Szolnok Megyei Néplap, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-15 / 269. szám
1986. NOVEMBER 13. Irodalom» művészet 9 Garai Gábor: Novemberi szél Szőlőlevél szőlőlevél Hóka-színű szőlőlevél Elmúlt a nyár közel a tél Rádfú a fagy megcsíp a dér Elvisz a szél elvisz a szél Kihalt a kert lehullt a lomb A megfakult s a tarka lomb Madár se mondja - félre gond Borzolja tollát úgy borong Csak szél sikong csak szél sikong Sehol a fákon semmi zöld Holt fűtől didereg a föld öregen didereg a föld Némán hervad mi tündökölt csak szél süvölt csak szél süvölt Halkan sietsz a kerten át Talpad alatt recseg az ág Nem hajladoz recseg az ág Felnyög a végső szál virág Csak szél kiált csak szél kiált. Petri Csathó Ferenc: Dal Pentatóniából elvettelek ötödnapra szobánkat a bánat lakja házunkat Kelemen rakja fel csináltunk harsogó kölyköt csinált nekünk hosszú böjtöt kenyerünknek szalonna felel eső esik telik árok öt ujjú fán varjú károg öt sebünkből vér szivárog el Palotai Boris: Két csendes Két Füzesfürdőn ét csendes hét Füzesfür- tM dón, mondtam magamig ban, miközben kicsoma- goltam a bőröndömet. ■ Ok; Ablakomból az erdőre HP ;J| látni. Erdő,, hegy, ég Egyébre nincs is szükségem. Az asztalra rakom jegyzeteimet. Nem valami kényelmes asztal, inog is .kicsi is. Viszont csend van. Rögtön munkához látok, határozom el. S hogy megszületik az elhatározás, próbálom kicsit halogatni a keresztülvitelét. Körülnézek a szobámban. Kettőt lépek, már el is fogy. Puritán szoba, gondolom, mert minden az elnevezésen múlik. S mihelyt puritánnak nevezem, nem pedig szűk kis lyuknak, meg vagyok elégedve vele. Nekem való, puritán szoba, csiszol- gatom a mondatot, s érzem, hogy tovább tudnám fejleszteni, egész az elragadtatásig. Figyelmesen olvasom a falra függesztett leltárt. Egy ágy, egy asztal, egy kultúrdoboz. Kultúrdoboz. .. hát ez meg micsoda? Sokáig keresgélem, s mert nem találom, kezd hiányozni. Mi az?! Már kultúrdobozt se adnak a vendégnek?! Húzom az időt, mint mindig, amikor íráshoz kezdek. Kimosok egy pár harisnyát, arra számítva, hogy mosás közben eszembe jut az, ami írás közben nem jut eszembe. Aztán arra gondolok, hogy első nap az ember pihen Amíg megszokja a klímát. A hirtelen levegőváltozástól úgyis fejgörcsöt kapok, Gondolatban azt mondom a fiamnak: olyan fejgörcsöm volt, mégis nekiültem dolgozni. Akaraterő kérdése az egész! Fiam azt válaszolja: a fej görcs meglátszik az íráson. Rögtön látni, hogy ez egy fej görcsös írás. Eredj inkább vacsorázni. Megfogadom fiam képzeletbeli tanácsát, s vacsorázni megyek. Az egyszerűség kedvéért a vacsorát is puritánnak nevezem, „Gyenge vacsora”: ez túlságosan földhözragadt. Puritán vacsora: ez megmozgatja az ember képzeletét. A puritánnál maradok. Vacsora után felmegyek a szobámba, az ablakomhoz állok. Erdő, hegy, ég. Még nincs ugyan csend, mert a vendégek most ismerkednek a vidékkel, a sétánnyal, a szobatársukkal, s ez utóbbi ajtócsapkodással jár. írás előtti szorongásom olyan méreteket ölt, hogy elszántan előveszem a papírost. Ha minden jól megy. két hét alatt befejezem a regényt. Két hét, kéziratban kifejezve, negyven-ötven flekket jelent. Két csendes hét Füzesfürdőn annyit, mint két és fél ív: erdőt, hegyet, csillagos égboltot beleszámítva. Kicsavarom a toliam, újra becsavarom s azt írom le: „Nehezen virradt. A sűrű, pépes sötétségen egyetlen rés se támadt.” A „pépes”-t áthúzom. Aztán az egyetlen rést is. Az egész mondatot kihúzom, csak a sűrű sötétség marad. A sűrű sötétséghez viszont nem kell Füzesfürdőre jönnöm. Ez otthon is eszembe juthat. Pukkadj meg! — mondom magamnak. Újra leírom, hogy sűrű, pépes sötétség, és aláhúzom, hogy rögtön észreve- gyem, milyen találó! A szomszéd szobából hangos beszéd hallatszik át. Otthagyom a pépes sűrű sötétséget, s a falhoz állok. Rádió szól... fedezem fel. Ebben a pillanatban a bal oldali szomszédom is rákezdi... Közrefognak, átölelnek, tehetetlenül vergődöm erős hangjaik között. Akkor veszem észre, hogy nekem is van hangszóróm a szobában. Ez lesz a kultúrdoboz. Áthúzom a leltárban szereplő kultúrdobozt, mintha ezzel a mozdulattal el tudnám némítani a sporttudósítót, aki diadalmasan üvölt jobbról is, balról is. Milyen jól benne voltam az írásban, gondolom, és szorongva nézegetem az aláhúzott pépes sötétséget. A fehér papír szemrehányóan mered rám. Balról elzárják a hangszórót. A jobb oldali szomszédom viszont erősebbre csavarja. Tíz óra van. Ilyenkor, a csendrendelet értelmében. .. Átkopogok a falon. Várok... A rádió tovább szól. Újra kopogtatok. Visszakopognak. — Csendrendelet van — mondom rábeszélően. — VIT-et hallgatunk! — kiáltja hazafias hangon ismeretlen szomszédom. Megadom magam. írni már úgyse tudok. Lefekszem, könyvet veszek elő. A kultúrdobozban egyre nő a lelkesedés. A sporttudósító egyenesen a fülembe tudósít. A betűk megvadulva bokáznak a szemem előtt. Dörömbölök a falon. Semmi válasz. Eloltom a villanyt. De hát lehet így aludni? A szomszéd szobában tombol a VIT. Fejemre húzom a paplant. A paplan alá is követ. Rúgom a falat. Semmi eredmény. Tizenkét óra tájban már elfelejtene, hogy puritánnak neveztem a szobát, a vacsorát, és tömör jelzőket találok a helyzet jellemzésére. Majd mint egy gátját elsöprő folyó, tódulok le a lépcsőkön, be egyenesen a portásfülkébe, ahol a portás „Ez történt tavasszal” hangjai mellett kúrálja nátháját. — Hallgattassa el! — mondom fulladtan, és sodrom magammal a portást, akit feldúlt képem any- nyira megrendít, hogy szinte ösz- szetett kezekkel könyörög szomszédom ajtaja előtt. — Ne tessék... a portás... Igen, a portás... Ne tessék, kérem. — Náthától eldugult hangja úgy hangzik, mintha zokogna. — Itt egy írónő lakik... dolgozni szeretne... — Dolgozzon otthon! — hangzik harciasán az ajtó mögül. — Aludni szeretne — súgom a portásnak, aki megtörtén ismétli: Aludni... Felcsattanó hangok az ajtó mögül, a portás tehetetlenül mered az ajtóra. Mondatát, mely úgy kezdődik: az igazgatóság nevében... elnyeli a kultúrdobozból feltörő tapsvihar. Másnap szédülten kóválygok az erdőben, összetörve heveredek a fűbe, ám a szorgalmas hangyák rám találnak, s példát mutatva a könnyelmű tücsköknek, lakmároz- nak belőlem. Olyan fáradt vagyok, hogy tűröm. A regényemre gondolok, s érzem, ha most folytatnám, egészen más jellemet kapna a hősöm. Nem is folytatom. Benne hagyom a pépes sötétségben. Boldoguljon, ahogyan tud. Este megint kezdődik a kopogtatás. S menetrendszerű pontossággal a dörömbölés, rúgás... Most már némi szöveg is aláfesti a kopogást, dörömbölést, erősen drámai színezetű szöveg. Utána zárószámnak a portás következik. A két csendes hét Füzesfürdőn számomra harci készültséget jelent s egyetlen áthúzott sort. Ilyenkor szoktak az írók regényük hősével olyat elkövettetni, ami annak nem is volt szándékában.7.. Míg ezen tűnődöm, egy nő jön szembe, akinek báját egy rúd szalámi fokozza. Ügy álljuk körül, mintha ki lennénk éhezve. S ebben van is valami. Nincs értelme, hogy a füzesfürdői ellátást lakkozzuk. .. A szalámis nő — vannak ilyen hirtelen támadt, megmagyarázhatatlan vonzalmak — vélem osztja még Gyöngyösről hozatott szalámiját. Én viszont idegcsillapítóval kedveskedem neki, mert panaszkodik, hogy nem tud aludni. Majd ráadom a sálamat, gyöngéden körülcsavarom a nyakán, fúj a szél. ö meg hálából arra figyelmeztet, hogy ne egyek vacsorára füstölt húst, rágós... Vacsora után sétálni hív. s én arra gondolok, hogy a kopogtatást, dörömbölést, rúgást ma későbben kezdem el. Várjon a szomszéd! Amikor elkéri a portán a kulcsát, felkapom a fejem. Mi? Két- százharminchatos szoba? Jól hallom? Meghűl bennem a vér. Ennek adtam én idegcsillapítót? Ennek a szalámija ment le a torkomon? Ezt becézem én? Ez dédelget engem, akivel három nap óta falon keresztül tépjük, rúgjuk egymást?! Kicsalom az erdő közepére, és otthagyom! Olyan kalandos tervek születnek bennem, hogy ifjúsági regénypályázatot nyerhetnék vele. Karon fog. így sétálgatunk. Csengőn nevetgélünk. Mindenben egyetértünk. Megmutatja kislánya fényképét. Én a kisfiámét, akinek gondolatban azt mondom: szeretni kell az embertársainkat! A fiam azt válaszolja: miért nem hozattál te is szalámit magadnak? Amikor belépünk az üvegajtón a portás úgy bámul ránk. mintha külföldi autók lennénk, ö már lélekben felkészült az éjszakai kirohanásra, amikor is az ajtónk elé áll... — Kérem a kulcsom — mondom, és mintegy mellékesen, de azért reszkető hangon bemondom a szobám számát. A nő elvörösödik. Éri is. Karon fogva indulunk a lépcső felé. zobámban ülök, várom a falon túli hangokat. A szomszédban csend van. Ilyenkor már javában szólt a hangszóró. Rossz így várakozni, figyelni. Talán ha átkopognék, hogy kezdjék el? S ő átdörömbölne, hogy nem kezdi, aztán rúgná a falat, hogy azért sem kezdi... Nem lehet bírni ezt a feszültséget! Minden idegszálammal a néma falon függök. így aztán igazán nem tudok dolgozni! Ebben a megveszekedett, süket csöndben! lány mellé ültették, a neve Pocak. — Zöld óvoda, zöld óvoda — énekelgetett, míg a főtér felé igyekeztek. — Majd örülni fog Re- nátaklnga. Anya, ma is hozzájuk megyek? Anyja fejrázására elgondolkodott. — Apu azt mondta ők lesznek az én testvéreim. Amikor nem voltál idehaza, akkor mindig velük aludhattam. Anna fáradtan törülgette bepárásodott szemüvegét, amikor beléptek a cukrászdába. — Egy rétest! — rendelt idegesen. Egyél Ákos, még messze van az ebéd. Kisákos szörpöt is kért, aztán kétszer körbeszaladt a székek és az asztalok között. Az unatkozó presszósnő megsimogatta az arcát: — Micsoda gyönyörű pulóvered van! — Norvégiából hozta anyu — pörgette az er-eket a kisfiú lelkesen. Ujján hármat mutatott: — Ennyi hónapig volt, és teli szájjal fordult ki a lengő üvegajtón. Délelőtt még a tanácsra kellett menniük. Ablakok, pecsétek, füst, és síró veszekedő nők. Annát hogy megpillantotta az adminisztrátor, soron kívül behívta. — Dögölj meg, én hetet tudtam volna a karomon hozni — sipított utánuk egy cigányasszony, aztán becsukódott a párnázott ajtó. A tanácselnök ráért számukra. — Mi nagyra becsüljük a munkásságot. hölgyem. Dehát... — Kávét kért, s míg behozták, zavartan pislogott. — Nem tudom, hallott-e róla ... Szabóné ___hm___ szóval Szabón é három szobásra akar cserélni a ... megnövekedett létszám miatt... önök, a férje és ön, mind a ketten nagy kvalitásúak. .. mi ezt tudjuk..., de két új lakás is, ez ugye, mi olyan kis város vagyunk ... Kisákos az ablakhoz tapadt. Megeredt a hó. A fiúcskát nehéz volt kivonszolni a sötét lépcsőházba. — Ma megyünk szánkózni. Apu megígérte, elvisz az ikrekkel és Erika nénivel. Anya, ugye te is jössz? Ugye mindnyájan mie- gyünk? — mulatságosan bólogatott a fejével, ahogy kérdezte: — Ugye együtt? Ahogy kiléptek a hatalmas épületből, egy percre megálltak. Az asszony bizonytalankodott, hogy haza induljanak-e meleget enni, vagy belépjenek a legközelebbi falatozóba. Kisákos az ölébe ké- redzkedett álmosan: — Apa azt mondta, te hoztad a hót Norvégiából ... Nagy pelyhekben esett. A téren a fenyők kihúzták magukat. Az áruházból kilépők megtorpantak, felfrissülve szívták be a nedvesedé illatokat. Két nyakigcsizmás sikítozva kapkodta a pihéket, rázták egyre gyorsabban a lecsüngő gallyakat. A templom órája háromnegyedet ütött. Hirtelen kicsapódott a szemközti tejivó ajtaja, s egy szutykos kéményseprő vágtázott ki hátán egy kacagó, fehér köpenyes, fi- tyulás eladóval. Most megfürdetem, Klára né- ném máskor úgy csúfolódjon! A téren álló emberek a térdüket csapkodták nevettükben, aztán meglepődve fordultak a topor- zékoló gyerek felé, aki hirtelen a földre vetve magát, és hisztériásán sikoltozott: — Anya, nem kell ez a hideg hó, küldd vissza Norvégiába. Legyen úgy, mint nyáron volt! Minden legyen úgy! Anya, nem akarom ezt a hót. * Összeállított«: Békasy Ildikó Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Szamecz László akvarelljeiből válogattuk.
