Szolnok Megyei Néplap, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-01 / 258. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. NOVEMBER 1. SzrvMÁ Tffd Az egyszer volt főiskola Virágok a sírokon Amíg az ember fiatal, szép, meg egész­séges is többnyire. S ha egy ember fia­tal, egészséges, meg szép, minek is gon­dolna a halálra? így védem magamban a fiatalokat, ha hallom, ha tapasztalom, nem szívesen járnak temetésre, s nem ők, akik szabadidejükben ki-kisétálnak a sír­kertbe. E gondolatok ébredtek újólag ben­nem a héten, amikor temetői sétára in­dultam. Jókor, mondhatja az olvasó, hi­szen az idő tájit a temetőkeit a készülődés jellemzi. Közeleg a halottak napja, s előt­te, aki csak teheti, kimegy a temetőbe. Rendbehozza, összetakarítja szerettei sír­ját, mossa, tisztítja a síremléket, őszi vi­rágokat ültet tartóikba. Nos, így igaz, ezen a hételeji napon pontosan ezt láttam. Leg­inkább nyugdíjaskorú nőket és férfiakat, s a fejfák, amelyek mellett szorgoskodtak ki következtethetően szüleiket, testvérei­ket jelölték. Miért csak idősebb emberek szorgoskodtak? Természetesen, nem? ök délelőtt és délután szabadok, nem köti őket a munkaidő, s ha szép, száraz napot kifognak hamar végeznek. Nem tudom, hányán tudják, látják, ve­szik észre, milyen sok a síremlék manap­ság. Egy-egy táblában már nem a büszke márvány vagy a súlyos gránit síremlék tűnik föl, hanem az egyszerű, fejfás sír­hant. Szinte temetői törvény, hogy a sze­retett családtag távozta után a hátrama­radók egy éven belül emléket állítanak, drágábbat, nagyon drágát vagy szeré­nyebbet, de állítanak. Van, aki ezt teme­tői divatnak szólja meg, van, aki tudomá­sul veszi, s azt mondja, ez is életünk egy változása, ami bizonyítja, tehetősebbek vagyunk mint voltunk harminc, negyven évvel, meg még azelőtt. És aki mindezen elgondolkozik, s gyakorta jár e szomorú helyen, azt is észreveszi, rég nem eszten­dőben egyszer járnak már az emberek szeretteik sírjához. Bizony, zord télidőben, amikor igen drága az üvegházi virág, a sírokon akkor is pompázik egy-egy cso­kor, hogy aztán tavasszal, rügyfakadáskor virágoskert legyen az egész belátható tér­ség. A túlzásoktól eltekintve, mindennek csak örülni lehet, hiszen azt bizonyítja, a hálás utódok gondolnak elődeikre, s nem­csak gondolnak, tehetségükhöz mérten ápolják is, gondozzák is, ami megmaradt, ami bizonyíték arra, hogy volt, hogy nem felejtették. Jártam, hát a hét közepén a temetőt. Csodálkoztam is, pedig azt hittem mindig, úgy ismerem, mint a tenyeremet. Mellette éltem, gyerekkoromban az akkor még sok füves szabad térségein vadibolyát szed­tem, elvetődtem olyan zugaiba is, ami ak­kor üresnek, haszontalannak tetszett. Nos, most telik, terebélyesedik a temető. Űj meg új parcellákat nyitottak, utóbb uta­kat építettek, amelyek mentén már vil­lanyfény is segíti az eligazodásban a ko­rán sötétedő időben ott járókat. Hét köze­pén rend, tisztaság és béke honolt a sír­kertben, s ha némi keserűség mégis utam­ba akadt, zúgolódtam — mégis megnyu­godtam. Egyre kevesebb az elhanyagolt, az ismeretlenségbe süppedő sírhant szinte mindenütt az élők kezenyoma fedezhető fel. Még ott is, ahol különösen nehéz. Ha arra járnak, nézzék meg, igazat ad­nak nekem. Arról a szerényen oldalt meg­húzódó tábláról akarok szólni némi rosz- szallással, amelybe ki tudja mióta, korán eltávozottakat, kisgyermekeket temettek. A templom mögötti főbejárattól érkezve, balkéz felől található ez a hely. Derékig érő bozótos vezet a gyereksírokhoz. Né­melyik parányi síremlék körül látni nem­csak a friss virágokat, azt is, a hozzátar­tozók birkóznak a líceummal. Csakhát az lehet az igazság, hogy egy tövet — kihú­zás után másnap, harmadnap — több gaz­tő követ. Lehet, ebből a megokolásból a fenntartók úgy okoskodtak, föl kell éget­ni, hátha rend lesz ott is. Nos, a fölégetés mintha túlsággal sikerült volna: üszkös kis fejfák, megperzselt parányi emlék­művek mondatják ezt velem. A mostani szolnoki nagytemetőben ez a parcella a' legszomorúbb látvány. Magában is az: az ember a gondolatától is beteg, ha tudja, induló életeket, párnapos, hónapos éves kicsinyeket rejtenek a hantok. Többön raj­ta is a felirat, s őszintesége még közhe­lyet se közelít: „Nem tudja az, mi a fáj­dalom, akinek gyermekét nem rejti sír­halom”. Esztendőben egyszer halottak napja van. Ennek manapság ezernyi jelét láthatjuk. Vonatokon és autóbuszokon, kis személy­autókon virágok néznek ki az utasok mel­lől az ablakon, koszorúk utaznak a cso­magtartóban. Ilyentájt utazik az ország — mert életünk sok változása életterünk változását is hozta. Hazamegyünk — ki a szomszédból, ki száz meg száz kilométe­rekről utazik szülei, testvérei, rokonai sírjához, hogy kicsit megpihenjen a hű- vösödő novemberben a sírkertben, hogy emlékezzen fejfánál vagy márvány em­lékműnél, kolubáriumnál. Ezekben a na­pokban nemcsak azokon a sírokon díszük virág, amelyek az év minden szakában gondozottak, hanem szinte mindegyiken. Járjuk a temetőt, régvolt ismerősök áll­nak meg pár szóra az utakon, vagy csak szemünk villanása jelzi, .találkoztunk már, mintha ismernénk egymást. És ezen a napon rendszerint korosodó szüleik társaságában jönnek a fiatalok is. Hozzák a nehéz koszorúkat, lehajolnak mécsest, gyertyát gyújtani, s hallgatják az idősebbek emlékező szavait. Még fiatalok, még szépek, még előttük az élet, de tudo­másul veszik, eljár az idő, ők is így ápol­ják majd egyszer az emlékeket. Halottak napja van. Városokban és fal­vakban gyertyák, mécsesek világolnak, az esztendő utolsó virágai nyílnak a teme­tőkben. Ez is az életünk, s az emberségünk része. A Pesti Vigadóban Szomszéd megye bemutatkozása Az Endrődi Cipőszövetkezet (itt készülnek a népszerű ENCI-cipők) és a PATEX bemutatója (Fotó: Hauer Lajos) A Pesti Vigadóban a Me­gyei vágássá,gok rendezvény­sorozat keretében a hét ele­jén megkezdőditek a Békés megyei napok. Hazánknak ez a tája régóta úgy ismert az ország lakossága előtt, mint az ország együk jelen­tős éléstára. Ma már azon­ban több ennél. A megválto­zott képet mutatja be a no­vember 2-ig tartó rendez­vénysorozat: termékbemuta­tók, kdáMításoik. különböző találkoizók. A kiállított tár­gyak megvásárolhatók a Ská­la áruházaikban. Tény, hogy némlelyík megyénkről rend­kívül egyoldalú kép alakult ki az elhiúlt évtizedek során hazánk lakostsáiga előtt. Rész­ben a sokat emlegetett törté­nelmi elmaradottság, résziben az egyes tájegységeket elke­rülő országos fejlesztési programok alakították ki e nézeteket. Máshol viszont a nagy vállalkozó kedv hatásá­ra sikeresen vették az aka­dályokat, minden energiát a pazdlasiágii és társadalmi fej­lődésre összpontosították. Viszont, közben elfeledkeztek mlimdlezt kellően nyilvános­ságra hozni. Pediiig a jó bor­nak iis kell a cégér. Napjainkban már az or­szág számos településén a sajátos adottságokra és ér­tékekre építve igen gyor­san reagálnak a változó vi­lág követelményeire. Ehhez viszont a járások és megyék számára fontos a tájékozó­dás; az információszerzés, a kapcsolatteremtés. Nem egy helyen — és erre igen sok jó példa is adódik — egyre na­gyobb figyelmet fordítanak a megyéből elszármazottak­kal való taposol iáit tartásra, hiszen az „otthonról” elszár­mazottak között nagy sziám­báin dolgoznak a politika, a gazdaság, a művésziét külön­böző területén és segítséget adhatnak a megyék jövőbe­ni tervéinek, elképzeléseinek megvalósí tásában. A Pesti Vigadó patinás hangversenytermén, kamara­termén kívüli az intézmény számos helyisége lehetőséget nyújt a reprezentatív bemu­tatkozáshoz. A Megyei vigasságok soro­zat úttörő szerepét Békés megye vállalta. Csaknem negyven üzeme hozta el a fővárosba legszebb terméke­it. A rendezvény kiemelkedő eseménye a népművészeti nap és a vásár, amelyet egy valósághűen benemdezett bé­kési fonóban tartanak. A Pesti Vigadó tervei sze­riint a „Megyei vigasságok” sorozat keretében üeglköze- lébb Zala megye, majd Bács- Kiskun megye mutatkozik be. D. A. Lehet, hogy még valahol porosodik az a tábla, amely hirdette: a Juhász Gyula Ta­nárképző Főiskola Szolnoki Tagozata működik „albérlet­ben”, a többgazdájú Kossuth téri épületben. A táblát húsz esztendeje szerelték le, akkor röppentek ki ugyanis a biz­tonságos falak közül azok, akik két évig szolnoki főis­kolásnak vallhatták magu­kat. Pedagógus-ínséges idők voltak akkoriban 1964-ben minisztériumi döntés szüle­tett arról, hogy a megyeszék­helyen főiskolai tagozatot kelj indítani, hogy a szakkép­zett pedagógusok hiánya mi­előbb megszűnjön. Augusz­tusban közölték a lapok, hogy matematika-rajz, matemati­ka-ének, magyar-rajz és ma­gyar-ének szakra várnak je­lentkezőket. Határozat születik A szolnoki tagozat vezető­je. Szurmay Ernő szívesen emlékszik azokra a hősidők­re : — Amikor a határozat nap­világot látott és amikor a megyei tanácsnak összegyűlt öt-hatszázezer forintja az in­duláshoz, hozzáfogtam a tan­testület megszervezéséhez, a felvételi vizsga előkészítésé­hez. Igyekeztem a város kö­zépiskolai tanárainak legja­vát megnyerni az ügynek, akik örömmel vállalták, hogy ha csak két esztendeig is, de főiskolai oktatók legyenek. A tagozat feladata volt, hogy két év alatt a „fő-szakok­ból”, tehát magyarból illetve matematikából képezi ki a hallgatókat, akik a nappali tagozat elvégzése után a má­sodik szakot levelező úton szerzik meg. Egyébként ma­gam is meglepődtem, milyen remek tanulói gárda gyűlt össze a felvételikre. Szolnok örömmel fogadta a főiskolát és a főiskoláso­kat, hiszen a hatvanegyné- hány hallgató gyorsan magá­ra talált és megpezsdítette a város szellemi életét. Az iro­dalmi színpad, az énekkar és a később legendássá vált In­tegrál együttes gyakran sze­repelt a közönség előtt, de szintén a főiskola meglété­nek volt köszönhető, hogy jóhanguilatú író-olvasó talál­kozók szerveződtek, vagyis a húsz év körüli lányok és fiúk a szó jó értelmében „felfor­gatták" Szolnok kulturális életét. — Biztosak ugyan nem vol­tunk abban, hogy végleg gyökeret ereszt a pedagógus- képzés a városban, de re­ménykedtünk. Ezért ért kel­lemetlenül bennünket, a me­gye és Szolnok vezetőit, a fő­iskola tantestületét és tanu­lóifjúságát, hogy 1966-ban megszűnik a tagozat — mondja Szurmay Ernő. — Ugyanaz a minisztérium, amely a létrehozásról dön­tött. húzta át számításainkat a szoilnoki tanárképzés befe­jezésével. Az indoklás volta­képpen egyszerűen hangzott: az ötven-ötvenöt végzett ma­gyar illetve matematika sza­kos megoldja a képesítés nél­küliek miatti legsürgetőbb gondokat. Hol értek partot? De hát kik voltak azok, akik ama két év ailatt a szol­noki tagozaton tanultak? És hol vannak most, két évtized elteltével? A krónikás töre­delmesen bevallja, hogy ke­mény fába vágta a fejszéjét, amikor az egykori főiskolá­sok után kutatott. Kiderült, hogy kevesen maradtak a megyében, az ország Cég kü­lönbözőbb részeibe vetette őket a megállapodás szándé­ka. Sőt, akad, aki az ország­határokon kívül talált meg­nyugvást. Hogy hányán ma­radtak a pedagógus pályán, csaknem lehetetlen pontosan kideríteni. Tudok olyanról, aki a katedrát tanácsi író­asztallal cserélte fel, olyan­ról, aki a festőállvány mel­lett kötött ki és olyanról is, aki egy távoli városban köz­nevetségnek „örvendő” lum­penné süllyedt. Az elérhető közelségben lévők mindegyi­ke sem maradt pedagógus a szó konkrét értelmében. Akik elhagyták a pályát. Litke Gábort például a Szolnok Megyei Tanács igaz­gatási osztályán találtam meg. Gábor matematika sza­kon végzett, a részállamvizs­ga óta csak futólag találkoz­tunk. — Győri srác voltam — kezdi a visszaemlékezést, és ezzel sose ismert információt közöl. — A képzőművészet­hez vonzódtam, a művész­képző főiskolára azonban kétszeri nekifutásra se vet­tek fel. Szövőgyári segéd­munkásként dolgoztam a győri Graboplast elődjénél, amikor a kezembe akadt va­lamelyik újság, amiben a sze­gedi tanárképző szolnoki ta­gozata hirdetett felvételit. Akkoriban máshol is indult tagozat, például Szombathe­lyen, de sokat hallottam a szolnoki művészteleprőtl, gon* doltam, ha idejövök, művé­szetközeiben maradhatok. Matematika-rajz szakon fel­vételiztem sikerrel. És ha a művésztelep csalódást oko­zott is, pótolta a hiányt a muzeológus Szabó-fivérek barátsága. Ha őszinte akarok lenni, Szabó Laci és Pista személyisége kötött Szolnok­hoz. Minden fellelt egykori szol­noki főiskolástól megkérdez­tem, kelllő muníciót adott-e a két év a későbbi tanári mun­kájához? Litke Gábor okta­lan gyanakvásnak tekinti a kérdést: __ Nem is csak a tanítás­hoz, hanem a tanuláshoz is kellő felkészültséget adott a szolnoki tagozat. Erre a ma­gam példája is bizonyság: jelentkeztem a debreceni egyetem matematika szakára, ahol! minden dicsekvés nélkül állíthatom, a csoportban ma­gasan a legjobb voltam. És ezt Szolnoknak köszönhet­tem, ahol főként geometriá­ból és algebrából kaptunk az átlagosnáll több tudást. Iga­zán könnyedén végeztem el a három éves egyetemi ki­egészítőt, egy-két vizsgám eredménye volt négyes, a többi ötös. Szolnoki főiskolás éveimből szívesen emlékszem Földes József, Rédl László és Vincze Sándor tanár urakra. Egyébként tanítottam is. Ellő- ször Kőtelken, majd Tisza- várkonyban ... De láttam a régebbi tanár kollégák szá­momra nem rokonszenves é letét, azt, hogy több év el­telte után gazdálkodókká váltak, és az első hívó szóra elvállaltam egy szolnoki kol­légiumi nevelői állást. Nem ragozom hosszasan, de azt hiszem, nem vált vol­na belőlem jó pedagógus, ezért amikor a SZÜV meg­alakult, odakértem a fölvéte­lemet. A számítástechnika mindig vonzott, szívesen sze­reztem meg a számítógép rendszerszervezői képesítést. A SZÜV-től a megyei tanács pénzügyi osztályára hívtak, ahol azidőben indult meg a számítógépes adatfeldolgozás. Jelemleg az igazgatási osztá­lyon dolgozom, de tulajdon­képpen az Állami Népesség­nyilvántartó alkalmazottja vagyok. Az 1966-ban Szolnokon végzett főiskolások közül ta­lán a legismertebb név Stef- ka Istváné, aki évtizednél is régebben cserélte fel a ka­tedrát a rádió mikrofonjával, és időnként a tévé képernyő­jén is láthatjuk, ö pesti nyomdászból lett szolnoki fő­iskolás, magyar-ének szakra jelentkezett. Ha népszerűségi listát készítene valaki, István előkelő helyen végezne egy­kori diáktársai között. Irigy­lésre méltó humora, életvi­dámsága és vizsga-nyugalma tiszteiletet ébresztett. — Abban már a felvételin tisztában voltam, hogy sose leszek énektanár. Amikor magyarból államvizsgáztam, átiratkoztam történelem szakra. Közben Pesten, a Mé­nesi úti kollégiumban neve- ilőtanárkodtam, és annak kö­szönhettem, hogy végül is az újságírásnál kötöttem ki: a kollégium életéről írtam egy cikket a Népművelés című lapba. Ezután próbálkoztam a Rádiónál, küllsőztem pár évig. amikor felvettek a Kró­nika rovatba. Jelenleg a Nap­közben című délelőtti műso­rok egyik gazdája vagyok. Hogy kellő felkészítést kap- tam-e Szolnokon? Is-is. Any- nyi bizonyos, hogy a szoilno­ki alapok nélkül aligha vet­tek volna fel az egyetem pszichológia szakára. A vá­ros nosztalgiát ébreszt ben­nem, azok a hangulatos Ti- sza-parti andalgások ... Ha a munkám arrafelé visz, nem mulasztom el felkeresni haj­dani évfolyamtársaim közül azokat, akikről tudok. Nin­csenek sokan ... Hűségesek maradtak a pályához Molnár Ivánné Büttner Mária húsz éve a szolnoki Költői úti iskolában tanít. Ahogyan fogalmazta: zökke­nőmentes utat járt végig. __ Nyugodtan állíthatom, h ogy minden sikerült, amit elterveztem. Főiskolai hallga­tó lehettem, magyarból .egye­temi kiegészítőt végeztem, az igazgatóm készséggel segített a pályakezdés nehézségein túllépni, úgy érzem, megbe­csülnek, mondhatom, elis­mernek. A szülőkkel és a gyerekekkel egyaránt jó a kapcsolatom, egykori tanít­ványaim gyakran felkeres­nek, meghívnak az esküvő­jükre. a lakásavatójukra ... — Semmi rossz? — vetem közbe. — Ami a pedagógusi köz­érzetem iilleti, semmi. Igaz, az utóbbi tíz évben mintha kevesebb lenne a jó beszéd- és íráskészségű nebuló, ame­lyet a szülők megszaporodott elfoglaltságával és a képre­gények divatjával is lehet magyarázni. A gyerekek többsége mindent megkap a szülleitől, kivéve a nélkülöz­hetetlen bensőséges beszélge­téseket. Hiába a videóberen­dezés, ha a gyerek késő estig biciklizhet az utcán anélkül, hogy otthon észrevennék: va­laki hiányzik a „leltárból". Máriát is megkérdezem a muníció elégségességéről. Ko­molyan bólogat: _ A szolno­ki tagozaton valódi főiskolai színvonalú képzés folyt, az ott szerzett alapoknak kö­szönhettem, hogy könnyen el­végeztem az egyetemet, (le­számítva persze a levelezés nehézségeit. Rónaszéky Tibor . . . Nem is tudom, hogy a „hűségesek” közé sorolható-e, vagy vala­mi külön kategóriába, ö ugyanis a visszatérő pályael­hagyó. — Zuglói gyerek voltam, az I. István Gimnáziumban érettségiztem, elektroműsze­rész-szakmunkástanuilónak jelentkeztem. Egy barátom hívta fel a figyelmem a szol­noki főiskola hirdetésére, el­jöttem felvételizni. A város­ról semmit se tudtam, fogal­mam se votlt, mi vár rám, de mindig „kalandkedvelőnek” ismertek. Gyönyörű két év volt... Megalakítottuk az Integrál együttest, aminek később is sokat köszönhet­tem, hiszen pár hónapot az életemből, egy kritikus idő­szakban, csak zenéléssel töl­töttem, az jelentette a megél­hetést. Tanítottam Török- szentmiklóson, aztán a ma­gasabb fizetés reményében biztosítási ügyintéző lettem, 1971-ben az Integrál félosz­lása után az orgonistánk ja­vaslatára a monori tanács mezőgazdasági osztályán dol­goztam. Monort Nagytarcsa követte, ahol vb-titkárként működtem. Felvettek a jogi egyetemre, egy sikeres fél­évet tudok felmutatni, aztán ikreim születtek. Következett Pilisvörösvár, ott ismét a ka­tedrára álltam, és 1976-tól 1984-ig, Szolnokra kerülése­mig tanítottam matematikát és rajzot. Jelenleg az Áchim Üti Általános Iskola tanára vagyok. A vargabetűk után újra szolnokinak vallhatom magam és azt hiszem, ez az állapot végleges lesz, hiszen negyven éves elmúltam . . . * * * Negyvenévesek. A sorsuk nem sokban különbözik kor- társaikénáfl, de egyben bizto­san: az egyszer volt szolnoki főiskolán végeztek éppen két évtizede. Bcndő János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom