Szolnok Megyei Néplap, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-17 / 296. szám
1986. DECEMBER 17. SZOLNOK MEOYEI NÉPLAP 5 IA tévé I képernyője előtt Pager és a tévé Vasárnap este közölték a televízióban is a hírt: elhunyt Páger Antal. Azóta már a nekrológok is „leszögezték”, hogy halálával vérbeli komédiás távozott közülünk. Azon a napon kaptuk a hírt, amikor kétszer is találkozhattunk vele a képernyőn: ő volt Balogh Bódog Bán Frigyes filmjében, a Felmegyek a miniszterhez című szatírában — a rendezői sorozat legújabb darabjaként sugározta koradélután a tévé, — és ő volt magyar hangja Laurence Olivier-nek az esti francia—amerikai filmvígjátékban, az Egy kis romantikában. Az előbbiben egy ravasz parasztot alakított utolérhetetlen varázzsal, az utóbbiban egy öreg „zse- bes” rokonszenves figuráját szólaltatta meg jellegzetesen rekedtes hangján. Kevés színész tudta úgy fogni a bicskát és szelni parasztosan a szalonnát, ahogyan ő tudta; kevés színész tudott annyi melegséget árasztani szavaival, amennyi neki sikerült kopottas, fakó hangjával. Filmszerepeiről, színházi sikereiről, emlékezetes alakításairól bőven esik szó a búcsúztatás alkalmából, illendő azonban, hogy beszéljünk arról is: Páger Antal gyakorta, vállalt szerepet a televízióban is! Nem egy tévéjáték, tévéfilm éppen az ő közreműködésével vált emlékezetessé — Társkeresés N. 1463, Vassza Zselezsnova, Szent Kristóf kápolnája — hogy néhányat cím szerint is említsünk. Gyakori vendég volt Páger Antal Veszprémben az évente rendezett téMég egyszer A Es ezek után egészen másról, még egyszer a múlt héten véget érő magyar tévéfilmről. A falu jegyzőjéről, most már a teljes mű láttán. És továbbra is az elismerés, a dicséret hangján. Mindenekelőtt azért, mert a tévéváltozatban a film készítőinek sikerült megragadniok a regény drámai tartalmát, helyenként már-már olyan feszült drámai helyzeteket is teremtve, amelyek akár egy Móricz-drámába is beillené- nek. Fölgyújtott ház lángoló képe fogta, karolta át a cselekményt, amelynek középpontjában Tengelyi uram nemesi levelének elraboitatása majd visszaszerzésének bonyodalma áll, előtérben egy „zsivány” már-már forradalmi alakjával, a feudális urak ellen szegülő, igazságtalanul üldözött Violával, akinek sorsában igazán átélhetővé vált az embertelenség vér- lázító drámája. A tévéváltozat az ő kényszerű menekülésének mozzanatával indul — jó érzékű indítás ez —, és a nyitányhoz hasonló képekkel zárul, szinte ugyanazokkal, amelyeket a kezdetek kezdetén láttunk: Nyúzó főbíró ismét felgyújtatja egy telkesgazda házát, aki akárcsak Viola, megtagadja a forspontot, az úrnak járó szolgálatot. Egyértelműen beszél ez a kép, a felgyújtott ház a lángoló tetővel: lám bevégeztetett, de semmi einem végeztetett, azaz kezdődik minden élőről, az önkény, a kegyetlenség, a zsarnokság, mindaz, amivel Tengelyi Jónás bátran szembeszállt a nép rokonszenvétől övezve s az urak gyűlöletétől kísérve. Ezzel a befejezéssel a tévéváltozat teljes mértékben összhangban van Eötvös gondolataival, a regény szellemével, amelyben az ország átalakításának vágya fejeződik ki; amely nem holmi belenyugvást sugall, hanem ellenkezőleg: cselekvésre sarkall. És nemcsak a reform- korszakbeli nyuzópálok, a macskaházyk ellenében, hanem a mindenkori zsarnoksággal szemben. Zsurzs Éva tévéfilmje a múltat idézi, Eötvös szellemét, de szava hozzánk is elér. Ezt érzem vészemléken is, ahová a versenyben lévő művek színészi közreműködőit hívták meg rendszeresen. És többször kapott díjat is! Számos tévészerepe közül egyet külön is kiemelnék, a Galgóczi Erzsébet írta és Nemere László rendezte Szent Kristóf kápolnájában egy jóságos, falusi plébánost alakított tündérien; melegszívű idős ember az ő egyházfia, aki képes megérteni emberbarátainak minden búját és baját, egy véghetetlen jóságú ősz ember, akiben az élet bölcsessége lakik. Emlékszem, amikor a tévéfilm ősbemutatóját követő közönségtalálkozón egy Veszprém környéki állami gazdaságban azt kérdezték tőle, miként tudott oly tökéletesen ösz- szenőni szerepével — még misét is celebrál a filmben —, ő szerényen azt mondta az érdeklődő nézőknek: „Én nem a ruhát, nem a szerep külsőségeit nézem sonasem, engem az ember érdekel, aki a ruhát hordja, akár reverenda van rajta, akár paraszti öltözék csizmával. Én minden szerepemben a mélységesen emberit szeretném kifejezni”. Nos, ha e kiváló művész titkát keressük, alighanem ebben a néhány mondatban is bennefoglaltatik — a lényeg. Páger Antal már nem filmez többé a televízióban, ismerős arca nem tűnik fel a tévészemléken, újabb díjakat már nem ítél neki a hivatalos zsűri — szerencsére azonban a ránk maradt művek fel tudják idézni alakját és sikereit. falu jegyzőjéről én a tévéváltozat egyik legfőbb értékének. Hogy meg tudja ragadni Eötvös gondolkodásmódjának forra- dalmiságát, hogy lázító hangon tud szólani, amely Eötvös igazi hangja. Ezért érzem helyénvalónak a tévéfilmet bezáró erőteljes drámai képet, amely eltér ugyan a regény megoldásától — Eötvös végül is a magyar rónaság termékenységét zengő, ünnepélyesen derülátó hangon zárja történetét, de ez csak afféle epilóg —, kár lett volna hangsúlyt adni az optimista utóhangnak ebben a tévéváltozatban. (Csak megjegyzem, regénye végén Eötvös elmeséli szereplőinek további sorsát is; hogy például Tengelyi gyümölcsfákat ültetgetve békességben él falujában, szolgálván másban is a közösséget, és hogy Nyúzó Pál végül is megérdemelt sorsára jutott, hivatalából elbocsátják esküdtjével egyetemben, mert a • saját hasznára „alkalmazza” jogtalanul a köz javát). Amikor a drámai sűrítés ügyességét hangsúlyozom, ugyanakkor épp a regénybeli gazdagság megszólaltatása érdekében azt is megemlítem, hogy ez a hatalmas regény megérdemelt volna talán még egyszer annyi részletet is, mint a mostani, akkor talán a társadalom a reformkori a képernyőn is szélesebben és erőteljesebben ábrázolható lett volna. Ne feledkezzünk meg végül egy- egy kiugró művészi teljesítményről sem, például a markáns (és nem romantikus!) Violát megformáló Juhász Jácintról, vagy Bán János gerinces alügyészéről, de Koncz Gábor tenyérbemászó Nyúzó főbíráját is említhetem vagy Kozák András Tengelyi Jónását, kisebb szerepben például Molnár Piroska játékára (Tengelyiné) figyelhettünk fel. Nem állítom, hogy remekmű ez a tévéfilm; akadtak bágyattabb pillanatai, vázlatosabb figurái, zenéjét sem éreztem eléggé erőteljesnek, de vallom: rettentően hasznos televíziós munka, egy elfeledett klasszikus feltámasztása papírsírjából. — V. M. — Egy izgalmas mű olvasása közben Szenes Sándor: Befejezetlen múlt Keresztónyek óe zsidók, sorsok Ismertetőt írni egy könyvről, csak elolvasása után illik, s nem olvasása közben. De ha érveimet meghallgatja, felmentést kérek az ítélkezőtől: kollégám izgalmas rengeteg új információt tartalmazó kötetét — sok-sok évig dolgoztam együtt Szenes Sándorral, a Népszabadság szerkesztőségében — meglepetten, és bevallom, megilletődötten tanulmányozom immár hetek óta, s nem tudom letenni azzal az elhatározással, hogy kiolvasott könyveim között lesz ezentúl a helye. A négy évtized előtti múltat idézi, és a mának szolgál tanulságul minden sora. Újságíró alkotása: interjúk sorozata. A szerző a történelmi magyar keresztény egyházaknak a zsidókérdéshez való viszonyáról igyekszik minél több adatot megtudni és közreadni. Erről vallatja beszélgető partnereit, katolikus és református lelkészeket, sokat megélt, a tárgyalt időszakban — 1938—1945 között — a személyében is közvetlenül érintett író-publicistát, a teológust, egyházi történetírót, a drámai események egyik szem- és fültanúját, sorsdöntő tárgyalások tolmácsát, korabeli dokumentumok fordítóját. „Ha végiggondolom interjú-kötetem születésének történetét — mondja Szenes Sándor —, akaratlanul is Pirandello egyik híres színpadi műve jut eszembe. A darabban a játéktér homályából előlép hat árnyalak, aki szerzőt keres élettörténetének tolmácsolására”. A tárgyalt események és szereplők méltó krónikásra találtak a nagy tapasztalatokkal rendelkező, felkészült szei zőben; élettörténetük egy rövid, de drámai eseményekben kimeríthetetlen, véres és tragikus korszakáról az ő közvetítésével beszélnek őszintén, hitelesen. Közép-Európában 1944- ben már csak Magyarország volt az egyetlen állam, ahol a zsidó lakosság lélekszáma meghaladta a 800 ezret. A hitlerista emberirtás, a Vasgárda, a Hlinka gárdisták, az usztasák, és más közreműködők támogatásával, akkorra már milliók életét oltotta ki lakhelyükön,, a gettókban, a kényszermunkatelepeken, a tömegsírok peremén, a koncentrációs táborok gázkamráiban. Nálunk a népgyilkos rémuralom végvonaglása idején, negyvennégy nyarán 55 nap alatt az ország megyei és járási központjaitól a legapróbb falvakig, közigazgatási és csendőri-karhatalmi segédlettel, csecsemőktől az aggastyánokig 437 ezer embert szállítottak Auschwitzba, ahol hiteles német forrásból származó adatok' szerint, minden százból 75—80 érkező már az első napokban hamuvá vált a krematóriumokban. Szenes Sándor ezúttal olyan embereket szólaltatott meg, akik az iszonyú kataklizma idején lelkiismeretük parancsának engedelmeskedtek. Tekintet nélkül arra, hogy egyházi közösségük egyes vezetői mikor, mit és mennyit tettek vagy nem tettek, különböző meggondolások alapján tétlenek maradtak, közömbösek, takti- kázók, gyávák vagy cinkosok voltak, — az országbitorlókkal nyíltan nem kívántak szembefordulni — ők, a megszólaltatottak, és kisebb csoportjaik, biztonságukat, szabadságukat kockáztatva mentették a kiszolgáltatott, minden védekezési lehetőségtől megfosztott ártatlanok életét, önfeláldozó bátorságuk, hősiességük saját soraikból is áldozatokat követelt, de nem maradt eredménytelen: kiérdemelték az utókor tiszteletét és elismerését. Magáról a korról, a beszélgetésekben megelevenített események hátteréről a szerző azt mondja: — A tragédia drámai helyzetbe hozta a keresztény egyházak főpásztorait, elsősorban a többségi egyház, a katolikusok püspökeit és a bíboros prímást, közjogi méltóságában az országgyűlés felsőházának tagját, az ország első zászlósurát, Serédi Juszti- niánt, aki már tizenhét éve állt egyháza élén. Az egyházak nem hallgathattak a zsidó sorsról, mert a keresztény etikán és természetjogon alapuló tanításuk — elvileg — önmagában is ellentmondott a fasiszta fajelméletnek. A természetjog elismeri az egyén anatómiáját, polgári szabadságát, amit a fasizmus megsemmisített. Azért sem hallgathattak, mert — az interjúkból a kortárs tanúk közléseiből ez is kiderül, — a főpásztorok már a deportálások elején megkapták azt a nevezetes okmányt, amelyet „Auschwitzi Jegyzőkönyv” néven ismer a világ, s tudták, hogy az elhurcolt emberek útjának végállomása a megsemmisítő tábor. Ez ellen tiltakozni, szolidaritásukat kifejezni, a mentést szervezni, már nem is vallási, hanem emberi erkölcsi kötelesség, lelkiismereti kérdés volt. A beszélgetések során ismételten felvetődött — ezt a kérdést vizsgálja a kötet elé írt tanulmányában dr. Nyíri Tamás professzor, a Pázmány Péter Katolikus Hittudományi Akadémia tanszékvezető tanára is —, hogy felelős, magas rangú egyházi személyiségek miért késlekedtek időben felemelni szavukat, amikor hívő keresztények, köztük püspökök is, felsőbb segítség nélkül megkísérelték a lehetetlent, és bebizonyosodott, hogy meg tudták menteni sok halálra ítélt életét... Helyenként lélegzetelállítók a könyvben olvasható visszaemlékezések. Napnál is világosabban kiderül belőlük, hogy minden, amiről szó esik ezekben az interjúkban, korántsem csupán zsidó ügy. Ezek az események a felszabadulás előtti időszak magyar történelmének kihagyhatatlan részét képezik. Az ország akkori határai között élt lakosságból mintegy 1 millió 400 ezer, a népesség 10 százaléka vált a hadi események következtében a háború áldozatává. Ezek több mint egyharmada védekezési lehetőségeitől jóelőre megfosztva, kiszolgáltatottan a „holocaust” mártírja lett: a 825 ezer lelket számláló zsidó közösségből 563 ezren haltak meg. A „Befejezetlen múlt” olyan könyv, hogy olvasásának befejeztével sem lehet félretenni. Jómagam is vissza-visszalapozok benne, hogy korábbi ismereteimet kiegészítsem a korról, eseményeiről, embereiről. Sok újat tudtam meg Apor Vilmos győri megyéspüspökről, Bereczky Albert református lelkészről, Komoly Ottó építészről, aki annak idején a Magyar Cionista Szövetség elnöke volt, Sztehló Gábor evangélikus lelkészről, Kálié Ferenc esperesről, Salka- házi (Schalkház) Sára szociális nővérről, és a korszak sok más kiemelkedő személyiségéről. Szenes Sándor nagy körültekintéssel és felelősségérzettel megírt könyvét figyelmes tanulmányozásra ajánlom mindenkinek, mert jelenünk és jövendőnk megértéséhez a valóságnak, az igazságnak megfelelően kell ismernünk népünk és hazánk történelmének közelmúltját is. Vadász Ferenc a Maros partjáról Hadnagy Csaba (középen), mellette a kiállítást rendező dr. írás Mátyás (Fotó: T. Z.) Karcagon Kiállítással zárult a gyermek- könyvhét A Csokonai könyvtár gazdag programot szervezett gyermekolvasóinak Karcagon, amely december 2-től egészen tegnapig tartott. A SZIM karcagi gépgyárának KISZ-klubjában kiállítással nyílt meg az eseménysorozat, amely folytatódott a város óvodásainak Benedek Elek Mindentjáró maimocska című meséje alapján hirdetett rajzverseny eredményhirdetésével. A városi könyvtár gyermekrészlege Mese-TO- TO-t adott ki az általános iskolásoknak. Régi karcagi mesterségekkel ismerkedhettek a kisdiákok Bellon Tibor, a Nagykun Múzeum Igazgatója segítségével. Ehhez kapcsolódott a pályaválasztási vetélkedő is az első héten. A város vendégeként Hur- tony Zsuzsa a Móra Ferenc Könyvkiadó képviseletében, Mesetarisznya cimmel tartott foglalkozásokat az iskolákban december 9-én. Szombaton pedig mesemondó verseny színhelye volt a Csokonai könyvtár, amelynek előcsarnokában kiállítás nyílt Marék Veronika írónő könyvillusztrációiból, a kéthetes program zárórendezvényeként. Tudományos továbbképzési ösztöndíjak A Tudományos Minősítő Bizottság jövő évi belföldi és 1988. évi külföldi tudományos továbbképzési ösztöndíjairól tartottak sajtó- tájékoztatót tegnap a Magyar Tudományos Akadémia Tudósklubjában. Elmondták, hogy a tapasztalatok szerint bevált az új továbbképzési forma, amely eddig négyszáz fiatal kutató szakmai fejlődését tette lehetővé. Az eredmények ellenére a felvétel kritériumrendszerét tovább kell finomítani, a pályázati kiírásban erőteljesebb hangsúlyt szükséges helyezni a népgazdaságilag fontos kutatási irányokra. Tervezik továbbá, hogy a követelmények közé két idegen nyelv ismeretét is felveszik. Üzenet Hadnagy Csaba kiállítása Szolnokon A szolnoki MAV-kórház KISZ-klubjában — az orvosok a képzőművészetben kiállítássorozat keretében — hétfőn nyitották meg Hadnagy Csaba kamaratárlatát. A Hódmezővásárhelyen élő művész — „civilben” fogorvos — most bemutatott festményeivel főleg az erdélyialföld üzenetét hozta el. Képeinek többsége szülővárosa. Marosvásárhely környékének szellemi, tárgyi szépségeit idézi. Élénk színvilágú, dinamikus ecsetkezeléssel festett képei a plein air bűvöletében fogantak, de a számunkra szokványos alföldi táj művészi elvonatkoztatásával Hadnagy Csaba képei sokkal mozgalmasabbak, nyugtalanabbak. Ez a mozgalmasság bizonyára a tájban gyökerezik — a hegyek lábánál gazdagabb a flóra színvilága, mint a mi értelmünkben vett alföldön —, de a kompozíciókban ott vibrál az emlékezés érzelmi hevülete is. Különösen figyelemre méltó művészi megértéssel festi Hadnagy Csaba a Maros-parti téli erdőket, s a napon, szélben széles színskálán érlelődő boglyákat, az új hajtásokat hozó mezőket. Az az érzelmi többlet, amelyet legjobb képei sugallnak, s a táj emberének mindennapjait is tükrözik, a szép tájképek kategóriájánál magasabb művészi szintre emelik festményeit. — ti — Januárban Budapesten Deep Purple- koncert Budapesten vendégszerepei januárban a rock stílus egyik világhírű együttese, az angol Deep Purple. A rockcsapat európai koncertturnéjának első állomása lesz a budapesti fellépés: január 26—27—28-án koncertezik a Budapest Sportcsarnokban, ezt követően pedig az NSZK, Svájc, a skandináv államok városaiban találkozik rajongóival. A turné érdekessége, hogy az együttes 8 külön töltött esztendő után ismét eredeti „felállásban” lép a közönség elé: lan Gilan énekes, Richie Blackmore szólógitáros, lan Paice dobos, John Lord billentyűs és Roger Glover basszusgitáros. A Deep Purple az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat, valamint a Népstadion és intézményei közös rendezésében koncertezik a magyar fővárosban.
