így történt, gondoltam, hogy hazaviszem. Ne tologassa itt ebben a nagy homokban. — Eközben a kerékpárt ás elhelyezi a kocsin. — Nem kértem magát erre — mondja az asszony, s a hangjában már ott bújkál egy szemernyi megadás. — Kérés nélkül is megteszem. No jöjjön már, üljünk fel.. . Felsegíti az asszonyt az ülésre. .. Juliska csak most veszi észre, hogy milyen két pompás ló van a kocsi elé fogva, minden porciká- jukat csak úgy vibráltatja a visz- szafogott, kirobbanni készülő idegmozgás, sörényük bele-bele rebben a feszülés izgalmába, s csillognak, villognak a lószerszám fémkarikái. Még az ostor is csupa dísz, csupa cifra sallang. Mintha régi ismerősök lennének, akik váratlanul összetalálkoztak. Az ember elmondja, hogy majd másfél évvel ezelőtt meghalt a felesége. Rákban. Eleinte nem találta a helyét. Majd lefoglalta magát a munkával, a lovaival. A fovaroz- gatásból szépen megél. Az utolsó elágazás előtt, mielőtt tanyájuk meszelt fala elővillanna, Juliska megállíttatja a fogatot. Ne kelljen Vincének magyarázkodnia, bár az az egészre nem sok ügyet vetne. Menyus megkérdi, mennyi ideig elég ez a két zsák takarmány. Hát úgy három napig. No most péntek van, akkor kedden megint jön vásárolni. Ügy valahogy ... így aztán három naponként találkoztak. Menyus mind nagyobb kerülőkkel vitte hazafelé Juliskát, kerékpárostól és takarmányostól együtt. Nem volt tolakodó, ezért kisebb cirógatásait, becézgetéseit szívesen tűrte az asszony, aki csak ma koradélután melegedett fel odáig, hogy önkéntelen mozdulattal viszonozta a kezek játékát. S ekkor már csak kétszáz méternyire jártak Menyus tanyájától... Az ágyban is csupa játék, csupa könnyedség volt a férfi minden mozdulata, holott, mint bevallotta, hónapok óta nem érintett asszonyi testet. Bizony, nem olyan volt, mint Vince, aki a legjobb korszakában is úgy látott hozzá, mint a favágáshoz szokás. Tápot ma nem vásárolt, nem is volt szándékában. Maradt a bicikli is itthon ... Vincének azt hazudta, hogy a városba megy, vásárolni akar ezt-azt. De a tápos boltnál leszállt a buszról. Menyus már várta. Eltöltötte csordultig az öröm, s még nem gondolta el, hogy alakítgatja ezután élete sorát. Ez Me- nyustól is függ. Ö tényleg független ember. De azért Vincét is sajnálná otthagyni. Mihez kezdene nélküle betegen, nyomorékon? Amit érzett, az hasonlított a lelkifurdaláshoz. De csak a szánalom mozdult meg benne. Megmoccant, aztán el is nyugodott. Férjének akár el is mondhatná az egészet, s csak azért nem teszi, mert nem szép dolog embertársunknak fölösleges gyötrelmet okozni. Egyszerre farkasétvágy kezdte gyötörni, úgy látszik, az egyik vágy kielégülése előhívja a másikat. Holnap megint hétvége. Főzni kellene valami finomat. De vajon mit? Megvan! Ott a nagy vörös kakas. Igaz, a pünkösdi búcsúra tartogatja. De az még messze van. Hirtelen nagyon megkívánta a kakaspörköltet. Igaz, hogy az állat Vince kedvence. Tenyeréből csipkedi a kukoricát. Juliskát viszont nem nagyon szíveli, láttára nem egyszer felborzolódik nyakán a toll. Dehát épp ezért is végez vele... Vincének majd utólag megmagyarázza. Másnap korahajnalban kelt, frissen és fürgén. Vince még mélyen aludt, sőt horkolt. Kilopódzott a baromfiólba, s elkapta a kakast. Befogta a csőrét, hogy ne vartyog- jon hangosan. A közelében már ott várakozott a lábas és benne a kés ... Az állat fejét, mint áruló jelet a kutyának vetette oda. Délelőtt az udvart betöltötte a készülő kakaspörkölt mennyei illata. Vince egész délelőtt a kukoricamorzsolót hajtotta — volt még négy—öt zsákkal a góréban —, véletlenül sem ment a tyúkól felé, figyelmét elkerülte kedvencének pusztulása, így ő is jóízűt falatozott az ételből. Juliska azt mondta, hogy levágott egy tyúkot, azt, amelyik nem tojt rendesen. Aznap este Vince úgy tért nyugovóra, hogy egyetlen szót sem szólt asszonyához. Ebből Juliska megértette, hogy férje rájött a cselvetésre. Reggel aztán arra ébredt, hogy Vince némiképp kiöltözve — épp megy ki a kiskapun, tolja maga mellett a kerékpárt, s aztán felül rá, elhajt. Juliskának egész nap Menyus járt az eszében, így nem is tűnt fel, hogy csak estefelé tért haza a férje. A biciklit a kerítés mellé lökte, imbolygott, a lábán alig tudott megállni, szája részegen vo- naglott, s poros, szakadozott ruhája arról tanúskodott, hogy néhányszor el is eshetett. Hóna alatt ott szorongatta a sárgás-fehéres kakast, melyet batárszállási rokonaitól kapott. Az asszony nyugtalankodva gondolt arra, hogy orvosért kellene szaladni — Vincének szigorúan tilos alkoholt fogyasztania —, s félig-meddig magatehetetlen emberét támogatta befelé. Az ajtó előtt kitört rajta a részegek makacssága, mindenáron vissza akart fordulni. Dulakodás közben a kakas élettelenül pottyant a földre. Még meleg volt, csak nemrég fulladhatott meg. Vathy Zsuzsa: Kivel találkoztam? Képzeljenek el egy barátságos, vidéki házat, benne egy tágas konyhát. A konyhában régiínódi, kopott asztal, fiókjában fakanalat, evőeszközöket lehet tartani; az asztalt p>edig körülülni, enni, inni, és reggelig beszélgetni mellette. A konyhából négy ajtó nyílik, egy kis és egy nagy ablak. A nap két oldalról tud besütni, délelőtt a kert felől, délután a szomszéd diófája felől. A régimódi asztalon elektromos óra. Ketyegés helyett ennek is, mint a többi ilyen szerkezetnek mechanikus zörej jön a belsejéből. Ebben a konyhában szokatlan dolog történt velem. Tápszert főztem a délutáni etetéshez, kéthetes volt a kisebbik gyerekünk. Ilyenkor, gyerekek születése után, furcsa változás történik az asszonyokban. A világ gyengéd és szelíd lesz, mint friss hóesés után; minden ember, közeli hozzátartozóink és ismeretlenek, eredeti méltóságukban tűnnek föl újra, az élethez megint kivételes tisztelettel közelítünk. Ritka, ünnepélyes pillanatok, ezek. Ügy gondoljuk, amit elmulasztottunk, bepótolhatjuk, amit elrontottunk, jóvátehetjük. Ami engem illet, ezekben a napokban tisztán és boldogan éreztem, hogy milliárdnyi más élettel együtt benne élek a világmindenségben; össze vagyunk kötve, fenyőfa, csiga, ember és másik ember, egymásra vagyunk utalva, akár akarjuk, akár nem. A csönd ezekben a napokban örökké sustorgott, zengett körülöttem. A levegőben üzenetek jöttek-mentek, távoli, nem nekem szóló kiáltások, és én értettem, fölfogtam mindent. Egy fehér lábosba kimértem négy kanál Robébit, kevés vizet öntöttem rá. A por átnedvesedett, pép lett belőle. A víz maradékával fölöntöttem, elkevertem, és meggyújtottam alatta a gázt. „Ha fiam lesz, biztosan berúg az anyósom. Talán ezer forintot is ad.” Ezt a szőke gyerekasszony mondta, aki a klinikán a szomszédos ágyon feküdt. Egész pontosan R1U Fate inptom
