Szolnok Megyei Néplap, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-24 / 302. szám
1986. DECEMBER 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Várom/ io/o vízió Szolnokon Történőim/ tudat és nomzotl önlamorot A mi képernyőnk Ki gondolta volna, hogy a múlt esztendő május elsejei felvételek után, amelyeket lelkes amatőrök készítettek, méghozzá vendégtechnikával — a kecskemétiek kölcsönözték a szükséges eszközök egy részét —, nos, ki hitte volna, hogy ezt az igazán műkedvelő próbálkozást, a felvonulás látványos pillanatait örökítették meg, majd sugározták két kirakatban, alig egy év múltán rendszeres tévéprogramok követik majd; s hogy ezen a mostani, karácsony előtti szombaton pedig már egy teljes délután ad műsort a Szolnoki Városi Televízió a, Széchenyi piros iskolájának alkalmi st/údió- vá átalakított tornaterméből. (Talán erőn felül is vállalkozván ilyen óriási feladatra: élő adás csaknem 4 órában !) Tény: megszületett, sőt lassan már bébikorán is túl jut a mi televíziónk .Pontosabban egyelőre még csak a Széchenyi lakótelepieké, hisz ők foghatják a szolnoki tv műsorát, ők is csupán néhány utcában, alig több mint kétezer lakásban. És csupán havonta egy-egy alkalommal, általában hétfő esténként, amikor a nagy televízió, a központi „hallgat”. Nem mintha ma már nem férnének meg egymás mellett, hisz önálló csatornája van a szolnokinak is. a VFH 10-es. (Kezdetben a központi kettes csatornán lehetett csak fogni.) A jelenlegi lehetőségekből ennyire futja, havonta egyszeri jelentkezésre, dehát ezek még csupán a kezdetek a mondhatni új városi tömegkommunikációs intézmény életében, hisz hivatalosan csak ’85 áprilisában született, s alig egy éve, hogy erőteljesebben próbálgatja szárnyait. Nem könnyű, már csak azért sem, mert a szükséges technika előteremtése, az sem olcsó mulatság. De vajon megéri-e az áldozatot, egyáltalán mi újat hozhat egy város életében a kábeltelevíziózás? Ez az egyik fő kérdés, amikor Vajda Jenővel, a városi televízió kinevezett vezetőjével az intézmény Várkonyi téri kis irodájában az eddig tett erőfeszítésektől és a további lehetőségekről cserélünk gondolatot. És arról, hogy egyáltalán miért éppen a város központjától távol eső településrészen ütötte fel tanyáját ez a mostanság kicsit divatosnak is számító (az elektronikus divatok korát éljük) modern intézmény. Amelyik város ugyanis ad egy kicsit magára, igencsak megcsinálja a maga televízióját. (Ma már az ország mintegy 30 városa büszkélkedhet vele.) Ami a fő kérdésre adandó általános választ illeti: teljes az egyetértés közöttünk. Megnőtt korunkban a helyi információ terjesztése iránti társadalmi igény, s hozzátehetjük annak igénye is, hogy a városlakó állampolgár nemcsak megismerni szeretné lakóhelyének ügyesbajos dolgát, de egyben részt venni is kíván környezetének minél megnyugtatóbb alakításában. És erre kiválóan alkalmas fórum a városi televízió. Rövid működése alatt már a szolnoki is több olyan kérdést vetett fel és feszegetett nyilvánosan, melyek úgymond közérdekűek. Szólott a település- fejlesztési hozzájárulásról, beszélt és beszéltetett az új városrész szépítéséről, olyan problémákról, amelyek közvetlenül érintik nézőinek életét. Lehetősége van nemcsak „fogni” a nézők észrevételeit, de egyúttal szembesíteni is az adott problémákat az érdekeltekkel s egyáltalán akár szervezni egy adott település életét. Például közösséggé, ahogy erre törekszik most a mi televíziónk is, hogy tudniillik egészséges helyi öntudatot ébresszen majd erősítsen a sok helyről verbuválódó városrészlakókban. A szeptemberben rendezett nagy közös játék, amikor egy-egy utca csapata versenyzett egymással arra is jó volt, hogy közelebb hozza az emeletes házak „elszigetelt” lakóit. Még most is emlegetik, mennyi rántotta gyűlt egybe a játék színhelyén, mert az egyes lakók tojásrántottával siethettek csapatuk segítségére; aki a legtöbbet kapta, az lett a nyertes. Játékos közönségnevelés, szórakoztató időtöltés, mind-mind jól megfért a televízió műsorában. Persze az lenne az igazi, ha a megyeszékhely egészét tudná átfogni a mi televíziónk. De ehhez arra lenne szükség, hogy a föld alatt mindenütt kábelek kúsz- szanak a város területén hogy ezek az elektronikus vérerek behálózzák teljesen Szolnokot. Az induláskor — s ez válasz arra is, miért épp a Széchenyin keizdte meg működését a városi televízió — egy már meglévő kábelrendszerre épülhetett és megvolt az a központi antenna is. amelyre jószerével csak rá kellett kapcsolódnia erősítőjével. Az adottság és a szükségszerűség találkozásaiból született tehát ez a Széchenyi elektronikus házasság. A stúdió is ott kapott helyet egy bőripari szövetkezet váratlanul megürült cipészműhelyében. Ahol egyébként jószerével csak a technika helyezhető el, igazán stúdióként nem is működhet. így azután a városi televízió hol a barna iskola aulájában, hol a piros iskola tornatermébe kéredz- kedik be egy-egy adás idejére. Hősi korszak ez, egy kicsit talán hasonlít a vándorkomédiások idejére. Bontakozik azonban már a kellemesebb jövő: e hónapban megérkezett a nagyteljesítményű új fejállomás, a központi erősítő, amelyet a vízügyi székház 15. emeletén helyeznek el, s amely alkalmas lesz Szolnok teljes kábeltelevíziós hálózatának erősítésére —■ újságolja a televízió vezetője. Természetesen ha majd meglesznek a kábelek, egyelőre azonban csak a leendő stúdióhoz — a városi rádióban kap végleges helyet — és a Széchenyihez indulnak (újabb vezetékek, hogy összeköthessék a kérdéses helyeket és majd csak tavasszal, ismét újabb lépésként a rendszer mondhatni másik csápjaként a Beloiannisz úton és a József Attila úton át a vasútállomásig, a Jubileum téri negyedig jut el a kábelvezeték, s talán május elsején már több mint nyolcezer szolnoki lakásban foghatják a nézők a város televíziójának programját. Ne idézzünk azonban többet a technikánál, bár kétségtelen, alapja minden további lépésnek, elképzelésnek. Engedjük inkább ha nem is teljesen szabadon, de kissé merészebbre fantáziánkat, vessük tekintetünket a távolabbi jövőbe. Amikor majd például a kábeltelevízió segítségével felgyorsult életünkhöz méltó gyors és széleskörű tájékozódásra lesz meg a lehetőségünk. Mert a kábeltelevízió nemcsak műsorokat szór, szolgáltatásokat is nyújt a lakosságnak, erre bőséggel kínál majd alkalmakat. Már a közeljövőben kialakítják a helyi képújságot, melynek révén naponta megadott időben a legszükségesebb információkhoz juthat hozzá a néző egyetlen gombnyomással. Házhoz jönnek az ismeretek akár arra leszünk kíváncsiak, hogy mikor rendel az ügyeletes orvos, akár arra, hogy miként járnak a buszok, akár arra, hogy hogyan tartanak nyitva az áruházak, vagy épp, hogy milyen programok várnak bennünket hétvégeken. Sőt. eljön majd az idő, amikor vásárlási rendeléseinket is elektronikus úton tesszük meg, sőt, ha netán be akarunk pillantani egy kedvenc olvasmányunkba, s a kérdéses könyv nem lesz a közelünkben, csak „telefonálnunk kell’ a városi könyvtár valamelyik fiókjába, s máris „fellapozhatjuk” a kérdéses művet, megjelenik képernyőnkön, anélkül, hogy elkutyagolnánk a színhelyre. S a kábelek segítségével összekötött számítógépközpont, az is akár adatbankkénk működhet a városban, egy-egy vállalat, üzem bármikor kérhet tőle majd szükség szerint ismereteket, sőt munkát is rendelhet tőle közvetlenül. Mindez a kábeltelevíziós technika segítségével. És még a szolgáltatások köre korántsem teljes: a kialakítandó rendszer a maga kábeleivel úgy járja át életünket, mindennapi tevékenységünket, akár testünket a vért szállító erek. Ugyanakkor általa tökéletesebbé válik a hazai és külföldi adók műsorainak vétele is. Már a most működésbe lépő fejállomás is hét program zavartalan továbbítását teszi lehetővé kitűnő minőségben, de valójában később ennél sokkalta többre lesz képes. A jövő század meséje? Mindez ma még hihetetlennek tűnik? Ma, amikor még telefonálni is alig tudunk olykor a mi kis városunkban? Meglehet, de vajon egy évvel ezelőtt nem volt-e szinte az is szinte hihetetlen, hogy önálló televíziója lesz a városnak. Mégha nem is tökéletes, mégha e pillanatban a városnak csupán egy részében él is, mégha önálló szignója nincsen is, még hogyha csupán néhány munkatárs szorgoskodik is műsorán. (Négy tagból áll mindössze a hivatásos stáb.) De hány „amatőr” forgolódik máris a televízió körül! Olyanok, akik cselekvési kedvüket lelik egy-egy adás segítésében; olyanok akik a közéleti tevékenység formáját vélik felfedezni és megtalálni ebben az (új1 izgalmas formában, az elektronikus érintkezés formájában, amely mozgósíthatja egy-egy település hadrafogható szellemi erőit is, szellemi, politikai műhelyként is működhet, a korszerű gondolkodás kovácsolójává is válhat más eszközökkel egyetemben. És erről sem szabad megfeledkeznünk. Ma még keresi hangját a mi televíziónk, talán még a helyét is; olykor még dadog is kissé. De működik és beszél. Ma még inkább csak a lehetőségek reményét éb- resztgeti, semmint maga volna a megvalósult álom. Vétek volna azonban tudomást nem venni már ma sem róla, s nem segíteni abban, hogy valóban a közélet formáló tényezőjévé válhassék, hogy igazán beépülhessen életünkbe. Élő adás a piros Iskola torna terméből Milyen nép vagyunk? Az egyes emberek csakúgy, mint a népek, nemzetek öntudatlanul vagy félig-meddig tudatosan, szinte a sejtjeikben hor; dozzák történelmüket. Félelmeik, szorongásaik, viselkedési normáik, fogyasztási szokásaik jórészt történelmileg meghatározottak. Nem arról van szó, hogy a jelen a múlt foglya, ám épp attól válhat szabaddá, ha csalás, vagy öncsalás nélkül képes és mer a múltjával szembenézni. Hisz ettől válhat világosabbá — ha népekről, nemzetekről gondolkodunk — fejlődésüknek történelmi meghatározottsága, így válhat a fátum a viszonylagos szabadság eszközévé. Az emberek újabb és újabb generációi által „csinált” történelmi objektív körülményeink ismeretében lehet némiképp elkerülni a voluntarisztikus eredetű tragédiákat (bár azzal, hogy ismerni véljük a történelmi fejlődés törvény- szerűségeit, újra és újra túl szélesre tágíthatjuk a történelemtől való szabadságunk határait). A múlt által meghatározott körülmények ismerete teszi lehetővé, hogy megmérhessük: milyen árat kell fizessünk, ha egy-egy vonatkozásban szakítani akarunk tradícióinkkal, akár tudatos politikai cselekvés, akár a viszonyok kényszere folytán. Az ilyen „pályamódosítások” sokszor több generáció alkalmazkodó képességét is igénybe veszik. Ha a történettudománynak önmaga határain kívül van szerepe, úgy az abban van, hogy a múltat újra és újra „bevallja”, s történelmi tudat formálásával segítse kialakítani a nemzet önismeretét. Ez az önismeret nem lehet kritikátlan, nem lehet szelektív, amely „válogat” a tradíciókban, kizárva az épp aktuális kellemetlen elemeket, s csak a haladó, hazafias, népi értékeket fogadja el. Ha ilyen öncsaláshoz szállítana muníciót a tudomány, úgy akaratlanul is retrográd manipulációk eszközévé, kétes politikai erők védelmezőjévé válna. A reális nemzeti önismeret kialakításához elengedhetetlen a teljes múlt vállalása, a törekvés történelmünk lehető legteljesebb megismerésére, e szándék azonban nem kell, hogy nélkülözze, sőt, feltételezi a kritikai elemet, persze az ítélőbírói pozíció nélkül. Nem könnyű a világnak ezen a táján ilyen szándékokkal a múlt tükrébe pillantani. A magunk és szomszédaink történelme tele van hasonló, ám egymást sűrűn keresztező tragikus elemekkel. A fejlődés e régióban számos befejezetlenséget, ki nem élt lehetőséget hordoz magában, s mindezért mentség, magyarázat: a történelem, amelyhez a köz- gondolkodás szinte szakrálisán viszonyul. Éppen ezért elképzelhetetlen lenne egy magyar, lengyel, román vagy szlovák Pingvinek szigete (amelyet Anatole France nyugodtan megírhatott a francia történelemről.) Ismeretes, hogy Hasek Svejk- jének fogadtatása hazájában korántsem volt diadalmenet, s a gyakran „nemzetgyalá- zónak” minősített regény körüli viták — nem véletlenül — kiújultak az ötvenes években. A múlt romantikus szemléletének megvolt a maga szerepe e tájon a nemzeti ébredés korában, s e szemlélet elemei — ha bizonyos konkrétumoktól elvonatkoztatunk — rendkívül hasonlóak egymáshof. Szinte minden nép vélt vagy valódi genezise pillanatában európai hatalmi tényezőként lépett a színre. Am e pozíciót kedvezőtlen véletlenek, belső megosztottsága, a „vadkan beavatkozása” folytán nem lehetett tartani. Veszélybe került vagy évszázadokra odaveszett a nemzeti függetlenség, amelynek emlékét csak a nép őrizte, áldozatos lelkű papok, tanítók segítségével a nemzeti ébredés koráig. Mindez szinte minden e tájon élő nép históriájába behelyettesíthető, s az „ébresztők” nemzedékei a XVIII. század végén, a XIX. század elején olyannyira hasonlítanak egymáshoz, hogy szerényebb emlékműveiket szinte el is lehetne cserélni egymással. Mégis az általuk feltárt, romantizált, olykor irodalmi eszközökkel „kiegészített” dicső múltak kardként feszültek egymásnak, korán jelezve a homogén nemzeti államok lehetetlenségét, főként a történetileg kialakult területi egységek keretében. E kardok azonban ma sem pihennek a fegyvertárak mélyén. A történelmi tudat alakulása szocialista viszonyok között monográfiákba illő téma. Azonban tény, hogy a múlt romantikus szemlélete a létező szocializmus országaiban elválasztó tényező, s e minőségén nem változtat, hogy ellenzéki vagy „hivatalos” pozícióban képviseli e a romanticizmust. Ha megkíséreljük számba- venni azokat a sztereotípá- kat, amelyek a „mi a magyar?” kérdésre adhatók válaszul, úgy látjuk, hogy e közhelyek milyen keveset mutatnak meg abból, ami valóban válasz lehetne. Magyar tehát e közhelyek szerint a honfoglaló, az Európát rettegésben tartó kalandozó, a X. század végétől folyamatos állami létével államiságra itt egyedül alkalmas nép. Ugyanő a kereszténység védpajzsa, az örök lázadás népe, illetve az örök konzervatív, a vesztett háborúk, a bukott forradalmak elszenvedője, az emigránsok, a diaszpóra népe (akik azért ott is megmutatják), amelyet évszázadok óta a nemzethalál kísért. Ám egyúttal a magyar feltalálók, a tudósok, a nemzetközi karrierek népe, csakúgy, mint a nagy sportsikereké. Különös, hogy ebből a nemzeti tipológiából hiányzik az a hallatlan szívósság, alkalmazkodó képesség, ami valóban fenntartotta ezer éven át a Kárpát-medencében a magyarságot, ahol nagyobb népek sem tudták tartósan megvetni a lábukat. Ebben nyilván nagy szerepe volt a külső hatásokra való nyitottságnak, annak a képességnek, amely viszonylag rövid idő alatt befogadta azokat saját kultúrájába. Tanú erre a honfoglalás előtti időkből a nyelv, majd az ezredfordulón a kereszténység felvétele. Ettől kezdve az európai hatások útja — olykor némi késéssel — zavartalan a reformációtól egészen a szocializmusig. Ki keresné a gályarab prédikátorok helytállásában, a Magyarországot modernizálni akaró reformerekben a munkásmozgalom évszázados történelmi teljesítményében az idegen hatást? Eredményeik és kudarcaik a hagyomány szerves részei immár, s nyomuk nélkül értelmezhetetlen a magyarság fogalma. Amióta megjelent ezen a tájon a magyar nép, számos kataklizmát élt túl, végleges letűnését a történelem színpadáról számtalanszor megjósolták, ám — noha sok „Mohácsot” ért meg — képes volt mindig az újrakezdésre. Ha eltűnődünk szomszédaink magyarság-képén, abban is sokszor a mi romantikus sztereotippiáinkat ismerjük fel, csak éppen a visszájukról. A függetlenségére büszke, „úri fajta” önmagát és környezetét pusztító, a nemzetiségeket elnyomó dzsentri, aki jobbadán dorbézolással tölti az idejét. Andrej Plavka, a modem szlovák irodalom klasszikusa írja önéletrajzában, hogy gyerekként Lip- tóban ilyennek ismerte meg a tízes években a „magyarokat”, akikkel mint hivatalnokokkal találkozott. Majd fiatal értelmiségiként a húszas évek végén Losoncra került, s itt látta, láthatta meg, hogy milyen valójában a dolgozó magyar ember: a munkás, a paraszt, az értelmiségi. Ezt a „magyart” tudta becsülni, értékelni. E példával azt kívánom hangsúlyozni, hogy amennyiben önmagunk reális képét a múltban fel tudjuk mutatni, nemcsak értékzavarainkat leszünk képesek oldani, de oszlathatjuk a szomszéd népek nem-hivatalos, ám létező köztudatában élő, olykor előítéletes magyarság-képét. Ez ugyan nemcsak a ml feladatunk, de számunkra fontos, hogy mi is tegyünk érte. K. J. í A Pannonhalmi Bencés Főmonostor az idén Ünnepli millenniumát. Az első bencések 986 táján jelentek meg Géza fejedelem udvarában. Ezután kezdtek hozzá a mocsaras síkság fölé emelkedő ✓ dombtetőn kolostoruk és missziós kápolnájuk felépítéséhez. A templomot 1001- ben, I. István uralkodásának kezdetén szentelték fel. Az ekkori keltezésű oklevél a Főapátság levéltárának legrégebbi irata. Képünkön az 1824—32 között épült empire stílusú könyvtár úgynevezett diszkönyvtár része, melyet J. Engel és J. Pach tervezett, a freskók Joseph Ku- ber munkái (MTI fotó—KS) Valkó Mihály
