Szolnok Megyei Néplap, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-07 / 263. szám

8

Irodalom, művészet

1986. NOVEMBER 7.

Az akadémikus aranytolla. amely oly soká hevert a remek úti- bőröndben, nem vesztette el élességét. Fényes, zöld sorok sarjadtak kimért mozgása nyomán, amint az öreg, tapasztalt kéz irányította. Két lap már sűrűn tele volt írva azokkal a határozott betűkkel, amelyeket jól ismer egész Oroszország, s háromszori tüzetes javítás után most ott száradtak az íróasztal bal sarkában, a lakkozott levélnehezék alatt. Hat nappal ezelőtt, reggeli után, az akadémikus bezárkózott, levetette szürke zakóját, feltűrte kikeményített inge ujját, föltette nagy, kerek szemüvegét, amitől saséra emlékeztető csontos arca bagolyképpé változott, magához húzta a gondosan egyformára vágott papírköteget, s miután hosszú, pergamenszerű ujjaival vastag cigarettát sodort erős krími dohányból, leírta a haldokló herceget idéző regényének első sorát.

Ettől a perctől fogva fagyos magány vette körül.

Dolgozószobája küszöbét nem lépte át senki más, csak a komor- na, aki naponta háromszor kávét hozott, meg a felesége, hogy kicserélje a vizet a dísztelen vázában, amelyben egy csokor krizantém fehérlett. A szokásos fogadónapjukat lemondták, sőt a házigazda meghagyta, hogy még a közeli barátait és a legelőkelőbb vendégeket se fogadják. Így a körgalléros, barna képű, választékos modorú olasz hadnagy is, aki attasé volt a vörösök déli támadását visszaverő önkéntes hadtest mellett, s aki üdvözletei és levelet hozott Seveljov úr számára Gabriele D’Annuziótól, kénytelen volt a komornának átadni a küldeményt, és csalódottan tért vissza gépkocsijába.

Napjában csupán kétszer hagyta el dolgozószobáját az akadémikus: először délben amikor kötelező napi sétáját végezte, másodszor este hét órakor, a közös étkeztetés idején. A séta sietős volt és fél óráig tartott. Ezalatt az akadémikus elment a főtérre, végigsietett a főúton, le a sétányra, éles sasszemével végigpásztázta a tarajos hátú, néptelen tengert, megkerülte a gránittalapzatot, amelyre klasszikus stílusban omlott alá a cárnő palástja, átkelt a hídon, és a színes ablakaival, címereivel és kovácsoltvas kapuival a csodálatos Firenzére emlékeztető villasor előtt elhaladva, hazament.

Amikor Seveljov úr útközben betért a dohányboltokba, amikor újságot vásárolt, és amikor érdeklődéssel meg-megállt a tereket elözönlő embercsoportok mellett, tulajdonképpen a kellemes, de kimerítő alkotómunka fáradalmait pihente ki.

Az utcákon konflisok zörögtek, teherautók dübörgése reszkettette a kirakatok üvegét és rámáját, tiszti járőrök szuronyai hullámzottak, cigarettaárusok kiabáltak. Minden utcasarkon szájtáti tömeg verődött össze a labdákat meg késeket dobáló kínai mutatványosok körül, s a politikai vitákat itt könnyen felváltotta a kirobbanó nevetés. Rövid, fekete télikabátjában, amely térdig szabadon hagyta vékony, hosszú lábát, nyakára tekert sállal, fekete Tolsztoj-sapká- ban — kilátszottak alóla pergamenszerű fülének hegyes, karéjos cimpái — Seveljov akadémikus elvegyült a nép között, amelynek kitűnő ismerőjeként tartották számon, és szóba elegyedett a vadidegen emberekkel.

Kérdéseket tett föl, s beszédébe népies fordulatokat szőtt. Ezek az odavetett kérdések tele voltak fölénnyel és fenyegetéssel, a válaszok pedig daccal és burkolt gúnynyal,, de mindebből semmit sem vett észre az akadémikus, aki a haldokló herceggel volt elfoglalva, s az elméjében születő mondatokat csiszolgatta.

Nem vette észre, hogy a város napról napra hangosabbá és riasztóbbá válik. Nap nap után szaporodott az utcákon a lerongyolódott zászlósok és bőröndökkel utazó civilek száma. Napról napra drágább lett a kenyér, s az áremelkedéssel párhuzamosan a tereken meg az utcasarkokon a beszélgetés egyre élesebb és ellenségesebb lett, az újságok cikkei pedig mind óvatosabbak.

Seveljov akadémikus nem akart tudni semmiről, és tökéletesen nyugodt volt. Az önkéntesekbe vetett hitét semmi meg nem ingathatta. Csak a felesége, ez a kék szemű, szikár, szép és rideg fiatal- asszony, aki az akadémikus távol- létében vendégeket fogadott, csak ő ismerte a valóságos helyzetet, ö azonban nem mert szólni. És ha ebéd közben valaki célzást tett a

Valentyin Katajev:

Az aranytojl

közelgő veszedelemre, a tányér fölé hajló Seveljov úr fölemelte haragos pergamenarcát, kisírtnak tetsző, duzzadt szemét, és akadozó hangon azt mondta:

— Uraim, én sokkal inkább meg vagyok győződve a kommunizmus föltétien bukása felől, semhogy az efféle gyerekes ijesztgetés hatással lehetne rám. Alig kétnegyed órával ezelőtt felhívott telefonon Tre- gubov tábornok és megerősítette — értik,, kérem? — a leghatározottabban megerősítette, hogy a legkisebb ok sincsen semmiféle aggodalomra.

— De Georgij. . . — próbálta

jobb belátásra bírni a felesége, s kék szemét lesütve azon igyekezett, hogy szava minél meggyőzőbb legyen.

Seveljov úr félbeszakította:

— Semmilyen ellenvéleményt nem fogadok el. Nincsen a világon olyan hadsereg, amely ne val- lana ideiglenes kudarcokat. Azt is megengedem, hogy ezúttal rendkívül súlyos kudarcokról van szó, de ez mit sem változtat a dolgok állásán. Számomra minden világos.

És kemény, rezzenéstelen arccal folytatta az evést. Felesége könyörgő, tanácstalan tekintettel nézett körül, mint aki segítséget keres, s kétségbeesett arcára mintha ez lett volna írva: „Mitévő legyek? Nincs erőm hozzá, hogy meggyőzzem!’’

Az önkéntes hadtest helyzete napról napra rosszabbodott. A visszavonulás, amit pedig a főparancsnokság a francia és a brit stratégia előírásainak megfelelően szervezett meg, fejvesztett meneküléssé fajult. A fegyelem felbomlott. A hidegtől és éhségtől elgyötört osztagok fedezetlenül hagyták a front hosszú szakaszait, s az erdőkön, falvakon át menekültek délnek. Útközben zsidó falvakat raboltak ki, és felrobbantották a szivattyútelepeket. Senki sem hitt már a győzelemben, de még abban sem, hogy valaha is meg lehet állítani a menekülést. Naponta jelentek meg szigorú parancsok arról, hogy a szökevényeket a helyszínen agyon kell lőni. De semmi sem használt. A parancsnokságon kétségbeesés lett úrrá.

A külföldi követségek sorra hagyták el a várost.

A hatóságok tekintélye semmivé foszlott. A vörösök egyre szorosabbra vonták a gyűrűt a város körül, és ez a gyűrű egyre jobban hasonlított a hurokhoz.

Az akadémikus aranytolla azonban változatlan szorgalommal, gondosan rótta a sorokat, amelye az agg herceg haláláról meséltek a két ráncos könyök most is keményen támaszkodott az íróasztal lapjának. Semmi sem zavarta a csendet ebben a világos dolgozó- szobában, ahol ragyogott a tisztaságtól a parkett, ovális rámákban festmények díszelegtek, és krizantém fehérlett a vázában.

Csupán egyszer törte meg a csendet sarkantyú pengése és lakkcsizma nyikorgása: amikor a sürgős kihallgatáshoz makacsul ragaszkodó Tregubov tábornok lépett be a dolgozószobába. A beszélgetés Öt percig tartott. A tábornok kurta, erélyes szavakkal vázolta a való helyzetet, és ismételten tiszti becsületszavát adta, hogy a város egyelőre nem forog veszélyben,, röviden és nyíltan, annak a katonának nyers, de megnyerő szókimondásával, aki többször szembenézett a halállal, kijelentette, hogy a hatóságok elvesztették minden tekintélyüket, de ezt is helyre lehet hozni abban az esetben, ha az akadémikus úr volna szíves írni egy újságcikket. Természetesen tudatában van annak, hogy az akadémikus úr magas művészete nem ereszkedhet le az újságcikkek színvonalára, minthogy azonban a város védelme áldozatot követel, remélj, hogy Seveljov úr nem utasítja vissza a kérést. A cikket lehetőleg a legrövidebb időn belül meg kell írni.

Ferde, mély ránc futott végig az akadémikus homlokán. Az arca elborult. Kérdése rövid volt és határozott:

— Ha a cikk holnap délelőtt tizenegy órára elkészül, ez kielégíti önt, tábornok?

ö, a tábornok alig talált szavakat! Keményen megszorították egymás kezét, s elváltak, hogy soha többé ne találkozzanak.

Az akadémikus félretette a haldokló herceg történetét, kulcsra zárta az ajtót, és reggelig ki sem lépett dolgozószobájából. A harag és a gyűlölet diktálta szavak szaporán rendeződtek ferde, szétfolyó sorokba. Vágni lehetett volna a dolgozószobában a zöldes dohányfüstöt, cigarettahamuval és csikkel volt tele minden. Reggel a cikk a nyomdába került, és kiszedték, s az akadémikus visszatérhetett haldokló hercegéhez. A fehér papírnak és az íróasztalnak a látványa azonban, amely máskor munkára sarkallta, most elviselhetetlen volt számára.

Világos és rendezett gondolatai elszabadultak, s pergamenarca, amely most még sárgább lett, egészen öregnek látszott. Ezen a napon nem tudott dolgozni, másnap reggel pedig, amikor a cikkét közlő újság példányait ragasztgat- ták a falakra meg a hirdetőoszlopokra, ágyúdörgés hallatszott. Valahol a külvárosban géppuska kattogott. A kikötőben füstöt okádtak az elvonuló hajók. Megzavarodott embercsoportok lepték el a tereket meg az utcakeresztezéseket. A katonai parancsnoksághoz küldöncök érkeztek, tábori táskával az oldalukon, bozontos szőrű lovakon. Híradósok kampós póznával vezetéket húztak. A boltosok nagy robajjal eresztették le az üzletek redőnyeit. Az ágyúdörgés közeledett. Az akadémikus felesége, riadtan villogó kék szemével, egyik szobából a másikba futkosott, nem tudta, mitévő legyen. Percenként szólt a telefon: a megrémült telefonos kisasszonyok minduntalan összetévesztették a számokat.

— Georgij, ez borzalmas! El kell utaznunk! Mit tegyünk? Ezek megölnek téged!

Az akadémikus a dívány sarkába húzódva ült, csontos ujjaival átfonta a térdét, ajkát összeharapta, arca megnyúlt. Teljesen megöregedett. Gyűlölet izzott a hangjában, amikor akadozva megszólalt:

— Tudod jól, hogy nem megyek sehová. Lőjenek agyon itt, a szobámban.

Ismerőseik közül néhányan beszaladtak egy percre, hogy elbúcsúzzanak; rémültek voltak és idegesek, hadarva beszéltek mindenféle érthetetlen dologról, aztán eltűntek. Ismét szólt a telefon. Az asszony odaszaladt és felkapta a kagylót.

— Igen, igen. itthon van. Azonnal.

És még valamit mondott, de olyan lihegve, hogy nem lehetett érteni.

— Georgij, úgy látszik, minden jóra fordul. König van a telefonnál. Azt ajánlja, menjünk vele Párizsba. Az egyik hajón van még szabad fülke. Pénzt ad. amennyi csak kell. Az isten szerelmére, beszélj vele!

— König? — Az akadémikus előkelő arcán undor futott át. A mély, ferde ránc ismét megjelent sötét homlokán. Forrt benne a harag, de megőrizte a nyugalom látszatát. Amint könnyed léptekkel odament a telefonhoz, fényesre tisztított cipője csikorgóit, s alakja visszatükröződött a parketten.

— Seveljov beszél. Tessék.

A telefonkagyló mélyéről olyanféle neszek hallatszottak, mint az avarzizegés, vagy mint amikor ujjal piszkálják a gramofon tűjét. Bugyborékoltak a szavak, a mesz- sziről jövő hang sebesen és sokáig hadart. Az akadémikus, udvarias és fanyar mosollyal a készülék fölé hajolva, figyelmesen hallgatta.

— Köszönöm... Sajnos, nincs pénzem, így kénytelen vagyok maradni. Nincs mit tenni.. . Mindenesetre végtelenül hálás vagyok önnek. Nem. Elhatározásomat nem változtathatom meg... Isten önnel. .. Én is végtelenül sajnálom... Bocsásson meg, kérem... Hálás köszönet...

Letette a kagylót. Aztán már senki sem jött és senki sem telefonált. Halotti csend volt a házban, s az ablaküvegek halkan remegtek az ágyúdörejtől. Ebédre sem jött senki.

Az ágyúzás nem akart véget érni. Most már úgy rémlett. hogy a városban dörögnek. Géppuskák feleseltek. Hajókürtök bömböltek. Fény villant az égen. Fényszórók füstölgő kék fénynyalábjai hasítottak bele az éjszakába. Áram nem volt, sötétben lapult a villa. Reggelre aztán mindennek vége lett. A színházi plakátok meg újságok fölé a Forradalmi Bizottság parancsait ragasztották. Az üvegcseréppel borított utcákon^ a leszakadt villamosvezetékek spirálhalmazai között bozontos, töpron- gyos járőrök nyargalásztak, sapkájukon vörös posztódarab díszlett, szilaj lovaik sörényében és kantárján piros szalag lobogott. Sárga bekecses, kucsmás, kék szemű moszkvai katonák a fagyos járdákon kopogtatták puskáikat, amelyek között képviselve voltak minden hadsereg fegyverei, körülvették a gyanús házakat, ahonnan bőrzekés. fürge matrózok sebtében átöltözött ellenforradalmárokat vezettek elő.

Gyerekek futkároztak vörös papírzászlókkal, és az Internacioná- lét énekelték.

„Mindennek vége” — gondolta az akadémikus, amint csontos ujjait a térdére kulcsolta. Nem volt kedve sem a meneküléshez, sem az elrejtőzéshez. Felesége a falnak támaszkodva, duzzadt, vörösre sírt szemmel nézett ki az ablakon. Az előkelő mellékutca azonban kihalt volt.

Az akadémikus barátja, a ház tulajdonosa izgatottan és kigyúlt képpel reggel óta járta a várost, és minden erejét latba vetette, minden követ megmozgatott Seveljov megmentése érdekében. Három órakor ért haza felbuzdulva, s egy iratot lobogtatott a kezében, amit a Forradalmi Bizottságtól kapott. Menlevél volt, amely biztosította az akadémikus életét, szabadságát és személyes javait.

— Meg vagy mentve, barátom — lelkendezett, amint belépett a szobába.

Seveljov bosszúsan legyintett. Biztosra vette, hogy számára nem lesz kegyelem, bár az ő élete drágább volt az európai irodalom számára, mint száz másé. Szent meggyőződése volt, hogy a vörösök kegyetlensége nem ismer határt: arisztokraták iránti gyűlöletüket azon mérte le, ahogyan ő gyűlölte a vörösöket.

Mindazonáltal a menlevelet rajzszöggel kitűzték a bejárati ajtóra.

És akkor az utca végében feltűnt a különítmény.

Az akadémikus az ablakhoz lépett. Világosan látta a rongyos, jókedvű katonákat, vörös szalaggal a sapkájukon, meg a bőrzekés matrózokat. A durva bakancsok keményen döngették a fagyos aszfaltot, dobogásukat visszaverték a villa vékony, kékes ablaküvegei. A különítmény közeledett. A matrózok buzgón olvasták a házszámokat, miközben pisztolyuk szíját szorongatták.

Seveljov odament az ajtóhoz. Ökölbe szorított kézzel, fölemelt fővel, villogó szemmel állt ott, készen arra, hogy átharapja a torkát annak, aki átlépi szobája küszöbét, s várta a véget. Felesége alél- tan feküdt. Puskatusok durva ütéseitől döngött, remegett a bejárati ajtó. Kiabálás hallatszott:

— Hé, nyissátok ki, mert különben... Kinyitni!

A krétafehér arcú ke morna, magas sark cipőjében kopogva, le ment a lépcsőn. A tv 5 lajdonos sietett után reszketve, bársony fe: sőzubbonyát hol kigombolta, h< be. Az akadémikus úgy hallotta kitáruló ajtó nyikorgását, minth álmában történne. Idegen lépte topogtak az előszobában. Hallott a festő izgatott, siránkozó hang ját, néhány szót meg is értet „Menlevél. Forradalmi Bizottsái Akadémikus. író.” Aztán pedi moszkvai kiejtéssel egy vidái hang szólalt meg: „Vigye el az öi dög! Hallottátok, fiúk? Akadém kus. Nem szabad bántani. Menjün tovább, testvérek!” Az ajtó becsi kódott, s az akadémikus látta s ablak alatt elvonuló katonáka Cigarettáztak. És ismét csend le a házban. Seveljov odament a d: ványhoz, és leült a felesége me’ lé. Borzalmas fáradtságot érzet és ismeretlen szomorúság öntőt! el a szívét, mintha most tért vo na vissza valakinek a temetésérő aki nagyon közel állt hozzá.

1920

Maráz László fordítása

Ellen Niit:

Az idő végtelen

Az idő végtelen, nincs kezdete sem, csak a nap repül.

De gondos munka sorján, a dolgos mester markán, öröknap is kerül.

Ki ifjan nyughatatlan, a mérhetetlen Anyagban marandóságra lel,

s bár élemedett fejjel, ha megújul az úton az ember, percről percre a holnapot éri

el.

Tandori Dezső fordítása

Maija

Molnár Imre:

Bogárka

Mint egy madár, oly könnyű vagy,

oly ékes,

röpültödben egy gondolat lefékez.

Ha rádfújnék, elszállanál, akár a

hajnal jöttére messzeszáll a pára;

ha hagynálak, elszállanál, de óvlak,

nem tudok lemondani már terólad.

Karom bogába rejtelek, te kedves,

szavaim könnyű rejtjelek: szeretlek.

Sebekkel sűrű sorsomat szerelmed

átszelte, mint a gyorsvonat kegyelmezz■