Szolnok Megyei Néplap, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-28 / 50. szám

Irodalom, művészet 1987. FEBRUÁR 28. Bán Zsuzsa: Oké, főnök! Ivan Szandfirjev: Szénakaszálás (1983) Mit szál a kó a faragott, a zúzott a szive közepéig sérülő mit szól a kó Mit szól a föld ha gépek forgatják és kések sebzik a megénekelt anya-ölt mit szól a föld Mit szói <*■ lélek a péter szeg éktől gyötört mit belé szegeztek az évek mit szól a lélek Jevgenyij Gorgyijec: Napsütésben (1982) Károlyi Amy: Mit szól Mit szól a ház amikor bontják nem akar válni padlótól a fal' ha döngeti csákány, kalapács mit szól a ház Mit szól a réz ha belékarcolja betűit egy mene teícel keménységű kéz Mielőtt hazaiindult volna, bekopogott az irodába. — Hát ak­kor. .. ha nincs még _________valami, én lelépnék, f őnök! — Maga az? Jó, hogy jött Hol­nap reggel Pestre megyünk! Az értekezlet tízkor kezdődik, nem szeretnék elkésni! Erőfeszítésbe került, hogy ne ká­romkodjon egy nagyot. Egészen biztos, hogy arról az értekezletről legalább egy hete tudott már, de őneki nem szól, csak az utolsó pillanatban. Nem arról van szó, hogy a kocsi ne lenne rendben. Erre mindig Ikéyes volt. A munkaidejéből ki­telt, hogy rendben tartsa. Nem ezért Hanem éppen másnap dél­utánra beszélt meg egy találkát, amire napok óta készült már. Nehezen jutott idáig a lánnyal, eléggé fent hordta az orrát. Csinos persze, módjában állt kéretni ma­gáit — Oké, főnök — nyögte ki nagy nehezen, és kikotródott az irodá­ból. Estefelé felhívta a lányt, és meg akarta magyarázni, hogy miért nem alkalmas a másnap a rande­vúra. A főnök ilyen alkalmaikkor szeret késő délutánig fent marad­ni, vásárolgat, nézelődik, őt meg a nyavalya töri már sokszor. — Minek beszélsz meg te bármit, ha ennyire nem vagy a magad ura! — vágta oda a telefoniba a lány. — Mi biztosítékod van arra, hogy 'holnapután nem jársz ugyanígy? •Úgy ugrálsz, ahogy a főnököd fü­tyül. Nem igaz? — Ne balhézz, Jutka! Nem szép, hogy ezt mondod. Másnak is van főnöke, ő is csak azt csinálja, amit mondanak neki. — Komolyan beszélek — hallot­ta a lány hangját. — Jobb lesz, ha a főnököddel randizok, neki nem mondja senki, hogy ide menjen, meg oda menjen! Letette a kagylót. Másnap rosszkedvűen ült a volánnál, várta, hogy indulhassa­nak. — Egy kis baj von — szólt ki a főnök nemsokára. Le kell gépeltet- nem valamit sürgősen, ráadásul otthon félejtettem az irattáská­mat. Ugorjon már haza érte, mondja meg a feleségemnek, hogy a szekrénysor felső polcán 'hagy­tam a táskát, adja oda magának! De siessen, mert utána rögtön in­dulunk ! — Hogyne! Persze! Ügy sietek, hogy összetöröm magam! — mo­rogta abban a biztos tudatban, hogy a főnök úgysem hallja. Dühösen indított, aztán már le­higgadva kapcsolt hármasba. Azért csak nem fog fejre állni egy ilyen hülye miatt. Kétszer is csöngetett, mire va­lami motoszkál ás hallatszott az ajtó túloldalán. — Ki az? — Dömötör Jóska. A főnök ‘kül­dött, itthon felejtette az irattáská­ját... Az ajtó végre kinyílt, ott állít az asszony kócosán, ahogy az ágyból kilépett, úgy-ahogy magára te­kert világoskék, hosszú köntösben. Jöjjön be, addig megkeresem. Megmondta neki, hol találja, és várt az előszobában. Az ágy nyil­ván vetetlen volt, nem akart bel­jebb lépni, zavarba hozni a nőt. — Nem tudom ám, melyikre gondolt... — szólt ki az asszony kisvártatva. Én itt nem látok a polcon semmilyen irattáskát. „Na szép — gondolta Dömötör —, ha most itt az időt húzzuk, an­nak is én leszek az oka. A főnök nem ér oda az értekezletre”. Beljebb ment, nem akarta, de először mégis az ágyra nézett. Szí­nes viirágmintás ágyneműje volt a főnökének, a szobában valami enyhe kölniillat. Az asszony min­den kócossága ellenére is nagymér­tékben 'kívánatos, 'különösen, hogy a nagy keresgélésben combig szét­nyílt a köntöse. Arra Dömötör egyetlen percig nem gondolt, hogy mindez szán­dékos is lehet, eszébe sem jutott kihasználni a helyzetet. A főnök felesége tabu. Így hát még mielőtt bármit is továbbgondolt volna a túl laza köntössel meg a benneva- lóval kapcsolatban, a szekrénysor polcait kezdte fürkészni kötéles- ségtudóan. — Nézzük csak. .. A felső polcon semmi nincs, illetve ami van, az nem irattáska. Hátha valamelyik fiákban lapui? Az asszony kshúzigáliba a fióko­kat, mialatt egyre több látszott be­lőle, aztán váratlanul a szoba túl­só sarka felé indult, ahol egy két­ajtós kis szekrényen állt a televí­zió. Elhaladt Dömötör mellett, egymásra pillantottak, kicsit hosz- szabban, mint akarták. — Lehet, hogy ebben hagyta — mondta a nő, és kinyitotta a szek­rénykét. — Na végre! — sóhajtott föl Dö­mötör, amikor megpillantotta a lapos, fekete bőrtáskát. — A főnök már biztosan átkoz, hogy hol ma-' radok. PCI I : , > j í — Magát? — kérdezte nevetve az asszony. — Hát ki tehet arról, hogy itthon felejtette? Mi­I-------------1 ért nem gondolt rá 5, m ielőtt elment? Odaadta a táskát, és megkérdez­te, megkínálhatja-e egy kávéval? Azt kellett volna válaszolnia, hogy semmiképpen, hiszen sietnie kel. Ehelyett ismét túl hosszan néztek egymásra, és ő bólogatott, hogy igen, egy kávé jólesne most. Nem sok időbe telik, amíg egy kávé kifő, az ölelés is addig tartott csupán. Dömötör aztán a virágmántás papiamon ülve itta meg, utoljára még belecsókolt az asszony meleg nyalkába, és hóna alatt az ionattás- kéval elhagyta a tett színhelyét. A főnök éppen akkor végzett a munkájával, amikor ő visszatért. — Na, megvan a táska? — Bny- nyit kérdezett csupán, és elter­peszkedett a hátsó ülésen. Dömötörnek fütyürészmi támadt kedve, nem túl hangosan, csak úgy félig, magának. A főnök is vidá­man nézegetett kifelé az ablakon. — Hiába! — szólalt meg egy­szerre. — Azért szép ez a táj. Nem tudnék innen elköltözni. — Én sem — mondta jókedvűen Dömötör. Ebben a pillanatban szinte ro- konszenvet érzett a főnök iránt. Körülbelül egy hét múlva tör­tént, hogy a főnök megkérdezte: — Mondja, Dömötör i Igaz, hogy maga villanyt is szokott szerelni? — Az az eredeti szakmáim. — Na, mert a feleségem beszélt valakivel, aki igen dicsérte a mun­káját. Állítólag minden villanysze­relési munkát maga végzett az új házukban. Igaz? — Nem tudom, konkrétan kiről beszól, de munkaidő után, ha ren­des időben leléphetek — ez utób­bit jól megnyomta, és rápillantott a főnökére, azonban ő egyáltalán nem reagált a célzásra. — Szóval amikor van egy 'kis időm. délután, szoktam fusizgatnii, az igaz — fe­jezte be Dömötör. — Volna nálunk is egy kis mun­ka. Tudja, a feleségem félévenként átrendezi a szobát, és most egy fa­lilámpát kellene átszerelni más­hová. Ugyan nem örülök ennek az egésznek, de hát... — Mikor? — kérdezte Dömötör, és eszébe jutott a főnök gusztusos fiatal felesége. — Nem is tudom... Most két napig nem'megyünk sehová, esetleg a városba valamiért. Nagyon zo­kon venné, ha munkaidőben kel­lene hazaugomi emiatt? — Miért venném zokon? Lénye­gében mindegy, mit csinálok a nyolc óra alatt. Ha nincs valami program, akár ma délután is meg­csinálhatom. Közben arra gondolt, hogy elég bugyuta főnöke van őneki, ha erre sem fog gyanút. Az asszony nyil­ván az alkalmat teremti, hogy új­ra találkozhassanak, ennek meg véletlenül sem tűnik fel semmi. Mialatt a kocsit mosta, azon járt az esze, hogy az életben azért minden kiegyenlítődik. Így, van úgy. Ebéd után bekopogott az irodába, hogy akkor megy, megnézi a mun­kát, s ha lehet, meg is csinálja délután. A főnök barátságosan in­tegetett, meg kicsit szorongva is, mert éppen vendége volt, és nem akarta, hogy az is megtudja, mi­lyen munkáról beszélgetnek. — Persze, menjen csak! — és intett kicsit a kezével, hogy nem kell sokat beszélni róla, rendben van. Dömötör tehát ismét becsönge­tett a kétszobás, első emeleti la­kásba. Az asszony most még csi­nosabb volt, mint a múltkor. A válig érő szőke haja fényesre ke­félve, az arca kifestve kicsit. Alighogy az ajtó becsukódott Dömötör mögött, a nő belecsókolt a szájába az előszobában. — Nem is örülsz, hogy újra ta­lálkozhatunk? — kérdezte kacé- ran. — Az attól függ — felelte Dö­mötör, bár maga sem egészen tud­ta, mit akart ezzel mondani. Valahogy zavarba jött ettől a megrendezett viszontlátástól, és amikor a kitakarított, átrende­zett szobát meglátta, azon kapta magát, hogy megpróbálja elkép­zelni, milyen élete lehet ebben a lakásban és e mellett a nő mellett a főnökének. — Hói van az a lámpa? — Mit törődsz a lámpával? — csimpaszkodott rá az asszony. — Jól tudod, hogy ez csak fal! Majd átrakosgatod azután. — Dömötör addig forgolódott, amíg megpillantotta a lámpát, az­után a helyet is megtalálta, aho­vá valószínűleg átkerül. Elment a bosszúálló kedve valahogyan, távolabb húzódott a széles fran­ciaágytól. Egy fotelbe ült a szo­ba másik végében. — Mi van veled? Haragszol va­lamiért? — A nő Dömötör ölébe ült, és azon mesterkedett, hogy belenézhessen a szemébe. — Nincs sok időm — mondta a férfi kedvetlenül. — Hozom a szerszámokat, kint hagytam a ko­csiban. Megcsinálom a melót, az­tán megyek. — Mire visszaért, a főnök fele­sége durcásan behúzódott a kony­hába, az ajtót is becsukta. Dömötör nevetett magában, és mialatt a megmunkálandó falsza­kasztól félrerendezte a bútorokat, azt gondolta hogy van az életnek szép oldala. Mialatt dolgozott, a gyögyha- lászt fütyülte, és a napok óta né­mileg felbolydult lelkivilága egé­szen rendbe jött. Azt is elhatározta, egy támlát­lan széken állva, amit az előszo­bából hozott, hogy a nősüléssel igen ráér még. Ha egyáltalán rá­szánja magát, valamikor... Hogy végzett, eszébe jutott az asszony megint. Benyitott hozzá a konyhába, és azt mondta: — Készen van, már csak ki kell takarítani. Viszlát! Ami azt illeti, volt mit takarí­tani. Máshol meg is csinálta vol­na, de most úgy gondolta, nem árt ennek a csinibabának, ha ilyesmi­re is használja -a fölösleges ener­giáját. Visszafelé megállt egy telefon- fülkénél, és felhívta a lányt. — Ráérsz ma este? — És te? Biztosan tudod, hogy eljössz? — Semmi sem biztos, Jutka, azonkívül, hogy látni szeretnélek. A kocsit bevitte a ga­rázsba, aztán bement a főnökhöz, jelenteni, hogy végzett a mun­kával. Az megnézte az óráját, és azt mondta: — Hazamehet ám, Dömötör, mára nincs több fuvar — és meg­próbált a szokottnál barátságo­sabb arcot vágni. — Oké, főnök! — biccentette meg a fejét Dömötör, és megint az jutott az eszébe, hogy vannak az életnek szép oldalai! Szakonyi Károly: ~Két~ rr • ■ I r őszi kép Délután van, kora őszi alkonyat, borongás; a sekély Duna ónszínű a felhőktől, az Országházzal szem* közt horgászok lesik a kapást a meder meztelen kövein; a Bat­thyány téren csitul a forgalom; csendesedik a nap. A metró alul­járójának lépcsőjén ketten kupo­rognak: loboncos- hajú, homlokát ültében a térdére szorító, lábszá­rát sovány karjával átkulcsoló fiút ölel magához egy szemüveges, szép arcú lány, fekete orkándzseki­ben, bő szoknyában, bokáig érő csizmácskában — hangtalanul. Az emberek kerülgetik őket, le és fel ott sietnek el mellettük, rá­juk pillantanak; a tekinteteket csak a lány fogja fel kiszolgálta­tottan, egykedvűen, rezzenéstelen arccal. Tenyerével a fiú vállát, há­tát simogatja gépiesen, türelme­sen, kötelességszerűen. Rosszul van a fiú, vagy részeg? Vagy veszekedtek, s most fájdal­mában összegörnyedt? Sír talán, vagy csak elkínzott arcvonásait rejti a kíváncsi szemek elől? De miért itt ülnek, éppen itt, az em­berek lába alatt, a föld alól elő­bukkanó vagy a mélybe igyekvő népek útjában? Senki sem torpan meg, hogy megkérdezze, nem szorulnak-e se­gítségre; ki-ki rosszallón vagy furcsállva végigméri őket, vagy morgolódik, hogy minek teleped­tek ide akadéknak, miért nem vo­nulnak félre, ha elfáradtak, pihen­jenek máshol, ahol nem zavarják a közlekedést; ha pedig valami bajuk van, keressenek rá orvoslást, ahelyett, hogy itt vesztegetik az időt, másokat a sietésben meg­akasztva. Ám a haragos szemvilla­násoknál és megjegyzéseknél is fel­tűnőbb a közöny. Sokan ügy kerü­lik ki a két kuporgót, mint valami lépcsőn felejtett csomagot, elvesz­tett tárgyat, amit jobb észre sem venni, ha az ember nem akar fe­lesleges hercehurcába keveredni. Csak egy fiú áll meg a közelük­ben, hozzájuk hasonló; a lenti au­tomaták felől bukkan elő, mű­anyag pohárból kakaót szürcsöl, brióst majszol hozzá, nekidől a lép­cső műkő burkolatú falának, távol tőlük, de figyelve őket. Majszol, kortyint, arca kifejezéstelen, a sze­me se rebben, csak az állkapcsa jár gépiesen, amint a brióst eszi. öt is lökdösik, mert a lépcső alján nem a legfigyelmesebben helyez­kedett el, akik felfelé igyekeznek, nekiütköznek. De tűri. Csiak a ka­kaójára vigyáz, ki ne loccsanjon. A lány a lépcsőről észreveszi. Egy másodpercig összefonódik a tekintetük, felcsillan némi érdek­lődés a lány szemében, de elmúlik hamar. Ül tovább, a fiúját simo­gatva, csendesen. De emez a lépcső aljáról csak nézi őket. A magányos a párosban üldögélőket. Jönnek-mennek körü­löttük az emberek, ök hárman — azok ott ketten, ez meg itt egyedül — mintha nem is tartoznának a városhoz. Vagy mintha a többiek nem ott élnének, ahol ők.

Next

/
Oldalképek
Tartalom