Szolnok Megyei Néplap, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-16 / 39. szám
1987. FEBRUÁR 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Megyei amatőr képző- és iparművészeti kiállítás nyílt Szolnokon szombaton, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ galériáján. A tárlaton harmincnégy amatőr festő, huszonkét grafikus, tizennégy szobrász és tizenegy iparművész mutatja be alkotásait. A kiállítás március 16-ig látogatható Fotó: H. L. A hót filmjeiből Szállodai szoba Nálunk az 1950-es évek közepén mutatták be Mario Monicelili 1952-ben készült filmjét, a Hűtlen asszonyokat. Egy kicsit elkényeztetettek voltunk akkoriban jó filmekkel, hiszen egymás után érkeztek hozzánk az olasz nearealizmus nagyjainak kiváló alkotásai. De a Hűtlen asszonyok, az olasz felső tízezer életéről készített film, nagyszerű színészekkel, még ebben a közegben is csemegének számított. Mégis az 1959-ben készült filmje A nagy háború tekinthető élete főművének, — sokáig keserű marad az ember szájíze Monicelili eredeti mondanivalójától. Nem véletlen ezek után, <hogy az idős olasz rendező — 1915-ben született — most mozikba került filmjét a Szállodai szobát nemcsak azok nézik meg tömegesen iákik — jó érzékkel egyébként — pikantériát sejtenek, hanem azok a középgenerációhoz tartozók is, akik emlékszenek Monicellí nevére, a Hűtlen asszonyokra. Akiket kielégít a szépívű idomok látványa, a „halálra nevettem magam” ténye — ez sem kevés! — nem igen csalódnak a filmben. De azok bizony akik a régi Mo- nicellit ikeresik, nem tudnak felszabadultan kacagni. Mire valók az ilyen össze- haisonlítgatások, győzködi saját magát is a krónikás, hiszen kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. Így igaz, de az ember nem tud kibújni a saját bőréből. S ettől indíttatva már jön is a kérdés: ha az a generáció, amelyik a Hűtlen asszonyok bűvöletében élt jó harminc évvel ezelőtt, most újra megnézné a filmet, ugyan milyen véleményt formálna róla? A Szállodai szoba mindenesetre nem az a Moniceili akiért fiatalon lelkesedtünk. A Hűtlen asszonyok minden kockáját elhittük, lélegzetvisszafojtva figyeltük, vártuk, most mi lesz, mi következik. A Szállodai szoba nézése közben előre tudunk mindent, — vagy legalábbis sejtünk.. A három botcsinálta filmes-jelölt „kukkolása” nyilván csak arra való, hogy lássuk mi történik egy szállodai szobában, amelynek az volna a feladata, hogy senki se lássa, mi történik ott... Szörnyű ez a bizonytalanság! A „kukkolós” fiúk műve nyilván arra jó, hogy Moniceili szabadjára engedje remek színészeit, s harsány komédiát teremtsen. Ha a harsányság lenne a mérce, akkor bizony vérbeli olasz filmnek titulálhatnánk a Szállodai szobát. De sajnos azt a szellemességet, amely sajátja volt Moniceili és kortársai nagy vonulatának, ebben a filmben megöli a sok fikció, a mozi a moziban játék körülményessége. De Moniceili ezúttal sem adta alább Monica Vittinél és Viktorio Gassman-náil. ök aztán igazán ellenállhatatlanok, „égig emelik” a játékot. Sajnos, egy idő után mind jobban észre vesszük, hogy filmes közhelyeket kapunk, s ekkor már egy kicsit fáradtabban nevetünk. Szerencsére a „boldog befejezés” előtt még tud valamicskét erősíteni a rendező, így — minden jó ha a vége jó — a moziból kifelé jövet azt felejtjük el, hogy „de jó filmet láttunk”. — ti — Játékfilmszemle a fővárosban Jancsó Miklós Szörnyek évadja című produkciójának díszbemutatójával pénteken megkezdődött a XIX. magyar játékfilmszemle a Budapest Kongresszusi Központban. A fesztivált Köpe- czi Béla művelődési miniszter nyitotta meg. A Filmklub Szövetség vitaülésével folytatódott szombaton délelőtt a XIX. magyar játékfilmszemle rendezvénysorozata a Budapest Kongresszusi Központban. A filmszemle délutáni versenyprogramjában először a Gulyás testvérek Én is jártam Isonzónál című filmjét vetítették. Böszörményi Géza Laura, illetve Bacsó Péter Banánhéjkeringő című munkája a magyar film szatirikus voinulaitát folytatja. Ugyancsak bemutatták Szirtes András Lenz című filmjét. A szemle szombati eseményeit Gárdos Péter Szamárköhögés című filmjének bemutatója zárta. A Filmklub Szövetség tisztújító közgyűlésével folytatódott vasárnap a XIX. magyar játékfilmszemle a Budapest Kongresszusi Központban. A megválasztott új vezetőség névsorát kedden a Filmklub Szövetség vitaülésén hozzák nyilvánosságra. A szemle versenyprogramjában Sólyom András Doktor Minorka Vidor nagy napja című filmjét, Gyar- mathy Lívia Karlovy Vary- ban már sikerre] szerepelt, íVtakvilágban című munkáját, illetve Maár Gyula — Moldova György regénye alapján készített — Malom a pokolban című alkotását mutatták be. A szemle vasárnapi programja Gazdag Gyula Hol volt, hol nem volt című alkotásának bemutatójával ért véget. Megkezdődtek a diáknapok bemutatói Több mint száz vers- és prózamondó Szombaton a vers- és prózamondó középiskolások és szakmunkástanulók színpadra lépésével megkezdődtek az országos diáknapok megyei bemutatói. A szolnoki Helyőrségi Művelődési Otthonban kétnaposra nyúlt a program, ugyanis száznégyen álltak a zsűri és a közönség elé. Arany minősítéssel jutalmazta a bíráló bizottság Szabó Anitát, a jászárokszállási, Szentpéteri Juditot, a törökszentmiklósi Bercsényi, Márki Ágnest a szolnoki Verseghy, Tóvizi Katalin, ugyancsak a Verseghy valamint Völgyi Csabát, a Tisza- parti Gimnázium tanulóját. Arany minősítést kapott Simon Zsolt, a Szolnoki Kereskedelmi és VendéglátóFenyves Edit a diákzsűri nívódíjasa ipari Szakközépiskola tanulója, Dudás Anita szintén abból az iskolából, valamint Péter Judit, a Szolnoki Egészségügyi Szakiskola diákját is. A zsűri nívódíjat adott Márki Ágnesnek, Tóvizi Katalinnak, és Péter Juditnak. A diákokból alakult zsűri nívódíját Völgyi Csaba, Fejes Ildikó (Szolnoki Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakmunkásképző) és Fenyves Edit (Közgazdasági és Postaforgalmi Szakközépiskola) érdemelte ki. A közönség szavazatok legtöbbjét Kaizer Éva, a Karcagi Mezőgazdasági Szakközépiskola «tanulója szerezte meg. A zsűri az arany mellett ezüst és bronz minősítést is adott: az előbbiről szóló oklevelet tízen, az utóbbit harmincnégyen kapták meg. KI tud többet a Szovjetunióról? Megyei döntő Szolnokon A Ki tud többet a Szovjetunióról? vetélkedőt első ízben 1973-ban hirdette meg a Művelődési Minisztérium, a KISZ KB, az MSZBT és a Lapkiadó Vállalat az ország középfokú intézményeiben tanuló diákoknak:. Csupán egyetlen adat a vetélkedő növekvő sikerének bizonyságául: az első évben hatvan iskola nevezett be, tavaly már több mint kAlencszáz. A vetélkedősorozat megyei döntőjét szombaton rendezték meg Szolnokon: a Pálfy János Vegyipari és Műszeripari Szakközépiskolában hat gimnáziumi és szakközépiskolai csapat versengett, az Egészségügyi Szakiskolában pedig hat szakmunkásképző intézet csapata mérte össze tudását. A megyei döntő mindkét helyszínen öt fordulóból állt. A feladatok készítői igyekeztek úgy összeállítani a kérdéseket, hogy azok próbára tegyék a fiatalok tudását. A versenyre egyébként a Szovjetunió című folyóirat számaiból lehetett felkészülni, de a feladatkészítők számítottak a diákok iskolában szerzett történelmi. irodalmi és földrajzi tudására is. Az első fordulóban szellemi totószelvényt kellett kitölteniük a négy-négy tagból álló csapatoknak. A totóban az űrkutatással kapcsolatos kérdések és feltételezett válaszok szerepeltek, amelyek közül a versenyzők az általuk helyesnek véltet „tippelték meg”, A második fordulóban azok értek el jó eredményt, akik rövid, de jellemző idézetekről felismerték a mű szerzőjét. Az elsősorban a Leninről szóló megállapítások, vélemények írói között megtalálható volt G. B. Shaw, Gorkij, Zalka Máté és Rabindranath Tagore is. A következő fordulóban képeket kaptak a csapatok és a képeken ábrázolt épületegyüttest, használati és dísztárgyat kellett felismerniük, de néhány, a képekhez kapcsolódó kérdésre is válaszolniuk kellett. A negyedik fordulóban a szóbeli, riporteri készségükről adtak számot a fiatalok. A Szovjetunió című folyóirat egyes konkrét cikkét dolgozták fel interjú formájában. A cikkek témáinak változatosságát mutatja, hogy akadt a szovjet—magyar gazdasági kapcsolatokról, a tcmészet- védelemről, a nevelésről és a kulturális életről készült írás is közöttük. Talán ebben a fordulóban derült ki igazán, hogy milyen alaposan olvasták a diákok a folyóiratot; akik egyébként nem vallottak szégyent. Az utolsó kérdéscsoport a munkásmozgalom és az SZKP történetének néhány jelentős állomását firtatta. A főként pedagógusokból álló közönség örömmel nyugtázhatta, hogy a tanítványok a legnehezebb kérdésre is helyes választ adtak. A pontszámok alapján végül is a Tiszaparti Gimnázium és Szakközépiskola, a Törökszentmiklósi Bercsényi Gimnázium illetve a Szolnoki Keresikedelmi és Vendéglátói pari Szakmunkás- képző jászberényi kihelyezett tagozatának kis kollektívája bizonyult a legjobbnak, így ők képviselik Szolnok megyét a területi megméretésen, amelyet március közepén Kecskeméten rendeznek meg. — bj — A feleség kínai, a férj magyar Eszperantó szerelem Egy tudományos kísérlet kezdetének története Egy évvel ezelőtt ismertem meg a középmagas, mosolygós, mindig halk szavú fiatalembert. Későbbi találkozásainak alkalmával sem tudtam meg sokkal többet róla, mint hogy a Papírgyárban targoncavezető és egyáltalán nem mellesleg, szenvedélyes eszperantista. önmagáról soha nem beszélt, ha szóba elegyedtünk, néErős Balázs: „Elhatároztam, eszperantó anyanyelvű családot alapítok” hány mondat után már mindig benne voltunk az eszperantó nyelv és mozgalom sűrűjében. Mindenféle meglepetéssel állt elő: hírt hozott a gyári eszperantó könyvesbolt létesítéséről, a maga csendes módján győzködött, érvelt a nemzetközi nyelvről, aztán egyszer két mondat között hirtelen, minden előkészítés nélkül jelentette be: ezen a nyáron Kínába készül, az eszperantó világ- kongresszusra. Hittem is, meg nem is, hogy sikerül, míg aztán szem elől tévesztettem: 1986 tavaszán találkoztunk utoljára. Alig egy hónappal ezelőtt láttam viszont megint Erős Balázst, de most nem egyedül jött. Sokezer kilométerről hozta magával Liu Wan- got, kínai származású- feleségét. — Talán kezdjük az elején, gondolom, a kongresz- szuson találkoztak össze ... — A történet valamivel régebbi — kezdi Erős Balázs, természetesen magyarul, egy-egy mosolyt, pillantást küldve Liu felé, aki egyelőre csak három szót — igen, nem és jó — ért férje anyanyelvén. — Ott kezdődik, hogy elhatároztam: eszperantó anyanyelvű családot (fogtok alapítani. Jól értse: egyáltalán nem voltam biztos benne, ezért egy kicsit — mondjam így — tudományos szempontból is kíváncsi voltam rá, hogy egy család közös, mintegy anyanyelveként valóban lehet-e használni ezt a végeredményben mesterséges, Dár folytonosan bővülő szókincsű viszonylag könnyen elsajátítható nyelvet. Liuvál így egy kínai újistág levelezési rovata közvetítésével vettem fel a kapcsolatot, persze egyáltalán nem volt biztos, hogy ebből házasság lesz. A kiutazással kapcsolatos tennivalókat augusztusra, a kongresszus idejére — amikorra megbeszéltük a személyes találkozást — csak félig-meddig tudtam elintézni, így csak ’86 őszén tudtam elindulni Kínába, Liu meghívólevelével a kezemben. Moszkva, Ulan-Bator, Peking voltak az utazás főbb állomásai, a végcél Liu-zhi, a fővárostól kétezer kilométerre levő 500 ezres lakosú „kisváros”, ahová — majdani feleségéhez — a kínai magyar nagykövetség mindenre kiterjedő segítségével jutott el Balázs. — A barátnőmmel vártam az állomáson — veszi át a szót kérdésemre Liu, férje tolmácsolásával természetesen eszperantóul. Aztán elpirul: — Egy hónap múlva, kínai szokások szerint összeházasodtunk. Nem mondják ki, egy pillanatra szemérmes csend vesz körül bennünket: a tudományos kísérletből szerelem lett. — No, és mit szól hozzá a család? Egyáltalán mi késztet arra egy kínai lányt, aki angol szakos középiskolai tanári újságíró, hogy eszperantóul tanuljon, aztán hirtelen fogja magát, elutazik Európába, hogy részese legyen egy „kísérletnek”? Liu nevetve mondja: — Tényleg sosem jártam még Európában, és bizony Kínán kívül sem. De azt hiszem, nem is ez a lényeg. Arra gondoltam, hogy egy olyan országba települök át, amely, nek nagyon jó híre van Kínában, különösen a sikeres gazdasági reform miatt. És az sem mellékes, hogy a hazám és az új hazám is szocialista ország, így előre tudtam, hogy semmiféle baj. megrázkódtatás nem érhet: könnyebb lesz átvenni az itteni szokásokat. Többek között ezért örültek a szüleim is, akik persze nem maradtak egyedül, hisz otthon maradt még egy 24 éves testvérem. Ami az eszperantót illeti: nálunk az ötvenes évektől kezdték el tanítani az egyetemeken. Engem főiskolás koromban csábított el teljesen ez a nyelv, és elsősorban azért, mert mindenféle más, szándékos befolyásolástól mentesen kizárólag az emberek közötti megértést, a szeretet, a békességet szolgálja, függetlenül attól, hogy milyen az ember bőrszíne, melyik állam polgára vagy milyen körülmények közé született. Ezért kezdtem el levelezni Balázzsal is, lassan már két évvel ezelőtt. Nézem: nincs az ujjúkon jegygyűrű. Az összetartozás szálait csak egy díszes, kínai írással készült bíbor- arany színű, kétpéldányos (hisz a kapcsolat nem alá, hanem mellérendelt) házasságlevél bizonyítja, a magyaros sátoros lakodalom még hátra van. Most még albérletben laknak Szolnokon. de az is lehet, hogy mire ez az írás megjelenik, már Budapesten szépítgetik első közös otthonukat: egy ottani idős eszperantista, aki ugyanúgy mint ők, az emberek közötti szeretetet. Liu Wang: „Olyan országba települök amelynek jó híre van Kínában” összetartozást vallja elsődlegesnek, osztja meg velük otthonát és egy kicsit a magányát is. Utoljára még megkérdezem, hogy akkor most hogyan is áll az a bizonyos tudtományas kísérlet? Kettejük nevében válaszol Balázs nevetve: — Köszönjük, minden rendben, hisz egy nyelvet beszélünk!
