Szolnok Megyei Néplap, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-10 / 8. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. JANUÁR 10. Mire vagyunk érzékenyek? Sokmindenre. Az áremelésre, a bérstopra, a rossz közlekedésre, az unalmas tévéműsorra, a semmitmondó újságcikkre, a lakáshiányra, a válásra, az érdemtelenül meggazdagodókra, a durva hangra, a hidegre, a melegre... És megbántódunk, ha a munkahelyünkön szándékosan megsértenek bennünket főnökeink, kollégáink, szaktársaink vagy a beosztottjaink. F. bácsi csaknem harminc évet töltött el egyazon vállalatnál, mígnem elérkezett nyugdíjba vonulásának ideje. A vállalat — pontosabban F. bácsi közvetlen főnöke — bensőséges (ropis, kólás) ünnepségre, búcsú-összejövetelre hívta meg a nyugdíjba készülőt és kollégáit. F. bácsi lázasan készülődött az alkalomra, mindenkinek vett valami apróságot, valamit, ami később is őrá emlékeztethet. Kissé kopott sötétkék öltönyében, felperdült gallérú fehér ingében feszengve ült le a társaság közepére, a főnök mellett számára kijelölt fotelba, amit direkt az ő kedvéért cipeltek át a nagyfőnök irodájából. Oldalához szorította a nejlonszatyrot, amibe azok a bizonyos ajándékok lapultak, a tenyere életében először izzadni kezdett, zavartan te- kintgetett szét: csupa fiatal arc, vidáman csengő nevetés vette körül. Szisszentek a kólás üvegek, reccsentek a ropis tasakok és elhangzott a főnök biztató búcsúbeszéde is: „Visszavárjuk ám, F. bácsi, bármikor szívesen látjuk, nehogy azt higgye, hogy egyszer s mindenkorra elköszönünk magától, jöjjön gyakran közénk, ossza meg velünk felbecsülhetetlen értékű élettapasztalatát...” F. bácsi pironkodva lehorgasztotta a fejét ennyi tisztelet és szeretet láttán-hal- íattán. Aztán a szónok hirtelen fordulattal áttért az osztály múlt évi munkájának értékelésére, s a nyugdíjas búcsúztató egy- csapásra termelési tanácskozássá vált. Szabályos hozzászólásokkal, álvitákkal, bólo- gatásokkal. F. bácsi félóra elteltével erősen megszorította az ajándékokat rejtő csomagot: valami halkan megroppant. Az immáron kirekesztett nyugdíjas elköszönt egykori kartársaitól, a háta mögül még hallotta, hogy „jó egészséget, F. bécsi!”, aztán az utcán az első kukába dobta be azt a bizonyos nejlonzacskót, a tartalmával együtt. G. meglepően fiatal, ahhoz képest, hogy huszonöt éves munkaviszonyt tudhat magáénak, természetesen ugyanannál a cégnél, ahol még mint szakmunkástanuló ismerkedett a szakma fortélyaival. Negyedszázad nem kis idő, G-ben motoszkált a gondolat, hogy talán észreveszik a vezetői is, talán valami pénzes borítékot is átnyújtanak hűséges dolgozójuknak. Napokig nyakkendőben járt, pedig ki nem állhatja a „kultúrmadzagot”. De hát az ünnepélyes kézfogásra mégse illik pacuhán megjelenni, vélte. G. Naponta találkozott mindhárom főnökével, akik két szobával odébb dolgoztak. G. kezdte elveszíteni a reményét, hogy észrevegyék az ő huszonöt éves munkaviszonyát, ám egy váratlan pillanatban bekopogott hozzá a titkárnő és egy borítékot tett le az asztalra: „Ezt a főnök küldi”. (Két szoba távolságból). G. mem titkolt izgalommal nyitotta fel a borítékot, amelyből cégjelzéssel levél hullott ki valami olyan szöveggel, hogy gratulálunk huszonötéves munkaviszonyához, további jómunkát kívánunk, kérjük, hogy a pénztárban vegye fel a törzsgárda-díjat... És az aláírások: ez meg ez, a vállalat vezetősége részéről, ez meg ez, a szakszervezet részéről. G-ben megfordult az ötlet, hogy negyedszázad ide, törzsgárdatagság oda, munkahelyet változtat. Aztán lehiggadt és csak a jó barátainak panaszolta el az esetet sűrű szakállpödorgetéssel kísérve, ami G-nél a legmélyebb keserűség jele. Z. életútjára nyugodtan mondhatjuk, hogy sima volt. Az egyetemről közvetlenül a Hivatalhoz került, ahol szépen haladt felfelé a ranglétrán. Rövid idő után főelőadó, majd csoportvezető lett, szerette a munkáját, őt is szerették a kollégái, harminc éves se volt, amikor lakáshoz jutott, s szinte ugyanakkor megkapta a Kiváló dolgozó kitüntetést is. Miként az megszokott, a kitüntetést a Hivatal Legelső Embere adta át Z-nek és még másoknak. Z. magától értetődőnek tekintette, hogy a kitüntetés feletti örömét nem tartja meg magának, hanem szétosztja kollégái között. A munkaidő végének közeledtével minden munkatársához odament, és meghívta a közeli étterembe „fehér asztal mellé”. Természetesen azt a beosztottját is, aki mindössze három hónapja került a csoportjába, és aki Z-hez hasonlóan rögtön az egyetemről lépett a Hivatal kötelékébe. Az étteremben szerényen megköszönte a munkatársainak, hogy jól lehet velük együtt dolgozni, és hogy ez a jó együttműködés milyen jelentősen befolyásolta az ő kiválónak minősített munkáját. A kollégái derűsen ékelődtek vele, miként az hasonló esetekben szokás, és emelték poharukat... Csupán a csoport benjáminja ült morcosán, láthatóan esze ágában se volt koccintani Z. sikerére. A többiek érdeklődve fordultak felé, hogy talán absztinens, miért nem szólt előbb, hogy neki valami üdítőt kérjenek. Az ifjú azonban tagadó- lag rázta a fejét: „Nincs olyan ital a világon, amit Z. egészségére meginnék.” A fagyos csendet Z. szakította meg, meglepetéstől enyhén piros arccal kérdezte fiatal beosztottját, hogy mi az oka ellenszenvének. A fiú hátrasimította fürtjeit és dühösen Z. szemébe vágta: „Szerintem nem érdemelted meg!" Mármint a Kiváló dolgozó kitüntetést. A csoport többi tagja egymástól kapkodva a szót alaposan letolta a fiatalembert: honnan veszi a bátorságot, hogy három hónap után ilyen lesújtó véleménye legyen Z-ről. A mean rongatott higgadtan végighallgatta kollégáit, majd kijelentette, hogy két hete átadott Z-nek egy olyan tervezetet, amely teljesen megreformálja a csoport munkáját, és amelyre eladdig nem kapott választ. Z. zavarba jött, hogy valóban kapott ilyen tervezetet, de úgy gondolta, hogy ifjú kollégája n?ég bele sem láthatott igazán a csoport feladataiba, hiszen a sajátjával sincs egyelőre tisztában, különben sem rajta, mármint Z-n múlik a dolog, és az év vége előtt amúgyiis megszaporodott a munka, nem volt idő alaposan tanulmányozni a tervezetet. Az ünnepségnek hamar véget vetettek. Z. keserű szájízzel ment haza, majd másnap a Hivatalba. Nem az bántotta, hogy valakinek kifogásai támadtak ellene, hanem hogy ezeket a kifogásokat éppen ott, éppen akkor és úgy kellett hallania. Mire vagyunk hát érzékenyek? Többek között egymásra, azokra, akik nem túl gyakori egyéni ünnepeinket, sorsfordulóinkat és örömeinket meggondolatlanul teszik tönkre. A Kecskeméti Konzervgyár tiszakűrti üzemében jelenleg őszibarackot feleznek, amelyből a központi gyárban tőkés exportra befőttet készítenek. A kürti asszonyok a téli időszakban naponta 40—45 mázsát dolgoznak föl (Fotó: Tarpai) Az este velem együtt érkezik a gyendai utcákra. Magas létrájáról feketére festi az eget. sötét függönyt húz a Hold elé, megnehezítve az ember lépteit. Óvatosan haladva jutok el Bakó Csabáéihoz. akik a Vasvári út végén laknak, ahol ilyenkor talán még a madár sem jár. Nyúliramodásnyira tőlük a végtelen határ sötétellik. A 27 éves családfő második kislányával már hazatért: várja a feleségét. — Nem mondhatnám, hiszen a 35 betérő afféle átlagos forgalomnak számít a rendelőben. Negyven százalékuk panasza influenzás eredetű, de a magas vérnyomás is hovatovább népbetegségnek számít. — A mai este? Naponta Szolnokra — Ahogy az épületről kivettem, nem régen költözhettek. — Olyannyira, hogy még a kőporozás, meg a kerítés is hiányzik. Eddig 500 ezerbe került noha korántsincs vége a munkának. — Hol dolgoznak? — A nejem Kunhegyesre jár a BHG-be, én, pedig naponta Szolnokra az ÁÉV-hez. — Nem fárasztó ez? — Eléggé, mivel már négy után csörög a vekker, hogy hatra beérjünk a busszal. És bizony nincsen pár perce- hogy hazaérkeztem. De hát szeretem a helyem, a szakmám, ezért vállalom a töre- delmességet. — A mai program? — Várom édesanyámat, meg a feleségemet. Addig is tüzelgetek- hogy jó meleg legyen, majd vacsorázunk, játszom a kislányommal, és korán lefekszünk, mert nekem — szombat ellenére — holnap is műszak lesz. Már búcsúzom, amikor nyílik az ajtó és megérkeznek a családtagok. Én pedig tovább egyensúlyozom a járdán: ki a műútra, onnan pedig újabb betonpántlikán, a Petőfi utcába Kontra Gyu- láékhoz. Náluk az az érdekesség. hogy otthonuk két Lehoczky Tünde ugyan még messze jár a nyugdíjhoz, hiszen mindössze tizenhét éves- harmadikos közép- iskolás: ennek ellenere kopogtatásunkra őt is otthon találjuk a szüleivel, meg a testvérével. — Délután meglátogattam a barátnőmet, vele beszélgettünk arról, miképpen telt el a Szilveszter. — Mi módon? — Bementem Kunhegyesre az ismerőseimhez, ott töltöttük ’86 utolsó, meg ’87 első óráit. — Itthon hogyan múlnak a napok? — Most éppen kötök, meg fél szemmel a televíziót lesem. Évközben a tanulniva- ló miatt kevesebb időm marad az efféle kikapcsolódásra. Igaz, nálunk Gyendán a kínálat sem bőséges. Hetente egyszer van filmvetítés, hétvégén meg diszkó. — A kívánságod erre az évre? — A megfelelő osztályzatokon kívül az, hogy ne fogyjon a lakosság, maradjanak a fiatalok, hiszen most is él itt vagy 70 középiskolás korosztályú. Hogy csökken e a létszám, annak Barta Tivadar itt a legfőbb ismerője, aki bő másfél éve a falu elöljárója. Éppen akkor kopogtatok a lakásán, amikor egy- nemso kára esedékes összejövetelre készül. — Ügy tűnik, hogy a lakosság száma nem csökken tovább, hiszen évente 2—5 új Noha a délutáni rendelés ideje hivatalosan öttől hatig tart. az imént távozott tőle nemzedéknek is fedelet biztosít. — Huszonkét éve laknak velünk a szülők, de még ö&z- sízezördülésünk sem volt — mondja Kontráné Erzsiké a nagykonyhában, ahol ilyentájt töltik a téli órákat. — Hogyan múlik el ez az este? — Én rendet raktam, anyu pedig még most is dolgozik* noha már 75 éves. Rongypokrócokhoz szabdalja az anyagot. Apu rendszerint itt, a kanapén tanyázik, mivel már elvégzett odakinn a jószágok körül. Gyula, a férjem pedig még nem érkezett meg. Vadőr, és nála soha nem lehet tudni, meddig tart a műszak. Még egy kicsit várunk rá, azután mosak- szunk, vacsorázunk és nézzük a tévét. — Tanyázás? — Az a világ elmúlt már Gyendán is. Akinek van családja- velük tölti az estét. Igaz, a bisztrón kívül szórakozás sincs más. Nem mondom, olykor elballagunk a nászasszonyomékhoz, vagy a kisunokánkhoz. De hát este már sem az ember szeme, sem a világítás nem olyan tökéletes, így a magamfajta rokkantnyugdíjas inkább veszteg marad, mint a sarat kerülgesse. ház is épül; és meg végre azt is megértük, hogy a csend, a békesség, Kunhegyes közelsége miatt egyre több város- és kíözséglakó költözik ki a nagyobb településről. Arról nem is szólva, hogy itt olcsók és nagyok a porták. — Elöljáró, elöljáróság: mit takar a cím? — Nagy tapasztalattal még nem rendelkezünk, de úgy érezzük, az eddiginél nagyobb önállóságot, pezsgést, így mi határozzuk meg: kinek mennyi szociális segélyt adunk, mire fordítjuk a .fejkvótát”, a településfejlesztési hozzájárulást. — Mire? — Tornaterem épül majd a tervidőszak végére. Mert azért abban változatlanul hiszünk, hogy nem néptelene- dik el az iskola. — Most éppen mivel foglalkozik? — Egy összejövetel előkészítésével. A hónap közepén, második felében ülést tartanak tanácstagjaink, és erre több meghívottunk is lesz. A napirenden egyetlen téma szerepel: a lakosság áruellátása. Ez összességében megfelelő, egyetlen szépséghibával, mivel nagyon kellene egy zöldség-gyümölcsboltt Korábban volt. aztán megszűnt. Helyiség lenne, és reméljük sikerül egyezségre jutnunk az áfésszel. — Lassan hétre fordul az óramutató, amikor Barta Tivadar szomszédjához, dr. Kolozsvári Árpád körzeti orvoshoz eljutok. az utolsó beteg. Megtörll a homlokát — Nehéz nap a mai? — Akár hétfőtől péntekig a többit, otthon töltöm, készenlétben a telefon körül. Olvasok, megvárom a feleségem, aki sportolni Indult. így őrzi a kondícióját Egyébként, mint korábban szó volt róla, a falu lakóinak akad egy szerény szórakozási lehetősége is: ezt klubkönyvtárnak hívják. Ezen az estén filmet vetítettek, szombatonként délelőtt pedig a gyerekek veszik birtokukba, de más estéken a nyugdíjasok is sűrűn felkeresik ezt a közkedvelt helyet, egyébként a kunhegyesi közönség, jó lehetett a film. hiszen élénken tárgyalják a látottakat. Én is sietősre fogom a léptem, mivel este ide, este oda. azért egy családhoz. Hajnal Istvánékhoz még mindenképpen elszeretnék jutni. Majdnem későn érkeztünk : éppen a kapuban találkozunk távozó barátaikkal, akik boldog új évet kívánni ugrattak át hozzájuk egy szűk órára. Hajnal István egyébként a kunhegyesi középiskolában műszaki tanár, a felesége pedig a helyi óvoda vezetője. A tanár úr azért is nevezetes ember, mivel közel három hónapot töltött Ausztráliában. Sidnyben. Az édesanyja hívta meg és fizette az utazás költségeit, aki özvegysége után oda ment újra férjhez. — Mint hallom, itthon többen rebesgették: ,-ez se jön még egyszer Gyendára”, de hát én pár nap kintartóz- kodás után döntöttem, nem akarok angollá válni, nekem nagyon megfelel a magyar mivoltom is. — Mi az ami tetszett? — Az, hogy arrafelé jó minőségű munkára késztetik az embert. Aki erre nem képes, le is út, fel is út. Van követelmény, felelősség, de az elismerés sem marad el. Hogy az árnyoldalról is essék szó: feltűnt, hogy a magas fokú, kinti technikához, mennyi emberi szűklátókörűség. értetlenség társul. Ez megnyilvánul a pénz okozta gőgből, meg abból is. hogy az irigylésre méltó műszaki ismereteik ellenére sokan azt sem tudják: hol, merre van Magyarország. Tanulságos negyedév — Ma este még? — Kipakolom, előveszem a könyveimet, rendszerezem jegyzeteimet, hogy kéznél legyen minden, hiszen már a kertek alatt kopog az első tanítási nap. Lassan tizenegy felé kúszik az óra kismutatója. Párórás falujárásunkból kiderült- hogy a tiszagyendai téli esték — akár a többi kis településen — otthon, a család, esetleg a jóbarátok, a szomszédok társaságában kellemesek, igazán. Keresztülhajtva a főutcán már lehunyt szempillákkal alszanak az ablakok. Alig egy két helyen szűrődik ki a függöny mögül bágyadt, sápadt fény. Pihennek a gyen- daiak, gyűjtik az erőt, hiszen holnap is nap lesz: munka, feladat fiatalnak, idősebbnek egyaránt. D. Szabó Miklós Maradjanak a társak Harmincöt beteg Tiszagyendai esték
