Szolnok Megyei Néplap, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-12 / 36. szám
1987. FEBRUÁR 12. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 DATE helyett GATE Névcsere és ami mögötte van A gödöllői egyetem kara lett a mezőtúri főiskola A Minisztertanács 37 1986. (Vili. 31.) számú rendeleté értelmében a mezőtúri mezőgazdasági gépészeti főiskola tavaly szeptember 1-től a Gödöllői Agrártudományi Egyetem kara lett. Ezzel a mezőtúri felsőoktatási intézmény útja szétvált a Debreceni Agrártudományi Egyetemtől, amelyhez — ugyancsak karként — több mint tizennégy éves kapcsolat fűzte. A mezőtúri szeptemberi tanévnyitón még jelen voltak a debreceni egyetem képviselői, de október 15-én már a gödöllői vendégek jelenlétében rövid ünnepség keretében kicserélték a főiskola falán lévő táblát, amely hírül adja a változást. Egyszerű ..névcseréről” van szó, vagy mindez mélyebben is érinti a főiskola életét? Milyen kapcsolat alakult ki eddig a gödöllői és a mezőtúri felsőoktatási intézmény között, milyen távlatai vannak az együttműködésnek? Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk Patkós Istvánnal, a mezőgazdasági tudományok kandidátusával, a kar főigazgatójával. — Csaknem másfél évtized után mi indokolta a változást? — A MÉM törekvései, valamint a felsőoktatás fejlesztése és az új oktatási törvény egyik fő célkitűzése a szakmai integráció, amely során közelebb hozzák egymáshoz a hasonló profilú intézményeket. A debreceni egyetemmel az évek során nagyon jó együttműködésben voltunk, de szakmailag nem sok közös dolgunk adódott. A gödöllői egyetemen viszont mezőgazdasági gépészmérnököket is képeznek, így velük már korábban is volt szakmai kapcsolatunk. Az iskolánk életében egyébként a lehető legjobbkor jött a változás, hiszen most a minőségi fejlődés a legfontosabb feladatunk. S mivel egy olyan szervezethez tartozunk, amellyel az eddiginél szorosabb szakmai együttműködés kínálkozik, nagyobb garancia van arra, hogy minőségileg magasabb szintű munkát végezhessünk mind az üzemmérnökök képzésében, mind a tudományos tevékenységben. A gödöllői egyetem tudományos intézeteivel együtt a hazai agrárszakemberképzés egyik legfontosabb bázisa. Gödöllőn van az agrárcentrum, a gépfejlődéstörténeti múzeum , s belátható időn belül elkészül a biotechnológiai kutatóbázis is. S mindezek természetesen sok segítséget jelentenek a mi munkánkhoz. — Hogy fogadták Gödöllőn a főiskolát? — Az eltelt rövid időszakban — a mezőtúri kair 1972- ben jött létre, az addigi Felsőfokú Mezőgazdasági Technikum átszervezésével —intézményünk megtalálta helyét, beilleszkedett az agrárfelsőoktatás rendszerébe, s talán nem tűnik álszerénységnek: jó eredményeket értünk el a szakemberképzésben, s a tudományos munkában is. Mindezek ismeretében, valamint korábbi kapcsolatunk révén kollegálisan, szívesen fogadtak bennünket. Mint ahogy természetesen mi is örültünk a Minisztertanács határozatának. Ráadásul még oktatóink nagyobb hányada személyesen is kötődik a gödöllői egyetemhez, hiszen ott szerezte meg a diplomáját. — Az eltelt néhány hónap alatt milyen eredmények születtek az együttműködésben? — A napi munkában egyelőre még nem érződik a változás. Eddig a felsőszintű vezetés területén kezdődött el a közös munka, a főiskola vezetőit, képviselőit beválasztották a lektori és az egyetemi tanácsba. — A szakmai integráció, s egyáltalán a kar, mint intézmény, nem jelenti-e az önállóság csökkenését? — Szakmai és gazdasági tekintetben eddig is önállóak voltunk. Az új oktatási törvény tulajdonképpen megnövelte a főiskola rangját, így a korábbiaknál még nagyobb önállóságot élvezhetünk. Számos területen nagyobb lett a döntési jogkörünk: például az oktatók kinevezésében, de növekszik az oktatási szervezeti egységek önállósága is. A szakmai integráció semmiképpen sem vonja maga után az önállóság csökkenését, hanem inkább segítséget jelent a munkánkban. — Hogy váltak el a debreceni egyetemtől, s azoktól az intézményektől, amelyekkel addig kapcsolatban álltak? — Nem igen nevezhető elválásnak. A DATE szervezetén belül eltöltött esztendők fontos fejezetet jelentenek főiskolánk életében. Az egyetem vezetői irányították, vagy sokkal inkább segítették karunkat az eredmények elérésében, az intézmény sajátos arculatának kialakításában. Ezután is szívesen látjuk a debreceni hallgatókat a gépészeti bemutatóra, a laborunkba, a tanüzembe, s természetesen szeretnénk jó kapcsolatban maradni az egyetem tanáraival. Nem szakad meg a kapcsolatunk a Debreceni Akadémiai Bizottsággal. s mindazokkal az intézményekkel, termelő üzemekkel. szövetkezetekkel, amelyekkel eddig is együtt dolgoztunk. Ez természetes, hiszen változatlanul itt va- evun.k a közelükben, s ha a gödöllői egyetem karaként növekszik majd a munkánk színvonala, minősége. az nemcsak nekünk, hanem a tfthhl intézménynek, szövetkezetnek js hasznára válik. T. G. Hogy derűsebb legyen... Gyermekek a gyermekekért A Szolnok Megyei Tanács Hetényi Géza Kórházának gyermekosztályán a napokban megszépülnek a kórtermek is. A folyosókat a Bokros házaspár hangulatos kerámiái díszítik, ám a csupa üvegfalú kórtermek dekorálására eddig nem találtak megfelelő megoldást. Zagyi Katalin gyermekfoglalkoztató ötlete alapján a dr. Münnich Ferenc Körúti Álta.- lános Iskola rajzszakkörének tagjai — Szávai István tanár vezetésével — vállalkoztak rá, hogy mosásálló Tilatex falfestékkel színes, vidám figurákat fessenek az üvegekre. A tanulók által készített tervekből Bokros László festőművész választotta ki a legszebbeket. A játékszoba most festőműhellyé alakult Mészáros Patrícia kék madara a belgyógyászat egyik pavilonját díszíti. Szávai tanár úr apróbb javításokat végez az elkészült alkotásokon (Fotó: Korényi Éva) A Téli tárlaton — tavaszra várva Január 25-én nyílt meg a Szolnok megyei képzőművészek hagyományos seregszemléje a Téli tárlat. Hagyományos bemutatkozás ez, bár az utóbbi néhány évben a kontinuitás megszakadt, hiszen az utolsó ilyen kiállítást 1983-ban rendezték. A tárlatot az imént seregszemlének tituláltam, de nem nagyon szeretem ezt a kifejezést. A seregszemle ugyanis bizonyos számbavételt, megméretési lehetőséget jelent, és mint ilyen része egy megfelelési kényszerrel terhelt bizonyítási eljárásnak: amelyen a jelenlévő művészek részben jelenlétüket, részben tevékenységük értelmét kívánják bizonyítani. E bizonyítási eljárás azonban érzésem szerint ezúttal csak részben sikerült. A jelenlét adott, de mintha a kiállító művészek, hitüket vesztve, ezzel meg is elégedtek volna. Mintha már nem remélnének semmit a helyi mecénatúrától, és nem reménykednének a helyi közönség értő reagálásában sem. Felvetődik a gondolat, vajon mi lehet az értelme, célja egy-egy ilyen bemutatkozásnak? Az összevetés lehetősége, az egymással történő megméretés, vagy a számadás, mi történt az eltelt időszakban az alkotó műhelyekben? Netán az ilyenkor remélhető kedvezmények elnyerése? A díjak megszerzése? Azt hiszem, hogy ez utóbbi motivációs tényező sem játszhatott lényeges szerepet, bár néhány nívódíjat kiosztottak. Tudom, naiv elképzelés, de egy-egy képzőművészeti bemutatkozásnak mégis az adhatna értelmet, ha a művész belső igényéből fakadóan szeretné a közönséggel megosztani a világ, környezete művészi felfedezésének újabb tényeit, ha őszintén úgy állna a publikum elé, hogy: „Így láttam a valóságot, az engem körülvevő világot, és szeretném, ha velem együtt ti is így látnátok!” Ha ezt, a világ újbóli felfedezése felett érzett örömöt szeretnék megosztani a közönséggel, hogy létrejöjjön az a sokak által hiányolt és igényelt műélvezet, amelyik minden társadalomban a mindenkori közönség elidegeníthetetlen, természetes joga volna. Természetesen „az ilyennek látom, szeretném, ha ti is ilyennek látnátok” parancsa a mű üzenetének és hatásának nagyon leegyszerűsített módja. A művek az igazán jó művek nemcsak a valóságot, a művészt ért érzelmi, értelmi hatásokat modellezik, hanem egyben magatartásmodellek is, és mint ilyenek tartalmazzák a „változtasd meg életedet” parancsát is. Az idei Téli tárlat nemcsak egy elfeledettnek tűnő hagyomány újjáélesztésében volt rendhagyó, hanem helyszínében is, hiszen a Szolnoki Galéria renoválása miatt a kiállítás periférikusabb helyszínre szorult, a szolnoki Helyőrségi Művelődési Otthon Színháztermébe. És ez felvet bennem egy újabb gondolatot, vajha Szolnok városa amelyik ezúttal, mint megyeszékhely adott otthont a megyei művészek kiállításának, valóban annyira kiéhezett, szomjúhozott e képzőművészeti eseményre, mint ahogy a katalógus előszóban Lengyel Boldizsár, a városi tanács elnökhelyettese Írja, nem lehetett volna-e reprezentatívabb helyet, és egy kicsit méltóbb külsőséget biztosítani ennek a valóban rég nem volt eseménynek? A kérdés költői. Nem csupán azért, mert nem várok rá választ, hanem azért is, mert e válasz már magamban megfogalmazódott. Anélkül, hogy a jelenlegi helyszínt alábecsülném, amelyik alkalmas lehet képző- művészeti kiállítások, főleg egyéni bemutatkozások megrendezésére, lehetett, kellett volna méltóbb fórumot biztosítani a kiállításnak. Mondjuk a megyei művelődési központban, amelyben a Téli tárlattal megközelítően azonos időpontban amatőr képzőművészeti kiállítást rendeztek. A keretek, a feltételrendszer tehát nem bizonyultak a legszerencsésebbeknek a megye jelenkori képzőművészetéről valóban “adekvát bemutatkozás megrendezéséhez. Így hát az sem csodálható, hogy a résztvevő művészek, talán alkalmazkodva a körülményekhez, nem tekintették igazán szellemi, művészeti fórumnak a tárlatot. Ezt a következtetést nemcsak abból vonom le, hogv q bemutatott anyagban iónéhánv 5—6 éves munka is Ifj. Nagy Ferenc: M Korpusz (filigránzománc-fa) szerepel, hanem a bemutatkozó művészek közelmúltban történt nyilvános szerepléseinek ismeretében is meggyőződéssel állíthatom. Mégis azt kell mondanom, hogy amikor beléptem a kiállításnak helyet adó színházterembe, az első benyomásokat igyekeztem a tőlem telhető legnagyobb nyitottsággal fogadni. Bár nem mondhatom, hogy teljesen elfogulatlanul, hiszen eddigi ismereteim a megye képző- művészetéről és a kiállító művészek munkásságáról óhatatlanul munkáltak bennem. de legalább prekoncepció nélkül, várva a hatást. az első érzelmi reakciókat, amelyeket a látvány kivált bennem. Bevallom az első érzésem a zavarodottságé volt. A kiállításon bemutatott kevés számú plasztikában még többé-kevésbé gyorsan eligazodtam, a benyomások hamar szelektálódtak bennem, és ki tudtam választani azokat a műveket, amelyek vagy csupán az örömszerzés okán: „az így látom a világot, lásd te is így” szintjén szólítottak föl a műélvezetre, és azt a néhány munkát is, amelyik már a magatartásmodellt sugallva, bizonyos erkölcsi parancsot is szugerált, de a festmények és grafikák között már gyakorlott szemmel is nehéz volt a tájékozódás. Ügy látszik megszokott rendezési elv immáron Szolnokon, hogy ha egy művésztől több, belső koherenciát. feltételező alkotást mutatnak be, ezeket mesterségesen szétszakítják, mintha a rendezők attól tartanának, hogy egy-egy művész tevékenységén belül a következetesség is kiderül. A plasz Likai anyagból Gyoi/i vándor Papi i^ajost aorazolo purtreszoprát es ilju Hagy rerenc Bugac című reKeszzomanc faliképét emelem kJ, a látvány hitelessége, ha úgy tetszik a gyönyörködtetés okán, bár a Papi portré minden művészi meggyőző ereje mellett a modell ismeretében hat igazán. Míg a másik kategória szerint, bizonyos magatartásmodellek szugerálása tekintetében szintén két szobrot szeretnék kiemelni. A művész a világ, a környezet sorsa iránt érzett felelősségének rekvizítumaiként is. Az egyik Simon Ferenc kisplasztikája a „Figyelmeztető", amelyik szervesen illeszkedik a művész kőből és bronzból komponált kisplasztikáinak sorozatába és egy kicsit apokaliptikus látomásként is értelmezhető, az emberiség jövőjét féltő alkotó vallomásaként. Ilyen, de nem a jövőt firtató, hanem sajnos jelenünkbe érő apokaliptikus látomás, egyfajta tiltakozás Papi Lajos Che- mizáció című plasztikája, amelyik egy madártetemben állít mementót az ember önpusztító tevékenységének. A festmények és grafikák közül a jelenlét bizonyításán túl alig néhány bemutatott mű kívánt többet elérni. Meggyes László feltehetően idén Mezőtúron készített Vízparti fák című olajfestményét emelném ki ezek közül. annak bizonyítékaként is, hogy a művész az utóbbi években egyre elmélyültebb, egyre improvizatívabb módon fedezi fel az őt körülvevő világot a maga számára, és egyre intenzívebben tudja e felfedezés örömét megosztani a nézővel. Ugyancsak érzelmes, szép látványélmény Fazekas Magdolna néhány tájképe, és fölényes szakmai biztonságát, jelentős tehetségét, egyéni világlátását bizonyítja Rékas- sy Csaba két bemutatott rézmetszetével, míg Ágotha Margit egy másfajta érzékenységet, művészi artiszti- kumot fejez ki kiállított négy linómetszetével, szerepléséért méltán kapott munkajutalmat, bár éppen ő volt az egyike azoknak a kiállító művészeknek, akik jó néhány évvel ezelőtti munkájukkal szerepeltek a tárlaton. Bevallom ezek után nem tudom, hogyan tovább. Hogyan lehetne valóban szellemi izgalmakat keltő művészeti eseményként felújítani a Téli tárlatok hagyományait? Talán ennek érdekében a művészektől több előlegezett bizalom szükségeltetne, és az a meggyőződés, az a belső kényszerítő erő, hogy önmagukat őszintébben mutasság meg a közönségnek. A rendező szervektől pedig talán körültekintőbb szervezőmunka, a jobb körülmények megteremtése kívántat- na. Talán ez lehetne a záloga ama óhaj teljesülésének is, hogy „a nyüzsgő középszert időnként elfújja a tehetség”, mint ahogy azt Lengyel Boldizsár előszavában mgefogalmazta. És végül engedjenek meg egy szokatlanul személyes vallomást. A kiállítás megtekintése utón sokkolva ért Papi Lajos szobrászművész halálának híre. Benne nemcsak egy tehetséges művészt, hanem, talán szerénytelenség nélkül mondhatom, személyes barát elvesztését is gyászolom. A megye képző- művészeti életét az elmúlt napokban nagy veszteség érte. Gácsi Mihály után. aki bár évekkel ezelőtt messzire került Szolnoktól, mégis integráns része maradt mindannak. amit szolnoki művészetnek. ielenkori szolnoki kénzőművészetnek nevezhe- v tünk, most ismét gyászolunk. Rideg Gábor Simon Ferenc: „Figyelmeztető” (kisplasztika)
