Szolnok Megyei Néplap, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-31 / 26. szám
6 Nemzetközi körkép 1987. JANUÁR 31. Szovjet — amerikai kapcsolatok A genfi válaszra várva Fülöp-szlgetek Hajózás viharos vizeken Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan az elszalasztott lehetőségek találkozóján, Reykjavikban (Fotó: Time — KS) A világ két leghatalmasabb állama, a Szovjetunió és az Egyesült Államok kapcsolatáról beszélve, 1987. elején a világ elsősorban Géniből várja a választ ennek kapcsolatnak közvetlen kérdőjeleire. Itta szovjet—amerikai fegyverzetcsökkentési tárgyalások márciusig tartó hetedik menetén a két világhatalom viszonyának alapkérdéseiről tárgyalnak Nagyon egyszerűen kifejezve: arról, hogy az állandó és éles szembenállás, a két ország közötti fegyverkezési verseny időszakát fel lehet-e váltani fokozatosan az egy- gyüttműködés és leszerelés, a fegyverkezési verseny enyhítésének vagy megszüntetésének történelmi időszakával. Sajátos biztonsági érdekek Ez a vita rendkívül bonyolult kérdésiekről folyik, és igen hosszú ideig tarthat. Mindkét világhatalomnak megvannak ugyanis a sajátos biztonsági érdekei. Mindkettőnek van szövetségi rendszere, amelynek sérthetetlenségéért — éppen szövetségeseinél nagyobb ereje miatt — komoly felelősség terheli. És végül: mindkét hatalomnak van nemzetközi befolyása, gazdasági, politikai és kulturális kisugárzása olyan országok egész sora, amelyek nem tartoznak szövetségi rendszeréhez. Mindehhez hozzájárul, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió stratégiai helyzete gyökeresen eltérő. Az Egyesült Államoknak csak két szárazföldi szomszédja van: Kanada és Mexikó. Keleti és nyugati határa két óceán, amelyek ugyanakkor elválasztják legfontosabb szövetségeseitől. A Szovjetunió határos a maga szövetségi rendszerével, amely viszont közvetlenül érintkezik a NATO- val. Ezen túlmenően Kínától Iránon és Törökországon át Norvégiáig a Szovjetuniónak egy sor olyan közvetlen szomszédja is van, amelyek vagy a vele szembenálló katonai blokk tagjai, vagy pedig saját hatalmuknál és különleges célkitűzéseiknél fogva komoly biztonságpolitikai gondokat okozhatnak a szovjet vezetésnek. Ebből az általános helyzetből azt a következtetést lehet levonni, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok már egyszerűen stratégiai szempontból is természetes vetélytársak. A közöttük levő kapcsolat megjavításának a legmesszebbmenő és egyben ésszerű célja csak az lehet, hogy ez a vetélkedés ne elsősorban katonai-stratégiai hatalmi síkon játszódjék le, hanem gazdasági, társadalmi, kulturális formát öltsön. Gorbacsov egy évvel ezelőtt elhangzott átfogó javaslatai, amelyek felvázolták egy, az ezredfordulóig tartó időszakra a két világhatalom fegyverkezési versenyének megszüntetését — pontosan ezt a célt tűzték ki maguk elé. Történelmi tanulságok Túlságosan leegyszerűsítenének azonban a szovjet— amerikai viszony problematikáját ha pusztán a — pillanatnyilag valóban előtérben álló — katonai-stratégiai szembenállás enyhítésére szűkítenénk. A történelmi tanulságok arról beszélnek, hogy az Egyesült Államokban rendkívül mély gyökerei vannak a szovjet- ellenességnek, és ezek a gyökerek elsősorban a társadalmi rendszer talajából táplálkoznak. A feudalizmust nem ismerő Amerika a legdinamikusabb kapitalizmus otthonává vált. Ennek következtében egész értékrend- szere és hagyományai élesen és gyökeresen különböznek a szocializmus értékrendszerétől és hagyományaitól. Sokkal gyökeresebben, mint más, például európai tőkés országok esetében. Valószínűleg ebben rejlik a legmélyebb magyarázata annak, hogy miután a 20-as évek elején a polgárháborúban győzött a szovjet hatalom, a rákövetkező néhány évben az összes vezető tőkés ország ésszerű kapcsolatokat létesített Moszkvával —' kivéve az Egyesült Államokat. Washington a Szovjetunió egyszerű diplomáciai elismerését is megtagadta, és erre csak Roosevelt elnöki periódusának kezdetén, 1933-ban került sor. Az idén A 30-as években mindvégig felemás és hullámzó szovjet—amerikai viszony voltaképpen csak 1941-ben, Hitlernek a Szovjetunió elleni támadása után formálódott szövetségesi kapcsolattá, s ez jóformán a háború befejezésének pillanatában megszűnt. 1946 elejétől kezdve már hidegháborús szembenállás jellemezte a két ország kapcsolatát. Ezt a 70- es években az emlékezetes enyhülési folyamat csak korlátozta és ésszerű mederbe szorította — de semmiképpen sem szüntette meg. Illúziók nélkül A történelem tehát arra int, hogy a szovjet—amerikai kapcsolatok fejlődését a jövőben is illúziók nélkül szemléljük. Az viszont kétségtelen, hogy most olyan lehetőségek adódtak az érdekellentétek békés megoldására és a gazdasági kulturális kapcsolatrendszer kiépítésére, mint eddig talán sohasem. Ennek egyik magyarázata feltétlenül az, hogy a Szovjetunió történelme során eddig nem tapasztalt, forradalmi jelentőségű reformmozgás korszakába lépett. Ez a mozgás értelemszerűen a gazdaság területén kezdődött, de ma már behatolt a kulturális élettől a jogrendszeren át az emberi jogokig az ország egész életébe. Ennek természetes következménye az, hogy a módszerek és a kapcsolatok felülvizsgálása a külpolitika és a nemzetközi kapcsolatok területét is érinti. A helyzetet egyelőre az jellemzi, hogy az Egyesült Államok nem mérte fel ennek a kibontakozó változásnak a világtörténelmi jelentőségét, és az új lehetőségekre régi módon reagált, vetően az határozza majd meg, hogy az Egyesült Államok mennyire tud józan és alkotó módon reagálni a A szovjet—amerikai kapcsolatok fejlődését — mesz- sze túlmutatva a genfi tárgyalások témakörén — alapszovjet politikában bekövetkezett és még várható dinamikus, pozitív változásokra. — le — Alig egy hét választja el egymástól a Fülöp-szigetie- ken azt a két politikai eseményt, amely a közeljövőben vitathatatlanul a legnagyobb hatással lesz a távol-keleti állam életére. Február 2-án járulnak urnákhoz az 56 milliós ázsiai ország választópolgárai, hogy döntsenek az új alkotmány elfogadásáról, február 10-én pedig lejár a baloldali gerillaszervezettel tavaly decemberben kötött ideiglenes tűzszünet határideje, s a meghosszabbítás, vagy meg nem hosszabbítás alternatívája szintén fényt vethet majd az Aquino rendszer szilárdságára, további kilátásaira. A Ikotmányvlták Korántsem kis tétek forognak kockán, az új, hosszú hónapok kiélezett, nyílt színen és kulisszák mögött egyaránt zajló politikai kötélhúzással kidolgozott alaptörvény megszavazásával. Elvégre ez a február elejei referendum hivatott arra, hogy a lakosság teljeskörű bevonásával úgymond szentesítse a tavalyi politikai földcsuszamlás, Marcos elnök bukása, és Corazon Aquino hatalomra kerülése óta bekövetkezett változásokat, illetve az új manilai vezetés irányvonalát Az irányvonalak egy része kétségtelenül előrelépést jelent az önkényuralmi időszak esztendeihez képest. Az új alkotmánytervezet például korlátozza az elnök jogkörét a rendkívüli állapot kihirdetésére és fenntartására (Marcos épp ezt az eszközt használta fel céljai eléréséhez), és visszaállítja a törvényhozás korábbi, kétkamarás felépítését. Akad azonban néhány kérdés, ahol érvényesülni tudott az alkotmány cikkelyeinek megszövegezésén dolgozó bizottságok alapvetően polgári, a gyökeres reformoktól visszariadó nézete. Hiába figyelmeztette a manilai kabinetet számos szakértő, illetve a baloldali ellenzék képviselője, hogy a legkiáltóbb gazdasági és társadalmi ellentétek feloldása, Ai Capone utódai Keresztapák” a rács mögött »»■ A magyar fülnek kissé furcsán hangzott a minapi hír-: egy amerikai felsőbíróság fejenként száz év — nem tévedés, száz esztendő! — börtönbüntetésre ítélt három férfit. Az ember nézi a televízió képernyőjén a vádlottakat, és nem hisz a szemének. Az elítéltek közül ketten már túl vannak a hetvenen és harmadik társuk is a hatvanhoz közelít. A külsejük hasonló: testes, konzervatív eleganciával öltözött urak. Olyanok, akiket unokáik társaságában képzel az ember, amint el- érzékenyülten figyelik a kicsik játékát a homokozóban. A látszat, mint az életben annyiszor, ezúttal is csal: a járnbr ^ külsejű öregurak az amerikai — és nemcsak az amerkai — történelem legnagyobb bűnszövetkezetének vezetői, és nagyon sokszoros tömeggyilkosok. Amikor az elmúlt esztendő végén letartóztatták őket, egész Amerika egyetlen nagy csodálkozás volt. Azért talán, mert az ottani újságolvasókat és tévénézőket is megtévesztette a jovális külső? Nem: nemcsak a Szövetségi Nyomozó Iroda, az FBI tisztjei tudták a most elítéltekről évtizedek (!) óta, hogy szuperbűnözők, hanem a közvélemény is. Ahogy Budapesten mondják, névvel és lakcímmel. Hiszen a milliós példányszámú lapok szinte naponta írtak a nyájas öregurak — és főleg szervezetük, a hírhedt olasz—amerikai Cosa Nostra (CN) — viselt dolgairól. Hogy akkor miért csak most kerültek rács mögé? A kérdés jogos. De a válasz is logikus: eddig nem volt ellenük bizonyíték. A Sebhalyes színre lép ... 1919. január 16-án az amerikai kongresszus törvényt fogadott el, amely szerint az Egyesült Államok egész területén „tilos a szeszes italok gyártása, szállítása, forgalomba hozása”. Ez volt a híres prohibiciós törvény. Ekkor született meg egy Palermoban felnőtt, az ottani maffiának is dolgozó, Amerikába áttelepült kétméteres bandita, „Big Jim” Colossimo fejében a gondolat, hogy amerikai talajon, az új körülményekhez alkalmazva kell szárbaszökkenteni az évszázados otthoni, azaz a szicíliai maffiát. Big Jim nyolc övezetre osztotta fel Chicagót és környékét, aztán lassan az egész hatalmas országot, de a központ, az agytröszt sokáig Chicagóban maradt. Az ilyen emtíerek nem szoktak ágyban meghalni. 1925. január 24-én a Cosa Nostra (a név olaszul azt jelenti: a Mi Ügyünk) egyik alvezé- re, Alfonso (AI) Capone akit „szakmai” körökben a Sebhelyesnek becéztek (az arcán végig húzódó vágás miatt) higgadtan szitává lőtte Big Jimet, és átvette a hatalmat. ACM „Üzletágai” „Chicagónak új gazdája van” — írják a már akkor Ó ólértesült lapok, amikor Capone első nagytetteként végez az immár egyetlen nem olasz gengszterszervezettel, a Moran-bandával. A Söbhelyes emberei nagy üzletet ígérve a North Clark- utcai Heyer-garázsba csábítják a teljes Moran-féle társulatot, aztán megszólalnak a géppisztolyok. Bérgyilkosság, jáfctékka- szinó-hálózat, fegyveres zsarolás, ló- és agárversenyek, előre „megkomponált” eredményekkel, a prohibició idején szeszcsempészet, kábító- szer-business, prostitúció — ezek a CN legfőbb „üzletágai”. Jimmy Breslin, az ismert amerikai bűnügyi újságíró szerint az amerikai— olasz maffia jövedelme 1986- ban is meghaladta a világ egyik legnagyobb cégének, a General Motorsnak a jövedelmét. Hogy lehetett ezt büntetlenül csinálni? Ügy, hogy Capone — és az általa vezetett, immár „összameri- kai” szervezet egyszerűen korlátlan büntetési és jutalmazási eszközökkel rendelkezett: milliomossá tehette azt, akivel kapcsolatba kea szegénység és elmaradottság elleni következetes harc nélkül nehezen képzelhető el a belső feszültségek enyhítése, a nemzeti megnyugvás légkörének kiterjesztése — az új kormányzat tagjai és követőik „sem tudták átugrani • saját árnyékukat”. Vagyis a legkiélezettebb problémák tekintetében (radikális földosztás, szociális intézkedések) kíméletlenül kihasználták számbeli túlsúlyukat, és leszavazták a haladó kezdeményezések sorát. Meghosszabbított tűzszünet? Végül jó néhány olyan témát is találunk, ahol az alkotmánytervezet szövege homályos, többfajta értelmezésre is módot ad, s érezhetően a szemben álló erők közti kompromisszumot takar. Ilyen mindenekelőtt a „Cory” Aquino népszerűsége sokat nyom a latban két amerikai támaszpont ügyel. Ugyancsak homályos lett az alkotmány megfogalmazása a nukleáris politika tekintetében, bár a baloldali ellenzék javaslatai azt célozták, hogy a Fülöp-szigeteket nyilvánítsák atomfegyverektől mentes országgá. A ellentmondások, a viták ellenére a jelek szerint Aquino asszony népszerűsége, az új rendszer tömegtámogatása elegendőnek látszik az alkotmánytervezet elfogdtatá- sához.' A népszavazás eredménye pedig — sajátos visz- szahatásként — megint csak az államfőt erősítené, s e megszilárdult pozícióra az elnöknek jócskán szüksége is lehet az állandósult hatalmi csatározásban. Mindenekelőtt a gerillaerőkkel kötött, s a bevezetőben már említett tűzszünet fenntartása követel nagy ügyességet. Emlékezetes, hogy a 60 napra vállalt (igaz, meglehetősen ingatag) fegyvernyugvás 17 évi szakadatlan harc után első ízben kínálta fel a fegyveres konfliktus befejezésének esélyét, így az egyezmény meghosz- szabbítása létfontosságú lenne a manilai vezetés számára. Kérdéses viszont, hogyan foglalnak állást a negyedmilliós, bőséges washingtoni támogatást élvező hadsereg főtiszti karának keményebb fellépést pártoló tagjai, s hogy milyen előrehaladást lehet elérni a kormány és a Nemzeti Demokratikus Front között időközben beindult béketárgyalásokon. A Moro-probléma Kérdőjelekkel terhes egyelőre a muzulmán felkelőkkel aláírt megállapodás sorsa is. Az úgynevezett „Moro Nemzeti Felszabadítási Front” — amely korábban a második legnagyobb sziget, Mindanao elszakadásáért harcolt, — most úgy tűnik, kiegyezett az önkormányzattal. Ám az, hogy milyen területeken, milyen ügyekben, s miképpen érvényesülhetne ez az autonómia, az meglehetősen bizonytalan. így a manilai vezetés aligha vélheti véglegesen megoldottnak a Moro- problémát. összességében mégis megállapítható: Aquino asszony meglepő határozottsággal, mesteri taktikai érzékkel és egyensúlyozó tehetséggel tartja kézben a hétezer sziget kormányrúdját. A küszöbönálló népszavazás voksai és a tűzszüneti tárgyalások kimenetele megmutatja majd, hogyan sikerül tovább hajózni — a puccsveszély szikláit kerülve — a viharos vizeken. Szegő Gábor rült — vagy holttestté.:. A1 Capone már Amerika egyik legnagyobb tömeggyilkosa volt, amikor továbbra is háborítatlanul élhette a maga fényűző életét. Olyannyira nem volt ellene bizonyíték, hogy Edgar Hoover, az FBI rettegett nagyfőnöke a végén — adócsalásért dugatta rács mögé a gengszterkirályt. Sortűz a luxuskocsikra Utódai időnként egymással is összecsaptak. 1975. június 29-én merénylők oltották ki Capone egykori testőrsofőrje, a CN chicagói vezére életét. 1986. januárjában az egyik legelőkelőbb manhattani vendéglő előtt méregdrága Lincoln Conti- nentaljából kiszállva (ilyen autón jár Reagan elnök is) egy géppisztolysorozat valósággal kettéfűrészelte New York egyik „capo”-ját, családfőjét. Közismert, hogy a legnagyobb amerikai metropolist öt család osztotta fel maguk között, és a most bíróság elé állított három „úriember” Anthony Salerno, a Genovese-család, Anthony Corallo, a Lucehese-család és Cannine Persico, a Co- lombo-család feje egyben az egész szervezet vezérkarának, a főbizottságnak is tagja volt. Vagyis — az ismert regény jegyében — igazi „Keresztapák”-ról van szó. „Nagy frontáttörés ez” — mondotta diadalmasan Giuliani (a szintén olasz) államügyész. Szó szerint ezt mondta annak idején Robert Kennedy igazságügyminiszter. Aztán éppúgy megölték, mint a bátyját. Összeállította: Majnár József Ahogyan a rajzoló látta a bírósági teremben a három „Keresztapát” (Fotó: MTI Külföldi Képszerkesztőség — KS)
