Szolnok Megyei Néplap, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-12 / 9. szám

1987. JANUÁR 12. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A hét filmjei Gengszterek klubja Coppola, a nagy machia­vellista megint jól „átejtett” bennünket, mozinézőket. Nem vigasz, hogy nem raj­tunk kezdte, először szűkebb környezetét tette lóvá. S mindez mérnöki pontosság­gal történt, mintha megter­vezte volna. De meg ám! A producerek a filmkészí­tés általában nem csekély összegébe mindig belékjalku- lálják a propagandaköltsége- kdt is. Coppolának saját, jól bevált módszerét alkalmazva erre nincs szüksége. Mond­hatná bárki: a név, munkás­sága — Magánbeszélgetés, A keresztapa — védjegy, tanú­sítvány. kasszájának, ahová a világ minden tájékáról szépein csordogál a pénz, ez se nem oszt, se nem szoroz. De a bukfenc azért bukfenc. Ügy tűnik Coppola csak olyan közegben tud csalhatatlan önreklám-főnök maradni, ahol kiszámíthatók a reak­ciók. Nem így nálunk! Cop­pola új filmjének suttogó propagandája, amely, ismé­teljük nem nélkülözi a har- sányságot sem, azt sugallta, hogy a Gengszterek klubja „is-iis” film, tehát a legkü­lönbözőbb igényű, ízlésű né­ző számára készült. És mi derült ki nálunk, hogyan fo­gadták a Gengszterek klub­Az, de ahol Coppola ké­szíti filmjeit, ott könnyen fe­lejt a szakma, a közönség. Mindennap meg kell fújni a trombitát és mindig új trom­bitát kell fújni, és jól, hogy mindenki meghallja, akinek hallania kell. Az álomgyár, Hollywood fenegyereke érti a módját a tudatos csinnad­rattát. Mert ez az önreklám nagyon tudatos: „Ide figyel­jenek, emberek mit csináltok már megint!” — kiáltja Cop­pola, és természetesen mást csinál, nem azt amiről szó­nokol. Csuda eredeti mód­szer és nagyon hatásos: a pénz a filmre kell, a pro­pagandára elég a botrány is. A Gengszterek klubjának forgatását megelőzően, majd azzal párhuzamosan óriási hűhót csapott a sajtó a rendező és új filmje körül. Coppola menedzserei gondos­kodtak róla, hogy kellő idő­ben mindig megszülessék az ügyeletes botrány. A Geng­szterek klubja — egyébként ötvenmillió dollárba került — még a hollywoodi vágó­asztalon volt, de híre lega­lább kétszer már megkerülte a Földet. Hozzánk is „idő­ben” eljutott a film, ami nagy újság, örvendeztek is a Coppola rajongók, — s mi tagadás, igen sokan vannak nálunk is. Éis egy újabb bukfenc! De ezúttal Coppola állt fejre. Ez persze csupán elvi jelentősé­gű, a Gengszterek klubja ját? Az, hogy „se nem, se nem.. " E jelzéssel azt pró­báljuk érzékeltetni, hogy akik fajsúlyos filmet vártak csalódtak, akiket meg a könnyebb szórakozás igénye ültetett a nézőtérre csaknem unatkoztak. Azért csaknem, s jobbára azért mégsem, mert Coppola nagy mágus, a lát­ványban, a háttérben „min­den be van dobva”. De a film mégsem az, amit a kö­zönség várt. Akkor hát mi? Az új Coppola. A nagy garabonciás ez­úttal úgy újította meg ön­magát, hogy a régi idők mo­zijához nyúlt vissza. Egy nagy irodalmi vonulat ösz- szes létezhető nosztalgiája keveredik filmjében a Broad­way régvolt világával. Rég volt, szép volt, talán igaz sem volt, mindenesetre a történet igen lapos, de a muzsika szédületes, a játék ellenállhatatlan, és ha nem kívánunk se többet, se keve- sebbett a látottnál tapsolni tudunik, Coppolának. Esetleg arra is gondolhatunk, nem árt — bár hiánya sem végze­tes — ha megtudjuk, milyen volt az 1920-as, ’30-as évek New Yorkjának aranyélete, legalábbis Coppola szerint. Deha netán a moziból kifelé jövet már elfelejtjük a lá­tottakat, ne szomorodjunk neki, a hiba nem a mi ké­szülékünkben van. — ti — Jó évet zárt a tiszafüredi néptáncegyüttes. A számos helybeli fellépésen kívül a fővárosban s az ország több nagyvárosában arattak közönségsikert, s elnyerték az 1986-os szövetkezeti néptánofesztivál különdíját is. (Fotó: T. K. L.) Talán ebből Is hagyomány lesz Százötven fiatal jól sikerült három napja Építős sporttalálkozó nemcsak a sportért A Hajdú-Bihar és a Szolnok megyei Állami Építőipari Válla­latok csapatainak mérkőzésén ebből a helyzetből gól született A tévében Czeizel Endre új sorozata Űj egészségvédelmi isme­retterjesztő sorozatot indít január közepétől a televízió. Czeizel Endre „Az élet él és élni akar” címmel ezúttal egészségünk legfőbb ellen­ségeit kívánja bemutatni, megismertetve ugyanakkor megelőzésük lehetőségeivel. A kéthetente az egyes mű­sorban jelentkező adások té­máit a statisztika szomorú sorrendjére, a leggyakoribb halálokok köré csoportosítot­ták. így elsőként — január 14-én, szerdán — szó lesz századunk „járványáról” az infarktusról, s ezt követi majd a daganatos betegsé­gekről, a rákról szóló mű­sor. Ezekben az adásokban számba veszik a betegséget okozó örökletes tényezőket, illetve a specifikus környe­zeti hatásokat is. Külön adás foglalkozik majd az öngyil­kossággal, továbbá a gyil­kos szenvedélyekkel — a do­hányzással és az alkoholiz­mussal —, valamint az öreg­ség és az optimális család- tervezés témaköreivel. Iz osztrák rádióban Magyar hét Mától magyar hetet rendez az osztrák rádió. A három adón sugárzott, száznál több műsor összeállításához a Magyar Rádió is segítséget nyújtott. A hét során sokrétűen mutatják be a magyar ze­nei élet különböző területeit az operától a szimfonikus zenén át a jazzig. Megismer­kedhetnek az osztrák hallga­tók a magyar irodalom, a film- és a képzőművészet időszerű kérdéseivel, egyes alkotóival, mai irodalmi al­kotásokkal. A Kelet-magyarországi megyék állami építőipari vállalatainak fiataljai évek óta rendszeresen találkoznak nyaranta egy-egy hétvégén, s e kulturális és sporttalál­kozóknak már kialakult ha­gyományai vannak. Talán hasonló szándék, s a korábbi nyári találkozók hangulata indította tavaly a Szolnok Megyei Állami Épí­tőipari Vállalat KISZ-eseitar ra, hogy kisebb körben, ke­vesebb résztvevővel ugyan, de megpróbáljanak egy téli találkozót is a hagyomány rangjára emelni. Tavaly Debrecenbe még csak két megye — Borsod - Abaúj-Zemplén és Szolnok — küldte el fiataljait, az idei szolnoki eseményre vi­szont, amelyet a hét végén rendeztek a megyeszékhe­lyen, már Kecskemétről a DUTÉP is küldött egy kislét- számú delegációt. így össze­sen — a tavalyi házigazda Hajdú-Bihariakkal együtt — négy vállalat 150 fiatal dol­gozója volt részese a három­napos rendezvénynek, ami­nek programját a rendezők igyekeztek valóban színesen, tartalmasán összeállítani. Az esemény középpontjá­ban a sportversenyek álltak, ami érthető, hiszen a január „eléggé mozgásínséges” idő­szak. Az öt sportágban folyó versengésnek különböző helyszínei voltak. A tiszali- geti sportcsarnok és a Csa­nádi körúti iskola tornaterme adott otthont a labdarúgás­nak, kézilabdának és az asz­talitenisznek; a tekézők a SZÁÉV automata tekecsar­nokában mérték össze tudá­sukat; míg a sakk szerelme­sei a vállalat munkásszállá­sának nagytermében vívtak kiadós csatákat. A szolnokiak amilyen ud­varias, előzékeny házigaz­dák voltak a három nap so­rán, legalább annyira „udva­riatlannak” bizonyultak a sportpályán és a sakktáblák mellett. Alig engedtek át győzelmet más megyék ver­senyzőinek, összesen hat el­ső helyet szereztek. (Asztali - teniszben és tekében egyéni és csapatversenyeket egy­aránt rendeztek.) Nem a sport volt természe­tesen az egyetlen célja és értelme a találkozónak. A kulturális programok, vetél­kedők, s az esti diszkók jól szolgálták az ismerkedést is. Mert hol köttessenek alkal­mi barátságok, s hol a tar- tósabbak, ha nem éppen az ilyen ifjúsági találkozókon. Nem szabad azért szó nél­kül elmenni a rendezvény szakmai értékei mellett sem. Négy megyei vállalat fiatal­jai ültek le esténként egy- egy kis beszélgetésre, és ilyenkor óhatatlanul szóba kerültek a mukahelyi dolgok is. Módszerek, ötletek, gondo­latok cserélhettek gazdát, s ezek a „nálunk ez úgy van" beszélgetések is a találkozó hasznai közé sorolhatók. Tegnap délben, eléggé fá­rasztó két nap után, jó han­gulatban köszöntek el egy­mástól a küldöttségek tagjai. Kiosztották, az ilyenkor szo­kásos díjakat, megköszönték a rendezők fáradozását, ahogy az illik, s a „viszont­látásra” is sűrűn elhangzott. Egy ilyen sporttalálkozó ér­tékét és sikerét pedig mi jelezhetné jobban, mint a résztvevők igénye a folyta­tásra? S ez ’88-ban valószí­nűleg Miskolcon következik — murányi — Könyvekről, olvasásról „Hz agy drágakő, csiszolni kell!” Az olvasás mű­vészet, amit meg kell tanulnunk. Egy egész életen keresztül tarthat bennünket igé­zetében a nyom­tatott szó, amely­nek ereje, külön­leges hatalma van. Könyveink biztonságot is nyújthatnak, vagy éppen megváltoz­tathatják a véleményünket a világ dolgairól. Minden kötet a valóság, vagy az álmok, a gondolatok egy-egy szeletké­je. Mérhetetlen kincs hal­mozódhat fel bármelyikünk emlékezetében, az olvasás, e nagy türelmet kívánó, még nagyobb élményeket adó „.varázslat” által. Mikó Ödönné nyugalma­zott gimnáziumi tanárnő többezer könyvet elolvasott már életében. Gyűjti is őket, sokak szerint Szolnok me­gyében neki van a leggazda­gabb magánkönyvtára a hatezer kötettel. Magyar— német—francia szakos ta­nárként ment nyugdíjba a Szolnoki Verseghy Ferenc Gimnáziumból. Érkezésem­kor éppen egy magántanít­ványától köszönt el az ajtó­ban. — Amíg dolgoztam, egész életemben arra vártam, hogy ötvenöt éves legyek, és vég­re mindent elolvassak, amit félretettem a polcra — mondta. — No, nehogy azt higgye, hogy nem szerettem dolgozni! Sőt! Azért vártam, vágytam az olvasásra, mert hatalmas energiákkal merül­tem bele mindig a munkám­ba, a hivatásomba: a taní­tásba. Sosem tudtam kisza­kadni, mással foglalkozni. Mindig azt csináltam, amit a legjobban szerettem! Ez ad­ja a legtöbb energiát, aka­ratot, frissességet. — Gondolom■ őseitől is örökölhetett valamit a köny­vek tiszteletéből, a hivatás szeretetéből... — Igen. Könyvek közé születtem: apám jogász volt, anyám szintén tanár, de ő félig művész is, szép tájképe­ket festett. A falon őrzöm őket, sok másikkal együtt; nem túl értékes festmények, de nekem nagyon kedvesek. A könyvtáram egy része csa­ládi örökség. Szerettem ta­nulni is, Pesten jártam egye­temre, német—francia szak­ra, a magyart később végez­tem el. Kicsit tudok angolul is, mostanában azt tanulga­tom. Nyelvet tanulni, taníta­ni olyan, mint utazni, embe­rek leikébe látni, idegen vi­lágot megismerni. Mint az olvasás... Aztán fél évig Graz-ban, fél évig Bécsben jártam egyetemre. Éppen ar­ra készültem, hogy Párizs­ban, a Sorbonne-on is tanul­jak fél évet, amikor kitört a második világháború. Ak­kor pedig csak a „lenni vagy nem lenni” kérdése léte­zett... — A tanulás után a tanítás következett. Hogyan látta a világot, mint pályakezdő pe­dagógus — negyven évvel ez­előtt? — A felszabadulás után a Verseghyben, a Varga Kata­lin Gimnáziumban és a Gép­ipari Szakközépiskolában ta­nítottam, aztán visszatértem a Verseghybe. Egy tanárnak akkoriban többet kellett har­colnia, nemcsak a megélhe­tésért, hanem az elveiért, az igazságáért is. Nekem min­dig a munka töltötte be az életemet, az emberekkel va­ló törődés, a tanítás. Köz­ben férjhezmentem, az uram jogász, ő is szereti a köny­veket. Együtt gyűjtöttük, hogy az élet alkonyán olvas­hassuk majd. Fiúnk a Szol­noki Keviterv főmérnöke, ő is folytatta a család hagyo­mányait. Nézzen körül, ezekben a szekrényekben hét-három sorban vannak a könyvek. Sajnos alig van már he­lyünk, hogy „egészségesen” tárolhassuk őket. Látja, itt tornyosulnak azok, amelye­ket éppen böngészek, ami­kor nincsenek magántanít­ványok nálam: Széchenyi, Kossut írásai. Nagyon sze­retem a történelmi tárgyú olvasmányokat, sokra be­csülöm Szerb Antal, Kós Ká­roly könyveit is. Ügy érzem, ugyanolyan szenvedéllyel tudom belevet­ni magamat a könyvek vilá­gába, mint tizen-huszonéve- sen, amikor tanultam. Hi­szen az emberi agy drágakő, folytonosan csiszolni kell, hogy új és új fényben ra­gyogjon... Sok fiatalt isme­rek, a volt tanítványaim rendszeresen visszajárnak hozzám. Beszélgetünk, olvas­mányélményeket cserélünk, esetleg könyvritkaságokat is. Akiket németre, franciára tanítok, azokkal is szívesen beszélgetek irodalomról. Tu­dom, hogy sok minden van bennem, amit gyarapítani kell még; de amit tovább kell adnom a fiataloknak. Mint nyelvtanár, hiszen, hogy annyi ember lehet va­laki, ahány nyelven tud, de mint irodalomtanárnak az a feladatom, hogy olvasni ta­nítsam az embereket. Körmendi Fotó: Mészáros Újra úton a Szent lupát Magyar idő szerint tegnap hajnalban, Fa Nándorral és Gál Józseffel a fedélzetén, a Szent Jupát nevű vitorlás el­hagyta az új-zélandi Auck­land kikötőjét, és ezzel meg­kezdődött a világkörüli vi­torlását újabb, feltehetően legveszélyesebb szakasza. Az aucklandi kikötőben az Új- Zélandban élő magyarság képviselői búcsúztatták a sportolókat, akikre a követ­kező két hónapban 14 ezer kilométeres magányos vitor­lázás vár előbb a Csendes- majd az Atlanti-óceánon. Az alig 10 méter hosszú vitor­lással Űj-Zéland után az 50. szélességi fok mentén köze­lítik meg a két óceán talál­kozópontját, a dél-amerikai kontinens alatt húzódó Horn- fokot. A sportolók rádiókap­csolatban vannak a környe­zetvédők világszerte ismert hajójával, a Greenpeace-szel, amely éppen a Déli-sark fe­lé tart. A tőlük kapott je­lentések szerint a Csendes­óceán déli részén jelenleg viharok tombolnak, a hullá­mok magassága eléri a 10— 15 métert, és számítani kell jéghegyekre is. A rendkívüli nehézségek ellenére Fa Nán­dor és Gál József bízik ab­ban, hogy február végén el­érik a Horn-fokot, amelynek megkerülése után először a Falkland-szigeteken, majd Buenos Airesben kötnek majd ki. Mint azt az MHSZ rádióüzemében elmondták, a földkörüli expedíciót hét rádió amatőr versenyállomás kíséri figyelemmel. A sporto­lóknak, újabb bátor vállal­kozásuk alkalmából, távirat­ban kívánt jó utat, sikeres hajózást és partra érést De­ák Gábor államtitkár, az ÁISH elnöke és Kéri György vezérőrnagy, az MHSZ főtit­kára.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom