Szolnok Megyei Néplap, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-31 / 307. szám
198Ó. DEGEMBER 31. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Ncfyvennyolc hat és fél tonnás kikötői portáldarut exportált az idén a Szovjetunióba a Ganz Danubius tiszafüredi darugyára. Termékeik —40 Celsius-fokos hőmérsékleten is megbízhatóan működnek. (Fotó: T. Katona László) Szölövertikum a csépai téeszben Termelik és palackozzák Ünnepekre már kínálták a „füzesi” borokat Vendégvárás év végi ünnepeinkkel kapcsolatos egyik „házi feladatom” teljesítése közben akadt meg a szemem a szolnoki Szövetség ABC polcain sorakozó boros üvegek címkéjén: Termelte és palackozta a Csépai Tiszamenti Tsz. — Azokat a borokat, amelyeket most az ünnepek előtt a megye boltjaiba szállítottunk, — mondta Gazsi István, a csépai tsz elnöke — még csak termeltük, de nem palackoztuk. Befejezés előtt áll szövetkezetünkben egy palackozóüzem építése. Mindjárt az új év elején beszerelik az NDK-beli szakemberek a technológiát, és várhatóan február végétől már valóban mi töltjük üvegekbe a sajáttermésű borainkat. — Mire véljük az ünnepek előtti „kegyes csalást"? — Borunk van, üvegünk van, a címkék elkészültek. Ügy gondoltuk tehát, miért ne bővítenénk az ünnepi italválasztékot. Egyfajta piacfölmérésnek is szántuk annak a 40 ezer palack Rizlingszilváninak és Kadarnak az értékesítését, amelyeket a Szikrai Állami Gazdaság palackozott nekünk bérbe. Mire az óránként négyezer palack töltésére képes üzemünk megkezdi a munkát, így szeretnénk megismertetni a vásárlókkal a termékünket, és a kereslet alapján megismerni mi is a vevők véleményét. • — Mi késztette a téeszt, hogy a tiszazugi szőlőtermesztő nagyüzemek közül elsőnek, közvetlenül a Délalföldi Pincegazdaság tisza- kürti feldolgozójának szomszédságában hozzáfogjon a szőlészeti-borászati vertikum kialakításához7 — Figyelembe vettük természetesen a megyei gazdaságfejlesztési elvárásokat is, de elsősorban szövetkezetünk néhány sajátossága motiválta a jelentős beruházást. Ezek közül az egyik, hogy a működési területünkön, a csépai, a tiszaugi és a tisza- sasi határban régen is volt hagyománya a szőlőtermesztésnek. A kiöregedett, hagyományosan „gyalogművelésű”, zömében Kadar és Kövidinka szőlőket kivágtuk, 520 hektáron új ültetvényeket telepítettünk. Természetesen korszerű, minőségi bort adó fajtákat: Olaszriz- linget, Irsai Olivért, Hárslevelűt, Rizlingszilvánit, Kékfrankost és Kabemét. Az idén 220 hektáron már szüreteltünk az új tőkékről. Nyolcvanhétben újabb hatvan hektáron fordulnak termőre. — Csupán hagyományokra alapozták az ön által is jelentősnek mondott beruházást? — Hadd indokoljam meg először a jelentős jelzőt. Az utóbbi három évben megépítettünk egy fogadógaratból, zúzó-bogyózóból, présvonalból, mintázóból és inér- legházból álló komplett feldolgozót. Az elmúlt őszön már ebben „szorítottuk ki” a nedűt a teljes szőlőtermésünkből, és a háztájiból fölvásárolt 230 tonna bornak- valóból. Elkészült 12 ezer hektoliter tárolókapacitású kóracél silótartály, egy háromezer liter hordós bor elhelyezésére alkalmas ászok- pince, és egy másik 25 ezer literes pince alapja. Minderre és az 520 hektár szőlő telepítésére fele részben saját erőből, fele részben hitelből és támogatásból 180 millió forintot költöttünk. — Hosszabb távon kifizetődőnek láttak ekkora befektetést? — A hagyományokon túl helyi adottságok is sürgették a fejlesztést — folytatja az elnök. — Jelentős nagyságú olyan homokos területtel rendelkezik a szövetkezetünk, ahol szántóföldi árunövényt nem lehet gazdaságosan termeszteni. Még őszi árpát sem. Szőlőnek viszont kiválóak ezek a földek, de annak a termesztését is csak végtermék értékesítése eáe- tén láttuk hosszabb távon jövedelmezőnek. 1986-ban például 12—13 forint volt a szőlő felvásárlási átlagára. Saját feldolgozással, palackozással borként eladva 14— 15 forintra tornázhatjuk föl az értékét. Jó közepes termés esetén így a búzáéhoz közelítő, öt-hatezer forintos nyereséget érhetünk el egy- egy hektáron, az említett gyenge földeken. — A hazai készletek alakulását is sokszor megzavaró, meglehetősen változó külpiac ismeretében szabad, ) lehet ma hosszú távon szőlőben, borban „utazni”? — Hogy szabad-e? Le- het-e? — kérdez vissza Gazsi István. — Állítom: kell! Váncsa Jenő mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszternek a mezőgazdasági szövetkezetek decemberi V. kongresszusán elhangzott hozzászólására hivatkozva állítom. Szó szerint ezt mondta: „A borászati termékek 1987. évi piaca rendezett. A központi szervek továbbra is támogatják a korszerűbb, a nagyobb hozamú és a minőségben is jobb bort adó szőlőfajták telepítését. A jövő évben a tárca a Minisztertanács elé viszi az egész szőlőbor ügyet.” — Tavasztól, mint említette üzembehelyezik a palackozó üzemet. Lesz mit tölteni az üvegekbe? — Jó közepes termést szüreteltünk az elmúlt ősszel, kiváló minőségben. A saját boraink palackozása kitölti majd az üzem kapacitásának 80 százalékát. A többit bérpalackozással tervezzük kihasználni. Nem minden borunk kerülhet üvegbe, 700 hektót hordósán adtunk el NSZK-beli megrendelőknek. — Megjelentek tehát az első tájjellegű tiszazugi palackozott borral a piacon, amelyen nagy a verseny. Számoltak ezzel? — Meggyőződésem, hogy a jó borra, kedvező áron mindig akad vevő. Az üzletekben már kapható hét decis Rizlingszilváninkat és az egy literes Kadarunkat 26—27 extrák tartalmúnak értékelte az Országos Borminősítő Intézet. A 22-tes bor már jónak számít. Az áraink közepesek. A címkéinken bizonyára látta a borok „előne- vét”: Tüzesi Kadar, Tüzesi Rizlingszilváni. Tüzesdűlőnek nevezik azt a határrészt, ahol a leghevesebb földjeink vannak, ahol a legjobb, a legtüzesebb borok teremtek régen. Hogy ma milyen terem? Talán nem ildotnos, hogy önreklámmal fejezzük be a beszélgetést, de mégis hadd javasoljam: ízlelje meg! Temesközy Ferenc Korszerűbb munkaszervezés Bábolnán A munkaszervezés korszerűsítése révén ötszázzal csökkentették a létszámot az idén a Bábolnai Mezőgazda- sági Kombinátban. Valamennyi üzemegységben felülbírálták a teljesítményeket, s ennek függvényében vontak össze illetve szüntettek meg munkaköröket. Azok számára, akiknek az átszervezés következtében jnwkakörük megszűnt, de egyébként teljesítményükkel elégedettek voltak, új munkahelyet kerestek a környéken lévő üzemekben. Akiknek a munkájában kifogásolni valót találtak, nem kaptak ilyen segítséget a kombináttól. A körültekintő eljárásra bizonyság, hogy az elbocsátott dolgozók közül senki sem fordult panasszal az érdek- képviseleti szervekhez. Magyar építkezések Csehszlovákiában Az Industrialexport fő- vállalkozásában új éttermet és rendelőintézetet építettek fel magyar vállalatok közreműködésével a Prágai Műszaki Egyetem számára. A 13 millió rubeles létesítmény terveit a Lakóterv készítette a külső és belső építészeti munkákat magyar vállalatok végezték, s a felszerelések is Magyarországról érkeztek. Keresetszabályozás Valami más kellene Interjú Héthy Lajossal, a Munkaügyi Kutatóintézet igazgatójával Az ősszel tartott — és sorrendben a negyedik — munkagazdasági konferencián — különösen nagy figyelmet keltett Héthy Lajos, a munkaügyi Kutatóintézet igazgatója, aki többek között kijelentette, hogy bérpolitikai és keresetszabályozási gyakorlatunk kimondottan akadályozza gazdaságunk új növekedési pályára való átállítását. Héthy Lajost meggyőződésének indítékairól, s általában a hosszú évek óta rendre módosítgatott, toldozott- foldozott bér-, illetve keresetszabályozással kapcsolatos véleményéről kérdeztük. Mindenekelőtt arról, hogy vajon megteremthető-e a jelenlegi bérpolitikával és a hozzá kapcsolódó szabályozással kiáramló vásárlóerő és az árualap egyensúlya, miközben a keresetszabályozásnak az anyagi ösztönzés funkcióit is el kell látnia? — A bérpolitika és a keresetszabályozás sajnálatosan „egyfunkcióssá” vált, olyan értelemben, ^íogy szinte kizárólagos feladatának tekinti a vásárlóerő és a fogyasztási árualap egyensúlyának fenntartását. Máris hangsúlyozom: ez nagyon fontos funkciója a keresetszabályozási rendszernek — éppen az inflációs tendenciák lehetséges fékezése miatt —, de azt is látni kell, hogy emellett nem, vagy csak álig-alig észrevehetően érvényesülhet a keresetszabályozás ösztönző funkciója. Vállalatok közötti egyenlösdi Am|úgy kétségeim vannak a tekintetben is, hogy a keresetszabályozás önmagában mennyiben képes a vásárlóerő kizárólagos szabályozására? Kétségeim vannak ez ügyben azért is, mert a bérek, illetve a munkahelyi keresetek nem azonosíthatók a lakosság valóságos ,— és ugyancsak vásárlóerőként megjelenő — pénzjövedelmeivel. S ez a jövedelem még mindig nem azonosítható a vásárlóerő egészével, hiszen számolni kell a jelenleg egyszerűen megfoghatatlan — legföljebb csakis óvatos becslések alapján méricskélhető — úgynevezett láthatatlan jövedelmekkel, az összességében sokmliiár- dos nagyságrendű borravalókkal, hála- és csúszópénzekkel, és a többivel. Mindebből pedig az következik, hogy a bérpolitika, illetve a keresetszabályozás gyakorlatilag reménytelenül bajlódik a vásárlóerő-kiáramlás szabályozásával. miközben meglehetősen érzéketlen az ösztönzés követelményei iránt. — Ne haragudjon, de ez az összefüggés azért nem egészen világos. Miért ne lehetne az anyagi ösztönzés szolgálatába állítani azt a keresetszabályozást, amelynek egyébként feladata a vásárlóerő és az árualap lehetséges összehangolása? — A valóságos anyagi ösztönzéshez egyrészt az kell, hogy a munkateljesítmények és ezek fizettsége között valamiféle, s lehetőleg szoros kapcsolat legyen. Márpedig manapság aligha mutatható ki egyértelmű kapcsolat a vállalati eredményesség — vagy éppen eredménytelenség — és a vállalati bérszínvonal között. Másrészt: a központilag elhatározott és érvényesített keresetszabályozás olyan alacsony szinten nivellálja a vállalatok bérszínvonalát, hogy megfelelő ösztönző erőt megtestesítő bérkülönbségek lehetőleg ne, vagy csak egészen kivételes esetekben alakuljanak ki. — Miközben a teljesítmények szerinti és erőteljes kereset-differenciálás deklarált alapelv és követelmény... — ... ön mondta: „alapelv”. Hadd tegyem hozzá: jószerével gyakorlati konzekvenciák nélküli alapelv... De visszatérve az iménti gondolatsorhoz: napjaink bérpolitikája egyszerűen figyelmen kívül hagyja az emberi, ha úgy tetszik a munkavállalói magatartást, s főleg ennek indítékait. Bérpolitikánk alapelveinek megfogalmazásakor fel sem merül, hogy X és Y, vagy egy brigád, illetve munkacsoport ugyan mennyi pénzért, mekkora fizetségért hajlandó olyannyira óhajtott több és jobb munkára? Bérpolitikánk évtizedek óta konzervált alapelve, hogy a központilag meghatározott — és a keresetszabályozás által reguláit — összeg igenis elegendő, a mennyiségileg és a minőségileg is színvonalas munka mindenkori honorá.- lására. Fékezi a teljesítményt — Ha jól értem önt, akkor tehát az ösztönzési gyakorlatnak a mai állapotokhoz képest egy fordított logikát kellene követnie? — Vitathatatlan, hogy a bérnek mindenkor határt szab a teljesítmény. De hä hiszünk az anyagi ösztönzésben, akkor ez fordítva is igaz. S erről nem beszélünk. Másképpen fogalmazva: az emberek, a munkavállalók a tdrmelőmunkát végző szervezetek számára olyan garanciákat kell adni, amelyek egyértelmű biztosítékai annak, hogy ők csakis a több, a jobb, a piac által is értékelt színvonalasabb munkájuk révén, s nem más úton- módon juthatnak el anyagi boldogulásukhoz. A mai és rendkívül bonyolult módon szabályozott bérszínvonal ezt sokak számára aligha teszi lehetségessé. Kétségtelen, ez a központilag tervezett bérszínvonal, amelyet szinte kizárólag a gazdasági egyensúly követelményeiből kiindulva határoznak meg, valamelyest fékezi az- infláció gyorsulását, s az államigazgatás részéről már csak azért is kedvezően kezelendő. Csakhogy: a vállalatok, s az egyéb gazdálkodó szervezetek már egészen másként vélekednek erről, ök olyan bérszínvonalra törekednek — s gyakorlati példák sokasága bizonyítja, hogy törekvéseik nem eredménytelenek —, amely mellett a bérköltségek számukra még elvisel- hetőek, de egyszersmind a számukra fontos, mert például különlegesen kvalifikált munkavállalókat is megtarthatják. Ám e törekvéseik közben rendre beleütköznek a keresetszabályozási fékekbe, korlátokba, magyarán szólva az olyan adókötelezettségekbe, amelyek miatt a bérszínvonal célszerű emelése lehetetlenné — mert tiúl költségessé — válik, még mielőtt alkalmas lenne az igazán jó, tehát igazán hasznos munkaerő anyagi ösztönzésére, s megtartására. — Vagyis, ami a gazdaságirányítás és az államigazgatás számára kívánatos és elfogadható bérszínvonal, az a vállalatok, s legfőképpen az egyes emberek számára elfogadhatatlan. Jól értem? — Igen. Következésképpen: a vállalatok igyekeznek a bérszínvonalukat minél magasabbra emelni, s erre megannyi lehetőségük adódik — például a központi szervekkel való sorozatos alkudozás révén —, vagy éppenséggel és kényszerűségből eltűrik a teljesítménykövetelmények egyébként nyilvánvaló lazítását, rendre szorgalmazzák a vgm- munkát, a béren kívüli juttatások lehetséges növelését, Ügy is mondhatnám: a munkáltatók egyfajta kitörési lehetőséget keresnek — és találnak — a keresetszabályozás korlátái közül, de ugyanezt keresi a munkavállaló is. S ő sem sikertelenül, mert élhet a munkáltatója által felkínált többletkereseti, illetve a ma már legalizált második gazdaság nyújtotta jövedelemszerzési lehetőségekkel. — Ha úgy vesszük, e .kitörési” kísérletek és módozatok végül is szimpatikusnak ítélhető megoldások. Csakhogy: mindennek mi az ára? — Súlyos ára van. Gondoljuk csak meg: a népgazda- ságilag is értékelhető — mert hasznot hozó — és nem kevés erőfeszítéssel létrehozott teljesítmények nem ott jelentkeznek, ahol egyébként a gépi felszereltség és maga a termelési szervezet is eleve magas termelékenységet és hatékonyságot garantálna; tudniillik az állami szektorban, s főleg ott is a nagy- vállalatoknál. A teljesítmény követelmények érvényesítése — sajnálatos módon — manapság inkább csak a népgazdasági szempontból periférikus területeket, a különböző kisvállalkozásokat, horribile dictu a kiskereskedéseket, a butikokat jellemzi. S ugye, nem kell különösebben bizonygatni : gazdasági gondjaink enyhítése aligha várható a mégoly teljesítőképes második gazdaságtól. Állandósult érdekeltség És mégis: mert az állami nagyvállalatok képtelenek tartósan magukhoz kötni a legjobb munkavállalókat, mert képtelenek számukra megfelelő munkakörülményeket és az elvárható teljesítményeket kellőképpen honoráló fizetséget biztosítani, hát úgymond pótcselekvési és pót-kereset* lehetőségekre kényszerülnek: a vgm-ek gyakorta indokolatlan gyarapítására és „futtatására”, — Akkor most még egyszer: mindez a bér-, illetve a keresetszabályozás számlájára írandó? — Hadd kerüljem meg kissé a kérdésre adandó választ, remélve, hogy azért érthető • leszek. Idézőjelek között mondom, hogy a „kisebb” gond az, ha a gazdaságban — pontosabban az állami szektorban — nincs a kívánatos teljesítményeket kiváltó ösztönzőerő, érdekeltség. Sokkal nagyobb gond, hogy az érdekeltség most már állandósult, mert hosz- szú ideje tartós hiánya idővel olyan, nem helyeselhető magatartásformák kialakulásához vezet, amelyek az emberek mindennapi — és nem csak a munkahelyeken tapasztalható — cselekvéseit tartósan meghatározzák. Hogy miként hozható ez kapcsolatba a keresetszabályozással? Egyszerűen úgy, hogy ha kialakul — márpedig szerintem máris tapasztalható — az a meggyőződés, hogy az állami szektorban _ nem érdemes tisztességesen' dolgozni, s ez egyfajta általánosítható magatartásszabály- lyá emelkedett, akkor bizony számolnunk kell azzal, hogy az emberek munkavállalói magatartását még hosszú ideig ez a meggyőződés vezérli. Meglehet, kissé messzire kalandoztam az alapkérdéstől, hogy tudniillik a mai bérpolitika és keresetszabályozás vajon alkalmas-e arra, hogy hosszabb távon is építsünk rá, hogy biztosítsa azt a mozgató, ösztönző erőt, amelyre a gazdasági növekedéshez való visszatérés, a hatékonyságnövelés olyannyira várt időszakában szükségünk van? Szakemberek sokasága gondolkodik a megoldáson, mert az iménti kérdésre — sajnos — csak az a válasz, hogy jelenlegi bérpolitikánk és főleg a kereset- szabályozásunk helyett valami egészen más és vadonatúj megoldást kell kitalálni. V. Cs.
