Szolnok Megyei Néplap, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-21 / 44. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. FEBRUÁR 21. Kellenek-e a megszáílottak? Kellenek-e nekünk (neked, nekem!) a megszállottak? Kellenek. Nekem (neked, nekünk?) kellenek. Nem először gondolkozom el a dolgon, ezt bevallhatom, de valahogy mindig visz- szariadtam a szótól: megszállottak. Van ebben valami földöntúli hangulat, valamiféle emberfölöttiség, olyasmi, ami sokakat megriaszt, és hát én magam is sokat kóstolgattam már ezt a szót. Megszállottak. Emberek, akik szokatlan módon ragaszkodnak valamihez, amiben föltétlenül hisznek. Olyanok, akik ebben haszonelvű világban nem forinttal mérik föltétlenül a tennivalókat. Emberek, akik kimondatlanul ugyan, de áldozatokat vállalnak, mert nekik „ügyük” van. Megszállottak. Megint belekóstoltam a szóba és^ valahogy jobban ízlik. Mert hiszen erről van szó: az ügyről és a hitről. A véletlen sodort Balassagyarmatra, de a példa, amit elősorolok, aligha a véletlen műve. Annak így kellett lennie, azt hiszem. Rossz ízű jelzők is kapcsolódtak az Ipoly-parti, hangulatos határvároshoz, egy azonban elvitathatatlan volt tőle: á genius loci. A hely szellemét ugyanis Madách Imre, Mikszáth Kálmán és Szabó Lőrinc határozták meg, hogy a történelmi fundamentum megteremtőjét, Balassi Bálintot ne is említsem. Szóval a művészet — sorolhatnék még néhány művelőjét, de talán ennyi is elég — megtelepedett a városban régóta. Horváth Endre nevét kevesen ismerik, pedig néhány ma is használatos papírpénzünket ő álmodta meg. A grafikus nevét vette föl a városi galéria, mert a város szülöttének emlékét sem hagyták az időbe veszni. De mit ér egy galéria — amelyiknek még igazi helye sincs évek óta —, ha nincs lelke? Hát van. Harminc körül jár az a fiatalember, aki figyelemre méltó szobrokat csinál esztendők óta, s aki újra-betelepülöként a galéria híve lett. Egy-két esztendő alatt a Palóc Múzeum szűköcske termében a kisváros közönsége megismerkedhetett a mai magyar képzőművészet rangos fiataljaival, akiket Csemniczky Zoltán hívott meg kiállítani. A hely szelleme kötelezte őt, s ma lassan a hely,' a kisváros elképzelhetetlen nélküle. Túlzás? Innen, a szőkébb hazából ne volna példa múltból és jelenből? Akad bőven, még frissen fájó is. Papi Lajos például. A hiánya fáj. De van valami ezekben az emberekben. Túlnőtt Papi Lajos is rajtunk, mert az életével Kisújszállást szolgálta, s halálával beteljesítette ezt a szolgálatot. Ügy halt meg. hogy itt maradt közöttünk. Emlékeztet az életével, emlékeztet a gyűjteményével, emlékeztet a szavaival. Legyen neki könnyű a föld, mert könnyűvé akarta tenni az élőknek az életet. Könnyebbé. Kellenek-e nekünk a megszállottak? Kellenek-e olyanok, akik nem önmagukban, önmagukról gondolkoznak, akik fejében előbb fogalmazódik meg a szó: mi, mint az én? No, persze nem lehetünk mindannyian galériaszervezők, tudatos képtárgyűjtők, mert nem is mérhetjük magunkat az igazi megszállottakhoz. De vajon néztünk-e már körül, akár a házban vagy az utcában, ahol élünk? Föl sem tűnnek azok, akik kiskapával verik ki a gazt a városszéli buszmegálló tövéből, akik lapáttal nyitnak utat az utcában hetek óta tóvá szélesedett tócsáknak, sokadszor is szó nélkül takarítják föl a lépcsóházat. akik ' számára az udvariasság nem póz, hanem része az életüknek. Csak látszólag más dolgok ezek. Valahonnan talán innen nő ki, itt gyökerezik a megszállottság. De legalább is itt gyökerezhet. Mert rend van bennük és ez a rend nem a diváthoz igazodik. Manapság jó dolog a vállalkozó szellemre hivatkozni, jó dolog a vállalkozó szellem révén pénzhez, sikerhez jutni. Tudjuk, éljük: a világ nem az élhetetleneké. És akkor jönnek ezek a megszállottak, akikben belül rend van, és akik ahelyett, hogy kémének — adnak inkább. Már fitymáljuk is őket: ó, a szegények, ó, az élhetetlenek. Pedig hát a sokszor erős' „kaparj kurta” • szemlélet fölött ők bizonyítják a hovatartozást, az önzetlenséget. Van, aki kapával, van, aki tollal, van, aki gyűjtőszenvedéllyel. Csak jut eszembe hirtelen az az igazi tanító Tiszaszőlősről, aki perel a falu nevéért. Perel? Tulajdonképpen csak perelt, mert kicserélték már a táblát a falu alatt. Néhány betűvel volt csupán gondja, de ezt a gondot többre tartotta sok egyébnél. A hely, a lakóhely becsülete szólította őt harciba. Múlhat valami néhány betjűn ? Sok is, kevés is. Tiszaszőlős tanítója a hagyományért „verekedett”. A hagyományért, amiből építkezhetünk, ami nélkül kevesebbek lennénk. Azt akarta, hogy a változásokban maradjon állandóság is. Nincs település a megyében, az országban, melynek ne akadna megszállottja. Nélkülük talán nem az lenne a város vagy a falu, ami éppen most. Nem lenne ott rosszabb az élet csak másmilyenebb. A nevüket sem tudjuk. Róluk nem neveznek el utcát sohasem, még talán egy érem sem jut nekik a mindennapok zűrzavarában. Esztendők múltán talán már a nevük is elmosódik, csupán egy szeretettel fogalmazott falukrónika marad utánuk, egy parasztház a környék bútoraival, néhány kép, szobor tárgyak — egy hangulat. A hely szelleme, amit nem hagytak kisöpörni. Rettenetesen nehéz velük. Ezek az emberek konokul hisznek, hitte) harcolnak és nem adják föl semmiképpen. Sok sebet kapnak, sokat adnak is közben, mert a célig el akarnak jutni, és hát akik ebben segíthetnének, annyi minden mással is foglalkoznak (néha épp’ útban állnak ...). Nehéz velük — de jó. Nélkülük kevesebbek lennénk. Kis és nagy megszállottak is kellenek.. Sok-sok megszállottra van szükségünk, változzunk és hogy állandóak maradjunk. Hogy abban változzunk, amiben szükséges, és abban maradjunk állandók, amiben fontos. Egyként kellenek a nagynevű és a szürke eminenciás megszállottak, akik életükben munkálkodnak a hely szellemének megőrzésén-megteremtésén, később — többnyire névtelenül — ők maguk válnak a hely szellemévé. A helyé, ami az otthonunk, a szülőföldünk, a vidék, ahol élünk, és éltek az előttünk járók. Akik megerősítik bennünk az érzést: tartozunk valahová, valakikhez. Kellenek a megszállottak. Segítsünk nekik. Modern gépeket állítottak Üzembe a Türke vei Háziipari Szövetkezet szövödéjében így, a termelékenység növelése mellett, szélesebb választékban készítenek lakástextíliákat, melyeknek 50 százaléka a Népi Iparművészeti Tanács zsűrije elé kerül. Felvételünkön a Győrből vásárolt gépek egyike munka közben (Fotó: Mészáros) Am olajat kutatják A sártenger matrózai — A szakmánk tekintélye...? — kapta fel a fejét a mellettem üldögélő szakállas fiatalember. — Azt tapasztaltam, hogy itt Szolnokon alig van... Lenézik a „fúrásokat”, Csak legyintenek ránk, hogy csavargó népség ... Pedig alig ismerik a munkánkat! Otthon,_ Érden viszont, ahol még ennyit sem tudnak az egészről, mint itt, azt mondják: fúrómester. Ez igen, ez már valami lehet!? Szóval, ennyit a mi megbecsülésünkről, és a szakma tekintélyéről. Sem egyik, sem másik vélemény nem érdekes, és nem is igaz. Eredetileg egy téli riportot szerettem volna írni, a dermesztő napokról, a havas keretbe foglalt fúrótornyok tövéből. Az idő viszont közben megenyhült, s hogy mégis lett riport, az két dolognak köszönhető igazán. Egyrészt megnyugtattak a Kőolajkutató Vállalatnál, hogy elment ugyan a hó, de megjött helyette a sár, és ez talán még rosszabb, mint a fagy, a hó. Másrészt a fúrótornyok tövében sem igazán az elemek a lényegesek, hanem azok, akik ott dolgoznak., ök pedig változatlanul kint vannak, s élik furcsa ritmusú, az otthontól távoli vándoréletüket. Nem kis viszontagságok révén, egy eredetileg égszínkék, de út közben egyenletes barnává sározódott Niva terepjáró „fedélzetén” jutottunk el a Tiszakürt 2-es kutatófúráshoz. A gépkocsit Ga- lambosi Lajos munka- és tűzvédelmi vezető — egésznapi fő patrónusom — igyekezett a járt úton tartani, már ahol volt ilyen. A latyakos, sáros mezei utak időnként a Párizs—Dakar rallyt idéző pózokba kényszerítették, autónkat, de végül is szeSajátos folyamatos munkarendben dolgoznak, öt nap .munka, napi tizenkét órában — nappalos vagy éjszakás műszakban —, öt nap pedig szabad, otthon a családdal. A dolgozók kezdetben csak nehezen fogadták el ezt a formát, ma viszont már e munkahely egyik előnyeként emlegetik. Kétszeresen vándor- élet az övék; vándorol a munkahely, és vándorolnak az emberek is — ötnaponként haza. — Furcsa dolog ez — mondta elgondolkozva a fúrómester. — A feleségem gyakran mondja, hogy miért nem hagyom itt, s miért nem keresek közelebb munkát, de a választ ő maga is tudja rá: ebből a keresetből építettünk Érden lakást, s ebből tudunk úgy élni, ahogy élünk. Talán el is mennék, ha valahol közelebb, hasonló jövedelmű helyet találnék, de nemigen van ilyen... Nos, igen. Fölösleges lenne szemérmesen tagadni: a legfőbb megtartó erő a pénz. Lehet beszélni a változatosságról, lehet a kellemes nyári körülményekről, vagy éppen a jó közösségről, de mindezek csak apró részigazságok, szerepük másodlagos. A fúrómester 12 ezer forintja, a motorkezelő 8—9 ezre, s a kezdő segédmunkás 6—7 ezres keresete, bár már nem számít kiemelkedő jövedelemnek, még mindig vonzerőt jelent. A tél hideg, a tavasz és az ősz pedig egyetlen nagy, sáros küszködés. Nem véletlen, hogy gyakorta bedobják az új emberek a törülközőt, s akár egy-két hét után már elköszönnek. Van, aki a család miatt megy el, van aki- • • Izületi bajok, keringési zavarok, emésztőszervi megbetegedések — mindezekről már Galambosi Lajossal beszélgettünk, útban a Martfű térségében lévő munkahely felé. Az erős fizikai megterhelés, de még inkább az időjárás viszontagságai „kikezdik” az emberi szervezetet. Nem csoda, ha rehabilitációs gondokkal küzd a vállalat. rencsésen átevickéltünk a kátyúkkal tarkított, tengelyig érő, végtelen iszaptengeren. A torony alatt, a munkapadon „nagyüzemet” találtunk. Czeglédi Lajos fúrómester — a bevezetőben idézett szakállas fiatalember — irányításával négy tetőtől- talpig sáros „fúrós” dolgozott. Hosszú csöveket szedtek ki a föld mélyéből, amihez a szakmai magyarázatot a főfúrómesteri alumíniumbódéban kaptam: kőzetmintát — úgynevezett magmintát — vettek csaknem 2700 méter mélyről, s hogy ezt kiemeljék, ki kell szedni a fúrócsöveket is. Két huszonnyolc, és egy harminckét éves fiatalember, a most éppen munkában lévő csoport tagjai. (Két társuk kint maradt, hogy vigyázzon a fúrólyukra.) Egyikőjüknek sem eredeti szakmája a mélyfúrás, hanem egészen más területekről vetődtek ide; téesztől, építőiparból, autójavító cégtől. A kérdésre, hogy miért, valamennyien az előző munkahelyükön keresett pénzösszeggel válaszoltak, s azzal: itt jól lehet keresni. nek a munka nem ízlik, azért mond fel, de olyan is akad, aki nem felel meg az itteni elvárásoknak. Az ugyanis korántsem mindegy, hogy egy veszélyes és nehéz munkahelyen ki van mellettünk, s kivel kell egy karra dolgozni. A nőtlenek, akik nem hagytak otthon gyereket, feleséget, könnyebben veszik az egészet, s talán az idő is könnyebben telik nekik a közös szálláson. Ezt általában egy-egy közeli településén béreli munkásainak a vállalat. A Tiszakürt 2 személyzete Kunszentmártonban lakik, ott töltik a „fúrósok” az estéket és éjszakáikat. Kivéve persze, amikor éjszakások, mert akkor minden a visszájára fordul. Hogy mennyire, azt az tudja igazán, akinek életében rendszeresek az éjszakai műszakok. A „háztartás” egyszerű: általában annyi tiszta ruhát hoznak el otthonról, hogy kitartson öt napig, s ne kelljen mosni. A többség az étkezést is hasonlóan oldja meg: öt napra való főtt ételt hoz ki- porciózva, befőttes üvegekben. Töltöttkáposztát, főzeléket, pörköltet... Amit melegíteni kell csupán. A szálláson csak kevesen főzőcs- kéznek. A tizenkét órányi kemény munka után nem is nagyon jut rá energia. A kocsinkat néhány száz méterrel távolabb hagytuk, dolgunk végeztével gyalog kellett hát visszabotladoznunk hozzá. Innen távolról játékszereknek, apró, szögletes dobozoknak tűntek a torony tövében, a közelről emberi léptékű lemezbódék. Akik ott vannak, ezek közt, s ezekben élik le életük egyik felét. Egyszerűen nincs elegendő szóba jöhető könnyebb munkahely. — Akik üzemi baleset vagy kimutathatóan munkahelyi megbetegedés miatt váltak egészség-károsodottá, azok esetében a vállalat kötelezettségei egyértelműek. A gondunk az, hogy olyan helyet biztosítsunk mindenkinek, ahol valóban hasznos és értelmes munkát végezhet. A rehabilitáció ugyanis csak úgy lehet teljes, ha nem kelti a megtűrtség, a feleslegesség érzetét. Ennek érdekében, akit csak tudunk közülük, beiskolázunk valahová, hogy bővüljenek az alkalmazás lehetőségei. Üticélunkhoz viszontagságos körülmények között jutottunk el, azzal a különbséggel, hogy az utolsó szakaszt most egy DT 100-as lánctalpassal jártuk meg, nem kínozván feleslegesen terepjárónkat. A brigád csak pár napja költözött át ide Kengyelről, s egy 1981-ben befejezett és lezárt fúrólyukat kell megnyitnia, hogy aztán előkészítse, s úgy adja át a termelőknek. Samu ós gazdája (A Kőolajkutató Vállalat tevékenysége alapvetően két ágra bontható. Az egyik nagy terület a szénhidrogénvagyon kutatása, a készletek mennyiségi és minőségi megismerése. Mindezt egy országos program részeként, az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt finanszírozásában csinálja a cég. A vállalati profil másik része a már „megkutatott” területek feltárása és termelésbe állítása. Ezt a munkát viszont a Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat részére végzik, szolgáltatásként.) A torony alól, az aknából, csörgés-csattogás hallatszott. (Később bemutatták a zaj okozóját, a Samu névre keresztelt tízkilós kalapácsot is.) „Jó idő” volt odalent, erről árulkodtak a szapora iz- zadságcseppek a Samu kezelőjének orrahegyén. Hiába, öt-hat év alatt erősen „ráették" magukat az ökölnyi nagyságú anyák a csavarokra, nehéz megindítani őket. — A kitörésgátló — mutatták az oldalt álló szerkezetet —, ezt kell majd felszerelnünk ide... — Meg lehet ezt is szokni — vélekedett a 29 éves Szar- vák András, miután kimászott az aknából. — A munkarendet és magát a munkát is. Ha jó az idő, és megy a munka, akkor tűrhető... A feleségnek és a családnak pedig eleve számot kell vetnie ezzel az életmóddal. Az persze más kérdés, hogy nincs ezzel a pénzzel rendesen megfizetve az, aki itt dolgozik. Ma már üzemben, állandó helyen is kereshet ennyit egy jobb szakmunkás. — Ezért nem is marad meg mindenki. Ez a miénk itt, egy huszonnégy személyes berendezés, és ebből a létszámból tíz-tizenöten vagyunk csak állandóak. A többi folyamatosan cserélődik ... Hogy mi mégis miért...? Nézze, ha egy fiatal idejön a céghez, viszonylag jól kezd keresni, és lakáshoz is juthat, vállalati támogatással. Aki pedig eltölt itt tíz-tizenöt évet, az már nem megy el innen, csak ha valami különös oka nincs rá. De hová is menne, hiszen ehhez ért, ezt tudja csinálni. Nehéz már akkor változtatni... Korábban persze a külföldi munka lehetősége isidé csábította, és itt tartotta az embereket. Űjra az anyagiakhoz értünk tehát. Furcsa ez, vagy inkább természetes? Valószínűleg az utóbbi, hiszen egy- egy munkahely értékét alapvetően befolyásolja az ott megkereshető jövedelem nagysága. A „fúrós” fizetések abszolút értékben — kimondva! — kétségtelenül jól hangzanak, ám ha hozzáteszem, hogy ennek igen jelentős része olyan pótlékokból áll össze, amelyek a rendkívüli körülményekért járnak (az éjszakás műszak,ért, a folyamatos üzemért, a nehéz terep miatt), akkor már má- sabb, teljesebb a kép. L. Murányi László Megtartó erő a pénz Hasznos, értelmes munkát
