Szolnok Megyei Néplap, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-20 / 299. szám

8

Irodalom» művészet

1986. DECEMBER 20.

— Van fekete ruhád? kérdezte Huszár.

— Csak sötétszürke — felelte Albert.

— Vedd fel, s ne felejts el megborotválkozni.

Albert kényelmetlenül mosolygott.

— Nem mennél el inkább te az özvegyhez?

Huszár nem felelt, lehajolt a széles hasú dobkályhához, és megpiszkálta a tüzet. A forróság megcsapta az arcát, a pléh átizzott, s itt-ott lehámlott róla a rozsda. A bódé kis ablakát belepte a pára, hülyeség így túlfűteni. hiszen kinn már olvad a jég.

Albert egy kecskelábú lócán ült, tenyerét a térdére fektette, és figyelte társát.

— Hallod-e, mért engem küldtük? — szólt előredőlve, miután hiába várta a választ.

Huszár ledobta a piszkavasat, s felnézett a másikra.

— Azt mondod, hogy fogadja részvétünket, aztán átadod a pénzt. Ennyi az egész.

— Hát jó — morogta Albert, és kigombolta a vattakabátját, mert kezdett melege lenni. Azon tűnődött, ne tegyen-e fel teát forralni a kályhára. Félóra múlva jönnek Budafokról a betonvasért. Nem szereti ezt a munkát. Szinte szálanként kell feldobálni a teherautóra.

— Az öreg sohasem beszélt a feleségéről.

— Nem. Eleinte azt hittem, hogy agglegény.

Huszárnak most eszébe jutott valami. Odament az ajtó mellett álló szekrényhez.

— Van itt egy-két holmija is. Becsomagolom.

Egy rövid ujjú bekecs volt, megkopott zsíros öltözék. Azonkívül egy dózni, benne néhány Kossuth cigaretta. Ennyi maradt Rado- veczky éjjeliőrtől.

— Nagy pancser volt az öreg!

— Az hát.

— Emlékszel, amikor hat adóval sem tudta megcsinálni az ultimót.

— Persze. Mégis mindig játszani akart.

— Vannak ilyen emberek.

Elhallgattak, mintha ezzel kimerítették volna az emlékezést. A bekecs és a dózni már be volt csomagolva újságpapírosba. Délután Albert magával viszi.

Az utcáról most dudaszó hallatszott. Megérkezett a kocsi Budafokról. Indultak mind a ketten kaput nyitni. A vastelep előtt a bejárat ragadt a sártól, a sofőr káromkodott, mert csúszott a kerék. Amikor végre hátratolatott az udvar közepébe, lassan lekecmergett a fülkéből.

— Mi újság, öreg fiúk?

— Semmi.

Albert lekapcsolta a teherautó oldalát, s aztán megkérdezte a vezetőtől.

— Ismerte Radoveczkyt?

— Az éjjeliőrt? Mi van vele?

— Meghalt.

A pilóta hátratolta a sapkáját.

— Egyszer mindannyian elpatkolunk.

Ennyit szólt volna a témához, Huszár azonban odalépett hozzá.

— Tett már magának egy-két szívességet az öreg.

— Az igaz — felelte a sofőr.

— Maradt utána egy özvegy — mondta most Albert.

A teherautós elhúzta a száját.

— És? Csak nem akarják, hogy ezentúl én lássam el a férji teendőket?

Nevettek ezen a bemondáson, aztán Huszár komolyra fordította a szót.

— Adtunk neki egy kis pénzt.

A gépkocsivezető megnézte a

tárcáját.

. — Egy ötvenesem van erre a

célra.

Albert szó nélkül átvette tőle. A többi pilóta bőkezűbb volt az öreghez.

— Nincs nálam több — magyarázkodott a budafoki.

— Nem baj — vonta meg a vállát Huszár, s aztán keményen tette hozzá: — Hanem a mai naptól kezdve mi is kukacoskodunk.

A két vastelepi munkás hozzálátott feldobálni a betonvasat a teherautóra. A sofőr morfondírozva bámulta őket, aztán néhány perc múlva így szólt:

— Most látom, hogy van még egy százasom is. Isten nyugosztalja Radoveczky bácsit...

Huszár összenézett Alberttel, majd barátságosan felelte:

— Megmondjuk az asszonynak.

Estefelé Albert vasárnapi ruhájába öltözve, megborotválkozva iparkodott felfelé a hegyi úton. Az éjjeliőr Budán lakott a Meder utcában. A ház háromemeletes volt, homlokzatán angyalok tartották a balkonokat. A kapualjban fekete gyászkeretben a névtábla mellett a szomorú hirdetmény. Albert nem tudta, hogy hányadik emeleten találja meg a lakást, s így szemébe ötlött a gyászjelentés is.

Amikor elolvasta, kissé hunyorgott. Pedig a lámpa fénye egyenesen a papírlapra világított.

„Mindenkivel tudatjuk, akik szerették, hogy Radoveczky Kálmán volt vezérkari ezredes rövid szenvedés után hetvenkét éves korában elhunyt. Gyászolják...”

Még ott állt volna elcsodálkozva egy ideig, de egy hang megszólította:

— Kit keres?

A házmester lépett ki a lakásból.

— Radoveczkyt... illetve az özvegyét.

— Második emelet három.

nál álló férfi, mire az öregúr szívélyesen nyújtotta a kezét.

— Szervusz, kérlek. Parancsolj befáradni.

Mielőtt Albert bármit is mondhatott volna, előretessékelte.

Benn a szobában öblös bőrfotelban ült az özvegy. Méltóságteljesen és komoran ült, mint egy szobor. Nem szólt semmit, akkor sem, amikor a testes férfi félszegen megállt előtte. A csöndben hallani lehetett a falióra ketyegését. Albert egyszerűen képtelen volt újra megszólalni, a fotelban ülő nő átnézett rajta, mintha nem érzékelné a látogató jelenlétét.

A kis öregúr oldotta fel a kínos

Katkó István:

Rész vét látogatás

Albert biccentett, s indult a lépcső felé. Amikor azonban elhaladt a házmester mellett, hirtelen megállt.

— Mondja csak. Tényleg ezredes volt?

Gyanakodó tekintet volt a válasz.

— Kicsoda maga? Honnan jött?

Albertet sértette ez a bizalmatlan hang. Mackótermetével fölé magasodott a vézna embernek.

— A telepről gyüttem, faterkám! Nálunk volt éjjeliőr az öreg.

A házmester tekintete megrebbent, s hirtelen hangot váltott.

— Ne hargudjon... Maguk ott nem tudták?

Albert meglóbálta a csomagot, amelyben a kopott bekecs volt, meg a horpadt dózni.

— Nem szoktunk faggatni senkit, hogy ki volt, mi volt.

A házmester halkan és bizalmasan mondta, mintha attól félne, hogy meghallják a lépcsőházban.

— Radoveczky úr még a régi rendszerben volt ezredes. Most kinyomtatták. Az asszony akarta így, meg a rokonság. Ezredeshez illő temetést rendeznek neki...

Albert vállat vont.

— Ez az ő dolguk.

Amikor a lakásba becsöngetett, egy fekete ruhás idősebb hölgy nyitott ajtót. Albert rögtön megragadta vékony kis ujjait.

— Fogadja részvétünket. Itt a csomagja, meg hoztam egy kis pénzt is.

A nő szemhéja megrebbent, a látogató erős kézszorítása teljesen váratlanul érte. Félig hátrafordult, majd éles fejhangon bekiáltott a lakásba:

— Emíliám, téged keresnek!

összetévesztettem az özveggyel

— gondolta zavartan Albert, s már előre viszolygott attól, hogy újra elhadarhatja az iménti szavakat.

— Mi történt, Boriska? — kérdezte egy férfihang az előszobából. Amint közelebb lépett, láthatóvá vált mulatságos madárarca. Albertet egy vén keselyűre emlékeztette. Középtermetű volt és szikár.

— Radoveczky bácsi munkahelyéről vagyok — mondta az ajtóhelyzetet. Halkan, tapintatosan így szólt:

— Drága Emíliám, ez a derék ember eljött onnan, hogy részvétét fejezze ki. .

Alig észrevétlen bólintás volt a válasz.

Albert illőnek tartotta, hogy rátérjen a dologra. Az újságpapírba csomagolt bekecset letette az ovális alakú nagy asztalra.

— Hazahoztam a holmiját.

Aztán benyúlt a belső zsebébe,

és kivette a pénzköteget.

— összeadtunk egy kis pénzt is.

Albert látta, hogy az özvegy háta mögé álló másik nőszemély arckifejezése megélénkül, az öregúr is közelebb lépett az asztalhoz.

Mindenki a pénzt nézte.

Aztán megszólalt az özvegy.

— Kérném, Árpád, kínálja meg vendégünket.

Könnyed mozdulattal felállt, magához vette a csomagot és a pénzt, és eltűnt a másik szobában. A Boriska nevezetű hölgy is követte őt. Az öregúr a pohárszékről likőrösüveget és poharakat hozott. Valami zöldes folyadék volt benne.

Albert most nézett körül a szobában. Minden bútor avitt volt itt, de a tekintélyt sugározta. „Hát ezeknek vágtuk meg a pilótákat” — gondolta Albert, és furcsán viszketni kezdett a torka.

— Mi ez? — kérdezte gyanakodva, és odabökött a zöld italra.

— Dió, kérlek. Házi készítmény. A drága Emília készítette. Ezt szerette Kálmán, amíg élt szegény.

A halott iránti tiszteletből is inni kellett tehát. Az öregúr mohón egyből lecsurgatta a torkán, ő pedig megrázkódott, amikor a nyelvéhez ért a likőr. Utálta az ilyen kotyvalékokat. A teleptől kétsarok- nyira leK'ő vendéglőben mindig csak sört ivott. Naponta öt-hat pohárral is.

— Foglalj helyet, kérlek — mondta joviális mosollyal az öregúr, s közben sietve töltött a saját poharába.

Albert menni szeretett volna. Zavart és nyomott érzése támadt. Az üresen álló bőrfotel is olyan

méltóságteljesen meredt rá, mintha ott ülne még benne az özvegy.

Mégis letelepedett a széles ebédlőasztalhoz.

A vénember csettintett a nyelvével a második pohár után.

— Mondhatom, kitűnő aromája van. Emília asszony saját receptje szerint készült. Ö, hányszor iddo- gáltunk együtt a megboldogulttal.

Albert vastag ujjai közt szinte elveszett a finom kis pohár.

— Te nem iszol, öcsém?

Megértőén mosolygott.

— Persze nektek ez gyenge. Sajnos snapsz nincs ebben a házban.

Hallgattak, s a csendben a szomszéd szobából hirtelen áthallatszott a két asszony suttogása. Az öregúr köhécselt, látszott, hogy beszélgetni szeretne Alberttal, mivel így illett fogadni a vendéget, másrészt szívesen fecsegett mindenkivel. Ez a néma izomember azonban nem látszott alkalmasnak a társalgásra.

— Kérlek, ez roppant érdekes.

— Micsoda?

— Hát az, hogy voltaképpen mi egyaránt kollégái voltunk szegény Kálmánunknak.

— Melyik telepen?

Albert tévedését apró hunyorí- tással fogadta az öregúr. Ahogy nyúlt az üveg után, pecsétgyűrűje megkoccant.

— Mármint a régi világban én dolgoztam vele együtt, ebben a rendszerben pedig te.

Nevettek ezen mind a ketten, aztán hirtelen abbahagyták.

A halottra gondoltak, meg az özvegyre.

— Igen, katonatársa és jó barátja voltam szegénynek — folytatta némi hallgatás után a vénember.

— És a háború után?

Fanyarul válaszolta.

— Mint pénzbeszedő mentem nyugdíjba tavaly.

Albert most fedezte fel, hogy fekete ruhája kopott és zsíros, inggallérja pedig felfelé kunkorodik. Mégis milyen tekintélyt áraszt ez a fényét vesztett öltözék is.

— Bizony, öcsém, lassan kihalnak a magunkfajta régi katonák. Hidd el, hogy Radoveczky ezredesnél jellemesebb férfit keveset ismertem. Nagyon kemény karakter volt. Mind a ketten a vezérkarnál működtünk. Szegény Kálmán a tábornoki kinevezése előtt állt, amikor bekövetkezett az összeomlás.

Legyintett.

— No, hagyjuk ezt. Rég volt, talán már nem is volt igaz.

Közel hajolt Alberthoz.

— Azt mondd meg, ti is kedveltétek ott?

Albert tűnődött, mit is mondjon.

— Megvoltunk vele. Csöndes, egyszerű ember volt.

Árpád úrnak eszébe jutott valami, s vakkantott.

— Pedig ha tudnád, hogy ludo- vikás korában milyen snájdig gyerek volt Kálmán. Emlékszem, egyszer összekaszabolt egy hadnagyot. ..

Felesége lépett be a szobába szinte észrevétlenül. Kellemetlen, erős hangon szólt az öregúrra.

— Kérlek, Árpád ne igyál többet!

A vénember összerezzent a figyelmeztetésre.

A nő pedig a vendéghez fordult, s hűvös udvariassággal mondta:

— Emília asszony köszöni a figyelmességüket.

Ez úgy hangzott, mintha távozásra szólították volna. Albert rögtön fel is állt a helyéről.

— Hát akkor jó estét kívánok.

Boriska asszony kísérte ki, kitárta az ajtót, s biccentett.

Albert még visszafordult a lépcsőházból a becsukódó ajtó felé, aztán arra gondolt, mit szól majd Huszár az egészhez, ha elmeséli másnap a telepen.

Benn a lakásban az öblös karosszékben újra ott ült mozdulatlanul mélységes gyászában az özvegy. Talán félóra is eltelt, amikor Árpád úr azt kérdezte:

— Mennyit hozott?

Boriska asszony felelt helyette:

— Másfél ezret.

Az öregúr vágyakozva nézett a zöld színű üvegre. Jó lenne inni még egyet. Ehelyett azonban szárazon köhécselt, aztán megjegyezte:

— Akkor lehet első osztályú temetés.

Az özvegy bólintott, majd csendesen válaszolta:

— Megrendelem neki.

Nemes Nagy Ágnes:

Hó

I.

Ez a zuhogó némaság nem is tudom, hogy hallom-e ez a homályos hófehér nem is tudom, hogy látom-e

Csak a fenyő csak a tető a körvonal amelyre hull amint a dolgok szélein megáll és megvilágosul

II.

Amint a dolgok ormain a körvonal amelyre dűl amint egy keskeny átmenetben leszáll leszáll megtestesül

Törő István:

Kitagadtuk

Meleget sugárzó tanyákra mennénk, halászlé csípős ízére, de felordít bennünk a tehetetlenség, bűneink megbasadása deszka-szikár testünket bombázza, kitagadtuk utunkból a fészket rakosgató isteneket, virágzó, nagy együttélésre esküdtünk mindahányon, talponállók füstös világát habzó sörökkel színeztük; beleudvarolnak életünkbe, s bennünk térdepelnek a lét könyörtelenségei, megállítják csökönyös korunkat■ - harcunk így lesz emberi; eltemettük kivagyiságunk gyötrelmek habos éjszakáján, most vérünk mélyén csillaghullásra várunk.

Palotás Dezső:

Ez meg az

X. közzétett az újságban egy hirdetést: „Fiatalember, csekély testi hibával, fiatal lány ismeretségét keresi, házasság céljából. Jelige: csak húsz év alatt!"

X. bízott benne, hogy a jelentkezőket elbűvöli majd a tény, hogy X. ép, egészséges fiatalember, főmérnök, kocsija és főbérleti lakása van. Mindezt kellemes meglepetésnek szánta jövendőbelije számára.

Mindössze hat levelet kapott, kizárólag negyvenen felüli, továbbá vak, béna, sánta vagy süket hölgyektől.

X. előbb felháborodott, aztán eltűnődött, majd ismét felháborodott.

• • •

— Magas volt a majális- rúd, nagyon magas, és valami csúszós kulimásszal kenték be, hogy nehezebb le-