Szolnok Megyei Néplap, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-24 / 302. szám
1986. DECEMBER 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Ha valaki Holdként ____________megsimogatná A családi óiét kultúrája Tanuljuk meg elviselni konfliktusainkat Mottó: Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat... Jaj, kis unokám, jaj kis unokám, ne hagyj itt! — futott az utcán Csikó Józsefné, a féltés félelmétől szinte már eszelősen ordibálva. Ahogy volt, munkásruhában rohant az idős, töpörödött asszony. A hír megbénította érzékszerveit, nem látott, nem hallott, a hideget sem érezte. Vágyával vált azonossá. Megmenteni... bírd ki... jövök... — ziháltak föl benne az iszonyat öntudatlan szótöredékei. — Mit csináljak? — kérdezi, s a priccsre kuporodva még kisebbnek látszik. — Hetvenhárom évesen, csak Zsuzsikát mertem elvállalni. Tamás, Csilla és Ilonka is elkerült tőlem. Feláll, bemegy a szobába, levelet hoz ki, mutatja. Miközben olvasom, magának beszél. Hangjában önvádat érzek. — Hoznám én őket, nem akarom, hogy elszakadjanak egymástól, mert mégis csak jobb lenne itt nekik. Csak hallgatás lehet a válasz. A széndék is tiszteletet ébreszt. Nem is ő a hibás, amit lehetett, mindent megtett. Egyedül nevelte a gyerekeket, ahogy bírta. Húsz éve él özvegyen. Csak két éve ment nyugdíjba. A Hatvani Konzervgyárban dolgozott. Hajnalban kelt, óvoda, utazás, munka, visszaút, óvoda, háztartás a mindennapok képletében egyik oldalán, a másikon a szeretet. Nem ez gyöngült meg, az erő lett csak egyre kevesebb... És most mi lesz? Messzire néz el, amikor a levélért nyúl. Mindketten tudjuk már, mi miatt. „Értesítem a kedves szülőt (nevelőszülőt), hogy a gyámhatóság javaslata alapján Túri Tamás és Csilla nevű gyermekek téli szünidei szabadságolását engedélyezem. Amennyiben elfoglaltsága miatt nem tud személyesen a gyerekért jönni, írásbeli megbízólevelet szíveskedjék küldeni a gyermeket hazaszállító engedély- lyel...” Közeleg a karácsony. Tamás akkor kórházban töltötte az ünnepet, de az öröm nem hagyta el a házat, életben maradt. A Szolnoki Gyermekváros igazgatójának szobájában várok rá. Az udvarban játszik, de már küld tek érte. Vajon milyen lesz, hogy néz ki, olyan-e, amilyennek az elmondottak alapján elképzelem? Kopogtatnak az ajtón, riadtan lép be. Arcán a tanácstalanság: mit követhettem el, amiért ide kellett jönnöm. Az intézet vezetői magunkra hagynak. A kilenc éves fiú szinte elvesz a puha fotelben. Nehezen oldódik, pedig a kedvenc játékáról kérdezem. — A foci — hangzik az egyszavas válasz. — És ilyenkor télen? — terelem emlékeit a tragikus esemény felé. — Hócsatázunk, szánkóval versenyzőnk, hóvárat is építettünk. — Tudsz korcsolyázni? — Nem, és csúszkálni se szoktam, mert egyszer, amikor anyukám elküldött borért... mondtam anyunak, ne igyon, meg mindig el szokott menni... rámentem a Zagyvára. A híd kicsit mesz- szebb volt, én meg csúszkálni akartam. Ott volt a lék, ahol- horgásztak. A halakat szerettem volna nézni, beszakadt, hallottam a törést — szedegeti össze emlékeinek mozaikdarabjait, majd meglódul fantáziája. — Aztán úsztam. — Emlékszel a katonákra, akik autóval vittek a kórházba ? — Nem, de a kórházban meleg volt. — Honvédségi kocsival hozták be — idézte föl az eseményeket ottjártamkor dr. Darnyik József, a jászberényi kórház osztályvezető főorvosa. — Igen lehűlt állapotban volt, de hogy név- szerint ki hozta be, azt már csak a kórlapról tudjuk megállapítani. Előkerülnek az 1983-as iratok. — Megvan. Urbán Gyula — akkor a Bubiv dolgozója — jött be, ő mondta el a történteket. E szerint egy nőt és egy gyermeket látott a vízben. Először Tamást, azután az idős nőt mentették ki, majd egy arra járó katonai gépkocsira tették fel őket. Ami Tamást illeti, torokgyulladása lett csak, hét napig feküdt nálunk, gyógyultan távozott. De ha emlékezetem, nem csal, ketten kaptak életmentő kitüntetést. A másik Tóth István volt. Velem szemben hát a szerencsés gyerek. Azon a karácsony előtti napon valóban megmenekült a közvetlen életveszélytől. Röviddel ezután újabb sorsforduló várt rá, 1984 márciusában állami gondozásba vették. Az idekerülök alapos lélektani vizsgálaton esnek át. Jellemzés is készül róluk. Tamás is megméretett, s a szakkifejezések nyelvén mondtak véleményt róla „Testi fejlettsége korának megfelelő, kontaktuskészsége lemaradást mutat, magától társas kapcsolatteremtést nem kezdeményez. Egykedvű, szótlan, nem mosolyog. Érzelmi fejlődése retardált, a szocializáció hiánya érezhető”. S háttérben? Szétzilált családi viszonyok, szociális veszélyeztetettség. — A szüleid mikor kerestek föl utoljára ? — váltunk a beszélgetésben. — Egyszer volt itt anyu meg apu is. Azt mondták, jó helyen vagyok. — Mire emlékszel, mi ragadt meg benned róluk? — Apa zsákot hordott a vagonokba. Anyunak hosszú volt a haja. Apura szeretnék hasonlítani. De nem ismerem az utat, nem tudom hol lakik, de Zsuzsa tudja. Mindig kiabáltak. — Kit szeretsz? — A mamát, aput. — Anyut nem? Hallgat. Hagyom, csak ha akarja. — Egyszer — néz farkasszemet velem — rátett a kút deszkájára, azt mondta, belelök. Nem akarom tovább feszegetni, hogy a fantázia vagy a valóság mondatja vele — elég. Pedig a vonásai döbbenetesen emlékeztetnek az anyjáéra. Az ajtóban állt meg, jelezve, a lakásba ugyan be nem léphetek. Lakás? Málló, rogyadozó vályogház. Egy szoba, a konyha ablaka törött, elhanyagoltság, hóborította, sivár udvar. Farkaskutya láncon. — Tamással szeretnék beszélni. Tudja, az életmentéssel kapcsolatban. Mi lett vele? — Nincs itt. Homokon van. — Talán ön is tud valamit mondani. — Én csak annyit, hogy délfelé kenyérért küldtem. Aztán három óra múlva mondták el, mi történt. Többet nem tudok, de a nagyanyjához menjen, ő ott volt. Járt itt akkor is egy újságíró, a gyereket faggatta volna, de én elzavartam a jófrancba. Még köszönni sem tudott — mondta a könnyen felcsattanó emberek túlzott, de rövid ideig tartó udvariasságával. Nem érdemes kiprovokálni a végét. Megtudom még, hogy ismét dolgozik, megvette a házat, korábban itt laktak albérletben. Elvált, a negyedik gyerek az élettársától van, aki itthagyta. Mindezt már a jászberényi tanácsházán. — Év elején kerültem ide — tájékoztat Iglódi Zsig- mondné gyámügyi főelőadó, amikor Tamás életének meg- megmentését hozom szóba. — Ez volt az egyik első ügyem. Mindenki csodálkozott, hogy sikerült rávennem az anyát, járuljon hozzá az állami gondozáshoz. Különben leszázalékolták. Igen agresszív nő. Hirtelenharagú. Ilyenkor nem jó a szeme elé kerülni. De nekem valahogy sikerült a bizalmát megnyernem. Az apa sem élt fellebbezési jogával. Tamást kiragadtuk abból a borzasztó helyzetből. Igen, ha úgy tetszik. valóban megmentettük — mondja, amiből kiderül, a balesetről még nem tudott. Ez ugyanis néhány hónappal korábban történt, mint amikor a gyámügyi előadó átvette a hivatalt. A részletek végett keresem hát föl a másik életmentőt. Tóth István is „nyomozott” az ügyben, hisz őt is érdekelte, ki is az a barna kisfiú, akit kimentett a Zagyvából. — Mondták is a szomszédok, nem olyan család az, hogy megköszönnék, amit tettem — emlékszik vissza a történtekre, illetve az azt követő napok eseményeire. — Na, nem is azért tettem. Tűzoltó voltam, hozzászoktam a veszélyhez. Ma is megtenném. így voltunk akkor is, karácsony előtt. A boltból jöttem, amikor a hídon jajveszékelést hallottam. Először a sárga nejlonzacskót láttam meg, utána a vízbe merülő jumbósapkát. Beletapostam a pedálba. A parton ledobtam a bőrkabátot, begázoltam a gyerekért. Ekkor egy idős asszony futott felém. Kiabálva rohant a jégre. Amikor nyújtom felé a fiút, leszakad alatta is a jég. De ekkor már sokan álltak a hídon, mint a cirkuszban. úgy nézték, hogyan vergődünk. Tartottam őket, végül egy fiatalember sietett segitségünkre. Előbb Tamást, aztán a nagyanyját vette át tőlem számol be, s igazolásképp még a kitüntetést is megmutatja. Tamás a kórházban töltötte az ünnepet. Vajon most mi lesz vele? Társaival naponta kérdezik, megjött-e a levél. így mondják: a levél, de tudja mindenki, várják a hírt, hogy mehetnek haza. Küldi-e mama a levelet? Nem tudom jóval biztatni. — Ügy hallom, szeretsz olvasni, s a verseket is kedveled. Melyik a kedvenced? — kérdezem, hogy ne a levélről kelljen beszélni. — Szunnyadj kisbaba — böki rövid töprengés után, s tanácstalanságomat látva mesélni kezd. — A Holdról meg a kisbabáról szól. Van egy kisbaba, akinek meghalt az anyukája, apukája. A Hold nem hagyja aludni, felébreszti, de amikor megtudja, megsimogatja és azt mondja: aludj kisbabám. A történet kuszasága ellenére is megértem. Vagy inkább a kívánságot. — Téged ki simogatott meg utoljára? — Senki — néz fásultan maga elé. — Azaz egyszer a mama, amikor találtam pénzt és odaadtam neki. Most én tekintek ki a kapcsolatból. Konkrét tárgyakban kell megkapaszkodnom. A fák kopár ágai ostorozzák a szelet. Ha valaki Holdként tudná megsimogatni... „Annyi mosoly, ölelés, fennakad a világ ág-bogán” — idézem magamban, de ez sem csitít le. Csak azt érzem, egyre elnyomhatatla- nabbul: meg kellene menteni Tamást. Szőke György Olcsó megoldás lenne az „életből vett" szélsőséges példákkal kezdeni, hisz igazából semmi újat nem tudnánk mondani. Mindenkinek van a családról egy jóféle tanulsággal szolgáló története: milyen szépen élnek X-ék, Y miért bántja a gyerekeket és a feleségét, mi az oka, hogy Z már magányosan éli le az életét. A barát, a szomszéd, az ismerős esetéből messzemenő következtetésre jutva a család válságáról beszélünk. Akkor is, ha tudjuk, hogy nem minden házasság elhibázott, ha találkoztunk már boldog emberpárokkal is. Az összetartozás, a szeretet ünnepén talán szentség- törésnek tűnik a szerelemmel, a házassággal, a családdal, a válásssal, a házasság nélküli együttéléssel kapcsolatos rossz beidegzőA kultúra fogalmában a hagyományos formák — például a tudomány vagy a művészet — mellett benne vannak a társadalom által kialakított viselkedési és érintkezési normák is. Ezek jelentős mértékben befolyásolják az életmód — természetesen a családi együttélés — alakulását, tartalmát is. Valamikor a házasság elsősorban érdekviszonyokon alapult. „Suba a subához, guba a gubához” — mondták. Az egyéni elhatározásnak, a szabad választásnak, a szerelemnek nem sok szerepe volt az új családok megszületésében. A férfi meghatározó szerepe a családban, a nők hátrányos helyzete felemás viszonyt alakított ki a házastársak között, egy olyan családmo- dellt. ahol a szerepek határozott elkülönülése volt a jellemző. Ez a kialakult viselkedési és érintkezési formákban is szigorúan körülhatárolt szabályokhoz igazodott. A közvélemény erőteljesen hozzásegítette a család tagjait e normák elfogadásához és betartásához. Régen rossz volt annak az asszonynak például, akit Az együttélés a harmónia, az összhang, illetve az ellentétek, a konfliktusok egységére épül fel. A család a nő és a férfi harmonikus testi és lelki kapcsolatát feltételezi elsősorban, hozzátehetjük: ideális esetben, hisz az együttélésnek ez a legsebezhetőbb pontja. (Akkor is, ha a család többi funkcióját sem tudja mindig nehézség nélkül teljesíteni.) Mindnyájunknak ismerős helyzetekhez vezet a harmónia felbomlása: a kanálcsörrenéstől a rendszeres veszekedéseken át a szétköltözésig, a válásig. A konfliktus megoldása persze sok esetben azért ilyen végletes, mert időben nem tárul fel lényege. Hallgatni, déseinkről, előítéleteinkről beszélni. De így karácsony táján sem haszontalan szem elől téveszteni, hogy a látszatokra épülő Ítéletek mögött sokszínű emberi kapcsolatok rejlenek — amelyek legyének számunkra hétköznapi tragédiák vagy komédiák — saját életünk tükörképei. A család intézményét persze sokféle — tudományos — szempontból lehet vizsgálni: jogi, szociológiai, etikai, pszichológiai megközelítésekkel. Mi most a józan tárgyilagosság eszközét igénybe véve próbáljuk meg közelebb hozni hozzánk az emberi viszonyok e bonyolult szövevényének egyik kevéssé ismert darabját: a családi élet kultúrájának néhány mindnyájunkat érintő jellegzetes vonását. nyelvére vett a szomszédság vagy kibeszélt a falu szája! Ma már a házasságok döntő többsége szabad pár- választáson alapul — persze számolni kell azzal, hogy ebben is lehet tévedni. A családalapítás a közös sors és a társ teljes vállalását feltételezi; egymás elfogadását akkor is, ha a férfi és a nő más kultúrájú csoportból, más világnézettel, erkölcsi és magatartási normákkal, igényekkel érkezett. A családban — elsősorban a társadalmi változások hatására — feloldódnak a régi szerepek: a férfiak feladataiból a nők is kiveszik a részüket, az erősebb nem képviselői pedig egyre több hagyományosan női tevékenységet végeznek. Ez a sokoldalú változás — első pillantásra úgy tűnhet — több oldalú szabadságot eredményezett. De a családon belüli konfliktusok nem csökkentek; másképp, de megmaradtak a reá nehezedő terhek. A társadalom erkölcsi sokfélesége, a bizonytalan értékrendek, a határozatlan körvonalú érintkezési és viselkedési normák pedig tovább mélyíthetik az ellentéteket. tűrni, őrizni a békességet kényelmesebb, mint érvekkel vitázni, s bölcs egyezkedéssel közös megegyezésre jutni. Ügy is mondhatnánk: társas kapcsolatainkban — a házasságban is — a konfliktusok kezelésének kultúrája ma még alacsony szinten áll. önvizsgálat, alapos önismeret kell ahhoz, hogy már az első pillanatban ne a másik fél legyen a hibás; hogy önuralommal fékezni tudjuk indulatainkat, hogy durvaság helyett a saját viselkedésünkben, személyiségünkben meglevő negatívumok feltárásával érjük el a változást társunk magatartásában. Az összeszokottság, egymás ismerete pedig akkor nem válik teljes unalommá, rutinná, ha több energiát fordítunk arra, hogy fejlesszük magunkban az empátiát; hogy bele tudjuk élni magunkat társunk éppen adott helyzetébe, gondolatvilágába, lelkiállapotába. A családi harmónia megbomlásának a kommunikáció hiánya is lehet oka; a konfliktus lényegének megfogalmazása nélkül pedig a feloldására sincs remény. A vita még nem veszekedés, ha mindenki fújja a magáét, akkor nem figyelünk egymás érveire, s kis. idő múlva is azt látjuk, hogy minden marad a régiben. Az érintkezési, viselkedési szabályokra persze nincs recept, nem elég az illemkockák megfelelő összeforgatá- sa. A kultúrálatlan viselkedés hatását mérlegelve azonban tudnunk kell: az érzelmek lényege éppen a kölcsönösség; az emberi kapcsolatokban a másik fél pedig nem eszköz, hanem cél. Igaz ez a családban felnövő gyerekekre is. A bizalom, az egymás iránti tisztelet, a hűség, a szeretet, az áldozat- vállalás hiánya, az önzés, a gorombaság rosssz házasságot, családot mutat, ahol rosszul gyakorolják a szülői kötelességeket és jogokat. Milyen családképet, mintát visz magával az a fiatal, akiben nem fogalmazódik meg, hogy az ember számára a legfőbb érték a másik ember, akiben a felelősségérzet, az előrelátás, az autonómia parttalan? A különböző generációk együttélését kölcsönösen az önálló életvitel szolgálatába kell állítani; a családi életre való hatékonyabb neveléssel az újabb generáció tagjai nem a régvárt idill megvalósult képét köszöntenék épp megkötött házasságukban. A pokol ás a jószándék Ismerjük a mondást, amelyben arról van szó, hogy mennyiben függ ösz- sze a pokol és a jószándék. Társaságban általában hálás téma, hogy ugyan miért élnek olyan szépen X-ék, Y miért bántja állandóan a gyerekeit és a feleségét, mi az oka, hogy Z ezentúl már magányosan éli le az életét. És a magánügy így válik — ebben az esetben rosszul értelmezett — közüggyé. Családi életünk kultúráját érinti az is, hogy a rokonok, a barátok, a kollégák, a szomszédok és mások miért ütnek rést ügyetlenül, durván a család intim keretén. Erre a segítőkészség sem minden esetben mentség. Mérlegelni kellene: aki egy mély családi konfliktusban él, annak miéit ne legyen lehetősége saját magának megkeresni azt a személyt, akit beavat az életébe, akihez bizalommal fordulhat segítségért. Mert a válaszúthoz, életének válságos pillanatához érkezett ember sorsát illetéktelenül átélni nemcsak vele szemben tiszteletlenség. Bálint Judit Ma már Tis zaburán sem gond a hó. A téesz szolgáltatásai közé ,felvette” a hó eltakarítását. Szükség szerint megtisztítja a település főbb útvonalait Fotó: — nzs — Suba a subához ... Mindenki fújja a magáét
