Szolnok Megyei Néplap, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-19 / 42. szám

1987. FEBRUAR 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Hívatlan látogatók, anyagias vendéglátók Alkalmi szállásokon, menedékhelyeken — Tudod mit mond a fickó a lengyelnek? Száz forint per koponya éjsza­kánként! Pedig csak nyolc­vanat kérhetne! Na és per­sze bezsúfol öt helyre tíz szerencsétlent! Az tisztán egy ezres naponta. Na jó, van rezsi is. de nem rossz üzlet, nekem elhiheted. Tu­dok egy eladó házat a Vá­góhíd utcában, ott most nagy a lengyel forgalom. Nem érdekel? Négy szoba, víz az udvarban. Egymillió kettőszáz. Két év múlva föl­újíthatod, annyi gubát ka­szálhatsz! Kevés szolnoki akad, aki meg ne fordult volna már a jól ismert használtéM'k, köz­nyelven a lengyel p ácon, ahol most, hogy jobbra for­dult az idő, ismét óriási a forgalom. Van ott minden, mi szem-szájnak ingere. Pa­mut fehérnemű, ágyhuzat, bőrkabát, melegítő, Puma cipő, Adidas dzsekik, kvarc óra, hajszárító, csavarkulcs- készlet. Ki tudná fölsorolni? A vevőnek jó, hiszen olcsón jut olyan holmihoz, ami a honi boltokban esetleg bor­sosabb áron szerezhető csak be, jó a kispénzű turistának, aki forintja fogytán meg­szabadul egy-két fölösleges holmijától és élvezheti to­vább a magyaros vendégsze­retetet. Ha összevetjük a szolnoki szállodák lengyel vendégei­nek számát és a piacon na­ponta észlelhető forgalmat, nos, akkor rögtön eszébe jut az embernek: hol száll meg ez a temérdek ember? Ter­mészetesen fizetővendégszo­bákban, magánházaknál. Nem ingyen, de jóval ol­csóbban, mint a kényelmes éjszakai nyugodalmat nyújtó „nagyüzemben”. Nézzük hát meg, milye­nek is ezek a fizetővendég­szobák. Szállások? Menedék­helyek? Három rendőrtiszt Társul fogad egy téli es­tén három rendőrtiszt, akik ellenőrzést tartanak a piac­környéki magánházaknál. Ennek több célja is van. Védik a szállásadókat, mert a sok vendég között sokféle akadhat — a lengyel és a magyar bűnüldöző szervek között is van együttműkö­dés—, de szolgálja a szállás­ra szorultakat is. A pénz ugyanis sok mindenre rá­veszi a csábításnak engedőt. Hirtelen fölszökhet a tarifa, sufniba kényszerül a turista, néhány vendég kifelejtődik a kötelező nyilvántartásból és így tovább. Irány tehát a Vágóhíd ut­ca. Az olvadásban a sár vé­gig ér, átlábalunk rajta. A kilences számjú ház kapuja nyitva, a rendőrtisztek egyi­ke a házigazdához, a másik kettő a külön bejáratú ol­dalszoba ajtaján kopog be. Udvarias bemutatkozás, iga­zolványok kerülnek elő a zsebből. L. főhadnagy oro­szul értekezik a két fiatal­emberrel, miközben az út­leveleket lapozza. Rövid kér­dések, a válaszok sem kés­nek. Turisták mind a ketten — derül ki a beszélgetésből. Egy pillantás a szobára: a három ágy szinte teljesen betölti, a hideg olajkályhá­nak alig marad hely. A „paszportok” hibátlanok, a közben előkerülő idős házi­asszony vendégkönyvében pontosak a bejegyzések. — Menjünk a tizennégves- be — javasolja akciócsopor­tunk vezetője. A rendőrtisztek otthono­san mozognak, látszik, meg­szokták már munkájuknak ezt a részét is. A főépület­hez csatlakozó alacsony kis szobákban enyhén szólva is zsúfoltság. Az egyikben öten, előtérben ketten készülőd­nek az estére. Csomagok szanaszét. A testes asszony hajában hajcsavarók, a föl­dön tányérnyi, zöld, mű­anyag lavór. A két kicsi már alszik, a nagyobbak riadt- mosolygós szemmel hallgat­ják a halk beszélgetést. A papírok rendben,az ellenőrzést végzők gyorsan elköszönnek. A háziasszonyt a televízió mellől keltjük föl. — December közepe óta nem volt itt senki — mond­ja a fényben hunyorogva. — ök az első vendégeim az idén. — Szép kerítést építettek — jegyzi meg a nyilvántar­tás silabizálgatása közben L. főhadnagy. Fiatalasszony felel rá a szobából kilépve: — Nem mondjuk! mi, hogy nem éri meg, különben nem csinálnánk. De azért van ve­le dolog bőven. Az utcán bandukolva han­gosan gondolkodik V. fő­hadnagy: — Ilyen kicsi gyerekekkel ilyen körülmények közé! Én nem csinálnám, az biztos. ÚJ kerítés, új tető M. százados körbemutat a gyönge lámpafényben: — Ott új kerítés, amott vadonatúj tető, az meg új szárny az épülethez. Többet nem fűz a dolog­hoz, gondoljon ki-ki, amit akar. Ami tény: a korábban kissé elhanyagolt kör­nyék házai ugyancsak meg­szépültek az ócskapiac kö­zelségében. Ez a dolog egyik oldala, a másik: a temérdek szemét, szétdobált papír, zacskó, vécé híján szerte az ürülék. Májusra ígéri a vá­rosi tanács illetékese, hogy véget vet ennek az áldatlan állapotnak, mert a használt- cikk-piac kiköltözik az Abonyi útra, a volt tégla­gyár helyére. A város vásá­rolta kilenc és fél hektáron egyelőre csak az „ócskások” 'kapnak helyet — ennyire futja a tanácsi kasszából, — de nem adták föl annak a Itervnek a megvalósítását sem, amely szerint ott lesz majd később a nagybani piac is. A Csáklya utca sarkán ál­ló ház kapuját idős férfi nyitja. Tágas, nagy szobákat találunk, mindenütt tiszta­ság. rend, pedig hét vendég van a koros házaspárnak ezen az estén. — Nagy ez a ház már ne­künk — mondja kérdés nél­kül a kapuban az idős bácsi — el is adtuk volna, de nem akad rá vevő. — Mennyire tartják? — Egymillió hároníszázra. Visszakanyarodunk a "Vá­góhíd utcába. Rozzant kerí­tés mögött szépen rendbe hozott ház, VÁÉV-Bramac cseréppel a tetején, udvarán félig kész melléképület. Ta­lán a jövendő vendégszobák helye. A házigazda nem szí­vesen engedi be a hivatlan látogatókat, igazolványt is kér. Már percek óta álldogá­lunk a sötét, kicsiny előszo­bában, amikor L. főhadnagy végül átvág az egyik szobán, bekopogtat az onnan nyíló másikba. Két hölgy a ven­dég, átadják az útlevelüket. A vendégkönyv nehezen ke­rül elő, addig egymás vállá­hoz szorulva álldogálunk a félhomályban. — Hol ülhetnénk le? .— kérdi L. főhadnagy. Válasz nem érkezik. Ven­dégkönyv még mindig nincs, peregnek a percek. Végre előkerül, a ház asszonyának jóvoltából. L. főhadnagy belép a szo­bába, ahoi fény is akad. A házigazda fölcsattan: — Uram, ez drága szőnyeg, ne sározza össze. Vegye le a cipőjét! Furcsa helyzet. A feszült­ség csak akkor oldódik, ami­kor a rendőrtiszt apróbb sza­bálytalanságot fedez föl a bejegyzésekben. — Nem örülnek az embe­rek az ilyen látogatásoknak — mondom odakint az ut­cán. — A munkánkat végezzük — feleli V. a tócsákat kerül­getve. — Találtunk már ilyen éjszakai szállásokon valutázókat, csempészeket. — Nem először vagyunk itt, tudják miért jövünk, mégis akad konfliktus — morogja L. —, ilyenkor nye­lünk egyet és kész. őket is megértem. Zárt ajtók mögött A Pálffy utca 30-as szá­mú ház kapuja ugyan nyit­va, de a lakásba nem jutunk be. Zavaros szemű férfi kuk­kant ki a kisablakon. A bemutatkozás nem elég, az igazolványokat V. főhadnagy világítja meg elemlámpával. Az ablak becsukódik. Tíz perc elteltével csöngetni kezd M. százados a kapunál, aj­tón, ablakon kopogtatunk. Húsz perc is eltelik, míg csodák csodája, beléphetnek a rendőrtisztek. A zavaros szemű házigazda énekel: — ... még a magyaroké ... énekelhetek uraim valami szépet? — Miért nem engedtek be bennünket, Molriár néni ? — Hát az uram miatt, hogy ilyen. — Hány vendége van? — Nekem? Tizenhárom. Akár egy tömegszállás. Három szoba hét ágyán ti­zenhármán. A vendégkönyv­ben kilencen. L. főhadnagy elkéri a korábbi nyilvántar­tásokat: tavaly négy esetben ellenőriztek itt, egyszer sem volt pontos a lista. Néhány vendég kifelejtődött. — Hány vendégre van en­gedélye? — Kilencre — tuszkolja férjét arrébb az ideges asz- szony. — Baj lesz az engedélyük­kel — néz utánuk L. * * * — Ilyen a valóságos kép — szólal meg már a kocsi­ban V. főhadnagy. — Vannak elfogadható, sőt kifejezetten kényelmes szállások és van­nak ilyen zsúfoltak is. Szál­lásadója válogatja. — Információink szerint most újabb területet vesz­nek igénybe a nagy szám­ban érkező turisták. Olyan (házakat, amelyekben nincs fizetővendég-szolgálat. Már pedig, aki így fogad pénzért vendégeket, annak előbb- utóbb számolnia kell a lebu­kás veszélyével — mondja L. a mellette levő ülésről. * * * Számolok. Nyolcvan forint egy éjszaka, egy vendég, szállása. Molnáréknél ti­zenhármán voltak, az ezer­negyven forint. Durván szá­molva is húszezer forint tisz­ta jövedelem ez egy hónap alatt, enyhén szólva színvo naltalan szolgáltatásért. A rezsiben már benne van az a néhány száz forint is, amit a szállásadó az állam­kasszába havonta befizet. Hortobágyi Zoltán A fészek ne váljék tűzfészekké n kadnak, akik már a vészharangot kon­gatják, mondván; válságban van a család, elavult a há­zasság intézménye. És van­nak jelenségek, amelyek ezt a nézetet látszanak alátá­masztani; a szaporodó válá­sok, a jogi jóváhagyással vagy anélkül széthulló csalá­dok. De épp elég érv sorakozik a másik oldalon is, amely erősíti a családot; hogy így vagy úgy, de az emberek többsége családban akar él­ni, nevezve azt akár az egyre divatosabbá váló, a szabad­ság illúzióját keltő együtt­élésnek is. Ha csonka család­ban is, ha a szülői ház me­nedékébe visszahúzódva is, de az emberek többsége csa­ládban akar vagy igyekszik élni. A miértre talán túl egy­szerűnek tűnik a válasz, mint ahogy az is: a férfiak és nők társra vágynak, kis közös­ségre, amelynek tagjaival oszthatják örömüket, bánatu­kat, amelynek léte valamifé­le biztonságot ad számukra. A nagy közösségek, a mun­kahelyek életében való rész­vétel nem pótolja, sőt egye­nesen előhívja az igényt a kis közösségekben élésre. A család, a két-három ember­rel való tartós, szoros kap­csolat olyan intimitást nyújt­hat, amely az egészséges lel­kületű ember számára lét- szükséglet. Idáig azt hiszem, kevés ki­vételtől eltekintve, meg is egyeznek a vélemények és törekvések. A legtöbb gond és panasz a már együttélők házatájáról jön. Nap mint nap szem és fültanúi va­gyunk vagy éppen ismerő­sünk sirámait hallgatva ta­pasztaljuk, hogy a családi fé­szek helyett családi tűzfé­szekké válik az otthon. Az okokat keresni, megle­hetősen .reménytelen. Nem­csak azért, mert számtalan kis ok létezik, hanem, mert a józan elemzés nem sokat nyom a latban ott, ahol el­szabadultak az indulatok. Egyik ismerősöm mondta — keserűen levonva a tanulsá­got életreszóló kudarcából—: „Az embernek nem azt kell elvennie feleségül, akibe sze­relmes, hanem azt, akivel együtt tud élni.” Ha nem is lehet lelkifur­dalás nélkül bólogatni e kö­vetkeztetésre, azt azért el kell ismerni, hogy picinyke igiazság húzódik meg mögöt­te. A családi életre otthon, a családban kellene nevelni a gyerekeket. Hogyan osszuk be a pénzt, milyen legyen a munkamegosztás, milyen az anyaszerep, apaszerep, mi a feladata, hol a helye a gye­reknek — íme néhány kérdés a legfontosabbak közül. A családnak kellene nevelni a családi életre, csak hát sok­szor a család maga nem olyan, hogy pozitív példákat, mintákat lehessen ellesni mindennapi életéből. Ez sem egyértelműen negatív, hiszen a rossz példának is lehet ne­velő hatása, mert elriaszt at­tól, hogy kövessék. Az esetek nagy részében azonban a gyerek felnőttként — a kis­korában önmaga által is megvetett — a családjában látott modellt viszi tovább. Az egészségügyi szakembe­rek, a társadalmi szervek ak­tivistái már évek óta észre­vették, hogy a családok ügye nemcsak a családok ügye. Nem lehet „magánügy” mi­nősítéssel ajtón kívül rekesz- teni a segíteni akarókat. Az emberek mindennapi közér­zetét, viselkedését, teljesít­ményét befolyásolja a csalá­di háttér. A családi élet te­hát az egész társadalom ügye. Ezt vallja a Hazafias Nép­front megyei családvédelmi munkacsoportja is, ezért csa­ládpolitikai előadássorozatot indított a megyében. Céljuk, hogy tájékoztassák azokat, akik a családokkal foglal­koznak, bővítsék ismeretei­ket, meghatározzák felada­taikat. Az előadások 1986 no­vember és 1989 április közöt­ti időszakban hangzottak, il­letve hangzanak el a megye településein. Részt vesznek a tanácsok szociálpolitikával foglalkozó munkatársai; a nevelési tanácsadók, a csa­ládsegítő központok, a neve­lőotthonok, a gyermekvédő­intézetek, a rendőrségi, ügyészségi szervek munka­társai; népfront tisztségvise­lők, tanácstagok, egyszóval mindazok, akik kapcsolatban állnak vagy kapcsolatba ke­rülnek a családokkal. Évente négy-öt alkalommal tartanak előadást egy-egy helyen, az igényeknek megfelelően. Az előadásokon szociológusok, pszichológusok, jogászok be­szélnek a legfontosabb kér­désekről. Szó esik többek kö­zött a család funkcióiról, funkció változásairól, a pár- választásról, a házasságkötés­ről, a munkamegosztásról, a gazdálkodásról, a válásokról, újraházasodásról, a családse­gítő szolgáltatásokról. családdal hivatalból kapcsolatban állók ismereteinek bőví­tése, szemléletének formálása azonban csak a siker egyik feltétele. A másik, hogy a bajba jutot­tak igénybe vegyék segítsé­güket. — Paulina — Hogy van, kedves Drexler úr? Könyvkötésiéi a Tabánban A régi szolnoki Tabán olyan, amilyen. Házai pusz­tulásra ítéltek, de a kapuk mögött még ódon titkok sej­tenék föl. Az egyik lakatlan­nak látszó, omladozó vako- latú ház monotóniáját egy tábla töri meg, rajta földrat: Drexler István könyvkötő. A bejárati folyósón elszál­lításra váró papírhulladékok bálái. Bent a műhelyben ha­talmas gépek és föltomyo- zott, frissen 'kötött könyvek között a mester, aki j öttünk­re föláll. A barna munkás­köpeny alatt öltöny és nyak­kendő. Szabadkozik, de ren­geteg a munkája, most köt­tetik szakdolgozataikat a fő­iskolások, meg aztán a hiva­talok múlt évi dossziéinak is ez ddőtájt van a dömping- je. De jövő hétig lemegy a nagyja, s akkor beszélhe­tünk. A kapuig kísér Iben­be, s csak a fél nyolcas busz- szal megy haza kertvárosi lakásába. S arra a kérdés­re, hogy miért csinálja még mindig, csak annyit mond, mert változatos, mert érdek­Általános iskolásoknak Tehetségkutató pályázat Bezárult az első forduló az általános iskolások hagyo­mányos tanulmányi „verse­nyén”, az úgynevezett egyé­ni pályázaton. A Pajtás új­ságban közzétett — országo­san egységes feladatokat — a megye több mint kétezer kisdiákja oldotta meg, s küldte el a megyei pedagó­giai intézetbe. A kilenc tantárgyból meg­hirdetett pályázatra a leg­több dolgozat — 529 — ma­gyar nyelvből érkezett. Ezt követi a matematika, össze­sen 473, majd a történelem 337 pályamunkával. Kémiá­ból és biológiából 258-an, míg oroszból 248 oldották meg a feladatokat. A második fordulóba to­vábbjutott tanulók számát tekintve a technika, a mező- gazdasági ismeretek és a kémia-biológia volt a leg­eredményesebb, hiszen a pályázóknak jelentős része folytathatja a versengést. Kémiából — biológiából százheten jutottak tovább, technikából pedig a hatvan­két diákból negyvennyolcán készítették el jól a kiadott feladatot. A pályázat harmadik, egy­ben záró fordulóját, a tan­tárgyankénti megyei talál­kozókat márciusban tartják meg Szolnokon, illetve Jász­berényben. A második for­dulóban sikeresen szereplő tanulók a találkozón újabb feladatokat oldanak meg, s az egész napos verseny szü­neteiben a tantárgyhoz kap­csolódó színes program ;— intézmények, üzemek látoga­tása — szerepel. A záró forduló győztesei az idén is könyvjutalmat kapnak, illetve jutalomtábo­rozáson vehetnek részt. Az országos tábor Csillebércen lesz a nyáron, de ismét ter­veznek megyei tehetséggon­dozó tábort is. Tavaly az utóbbit Szolnokon tartották meg száz diák részvételével. Az idén Nagyvisnyón húzzák fel az ifjú tehetségek tábo­rának zászlaját, ahol a ki­lenc tantárgyi versenyben legjobban szereplő tanulók pihenhetnek, ezzel együtt még jobban elmélyíthetik tudásukat. niinket, s egyúttal kiemeli a postaládából a napilapot. Mikor következő héten ko­pogtatunk nála, ugyanaz a kép tárul szemünk elé. Drexler úr nyakkendőjének eleganciája ugyanolyan töké­letes, s úgy núgy duruzsol a háttérben a rádió is, mint az első alkalommal. Ezúttal azonban kevesebb a dolga a mesternek, s nem kell sokat ■biztatni, mesélni kezd. Szavai nyomán lassacskán megelevenedik előttünk szá­zadunk Szolnokja. Történe­tek, arcélek villannak föl. Drexler urat ideköti minden. Édesapjának itt volt papír­boltja és könyvkötészete, s ő annak idején hamar bele­csöppent a szakmába. Hat­vannégy év. Ennyi telt el, mióta dolgozni kezdett, s még csak a múlt hónapban ment nyugdíjba, immár túl a nyolcvanadik esztendőn. Szavai hiteléül munkaköny­vét mutatja. Még ma is mindennap be­jár dolgozni. Reggel nyolc óra körül érkezik a műhely­li ez a munka. Igaz, régen más volt. Akkor még szép könyveket is kellett készíte­ni, ma már inkább csak tar­tósakat, amik nem hullanak szét, ha fölnyitja őket az em­ber. Merthogy ezek a mai könyvek borzalmasak. Ge­rincükből „leporolják” a vászont, papírt tesznek he­lyükre. Felháborodottan meséli, hogy az iktatóköny­veket vadonat újonnan vi­szik hozzá átköttetni. mert különben szétesnének. Persze, nehéz jó anyagot szerezni. Ö is Pestre jár ra­gasztókért, vásznakért, s egyéb kellékekért. De segít­sége is akad. Esténként betér hozzá veje is, aki időköz­ben kitanulta a könyvköté­szetet, s pár év múlva, ha nyugdíjba megy, átveszi a műhelyt. így száll apáról fiúra, fiú­ról vőre a szakma, őrizve a mesterség titkait a Tabán egyik kopottas kapuja mö­gött. — jene! — Fotó: Mészáros

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom